Ereszkedni kezdtek a város felé vezető lejtőn. Bőven akadtak kitüremkedések a falban, amik jó fedezékként szolgáltak ugyan, de cserébe eléggé rontották a kilátást a városra. Így azt sem lehetett igazán jól megállapítani, hogy a támadók hova vették be magukat. Eleinte senkit sem láttak a romok között, a sebesülteket és haldóklókat is alig.

A Mély katonái viszont egy pillanatra sem lassultak. Nem maradtak el tőlük Wardék sem. A hadnagy a Parancsnok és Kidan mellé került. Loire Espada és Harmadik társaságában viszonylag a menet elején haladt. Bastion viszont mindannyiuk mögött, Chealsey mellé kényszerítve kullogott a város felé.

Ward arra utasította, hogy maradjon leghátul, ő mint az egyetlen védő a csapatukban. Nehogy baja essen, mint Dōrban. Chealsey-t pedig azért parancsolta mellé, hogy vigyázzon rá minden áron. Az előnyükre akarta fordítani a Szigetek mágusainak harcmodorát. Ki más ismerhetné ezt jobban közülük, mint Chealsey? Wardnak afelől sem voltak kétségei, hogy a mágusok, akik beözönlöttek a járatokba ugyanazokkal a trükkökkel próbálják majd lerombolni a védelmüket amivel Dōrban is megsebesítették az öccsét.

Bastion dohogott kissé, hogy a kapott parancs miatt kénytelen távol maradni a harcoktól, de nem ellenkezett. Nem akart ő a kerékkötő lenni. Beletörődött, hogy hátra kell maradnia, bízott benne, hogy valóban onnan teheti a legtöbbet. Chealsey egy szó nélkül mellé szegődött, és Bastion azonnal tudta, hogy a kapott parancsa miatt biztos nem engedi majd a többiek után. Nem is akart próbálkozni, a lány még holtában is nagyon erős volt. Birokra kelni vele egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Így tehát Bastion inkább keresett egy kőteraszt, ahova felmászhatnak, és ami elég közel van a városhoz, hogy messzire el lehessen látni onnan.

Chealsey engedelmesen követte, de Bastion nem foglakozott vele, undorodva húzódott el mellőle. Persze semmi sem látszott a lányon, meg sem érintette az a rengeteg gyűlölet, amivel kezelték. És nem érdekelte a városban zajló csata sem. Csak szenvtelenül teljesített mindent, amire utasították.

Bastiont elmondhatatlanul nyugtalanította, amit látott. A város több helyen égett, az épületek leomlottak, a közvilágítás alig pislákolt a felszaggatott utcák kicsavarodott, megdőlt lámpaoszlopain. A vezetékek sokhelyen elszakadtak, unottan lógtak csak a póznákról. A vészvilágítás viszont még kitartott – hiába nem adott túl sok fényt –, a hatalmas buborék plafonját alig érte el a mágustámadás. A sárgás, vöröses fény csak még iszonytatóbbá tette a látványt. A romokból előtörő tüzek egyre sűrűbb és fojtóbb füstöt eregettek, és a szétszálló hamuval feketére festették a várost beburkoló buborék kőplafonját.

Bastion egyrészt elképedve figyelte ezt a pokoli látképet, másrészt próbált mindenkit szemmel tartani. Első sorban a testvérei mozgását igyekezett követni pásztázó tekintetével, ahogy benyomultak a romos épületek közé a mindenféle mágiákkal felszántott utcákon. És akkor meglátta őket. A halottakat. Olyanok voltak, amilyeneket Loire is keltett akár Dōr, akár Csillagfényfok ostroma alatt. Koszosak, szakadtak, életük addigi keretei, az épületek, a kirobbanó falak fordultak ellenük.

Ijesztő és elrettentő látványt nyújtottak. Annál is inkább, hogy Bastion tudta, azok az egykori emberek a Mély katonáinak az ismerősei, barátai, talán családja is voltak. Chealsey-re nézett, amikor felhangzottak az első lövések. Nem hagyta szabadulni a gondolat, hogy azok a halottak is pont olyanok, mint ez itt mellette. Megrázta a fejét, nem akarta a figyelmét feleslegesen erre a visszataszító mágusra pazarolni.

Épp ekkor Loire-t vette észre, aki valahogy elszakadt a többiektől. Senki sem figyelt a lányra, amikor kilépett a fedezék mögül. A zöldes izzást körülötte ilyen távolságból is tökéletesen lehetett látni. Bastion döbbenten leste húga mozdulatait, először nem értette, mire készül egymaga. A védelme miatt legalább nem kellett aggódnia, az törhetetlen volt a lányon.

Aztán észrevették a halottak is. Hangtalanul, mégis megállíthatatlanul indultak meg a Loire felé. Bárki láthatta rajtuk, milyen parancsot kaptak. Látszott, nem kegyelmeznek majd senkinek, aki a kezeik közé kerül. Miközben Bastion ezt a jelenetet figyelte, folyamatosan dörögtek a puskák, de még csak kárt sem tettek az elesettekben. Esetleg meginogtak egy-egy becsapódó golyó lendületétől, de ezek édeskevésnek bizonyultak ahhoz, hogy bármiben akadályozzák őket.

Bárki, akinek esze van, rettegve menekült volna előlük, de nem Loire. Ő látszólag teljes nyugalommal lépdelt feléjük. Közben a belőle áradó zöldes erő halványan lengte be a romokat, és egyre messzebbre kúszott a buborékban. Bastion addig nem értette mit lát, amíg a varázshatalom el nem érte az első halottat, és az mozdulatlanságba nem merevedett.

Hát persze! Tudatosult benne, kiereszti a hatalmát, így megakadályozva meg azt, hogy a többi halott felkeljen. Mégis az döbbentette meg igazán, hogy Loire ereje megállásra kényszerítette azokat is, akiket elért a feltámaszottak közül. Bastion azt is észrevette, hogy a húga ennek ellenére nem elég gyors. Mozdulatai fáradtak voltak, lomhák, a halottak pedig egyre közelebb értek hozzá. Tartott tőle, hogy könnyedén legyűrik majd a lányt. Egyedül nem bírja egy egész város ellen. Hirtelen sugallattól vezérelve Chealsey felé fordult.

– Segíts neki – utasította határozottan a másikat –, ne hagyd, hogy bármi baja essen!

Ezután nem tehetett mást, figyelte, ahogy Chealsey felemelkedik mellőle, és kissé előre lép a kőteraszon. Nem kellett nagyon készülnie a varázslásra, körülötte is azonnal megjelent a Loire-hoz hasonló zölden ragyogó mágia. Chealsey hatalma nagyobb lehetett, mint húgáé, az övé gyorsabban és messzebbre lebegett a térben.

– Meg tudod állítani az animusokat? – kérdezte tőle türelmetlenül Bastion. Ekkorra a Loire közeliek már szinte kartávolságra értek.

– Megpróbálom – felelte a szokásos tökéletes szenvtelenséggel. – Egyszerre nem fog menni. De biztos, hogy ezt akarod? Megállítsam, vagy elbocsássam őket?

Ez a kérdés meglepte Bastiont. Aztán azonnal megvilágosodott. Vagyis, összezavarodott. A húga is elbocsáthatná a halottakat. Nem értette, miért nem ezt teszi. Miért vállal kockázatot azzal, hogy az idegen mágus visszaveszi fölöttük a hatalmat? Elkönyvelhette volna szokásos Loire-ságnak, de képtelen volt felfogni, miért épp egy ostromlott város kellős közepén viselkedik így.

– Bocsásd el őket! Mindet! – kiáltotta Chealsey-nek.

– Akit elbocsátok, többet nem lehet feltámasztani – közölte a lány mintegy teljesen mellékesen.

– Nem érdekel – rázta a fejét Bastion –, akkor nem lesznek feltámasztva...

Elakadt a hangja, ahogy tudatosult benne, hogy épp a szövetségeik családtagjait ítéli véglegesen halálra. Igyekeztett leküzdeni a lelkiismeretét, bár most már legalább Loire-t értette. Ennek ellenére ő úgy volt vele, hogy ha nem kerekednek most fölül, akkor rövid idő alatt véget ér a szövetségük. Olyan egyszerű ok miatt, hogy darabokra szedik őket.

– Ha a gazdájuk nem avatkozik bele, talán mindet el tudom küldeni.

– Akkor csináld! Mire vársz még? Viszont, ha észreveszed a másik mágust, vele foglalkozz. Szabadulj meg tőle bármi áron. Akkor is, ha tönkremész bele.

Chealsey erre nem mondott semmit. Bólintott csak, tudomásul vette a parancsot. Bastion pedig tovább pásztázta a romokat, ő maga is a másik mágust kereste. Csakhogy az nem volt sehol. Majdnem biztosra vette, hogy nincs már itt. Az a rossz sejtése támadt, hogy itthagyta a várost, mint egy jól előkészített csapdát, hogy fogadják azokat, akik a Mély megsegítésére érkeznek. Ez pedig kifejezetten nyugtalanította. Így a másik varázsló lehetett bárhol, lehetett bárki, elvegyülhetett a városból menekülők közt. Ha pedig ez tényleg így történt, a rettegő tömeg bárhova bevihette magával. Az viszont az jelenti, hogy találkoznak majd még vele. Talán többedmagával is, ha tud segítséget szerezni.

Ahogy Bastion a csatatérré vált várost figyelte, önkéntelenül is minden alkalommal összerezzent, ahogy a lövések dörgésébe addig nem hallott zajok keveredtek. Kétségbe esett övültések, üresen kattanó tárak, a kőpadlón fémesen csattanó elejtett fegyverek. Nehezen fogadta be tudata a látványt, ahogy néhány módosított inkább birokra kelt a halottakkal, mintsem rájuk lőjön, vagy máshogy támadja meg őket.

Bastion távolról hallotta a Parancsnok hangját is, ahogy az messze visszahangzik a romok közt. Arra utasította az embereit, hogy ne kíméljék a halottakat. Ez valamennyire hatott, a Mély katonáit felrázta a parancs, onnantól elszántabban mentek neki a városlakóknak. Bastion tökéletesen át tudta érzeni a helyzetüket, ő magának is nehezére esne nekitámadni a sajátjainak.

Chealsey varázslatlának hatására egyik halott a másik után csuklott össze a romok közt. Legalább ennyivel az előnyükre fordultak a harcok. Bastion továbbra is a kőpárkányról figyelt, és különösen nehéz volt nyugton maradnia, mikor azt látta, hogy a halottak mennyire körülveszik Loire-t. Aztán észrevette Espadát a húga felé közeledni.

Az öccse is meglátta, hogy a Loire eltűnt mögülük. Elképedve figyelte, ahogy a lány teljes lelkinyugalommal besétál a főtérre, egyenesen a halottak közé, mintha nem is lenne mitől tartania. Mielőtt a legfiatalabb a nővére után indult volna, megkocogtatta Harmadik vállát, jelezve neki a lány felé intve, hogy utána megy. A férfi egy bólintással egyezett bele. Az a fejbillentés annyit üzent csak szavak nélkül, hogy tegye, de vigyázzon magára.

Ahogy Espada egyre közeledett a mágushoz, megérezte a lányból kiáradó varázserőt. Megbűvölt fém karjai kellemetlenül és hidegen bizseregtek a várost betöltő mágiától. És persze azt is látta, ahogy a halottak egy része megtorpan, és nem mozdul többet. Csakhogy Loire minden igyekezete ellenére is egyre fáradt, nem tudta egyszerre megállítani az összeset. Ezeket, akik vészesen közel kerültek hozzá, Espada próbálta puskatussal jobb belátásra bírni. Annyira közel a nővéréhez nem mert lőni. Tartott tőle, megsérülne, vagy a közvetlen közelében leadott lövések kizökkentenék a koncentrálásból.

Szerencsére a fémkarjaiban volt elég erő. Akit ő megütött, azt sikerült annyira hátra löknie, hogy utána Loire minden nehézség nélkül megállíthassa. Sőt, amennyire Espada a hadakozás közben fel tudta mérni, a város távolabbi részein is megálltak a halottak. Loire hatalma, eddigre már messzire ellebegett a városban. Azt viszont egyikük sem tudta, meddig fog tartani ez az állapot, meddig maradnak így; mozdulatlanul.

Aztán a Loire-t körülvevő holtak egyszer csak összeestek, és nem mozdultak többet. Kiszállt belőlük az őket mozgató mágia. Espada ezt először nem is tudta mire vélni, ő azt hitte, nővére győzte le az animusokat. Éppen ezért nem is értette, mikor a lány arcán dühödt kifejezéssel a sziklaterasz felé fordult, Espada önkéntelenül követte a mozdulatot a tekintetével. Amikor pillantásuk megállapodott a távoli ponton, egyenesen abba az irányba néztek, ahol Chealsey-t és Bastiont hagyták. A kőpárkányon a varázsló lány állt, körülötte zölden izzott a mágia. Loire rákiabált, hogy ne csinálja, de hangját elnyelte a városért folytatott elkeseredett küzdelem ezer zaja.

Espada ekkor a szeme sarkából távoli mocorgásra lett figyelmes. Önkéntelenül arra fordult, és azt látta, hogy a korábban mozdulatlanságba dermedt testek most, mintha csak elvágták volna a mágiát rajtuk, ismét támadásba lendültek. Gyorsabbnak és erősebbnek tűntek akkor, mint amikor megállította őket a lányok hatalma. A következő pillanatban a Loire körüli zöld ragyogás szertefoszlott, ő pedig lesett a lábáról, és felborult, mintha megütötték volna. Feje hangos koppanással ütközött neki a kemény kőpadlónak. Ugyanabban a pillanatban Chealsey is a sziklafalnak csapódott.

Bastion akkor vette észre a másik mágust, amikor Loire-t leütötte a lábáról. Kalapácsával a kezében előre lendült, épp időben, így a feléjük lövellt mágia csak Chealsey-t találta el. Bastion leugrott a sziklateraszról, és eliramodott arra, amerre a varázslót felbukkanni látta. Nem félt, tudta, hogy az új hatalmán nem törhet át akárki. Ezt a mágust pedig kifejezetten nem érezte veszélyesnek. Biztosra vette, hogy a másik azért fedte csak fel magát, hogy az okozott zűrzavarban elmenekülhessen. Nem hagyhatta, hogy megszökjön előlük.

Annyit látott még a párkányra visszapillantva, hogy Chealsey talpra ugrik, és ahogy megparancsolta a mágusnak támad. Bastion érezte maga mellett elsüvíteni a másik átkait, amit az ellenségükre küldött. Azok annyira gyorsak voltak, hogy semmit sem látott belőlük. De abban egészen biztos volt, hogy egyiket sem szeretné a saját bőrén megtapasztalni. Egyszer is bőven sok volt.

Viszont a mágus sem várta ölbe tett kézzel, hogy közel érjenek hozzá. Nem volt kétség, mekkora túlerővel vannak vele szemben. Bastion futás közben érezte a mellkasának, karjának, lábainak csapódó átkokat, amik sorra elenyésztek a védelmén, de még arra is kevésnek bizonyultak, hogy akár csak egy karcolást is ejtsenek a láthatatlan pajzsán.

Közben elfutott Ward és a Parancsnok mellett. Sejtette, hogy a bátyjától fog még majd szemrehányást kapni a megszegett utasításért. Úgy volt vele, hogy ezzel majd foglalkozik akkor, ha már nem lesznek közvetlen életveszélyben. Két ugrással megtett vagy tíz métert, szinte repült. Maga mögött hagyta a sebesült Kidant és jópár számára ismeretlen katonát. Voltak olyanok köztük, akik már nem éltek, és épp felkeltek ellenük. Ezek karjai közül alig tudott kisiklani. Sőt, ha jól látta, Kidan lábát is a sajátjaik tépték, az pedig eszveszetten küzdve próbálta lerúgni magáról volt társait. Bastion nem állt meg segíteni neki, ahogy másnak sem. Az célpontja a mágus volt. Csak ő volt képes lefegyverezni. És egyébként is, ameddig ellenfelük szabadon varázsol, úgysem ér semmit a segítség, amit nyújtani tudna.

Töretlen lendülettel haladt, még csak nem is lihegett. Nem is emlékezett, mikor volt utoljára ennyire erős, mikor bírt ennyit. Aztán megtorpant. Onnan, ahol megállt, egyetlen jól irányzott suhintással már jól elérhette a mágust.

Elsüvített mellette még egy átok. A háta mögül jött, és egyenesen a mágus mellkasába csapódott. A varázsló figyelmét annyira elterelte Bastion közeledése, hogy Chealsey átkaira nem koncentrált eléggé. A mágus – vékony, inas férfi –, megremegett és térdre esett. Eddigre Bastion már suhintásra emelte a kalapácsát, minden erejét beleadta, mikor lesújtott. Akkora szél támadt, hogy a mögötte hadakozókat is felborította, vagy jól megtaszította. A varázslót viszont méterekre repítette, az egyik épület romos falának csapódott a süvítő varázs-szélben. Aztán amikor az elállt, holtan esett össze.

Más körülmények közt egy mágust nem tudott volna legyűrni és kivégezni ez a süvítő erő, csakhogy az imént Chealsey átka feltépte a varázsló mellkasát, és az őt gyors egymás utánban érő két támadást nem lehetett túlélni. Olyan gyémánt-kemény védelem nélkül, mint amit Bastionnak köszönhettek, semmiképp. A mágus üres, halott szemekkel meredt fel a romok közül, véres mégis gúnyos kifejezéssel az arcán. Mintha még holtában is kinevetné őket. Bastion döbbenten fordult el tőle, csakhogy azt lássa, a halottai nem álltak meg. Azok még mindig a kapott parancsot követték.

Szembefordult velük, ismét suhintásra emelte a kalapácsát, próbálta úgy meglendíteni, hogy a szél, amit gerjeszteni fog, elkerülje a társait és a Mély katonáit. De végül nem nyílt módja lecsapni, mert Bastion ekkor megérezte maga körül a korábbi zöldes mágiát, ami nem a húga hatalma volt. Ott lebegett körülöttük, úgy lengte be a romos várost, mint valami furcsa zöldes füst, amit csak mágus szemek láthatnak. A füst érintésére a halottak sorra összeestek, egyiküket sem kerülte ki a zöldes derengés. És egyre tovább, egyre távolabb kúszott tőlük. Beszivárgott a megmaradt, betört ablakú épületek közé, végiglebegett a törmelékkel borított utcákon.

Döbbenetes látvány volt. Varázsképtelen társai nem láthatták ezt a zöld jelenést, de azt, hogy a halottak sorra összeesnek, igen. Megállt a csata. Egész pontosan véget ért, és mindenki csak figyelt, figyelték, ahogy a romos város lassan visszaalakul az élők birodalmává. A hirtelen beállt csendből élesen vágott ki egy darabot Loire kiáltása.

– Elég legyen! Csak állítsd meg őket!

A lány a földön feküdt, épp próbált lábra vergődni, de a feje, ahol beütötte a sziklákba Bastion védelme ellenére is vérzett. Szédülhetett is, mert a lábai újra meg újra kicsúsztak alóla. De ez nem akadályozta meg abban, hogy úgy üvöltsön Chealsey-nek, mintha az élete múlna rajta. Bastion érezte ahogy az a rengeteg értetlen tekintet a húga felé fordul, az összes mintha csak őt nézte volna. Értette Loire kétségbeesését, tudta, hogy segíteni akar ezeken a szerencsétleneken. Bár azt maga sem akarta elhinni, hogy Loire ennyi emberen tényleg segíthet. Néhányukon talán, de hogy az összesen... Abban viszont egészen biztos volt, a mélyieknek a legkevesebb fogalma sincs arról, miért kellhetnek a lánynak a halottak.

Körbe nézett, próbált keresni valakit, aki el tudja hallgattatni a húgát. Nem akarta, hogy tovább rontsa a helyzetüket. Szerencsére tekintete ekkor találkozott Espadáéval, aki kiolvasta belőle, mennyire nem jó az, ami épp történik. A fiú talpra segítette a lányt, aki remegő kézzel kapaszkodott meg a felé nyúló fém karokban. Espada nézésétől Loire-nak is a torkára forrt a kiáltozás. Mikor végre megállt az öccse mellett, a fiú hideg, fém újjaival letörölte a vért a homlokáról. Közben végig rendületlenül állt nővére mellett az éretlen pillantások kereszttüzében.

– Ami halott, az halott akar maradni – hallotta meg Bastion a Parancsnok ellentmondást nem tűrő hangját, ahogy Wardnak intézte szavait. – A mágusod adjon megnyugvást nekik!

Ward Loire-ra nézett. Remélte, az arcára kiült kifejezésből megérti majd, hogy maradjon csöndben, és ne próbálja megmagyarázni, mire készült. A Mélyben nem ismerik az animálást, az animátorokat. Nem értik mi a különbség az animus keltés és a feltámasztás közt, bizonyára nem is engednék épp emiatt. Loire persze értette a hangtalanul sugallt üzenetet, erőt is vett magán, csak a fejét rázta lemondóan és tiltakozva, de valóban nem szólt. Miután Ward nyugtázta, hogy nem fog szembe menni vele, kiadta a parancsot.

– Küldjétek el őket! Mindet. Nem ide valók.

Mire Loire bármit tehetett, vagy mondhatott volna, Chealsey az összes halottat feloldozta. Mind összeestek, és nem mozdultak többet. Loire még mindig Espada fém karjába kapaszkodott, látni sem bírta őket. Gyötörte a tudat, hogy nem engedték tenni értük. Talán párat megmenthetett volna. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy csak félig hallotta, amit a Parancsnok Wardnak sziszegett.

– A segítségetek fejében nem kérdezem meg, miért kellettek a mágusodnak a halottaink. Bármit is akart velük, értesd meg vele, hogy itt neki semmihez sincs joga.

Ward kezében megrándult a puska. És bár nagyon szerette volna, nem ütötte meg a Parancsnokot. Pedig sokszor nem bánta volna, ha ő is egy lett volna a halottak közül. De nem tehette, nem árthatott neki. Viszont magyarázkodásba sem kezdett. Ő tökéletesen tudta, mit akart Loire. Ennek ellenére, nem fog a mágusok mellett kampányolni ezeknek, ha itt ennyire gyűlölni akarják őket.

– Meglesz – ennyit mondott csak –, semmit nem tesz ezentúl engedély nélkül.

– Az idegen mágusból viszont kelthetne animust – lépett most Ward mellé Bastion –, kikérdezhetnénk arról, amit tud.

Hirtelen nem tudta, hogy megerősítésként kire nézzen, Wardtól, vagy a Mély Parancsnokától várja-e inkább a jóváhagyást. Ő szíve szerint csak a bátyjára hallgatott volna, de tisztában volt az egyensúly törékenységével. Ward pedig röviden mérlegelte a helyzetüket, és a másikkal nem is törődve beleegyezett.

– Igazad van – jelentette ki, nem nézett a Parancsnokra, nem érdekelte a véleménye –, tudnunk kell, mire számíthatunk ezektől.

Intett Espadának, hogy segítse Loire-t a mágushoz, a lány pedig nem ellenkezett. A lábai még mindig bizonytalanul tartották, jól esett azokba a hideg karokba kapaszkodni. Espada pedig határozottan vezette a mágus holtteste felé. Egy pillanatra megálltak Kidan mellett, épp csak annyira, amíg Ward kezet nyújtott neki, és felsegítette. Nem voltak súlyosak a sérülései, azt leszámítva, hogy az oldalát megvágta az egyik halott a késével, és a lábát megtépték, amikor elesett. A Loire által felajánlott segítséget is elutasította.

Ahogy a hadnagy tovább haladt a többiekkel, Kidan a nyomába szegődött. Sántikált, de sérülései ellenére teljesen fürgén és biztosan mozgott. Ward megpróbált úgy helyezkedni a többiek közt, hogy legelőre kerüljön. Így a hátul maradók nem láthattak rá. Felpattintotta a kommunikátor fedelét, megnyitotta Luther titkos csatornáját, és gyors mozdulatokkal legépelt egy üzenetet: „A Mély él, a mágusok megtámadták. Elárultak, ne bízz bennük. Segítünk a Mélynek, velünk vannak. Nincs parancsunk." Ennél személytelenebb és lényegre törőbb nem is lehetett volna. De mindent beleírt, amire az apjuknak csak szüksége lehet. Miután elküldte, ugyanazzal az észrevétlen mozdulattal csukta vissza a kommunikátort.

Épp végzett, és már ott is voltak a test mellett. Loire leguggolt a mágus mellé. Még szöktek a belőle a szikrák. Ha meggyógyítaná, fel is éleszthetné. De mivel tartott tőle, hogy ez az ötlete nem aratna túl nagy sikert, ezért csak animust keltett a rájuk támadó varázslóból. Ki sem kellett mondania az utasítást, szinte a gondolat erejétől felkelt.

Az animus felült, és engedelmesen várt. Loire annyit mondott csak neki, hogy midnen kérdésre válaszoljon. Majd ellépett mellőle, az ő feladata itt véget ért. Hagyta, hogy a többiek körbevegyék. Ő pedig inkább a dolga után nézett máshol. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy nem is vette észre azonnal, hogy Espada is mellé szegődött. Úgy látszik a kihallgatásban neki sem jutott hely.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a nővérét, aki összerezzent a hangra, nem számított rá, hogy megszólítják.

– Körülnézek – felelte teljesen egyszerűen –, megnézem a sebesülteket.

– Nem kéne elkószálnod – figyelmeztette –, Ward megígérte, hogy nem teszel semmit engedély nélkül.

– Hol van Harmadik? – Loire ezzel a kérdéssel tökéletesen kifejezésre juttatta, mennyire nem érdekli, amit a nevében ígértek.

– Nem tudom, nem láttam, egy ideje – nézett körül most utána Espada is.

– Megkeresem – jelentette ki Loire.

– Megkeressük – tisztázta a helyzetet a fiú, igyekezett nem mutatni, de mellkasát addig nem ismert érzés rántotta össze.

Loire szerencsére semmit sem vett észre ebből, csak bólintott, és arra indult, ahol szikrákat látott felszállni. Több helyen ragyogtak a falak mentén. Több irányból érte őket a holtak támadása, így könnyen előfordulhatott, hogy Harmadik megsérült az egyik hullámban. Ezért logikus választásnak tűnt a szikrák környékén kutatni utána. Ennek ellenére nem volt sok kedve a halottak közt keresgélni, de nem volt más ötlete, hogy merre találhatják. Egyik holtest mellől mentek a következőig, de egyik sem Simon volt.

– Hol a fenében lehet? – dohogott Loire. – Most már elég a bújócskából! Hallod, Harmadik?

– Hogy lehet így felszívódni? Érthetetlen – tárta szét a karját Espada, idegességét igyekezett palástolni a mozdulattal. A szíve úgy kalapált, majd kiszakadt a helyéről, mégis próbálta elütni az aggodalmat egy könnyed megnyilvánulással. – De ha megint meghalt, kiröhögöm.

– Nem haltam meg – hallották meg hirtelen a kába hangot az egyik falkiszögellés mellől –, nem szerzem meg neked azt az örömöt, hogy röhöghess rajtam, öcsi.

Harmadik épp akkor ült fel. Hátát a sziklának vetette, bizonytalan mozdulatokkal tapogatta végig a mellkasát. A gyors vizsgálat eredménye szerint még mindig egy darabban volt, sőt annak ellenére, hogy a bordái sajogtak, úgy tűnt, egyik sem tört el. Ebben Loire is megerősítette, miután gyorsan végigfuttatta tenyerét a férfi hátán. A gyors vizsgálat után hagyta csak Espadának, hogy talpra segítse. Együtt indultak vissza a többiek felé. Harmadik közben elmesélte, hogy eltalálta valami, nekicsapta a falnak, és kiütötte. Bár érzékelte, ami körülötte történt, de képtelen volt megmozdulni. Bastion védelme megvédte a sérülésektől, de a becsapódás erejétől nem.

Aztán Espada azonnal faggatni kezdte, Harmadikot, hogy érzi magát, a másik meg történtekről faggatta a fiút. Loire úgy érezte, jobb ha magukra hagyja őket, ezért némán elkullogott mellőlük. Wardéktól nem túl távol elkanyarodott, és a közeli romok irányába fordult. Figyelmét a törmelék alól felszálló szikrák ragadták meg. Ezek mások voltak, mint a többi a csatatéren. A biztonság kedvéért még egy gyors pillantást vetett a mágus körül álló társaságra, megbizonyosodott róla, hogy éppen senki sem törődik vele.

Odaóvakodott ahhoz a törmelékhalomhoz, ami alól a szikrákat látta felszállni. Egyre kevesebb bújt ki a kövek alól. Ha még nem halt meg az, akihez tartoznak, akkor már nem lehetett messze tőle. Loire megfogott egy szikrát. A vörös fénypont érintése után a tudatába robbanó felismeréstől kihűltek a tagjai, és izzadni kezdett a tenyere. Jól látta, hogy ezek a szikrák valóban mások. Egy gyerekből jöttek. Egy gyerek haldoklott a romok alatt.

Végig sem gondolta, mit tesz, térdre vetette magát, és vadul dobálni kezdte a köveket és törmeléket. Egy nagyobb szikla viszont útját állta. Ráparancsolt, hogy azonnal gördüljön arrébb, és a többi követ is ugyanerre utasította. Miután átjutott azon a halmon, ami az összedőlt épület falaiból megmaradt, egy szoba romjait látta maga előtt. És benne egy kislány holttestét. A gyerek a hasán feküdt, és már az utolsó szikrák szálltak ki belőle, Loire gondolkodás nélkül marokra fogta ezeket. Annak ellenére is, hogy az egyik zsebében ott lapult a korábban szikrákkal teleszedett üvegcse.

A mágus nem késlekedett, azonnal a karjába vette a megtört kis testet. Döbbenten ismerte fel a kislányban Kidan lányát. Nem törődött azzal, amit korábban mondtak neki. Kezét végighúzta a poros, és könnytől maszatos arcocskán, meggyógyította a sebeit, kitapogatta törött csontjait, hogy azokat is összeforraszthassa. Kizárta a teljes külvilágot, azzal sem törődött, hogy észre veszik-e. Meg akarta menteni ezt a gyereket.
Loire elég nagy zajt csapott a törmelék szétgörgetésével, nem is lehetett nem meghallani. Az elsők, akik köré gyűltek, Espada és Harmadik voltak. Az öccse megpróbálta megállítani, de mikor meglátta a lány karjában azt a megkínzott kis testet, képtelen lett volna rászólni Loire-ra. Az a gyerek Tara is lehetett volna. Inkább úgy helyezkedett, hogy bárkit meg tudjon állítani, aki esetleg kikérné magának, hogy a lány a saját szakállára cselekszik. Harmadik is felsorakozott mellé.

Aztán a Mély Parancsnoka, Ward és több módosított is megjelent velük szemben. A legtöbben néma döbbenettel figyelték a gyereket a lány kezében. Kidan volt az egyetlen, ki bizonytalan léptekkel egyre közeledett hozzájuk. Amikor elérte Harmadikot és Espadát, keresztül küzdötte magát rajtuk. Bár az igazság az, hogy az a kettő az arckifejezését látva kísérletet sem tettek rá, hogy megállítsák. Ők is felismerték a gyerekben a kislányt, akit első találkozásukkor Kidan hazaküldött.

Mintha a férfiben is akkor tudatosult volna, hogy mi is az a halom rom, ami mellett álltak. Kezét előre nyújtotta, Loire felé kapott, ki akarta tépni a gyereket a lány karjaiból. Ezt a mozdulatát viszont Espada és Harmadik is észrevették, visszarántották, nem engedték Loire közelébe. 

– Kitty! – Kidan nem adta fel a próbálkozást, azt sem tudta, mit tesz, kést rántott, nekilendült, hogy minden ellenállást elsöpörjön az útjából. – Engedjetek, szörnyetegek!

Espada és Harmadik legnagyobb szerencséjére Kidan a sérülése miatt elég lassan és nehézkesen mozgott. Ha nem gátolta volna semmi, esélyük sem lett volna. A tőrpenge már azelőtt kettőt fordult volna a bordáik közt, hogy egyáltalán egyet hátra léptek volna. Így viszont nemcsak nekik maradt idejük kitérni, de Wardnak is, hogy közbelépjen. Karját Kidan nyaka köré fonta, erősen szorította, és bár nem kis erőfeszítésébe került, de sikerült visszafognia. Kicsavarta a kést a kezéből, átdobta Bastionnak, miközben végig erősen tartotta a barátját. Nem volt könnyű, Kidan sebesülten is teljes erővel ellenállt. Mindenképp szabadulni akart a szorításból. De Ward nem hagyta lerázni magát.

– Higgadj le! – Úgy tűnt, nem ér semmit a felszólítás, Kidan továbbra is elkeseredetten szabadulni próbált.

– Megmondtam, hogy megöllek titeket, ha bajuk esik – vergődött a szorításban, Ward annyira szorította a torkát, hogy a hörgésből a szavakat csak ő tudta kivenni.

– Hagyd, hogy megmentse. Ő képes rá. Bízz bennem, ha benne nem tudsz.

Ezt hallva Kidan izmai elernyedtek, karja lehanyatlott. Döbbenten fordult Ward felé. Arcáról leolvasható volt, mennyire kapaszkodik mindenbe, amit mondott neki. Mindennél jobban hinni akart Wardnak.

– Láttad, mire képes – kissé lazított a szorításon, de nem annyira, hogy Kidan kiszabadulhasson –, láttad, hogy a Parancsnokotokat is megmentette.

Loire ezalatt Kitty minden sérülését meggyógyította. Ha fel is fogta, mi történik épp körülötte, és hányan figyelik, amit tesz, egyáltalán nem vett róla tudomást. Ahogy arról sem, hogy Kidan megpróbálta megölni. Minden figyelmét a kislányra fordította, nem érdekelte a körülötte levő világ. Miután végzett a gyógyítással, a markában szorongatott, utolsó szikrákat visszaparancsolta a kis testbe, és beindította a szívét. Kitty szeme lassan nyílt ki. Majd elkerekedett, mikor Loire véres arcát látta meg maga felett.

– Apa! – nyögte ijedten.

– Ő is itt van – próbált rámosolyogni Loire –, nyugodj meg, most már nem lesz baj.

Óvatosan felemelkedett még mindig a kis testtel a karjában, és Kidan elé lépett, Ward eddigre már elengedte. Loire átadta az apjának a kislányt, aki azonnal remegve és sírva csimpaszkodott bele a férfibe. Könnyes arcát Kidan nyakába fúrta, és úgy szipogott, hogy talán még levegőt sem kapott rendesen. Kidan is magához szorította, mintha bármikor kitéphetnék a karjai közül.

– Jól van, kincsem, minden rendben lesz – súgta neki alig hallhatóan, csak az hallhatta, aki közvetlenül mellette állt. Kitty még mindig remegett a karjában, és hangosan hüppögve sírt az ijedtségtől. – Tudod, hol van anyád?

Erre a kérdésre csak egy bátortalan fejrázás volt a felelet. Ward némán figyelte a jelenetet, egy pillanatra meg is lepte, amikor a karján rezgett egyet a kommunikátor. Nem foglalkozott vele. Majd megnézni valamikor később, feltűnésmentesen. A Parancsnokot fürkészte. Készen állt arra, hogy szembe menjen akár vele, akár bárkivel, aki fenyegetni meri Loire-t. De egyelőre senki sem mozdult, mindenkinek időbe telt felocsúdni a látvány okozta sokkból.

– Köszönöm – fordult hirtelen Ward felé Kidan, a kislány még mindig a nyakába csimpaszkodott.

– Ne nekem köszönd – rázta meg a fejét a másik –, nem az én érdemem, hogy él.

Kidan épp Loire-nak is köszönetet mondott volna, de a lány nem figyelt rájuk. A város távolabbi, viszonylag épen maradt épületei közül kezdtek előszállingózni az addig rejtőzködő lakók. Loire az ő neszezésükre lett figyelmes. Ward is mellé lépett.

– Itt még vannak halottak és túlélők a romok alatt – lehalkította a hangját –, érzem őket. Ha felkeltem a friss halottakat, ki tudják hozni a még élőket. Ha innen mi is segítjük őket, még megmenekülhetnek. Máshogy nincs esélyük.

Ward végignézett Loire-on. Zöld szeme elszántan izzott. Csak az engedélyére várt. Ward a szíve szerint azonnal engedélyt adott volna neki arra, hogy tegye, amit tud. De a Mélyiek Parancsnokával továbbra sem tűnt bölcs ötletnek szembe menni. Majd a riválisa felé fordult, egyetlen porcikája sem kívánt még egy verbális csatát vele.

– Mond meg a lánynak, hogy csinálja – szólalt meg mellettük reszelős hangon Kidan.

Ward döbbenten fordult barátja felé. Nehezen hitte, hogy ilyet mer mondani a parancsnoka jelenlétében. Éppen ezért csak bólintani tudott erre. De nem nyílt módja kiadni az utasítást.

– Nem kelthet fel senkit – jelentette ki mellettük ellentmondást nem tűrően a Parancsnok –, fogalmunk sincs, mennyire tudja irányítani azokat, akiket egyszer már a hatalma alá vont.

– Nézze el nekem, uram – Kidan bizonytalan mozdulattal tette le Kitty-t, de a kezét nem engedte el –, ha irányítana bárkit is, akár Önt, nem hagyná, hogy így beszéljen.

Kidan megszédült, a homlokához kapott. Ward azonnal látta rajta, hogy nem gyakorlott ellenszegülésben. Letaglózta az engedetlenséget büntető fájdalom. Mellé lépett arra az esetre, ha támogatásra lenne szüksége, vagy ha meg kellene védeni az ellenszegülés megtorlásától. De közben Loire-nak sem felejtett el utasítást adni.

– Menj, és tedd, amit kell. Vigyél magaddal segítséget is. Kelleni fog.

Loire egy szó nélkül visszafordult a romok felé, Bastion, Espada és Harmadik külön felszólítás nélkül tartottak vele. Sőt döbbenetes módon több módosított is magától csatlakozott hozzájuk. Azok, akiknek szintén lehettek hozzátartozóik a kövek és törmelék alatt. Ők a mágusokkal szembeni ellenérzéseiket is félre tették, bármit megtettek volna, hogy az ő rokonaikat is úgy visszahozza, mint az imént mindük szeme láttára Kidan kislányát.

Eközben viszont a szóváltás nem ért véget a Parancsnok, Ward és Kidan hármas között. Az előbbi egyáltalán nem érezte befejezettnek a beszélgetést.

– A történtekre való tekintettel elnézhetném ezt a beszédet, Kidan – szeme villámokat szórt, szobor arcát össze-összerántották az indulatok –, de ez lázítás. Mindenki, aki segít a mágusnak, lázadó.

– Engedelmével, uram... – Kidan még mindig a halántékát fogta. – Kapja be!

Ward sejtette, hogy a barátja ezzel túl messzire ment, ezért a biztonság kedvéért inkább a két fél közé lépett. Úgy volt vele, Kidan nagyobb biztonságban van, ha nincs a Parancsnok kartávolságán belül. Ha tud, most vett volna egy nagy levegőt, hátha az jobban előhozza belőle a diplomáciai érzéket. Így viszont kénytelen volt arra támaszkodni, amit elő tudott csalni magából.

– Az embereid családjáról van szó. Hadd segítsenek. Az nem lázadás, hogy meg akarják menteni a sajátjaikat. Teljesen őszintén mondom, hogy akit feléleszt, azok olyanok, mintha meg sem haltak volna. Nem irányíthatja őket. De ha az adott szavam nem elég, meg is esküszöm.

– Nem, arra esküdj meg, hogy ha itt végeztetek, elmentek, és soha többet nem jöttök a Mélybe! – A Parancsnok arca nem enyhült.

– Csak akkor, ha te is megesküszül, hogy senkinek sem esik semmi bántódása, aki most segít a mágusoknak. Kidannak sem – pillantott a háta mögé, ahol barátja egyre jobban görnyedt az őt kínzó fájdalomtól, Kitty remegve kapaszkodott az apja kezébe, nem értett semmit, abból, ami körülöttük történt. 

– Rendben. Megesküszöm – kezdet nyújtott a megállapodásra, Ward pedig késlekedés nélkül fogadta el a felkínált jobbot.

Ha békét nem is kötöttek, de legalább megállapodtak. És azt senki sem vitathatta el tőlük, mennyire kölcsönösen előnyös volt ez a megállapodás. A Parancsnok végérvényesen megszabadul majd egy kellemetlen riválistól, és a számára kezelhetetlen mágusoktól. Cserébe csak biztosította Wardot afelől, hogy a barátjának nem esik baja. Az viszont hallgatólagos megállapodás volt a két fél között, hogy a Parancsnok az adott szava miatt mentesül az alól a kellemetlen kötelesség alól, hogy meg kelljen büntetnie az engedetlen embereit. Jobban el sem sülhetett volna, mert így sem a tekintélye, nem a népszerűsége nem csorbul.

– Hallottad! – Ez most Kidannak szólt. – Nem torlom meg a mai engedetlenséget.

A férfi erre lassan felegyenesedett. Úgy látszik ez a kijelentés feloldozta a kínjai alól. Bizonytalanul köszönte meg, amit a Parancsnok egy legyintéssel fojtott belé. Ezután pedig ő maga adta ki a parancsot, hogy mindenki segítsen a mentésben. Ezt hallva az összes módosított csatlakozott Loire-ékhoz, azok is, akik korábban nem mozdultak meg, hogy segítsenek a romoknál.

Ebben a kavarodásban Ward egy pár perce magára maradt. Senki sem szólt hozzá, senki nem figyelt rá, hogy mit csinál. Felpattintotta a kommunikátor fedelét, hogy elolvassa a választ, ami korábbi üzenetére érkezett. Pont annyira volt rövid és lényegre törő az is, mint amit ő küldött: „Menjetek vissza Dōrba, elintézem, hogy hazajöhessetek." Jött válasz, ezt azt jelenti, hogy nem pusztult el a torony. A mágusok más módon akadályozzák a Mélyben a kommunikációt.

Pár pillanatig csak meredt a villogó betűkre, és elmondhatatlan megkönnyebbülést érzett. Végre látta ennek az egész őrületnek a végét. Nem sokára útnak indíthatja mindüket haza, és végre biztonságban lesznek. Aztán vele mi lesz? Talán megkéri majd Loire-t, hogy állítsa helyre a világ rendjét, és küldje el őt oda, ahová való. Talán. Nem, nincs talán, nincs bizonytalanság, meg kell kérnie, ahogy még a legelején eltervezte. Nem véletlenül ígértette meg Harmadikkal, hogy segít. Úgy lesz helyes. Persze nem akart meghalni. De még tudja, mi a világ rendje. Még. Ha kell, óránként emlékezteti magát erre, hátha úgy nem felejti el.

Visszacsukta a kommunikátor fedelét, és maga is csatlakozott a mentéshez. Sokan kerültek elő a romok alól. De még úgy is sokáig tartott kimenteni mindenkit, hogy a módosítottakhoz csatlakoztak a Mély egyszerű lakói és a felkeltett halottak is. Loire és Chealsey egy idő után már csak a romok alól előkerülő sebesültek ellátásával kezdett foglalkozni, a mentést kordinálták helyettük mások. Így sem volt idejük fellélegezni. Hiszen egyre újabb sérültek jöttek, nők, gyerekek, férfiak, az összeomló épületek nem tettek különbséget, hogy kit temetnek maguk alá.

Ward egyik alkalommal ott maradt Loire mellett egy pár percre, miután két megtermett férfit támogatott el a lányokhoz. Leült a húga mellé, mintha csak egy kis pihenésre lenne szüksége. Figyelte, ahogy Loire ellátja az egyik sebesültet, akit ő hozzá kísért. Aztán mikor végzett, Ward kihasználta a fél perc üresjáratot.

– Látom, csak addig gyógyítjátok őket, hogy menni tudjanak – jegyzete meg neki elismerően.

– Így gazdaságosabb – felelt neki Loire magától értetődően –, több embert tudunk megmenteni és kevésbé fáradunk el.  

– Hányat tudsz feltámasztani a halottak közül? – kérdezte nagyon óvatosan suttogva, hogy biztosan ne hallhassa senki.

– Nem tudom – súgta vissza Loire, miközben számba vette, mennyi szikra lehet az üvegcsében –, de nem sokat. Szikrám több van, mint amennyi erőm – fáradtan elmosolyodott.

– Jó. Ne támassz fel senkit! – Nem érdekelte a döbbenet, amivel a húga meredt rá. – Egyelőre. De ha Kidan felesége úgy kerül elő... őt mentsd meg. Csináld úgy, hogy egyszerű gyógyításnak higgyék. A többit meg majd kitaláljuk.

Azzal felkelt a lány mellől, és visszaindult a romok közé. Onnantól órákig tartott még a mentés. Kidan feleségét viszont nem kellett feltámasztania, nagyon rossz állapotban, de élve került elő az törmelék alól. Harmadik hozta hozzá a hátán. Kitty – akit Loire és Chealsey felügyeletére bíztak, amíg a többiek a város lakóit mentették –, ismerte fel az anyját. Loire kivételt tett a törékeny alkatú, aprócska nővel. Őt teljesen meggyógyította, úgy volt vele, hogy neki még egy kislánnyal is el kell bírnia azután, hogy magához tért.

Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el az első és az utolsó sebesült érkezése közt. Abban volt csak biztos, hogy minden erejét rájuk áldozta. Legszívesebben elfeküdt volna a köveken, a véres porban. Tett is erre egy kísérletet, de Bastion felverte, nem hagyta, hogy elaludjon. Talpra rángatta, és oda terelte, ahol a túlélők gyülekeztek. Mind körülállták a Parancsnokot, aki épp ismertetni készült a további teendőiket.

– Jól van emberek! – töltötte be messzedöngő hangja a buborékot –, itt nem maradhatunk. Lemegyünk Főerődbe. Azonnal indulni akarok, de aki még visszamenne valami motyóért, az most tegye meg. Nem szívesen mondom, de most a halottakat is kénytelenek vagyunk hátragyni. Nem húzzuk az időt temetéssel, később lesz gondunk rájuk. Itt most veszélyben vagyunk. A mágus, akit fogtunk azt állította, jönnek még újabbak. Minden városunk kell nekik. Amint elértük Főerődöt, megkezdjük a többi város kiürítését is. Mindig tudunk mélyebbre menni, senki nem űz ki minket a hegyek alól. Senki nem veszi el, ami a miénk!

Szavait hangos éljenzés követte. A fáradtság, elkeseredettség és veszteségek miatt érzett fájdalom ellenére is reményt adtak a szavai az embereknek. A beszéde végeztével kivált a tömegből, egyenesen Ward felé indult. Ő eddigre összegyűjtötte a sajátjait, és épp menni készültek. Abban nem volt csak biztos, hogyan kellene elköszönnie, ha el kellene egyáltalán.

– A Főerőd titeket is vár – állt meg Ward előtt.

– Megegyeztünk, hogy elmegyünk, ha ennek vége – vetette ellen a másik.

– Meg. És el is fogtok – jelentette ki a Parancsnok –, de hősiesen védtetek minket. És sokat megmentettetek a mienk közül. Jár nektek a pihenés és a vendéglátás. Legutóbb te érveltél azzal, hogy addig nem mentek sehová, amíg nem pihentek a mágusaid. Most sem festenek sokkal jobban, mint akkor.

Ward Loire-ra pillantott. Chealsey nem érdekelte, ő a rengeteg varázslás miatt rettenetesen elhasználódottnak tűnt. Viszont Loire sem nyújtott semmivel sem jobb látványt. A lábán is alig bírt megállni. Két oldalról Espada és Bastion támogatták. Vele ilyen állapotban tényleg nem jutottak volna messzire. Ward biztos volt benne, hogy a többiek számára is csábító ajánlat bármilyen ágy és ehető étel. Ő viszont nem szívesen sétált volna be önszántából egy lezárt erődbe, ahol csak ők lennének öten minden mélyi ellen.

– Tudom mire gondolsz, fiú – rázta fel tépelődéséből a Parancsnok –, de senki sem fog ártani nektek. Szavamat adom. Most van itt a szívesség törlesztésének az ideje.

– Rendben, legyen – egyezett bele Ward –, veletek tartunk. Holnapig.

– Holnapig. Keresünk majd nektek egy biztonságos járatot.