– Bastion! – Ward megtorpant.

Egészen addig rendületlenül futott a katonák élén, fáradhatatlanul vette ki a részét a csatából. Akik nem tudták, miért nem fárad a karja az állandó célra tartás, lövések és újra töltések közepette, elképzelni sem tudták, hogy bírja. De most megállt, az sem érdekelte, hogy a sereg elrobog mellette. Hátrafele, a tetők fele nézett, ahol Bastiont és Loire-t hagyták. De újonnan szerzett szemével sem látott el olyan messzire. Amit viszont megérzett, az volt, mintha csak elpárolgott volna hideg bőréről Bastion varázsereje.

A többiek elmeneteltek mellette, nem foglalkoztak vele, miért maradt le. Espada és Harmadik természetesen észrevették, próbáltak ők is lemaradni hozzá, de sodorta őket magával a tömeg. Ward nem akart úgy elszakadni tőlük, hogy válaszok nélkül hagyja őket, ezért utánuk lendült. Espada eleve lassabb tempóra váltott, amikor észrevette, hogy elmaradt mellőle, így őt gyorsabban beérte. De Harmadik később kapcsolt, őt kissé messzebbre sodorta a hömpölygő sereg.

– Valami történt velük – kiáltotta Espada fülébe, amint egymás mellé értek, másképp nem hallotta volna az öccse a puskaropogásban –, oda kell mennem. Szólj Harmadiknak, hogy húzódjatok fedezékbe, parancsoljátok meg a halottaknak is, hogy védjenek meg titeket. Ha ők nem fedeznek, védtelenek vagytok!

Ezzel előre lódította öccsét, nem érdekelte, van-e kérdése az üzenettel kapcsolatban. Sejtette, hogy Espada is tudja már, mekkora baj van. Mesélte neki korábban, hogy a karjai valamennyire érzékelik a mágiát. Ward ezután sarkon fordult, és megindult, hogy átverekedje magát a katonák közt. Nem tudta, mi történhetett, de remélte, időben érkezik majd. Arról sem volt fogalma, hova akar időben érkezni, de a késztetés, hogy rohannia kell, nem hagyta nyugodni.

Egy-két perc telt csak el azóta, hogy Bastion védelme gyengülni kezdett rajtuk, és erősödött a tarkójában is valami furcsa, nyomásszerű érzés. Azok, akiket nem változtatott meg egy olyan hatalom úgy, mint őt, talán intuíciónak neveznék, már csak azért is, mert azután kezdődött, hogy a védelem meggyengült rajtuk. Most egy ismeretlen varázserőt érzett, ami a testébe akart furakodni, hogy irányíthassa.

Eszébe jutott a harc, amit Loire vívott a másik mágussal a fegyverek feletti uralomért. Az érzés a tarkójában csak nem csillapodott, idegesítő volt az az a kopogtató kaparászás. Ezek szerint a másik mágus rájött, hogy nem maradt halott? Bár erre talán nem nehéz rájönnie valaki olyannak, aki ért a mágiához. Úgy meg különösen nem, ha még esetleg a csapdát is ő állította. Mert hát ugyan ki más lehetett volna? Ki tudhatta, hogy arra tartanak? Csak valaki olyan, aki végig a nyomukban lihegett. Az más kérdés viszont, hogy tudta ellopni Loire tőreit, és végig ennyire észrevétlen maradni...

Ennek a logikának a mentén, akkor most megpróbálja őt is megszerezni magának? Logikus lenne, hiszen nem mindennapi élő-halottat varázsolt belőle Loire. Nem ismerte igazán a mágusokat, de azt könnyen el tudta képzelni róluk, hogy bármelyikük számára értékes és ritka trófea lenne. Dühösen, már a gondolat ellen is tiltakozva, indulatosan rázta meg a fejét. Ez nem történhet meg! Őt senki sem fordíthatja az övéi ellen. Tudta, amit a tarkójában érez, csak egy gyenge próbálkozás, Loire varázslata egyelőre elég erős még, hogy megvédje a másik mágus hatalmától.

Gondolataiba merülve futott vissza a falba robbantott lyuk irányába. Annyira csak erre koncentrált, hogy teljesen váratlanul érte, amikor valaki hátulról megrántotta a karját. Hatalmas lendülettel fordult az okvetetlenkedő irányába, még nem döntötte el, hogy puskatussal arcon vágja, vagy nemes egyszerűséggel lelője. Az utolsó pillanatban állította csak meg magát észrevéve, hogy Espada érte be a nyílásnál.

– Elment az eszed, öcsi? – dörrent rá az öccsére. – Majdnem lelőttelek. A frászt keresel te itt? Nem véletlenül mondtam, hogy maradj a tömegben, ott kisebb eséllyel ölnek meg...

– Veled akarok menni! – tiltakozott a kölyök. – Én is tudni akarom, mi történt velük!

Ward hirtelen oldalra fordult, észrevette, hogy katonák tartottak feléjük, egyenesen őket célozták. Nem is gondolkozott, mit tegyen. Úgy meglökte öccsét, hogy az nem egyszerűen leesett a lábáról, hanem berepült a fal fedezéke mögé.

– Barom! – szólt még oda neki. – Nekem nem árt, ha szitává lőnek. Eszedbe ne jusson még egyszer utánam jönni!

Azzal egymaga indított frontális rohamot a rájuk rontók ellen. Nem érdekelte, hány golyó találja el, még csak lassítani sem tudták. Egy részük amúgy is lepattogott a mágiaálló mellényéről, egy részük átjutott a megbűvölt, de mostanra már megtépázott szöveten, és érzéketlen húsába hatolt. Mennyi is? Nem számolta. Míg ő ezt fel sem vette, a támadóit viszont teljesen összezavarta. Az elején összehangolt támadásuk darabjaira hullott nem számítottak golyóálló ellenfélre. Ward kihasználta a zavarukat, elszánt dühvel rontott közéjük.

Gyorsan kilőtte az összes golyót a puskájából, egyikkel sem hibázott, mindegyik lövés egy újabb tagot adott az ő ügyüknek. Viszont még mindig többen jöttek rá, nem volt ideje újra tölteni, nem kockáztathatta, hogy észrevegyék Espadát. A halottak is támogatták, volt társaik ellen fordultak.

Ward pedig üres fegyverrel küzdött azok ellen, akikre nem jutottak halottak. A két hozzá legközelebbit arcon és halántékon csapta a puskája tusával. Hallotta ahogy a csont enged az erejének, és gyomorforgató reccsenéssel darabokra törik. Hasonlóan járt el a többi támadójával is, egyikkel sem finomkodott. Csak a testvérei számítottak, Harmadik és a küldetés. A többin elmélkedni sem akart.

Dulakodás közben azt sem vette észre, hogy félhomály ereszkedett a városra, fekete felhők gyűltek fölé, eltakarták a napot. A korábbi hajnali vöröslés, majd a reggeli vidám fény szemet kápráztató szürkeségbe fordult. Még jó, hogy az ő szeme már nem tudott káprázni. A fények változását követően először csak kis cseppek, majd egyre nagyobbak kezdtek kopogni a macskaköveken. Aztán ömleni kezdett a sűrű, hideg eső, mintha csak a vért akarná kimosni a városból.

Ward kissé meg is könnyebbült ettől. Igaz, hogy az eső rontja a látási viszonyokat, de szétzilálja az ellenség morálját, míg őket elrejti. Ennél jobbkor nem is jöhetett volna a vihar. Az esőben még könnyebb volt legyőzni a támadókat. Nem is vesztegette az időt, azonnal folytatta az útját. Menet közben teljes nyugalommal tárat cserélt. Majd felhúzta a puskát, és megingathatatlanul maga elé tartotta. Így ment tovább. Meg kellett találnia Bastiont és Loire-t.

✨✨✨✨✨

Espada dühösen tápászkodott fel a fal mellől. Puskaporos hangulatának az sem tett épp jót, hogy a hideg reggeli eső idegesítő ritmussal dobolni kezdett a homlokán. „Remek, dohogott magában, más sem hiányzott még egy igazán szar naphoz". Talpra parancsolta magát, felrántotta a puskáját is a fal tövéből, azzal nem foglalkozott, hogy leporolja magát, az utakat borító porréteg már most sárosan tapadt rá.

Nem tehetett mást, elindult vissza a többiekhez. Nem volt szüksége Wardtól helyreigazításra ahhoz, hogy magától is tudja, mennyire nem jó ötlet egyedül, ennyire jó célpontként bóklásznia. Valóban jobb kilátásokkal kecsegtetett a tömeg. Ott legfeljebb agyontapossák, ha véletlenül eltalálja egy golyó és leesik a lábáról. Sokkal jobban hangzik. Futva indult meg az egyre sűrűbben zuhogó esőben. Nem akarta megvárni, hogy azok, akik elől Ward félre lökte a hátába kerülhessenek.

Nem sokára utolérte a saját seregüket, a tervek szerint nyomultak a kapu felé. Lassan haladtak. Ahogy Espada számolta az eddigi előrehaladásuk alapján, már jóval előbbre kellett volna tartaniuk. Mégsem távolodtak túl messzire tőle. Viszont Harmadik egyértelműen engedelmeskedett az uatasításnak, amit kapott – ellentétben vele –, mert eddigre a halottak már hátulról is fedezték a csapatot. Nemcsak az előre nyomulást támogatták.

Sőt, amint észrevették, hogy valaki közülük való közeledik, többen ki is váltak a sorfalból, elé siettek, és úgy vették körbe, hogy minden irányból védve legyen. „Micsoda pazarlás ez egyetlen emberért", gondolta akkor Espada. Persze nem nagyon lett volna kedve ellenséges sortűzben meghalni. Sőt, úgy alapjáraton, Csillagfényfokon egyáltalán nem volt kedve meghalni. Ezért inkább hagyta, hogy a halottak visszatereljék a viszonylagos biztonságba, a még halandók közé.

Espada igyekezett előbbre furakodni az emberek között, nem akart távol maradni Harmadiktól. Inkább az ő oldalán harcolt volna, mint az itteniekkel vállvetve. Nem is értette ezt az érzést, de már csak azért is ott akart lenni Simon közelében, hogy megvédhesse, ha úgy alakul. Közben elhaladt Hence mellett, sápadt volt – már amennyire ez látszott a szakadó eső miatti félhomályban –, a puskáját is alig bírta. Ügyetlenül lógott kezében a fegyver. Kissé bizonytalan, tántorgó lépésekkel haladt. Úgy látszik, az a sebesülés jobban megviselte, mint ahogy az eredetileg tűnt. Odaintett két halottat.

– Kössétek be rendesen a kezét – utasította őket –, a puskát is kötözzétek hozzá. Az ép kezét hagyjátok szabadon, hogy lőni és tölteni tudjon. Ügyeljetek rá, hogy ne haljon meg, utána sem.

Azzal továbbállt. Nem foglalkozott Hence döbbent és irritált pillantásával sem, amit azután lövellt felé, hogy a halottak kezelésbe vették. Majd a csata után megköszöni neki. Vagy nem. Igazából mindegy is. Az sem érdekelte, Hence mennyire tartja megalázónak ezt a bánásmódot, az érzéseinél fontosabb az, hogy életben maradjon. Arra viszont mindenképp kevesebb az esélye, ha még lőni sem tud, mert sebesült kezével nem bírja el a puskát. Az ő módszerével legalább ez a rész meg van oldva, és még csak elejteni sem tudja a fegyverét. Kell ennél több? Ugye, hogy nem...

Ezek után folytatta az előrefurakodást. Harmadikat kereste, még mindig. És egyre nyugtalanabb lett, hogy nem látja. Más körülmények közt kiröhögte volna magát. Egy csata nem szokott kapcsolatépítésről szólni. De ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy Harmadikot nem akarta elveszíteni. Ki menne az idegeire, ha nem lenne? Kire legyen dühös, ha épp elragadná az őrjöngés? Persze... egyáltalán nem kellene őrjöngenie, az lenne a legegyszerűbb...

És Wardnak mit mond, ha esetleg megölték eddigre? „Bocs bratyó, nem figyeltem eléggé, remélem, nem gond. De hát tudod, úgysem bírtam a pofáját." Biztos elégedett lenne egy ilyen válasszal. De miért fájt ennyire ez a gondolat? Miért töltötte el ilyen rémülettel? „Hol vagy már te szarházi?" Kezdett ideges lenni. Pedig már majdnem a frontvonalba ért. Innen már a feltárult kapun át beözönlő ellenséges katonákat is kényelmesen le tudta lőni. Meg is tette, leszedett párat.

És azok nem támadtak fel... Pedig biztosan megölte őket. Ha egyet-kettőt el is hibázott, ennyit garantáltan nem...Mi a fene? Mi van Loire-ral? Robbant tudatába a rettenetes felismerés. Ha a lány jól lenne, a halottaknak fel kéne támadniuk... Valaki, megölte volna? Nemcsak őt, Bastiont is? Az nem lehet... Olyan idegesen kezdte szedni a levegőt, hogy már ettől az őrjítő tempótól rosszul lett, és szédülni kezdett. Meg kell nyugodnia, ha így folytatja, összeesik, és akkor nemsokára még egy halott lesz itt, aki nem fog felkeni.

Hátrafordult, mintha elláthatna addig, ahol Wardtól elvált, vagy addig, ahol Loire és Bastion maradt. Abban a pillanatban pedig megérezte, hogy egy gellert kapott folyó lepattan a sisakjáról. Ha akkor előre néz, olyan helyen találta volna el a sisakot, hogy biztosan kényelmesen áthatol rajta... na meg a fején is. Már épp fellélegzett volna, hogy megint több szerencséje van, mint esze, de akkor egy golyó fejbe talált valaki mást mellette. Nem látta ki volt, talán nem is ismerte, de még csak megnézni sem tudta magának, mert a katona azonnal felbukott, és eltűnt a tömött sorokban menetelők lába alatt.

Hát így védelem nélkül nem egy életbiztosítás a csatározás. Espada érzékei mégis eltompultak, agya nem tudta tovább kezelni a rettenetet. De így legalább nem zavarták az életben maradás ösztönét. Legszívesebben hányt volna az undortól, de az agya nem engedte, összeszorította a torkát, levegőt is alig kapott. És akkor végre észrevett egy horpadt sisakot. Ott volt Harmadik! A sisakja még korábban behorpadt, talán akkor, amikor az a gránát ledöntötte a lábáról.

Legelöl ment, töretlen erővel vezette az ostromot. Mellette talán csak a mélyiek Parancsnoka harcolt elszántabban. Amennyire Espada látta, már nem volt rajta maszk. Biztos elhagyta valahol. Mi más lehetne meglepőbb egy ostrom kellős közepén?

A Harmadik melletti katona ekkor térdre rogyott, majd kidőlt. Espada felsorakozott a megüresedett helyre. Úgy volt vele, ha Simon még mindig talpon van, még bírnia kell a mágiaálló mellényeiknek is valamennyire. Kilőtt pár katonát az első sorban haladó halottak háta mögül. Azokra célzott, akik a legfeltűnőbben támadták őket. Annyira lekötötte az igyekezet, hogy csak a szeme sarkából látta, ahogy Harmadik felé sandít.

– Elment az eszed öcskös? – kérdezte tőle. – Mit mondok Wardnak, ha lelőnek az első sorban?

Ezek jobban hasonlítanak egymásra, mint gondolnák. Mosolyodott el Espada. Nem mondott semmit, csak vállat vont, úgyis tudják, hogy a dacolás az erőssége. Nem hagyta magát hátrébb szorítani. Inkább töretlenül lőtt, egészen addig, amíg üresen nem kattant a zár a puskájában. Francba! Gyorsan végigfuttatta a kezét a ruháján. Nehogy már! Ilyen pechet... nem volt nála több tár. A kis pisztolyok itt pedig inkább viccnek lettek volna jók ilyen távolságról...

A földön fekvő halottakra nézett. Melyik puskáját tudná elvenni? Nekik úgysem kell... És akkor egy gránát repült el mellette... és még egy... Hogy ezek még mindig nem unják... A harmadik gránátot elkapta, és postafordultával visszahajította a feladónak. Több gránátot is látott visszafele szállni, úgy látszik, nemcsak neki támadt ilyen kiváló ötlete.

Aztán megérzett valamit. Maga sem tudta mit tesz, teljes súlyával Harmadiknak vetődött, feldöntötte. Remek, pont ezt akarta. Ward legjobb cimbijének a halála biztos nem fog az ő lelkén száradni. Ütést érzett a szíve környékén... Hátra lendítette... De... nem halt meg... A mellény kibírta golyót. Aztán oldalról telibe kapta a robbanás szele... Úgy látszik nem minden gránátot sikerült visszaküldeni.

Érezte, hogy felszakad az egyenkabát ujja a karján, és hogy szilánkok állnak az oldalába és lábába, és összekaristolják a robbanás útjába eső fém karját. Aztán már nem is látott, és csak a fülében dübörgő vért hallotta. Érezte, hogy csúszik, fém karja szikrákat vetett a macskakövön. Úgy látszik eddig tartott a szerencséje. Aztán már nem tudott semmit...

✨✨✨✨✨

Loire erőtlenül, a könyökén támaszkodva hajolt Bastion fölé. Potyogtak a könnyei, de rendesen sírni nem maradt ereje. Az imént eleredt eső jótékonyan beburkolta, mintha csak helyette sírna az ég. El-elsüvített egy-egy golyó a füle mellett, de nem találták el, mintha az az égszakadás el akarná rejteni az ellenséges puskatűz elől.

– Miért? – akarta volna a zuhogó esőbe üvölteni, de véres köhögésen, és halk suttogáson kívül másra nem volt képes. – Nem halhatsz meg! Hallod, nem hagyhatsz itt! Még nem... mert... mert... egyedül nem megy...

Végig simított Bastion szürke, sápadt arcán. Tudta, hogy meg kellene mozdulnia, és megpróbálni elrejtőzni, mert ha itt megtalálják, biztos megölik. Ismét Bastionra nézett, az arca teljesen nyugodt volt. Eltűnt róla az a fájdalom, ami az utolsó napokban olyan küszködővé tette a vonásait. Tudta, hogy ikre nem akarná, hogy itt haljon meg vele.

Tett még egy erőtlen kísérletet, hogy felkeljen, de minden erő kiszállt a tagjaiból. Nem tudta, mennyi vért veszíthetett, de úgy érezte, hogy az eső gyorsabban mossa ki belőle az életet, mint ahogy magától el kéne folynia. Úgy döntött, feladja. Képtelen lett volna varázsolni, vagy csak arrébb csúszni is. Nem maradt más választása, mint kivárni. Csak nem tarthat már sokáig. Szorosan Bastion mellé kuporodott, átfogta a nyakát, arcát bátyja hideg arcához nyomta. És várt. Várta, hogy melyik lélegzetvétele lesz az utolsó.

– Sajnálom – súgta, ezt még el akarta mondani Bastionnak –, elszúrtam... Ezt is... Nem így kellene lennie, igaz? Ha mi meghalunk, nem sok esélyük marad, ugye? De Ward... Ő még megmentheti őket... ő... elpusztíthatatlan...

A szeme lecsukódott, szorosra zárt szemhéjai előtt mindenféle emlékek cikáztak. Jó volt visszatérni ezekbe a gondtalan percekbe. Ott volt Bastion is, épen és egészségesen, és még őszintén tudtak nevetni. Azt sem érezte, milyen heves remegés rázza a testét a hideg esőben fekve.

– Nem halhatsz meg! – hatolt el a kényelmes feketeségben egyre mélyebbre süllyedő tudatáig egy ismerős hang. – Te vagy az utolsó reményem.

Kié lehetett? Kiriké? Vagy a Méregkeverőé? Nem ismerte fel, csak azt tudta, hallotta már valahol. Biztos csak a haldoklás járatja az érzékeivel a bolondját. Talán mindenki ilyesmiket hallucinál a halála előtti pillanatokban? Tűnődött el Loire. Jó volt így feküdni, nem akarta, hogy ostoba gondolatok zavarják meg létezése utolsó perceit.

– Nem hallhatsz meg! Nem hagyom – hallotta megint, de akkor még nem fogta fel, hogy most az ő ajkai formálták a szavakat.

Elmondhatatlan erő járta át a testét, épp mint, mikor Wardot próbálta feléleszteni. Szemei kipattantak, könnyed mozdulattal emelkedett fel Bastion holtteste mellől. Az őt átjáró hatalom teljesen elnyomta a fájdalmat a mellkasában. Semmit sem érzett. Azt hitte meggyógyult, késztetést érzett, hogy megfogja a lőtt sebet az oldalán, hogy vajon eltűnt-e onnan. De a keze nem mozdult, legalábbis nem abba az irányba.

– Most ő az első – mondta rajta keresztül a Lény, miközben Loire tekintetét Bastion felé fordította –, hadd tegyem, amit kell. De engedned kell...

Loire nem tudta, képes volt-e bólintani, a Lényé volt minden hatalom a teste felett. De megadta neki a beleegyezést. A Lény pedig nem késlekedett. Bastion fölé hajolt. Felfedte az oldalát, amit ragacsos, fekete vér borított. Loire ujjai egyetlen érintésére lila lángokra kapott a cérna, amivel Harmadik összevarrta a sebet. Utána a seb magától kinyílt. Dögletes szag csapott ki belőle, de a Lény nem volt finnyás, még csak el sem húzta Loire pisze orrát.

Inkább egy határozott mozdulattal a lány könyökéig benyúlt a sebbe, Loire szerint undorító, sikamlós érzés volt Bastion szervei közt kotorászni. Tudta, hogy a Lény az átkot keresi, jól befészkelte magát, mélyre rejtőzött. De nem tudott elég jól elbújni, rövid idő alatt a tapogatózó tenyér és ujjak útjába akadt. Azok pedig kíméletlenül satu-szorításba fogták, és kitépték az élettelen testből.

Hosszú volt, rengeteg csáppal, dögszagot árasztott, friss sebek után nyújtózott. Most épp Loire oldalát szemelte ki magának. Csakhogy módja sem nyílt kinyúlni az irányába, mert a lány két marokkal fogott rá, és egy emberfeletti rántással széttépte. Az átok csak mágus fülek számára hallató, borzalmas sikoly kíséretében, lila lángok közt foszlott semmivé. Ezután a Lény a mérget parancsolta ki a sebből, a fekete szurokszerű valami komótos lassúsággal csorgott ki Bastion oldalán.

Ward ebben a pillanatban érkezett meg Loire háta mögé. Azonnal látta, hogy Bastion halott, halottabb talán nem is lehetett volna. És a húga oldalán tátongó vérző seb sem kerülte el a figyelmét. Tudta, hogy Loire-t látja, és mégsem. Kétsége sem maradt afelől, hogy épp valami természetfelettinek a tanúja, mert a lány azonnal felé fordult, ahogy meghallotta, hogy megállt mögötte. Szeme lilán izzott, és valaki más nézett át rajtuk.

– Védd meg őket, katona! – szólt Loire hangján. – Mert én így nem tudom... Addig állj ellen, amíg nem végzek!

Azzal visszafordult Bastion felé, és folytatta a rituálét. Ward pedig igyekezett úgy helyezkedni mellettük, hogy a lehető legnagyobb részt belássa az utcából. És hogy a lehető legjobban takarja Loire-t. Sejtette, hogy ez a Lény teljesen védtelen egy húsból és vérből gyúrt emberi testben. Csak ezután futott át az agyán, hogy talán majd bocsánatot kellene kérnie, mert amit a lány eddig összehordott, mégsem a képzelete szüleménye volt.

Az ellenséges katonák látták a közelükben cikázó lila villámokat, nem is mertek igazán közel jönni a fedezékükből. Ward féltérdre ereszkedett, hogy a puskát stabilan ki tudja támasztani. Közben a távolból végig lőttek rájuk, a kiszögelléseket, a város különböző építményeit használták fedezéknek. Ward viszonozta a tüzet, mindent megtett azért, hogy elvegye a kedvüket a közelükbe nyomulástól. Látta, hogy egy-egy lassabb katonát, aki nem tudott időben visszabújni a fedezék mögé, eltalál. De ezek most nem támadtak fel, most Loire mágiája sem működött.

Közben nem egy golyó találta el. Egyik a másik után csapódott be a mellkasába, oldalába, hasába. Varázs golyókkal lőhették, mert a mellényén olyan könnyedséggel hatoltak át, mint a legpuhább selymen. Aztán találták még el kevésbé jól célzott golyók a karját és a lábát is. Ha élne, vajon hányszor halt volna már meg ezektől a lövedékektől? Azt is furcsának tartotta, hogy a fejére nem céloz senki. Bár... Amennyire széles a mellkasa, bármelyik esőtől félvak ellenfélnek kiváló célpont, sokkal hívogatóbb, mint a kemény sisakkal védett feje.

Már csak azt nem értette, hogy honnan tehettek szert ezek a megbűvölt lőszereikre... Maradhatott volna a felbomlás korából? Vagy a mágus készíthette nekik az ostrom eleji felfordulásban? Ezt tűnt logikusabb válasznak, eddig ugyanis a többi katona nem ilyen golyókat lőtt rájuk. Viszont ezt a mágiaálló mellényt akár le is dobhatná magáról, mert lassan már több rajta a lyuk, mint az anyag. Mikor épp volt egy fél pillanat ideje, lepillantott a Lényre maga mellett.

És azt látta, hogy a Loire-ba költözött valami türelmesen várja, hogy minden méreg kifolyjon Bastion testéből. Csak ezután látott neki begyógyítani a sebét. Tökéletes, pontos munkát végzett, mire a hús és bőr összeforrtak, olyan sima lett Bastion bőre, hogy senki meg nem mondhatta volna, mekkora lyuk éktelenkedett rajta korábban. A Loire-ba költözött Lény ezután a férfi feje alá nyúlt. Kitapogatta a törött koponyát, amire nem volt épp jótékony hatással a földetérés. Ezt is rendbehozta, ahogy az összes többi sérült csontot is, amit még a testében talált. Már csak annyi maradt hátra, hogy feltámassza. Épp nekilátott volna, amikor megérezte Loire-ban a bizonytalanságot.

– Nem akarod, hogy ő is úgy térjen vissza, mint a másik, igaz? – kérdezte tőle, Loire nem tudta, hogy csak a fejében szól-e a kérdés, vagy hangosan ki is mondta, ő viszont gondolatban bólintott csak. – Ne aggódj, most több lehetőségünk van. A legjobbat fogom választani.

Loire nagyot sóhajtott, és beleegyezett. Hagyta, hogy a Lény a belátása szerint cselekedjen. Figyelte, ahogy a saját testéből kiszálló szikrákat két markába fogja. Bastion fölé hajolt, ugyanúgy járt el, ahogy korábban Harmadikot is felélesztette. A bátyja szívére szorította a szikrákat, és egytől egyig mindet visszaparancsolta az életre ismét alkalmassá tett testbe. Erre már maga is képes lett volna.

De a Lény kinevette. Azt mondta neki, annál most többre van szükség, hogy a szikrák visszatérjenek belé, és ismét mozgásra bírják a mozdulatlanságba merevedett szervet. Arra Loire nem lenne képes, mert nem is tudja, mit kellene tennie még. A lány kérdésére kelletlenül adott feletet:

– A mágusok lezárják a felesleges képességeket, és erőt azokban, akiket eladnak. Hatalmasabbak vagytok, mint hiszitek. Ha nem oldom fel benne ezt a gátat, képtelen lesz megvédeni titeket. Márpedig az itteni mágus ellen csak úgy lesz elég erős. Így már hagysz?

– Tedd, amit kell! – egyezett bele Loire mindenbe.

Loire a saját fejébe zárva figyelte a varázslatot. Miután Bastion szíve néhányszor összerándult, az egész testén heves remegés futott végig. Szeme tágra nyílt, és akkora lélegzetet vett, minta azzal a levegővel a lelket is visszaszívná magába. Köhögni kezdett, fel akart ülni, de a Lény nem engedte. Inkább mélyen a szemébe nézett, mintha a tudata legmélyére akarna lelátni. Aztán Bastion hirtelen felüvöltött, ahogy átvágott benne valamit. Iszonyatosan fájhatott neki, és csak azután hagyta felemelkedni, hogy mindennel végzett.

– Most már kész vagy. Védj le mindenkit – utasította a Lény –, őt is – mutatott most magára Loire.

Bastion szeme elkerekedett a golyó szaggatta sebeket látva a húga oldalán. Még mindig vérzett, ahogy elnézte a sápadt testet. Vajon csak a lila fény miatt tűnt ennyire fehérnek? Alig tudta elhinni, hogy maradt még benne vér. Még abból a sokkból sem tért magához, hogy egy perccel ezelőtt még halott volt. És már ott kopogtatott a következő rémület, hogy talán Loire is az, és valami természetfeletti borzalom költözött belé. De a Lény parancsoló hangjából azonnal megértette azt is, hogy még mindig tart a csata, és amíg ő halott volt, feltehetőleg súlyos veszteségeket szenvedtek el.

Nem is kérdezősködött hát feleslegesen, kérdéseket feltenni ráér majd akkor, ha visszafordították a csatát. Ismét kiterjesztette hatalmát a csatatér fölött, sosem érezte még magát ilyen erősnek. Gyerekjáték volt mindenkit levédeni, aki csak hozzájuk tartozott. Ilyen gyémánt keménységű védelmet nem hívott még életre soha. Ekkor kezdte csak megérteni az iménti fájdalmat. A Lény átszakított benne valamilyen gátat, és most a hatalma eddig elérhetetlen mélységeihez is hozzá fért. Ahhoz, amit eddig eltitkoltak előtte. Amiről tudomása sem lehetett egészen mostanáig.

Közben Loire-t félig elhagyta az őt megszálló hatalom. Nem tudta mi történhetett a Lénnyel, azt érezte, minta kínoznák, ő is gyengült. Loire sebe továbbra is vérzett, újra fájt. Erőtlenül hanyatlott előre, Ward alig tudta elkapni – Bastion ekkor még azzal foglalatoskodott, hogy mindenkit ismét levédjen a csatatéren. Ward ezalatt a karjában tartotta a lányt, most azzal sem törődött, hogy lőnek rájuk. Eddigre Bastionnak hála már ismét sebezhetetlenek voltak.

Loire-ból eközben még mindig halványlila derengéssel távozott a Lény. Szemében is ki-kihunyt a lila ragyogás, kínozta a fájdalom, levegőt is alig bírt venni tőle. Remegő mozdulatokal emelte egyik kezét a sebe fölé. Még a Lény irányította a mozdulatait. Loire tudta, hogy az utolsó erejét szedi össze, azelőtt, hogy kitépnék belőle. Lila fény csapott ki a lány tenyeréből, egyenesen a sebbe. Loire torka szakadtából üvöltött, de a lyukak az oldalán egyre kisebbre záródtak. Aztán a keze remegve lehanyatlott.

– Olyan távol vagytok tőlem – sóhajtotta még utoljára a lány hangján az a valami –, észrevették, hogy segítek... Túl sokat időztem... Nem bírok tovább maradni, magadnak kell befejezned... pedig szerettelek volna téged is...

Azzal egy utolsó villanással kiszállt Loire-ból, aki gyengén fordította oda a fejét a sebek felé. Már majdnem minden lyuk eltűnt az oldaláról, ami viszont visszamaradt, még mindig mélyen vöröslött a bőrén. Nem ment könnyen, hogy visszazökkenjen saját magába. Sebének látványa összemosodótt azzal, amit a Lény látott. A hideg padló, amin feküdt, körben körülötte egy szűk ketrec varázs-rácsai, amit emberire egyáltalán nem emlékeztető fény test töltött ki. A rácsokon túl mágusok álltak. Kínozták, a Lény pedig próbálta minél kisebbre húzni magát, hátha úgy nem fáj annyira.

– Ne velem törődj! – hallotta egyre távolabbról .– Magaddal...

Taszítást érzett a tudata legmélyén, amitől megszakadt köztük a kapcsolat. A Lény visszalökte a saját valóságába, hogy csak az életben maradásával foglalkozzon. Loire tudta, képtelen lesz elérni addig, amíg ő nem akarja megint. És ekkor újult erővel hasított még mindig nyitott sebeibe a fájdalom.

Zavartan még mindig az összezárt öklére pillantott. Abban szorongatta az összefogott szikrák másik felét. Nem késlekedett, hanem visszaparancsolta őket a testébe a golyó ütötte lyukakon keresztül. Alig tűntek el benne, azonnal új erőre kapott. Nem hagyhatta, hogy újra megszökjenek belőle, kénytelen volt a saját erejéből befejezni a gyógyítást. Közben végig Ward karjába kapaszkodott, és ordított, minta nyúznák. Mikor végzett, meggyötörten hallgatott el.

– A francba! – lihegte. – Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire faj... Azt hiszem, tartozom ez bocsánatkéréssel mindenkinek, akit valaha „meggyógyítottam"...

– Jól vagy? – segítette talpra a férfi.

– Most már igen – egyenesedett fel, a sérülésből már csak a fájdalom emléke maradt, az esőtől és vértől lucskos ruhák a testére tapadva, na meg persze a sebhelyek.

– Veled mi a helyzet? – fordult most Bastionhoz a katona.

– Soha nem voltam még jobban – felelte neki amaz –, mintha csak kicseréltek volna, sokkal erősebb vagyok.

– Akkor legalább egy valami jól alakul ebben az átkozott ostromban – összegezte Ward, majd azonnal Loire-hoz fordult. – Éleszd fel a halottakat, ideje helyre hozni az esélyeinket. Induljunk a többiek után!

Megvárta, hogy a lány engedelmeskedjen, majd abba az irányba indult, ahol a seregét hagyta. Azok már jól előre nyomulhattak, a fal ezen az oldalán nem látta egyiküket sem. Bastion felzárkózott Ward mellé, Loire viszont egy kissé mögöttük haladt. Úgy érezte, mintha hívnák. A másik mágus incselkedett vele. Csalogatta. Ő maga pedig hajlott arra, hogy engedjen neki. Lett volna mit elszámolnia vele. Sem a dühe, sem az indulatai nem csillapodtak az irányába.

Egyre inkább lemaradt, próbált észrevétlenül minél távolabb kerülni a másik kettőtől. Hogy eleget tehessen az invitálásnak, és megjelenjen ott, ahova hívta. A halottai teszik a dolgukat, akik ezután meghalnak, majd azok is. Ott rá nincs közvetlen szükség. Akár el is cseveghet ezzel az átkozott mágussal. Mikor úgy ítélte, hogy már eléggé lemaradt, irányt változtatott. A fal mentén indult meg, arra ahonnan korábban lőtték őket. Amíg a lény Bastiont gyógyította Ward elkezdte szépen megtisztítani azt az irányt. Az azóta felkeltett halottai majd befejezik azt, amit a bátyja elkezdett.

Csakhogy Ward észrevette, hogy nincs mögöttük. Őt nem tudta becsapni. Az hogy egyre távolabbról hallja a lépteit, nem kerülhette el a figyelmét. Amikor Loire megérezte, hogy figyeli, futni kezdett az ellenkező irányba. Arról viszont szó sem lehetett, hogy a lányt egyedül hagyják. Ward Bastiont nem féltette, még úgy sem, hogy ha csak most támadt fel. Ő is érezte, hogy olyan, mintha – épp ahogy mondta – kicserélték volna. Hatalmas volt, legyűrhetetlen.

– Ez meg hova megy? – hallotta meg maga mellett Bastion felháborodott hangját, ő is észrevette, hogy Loire külön utakon jár.

– Utána megyek – ajánlkozott Ward azonnal. – Rád a frontvonalban van szükség. Legutóbb ott volt a mágus. El fogsz vele bírni?

– Ugy érted most? Ennél jobban feltámadni sem lehetett volna – csillant fel Bastion szeme –, még a nyakát is kitöröm. Te viszont hozd vissza egy darabban a hülye húgom, rendben?

– Persze – intett neki Ward, és eliramodott Loire után.

✨✨✨✨✨

Bastion egyedül maradt. Eleinte határozott lépésekkel haladt előre, hogy teljesítse a rá kiszabott feladatot. Aztán mozdulatai egyre bizonytalanabbá váltak. Majdnem a saját lábában is felbukott. Most hogy nem volt ott vele senki, teljes súlyával szakadt rá a feltámadás terhe, szinte összeroppantotta a tudat, hogy az imént még halott volt. Gyötörte a lelkiismeret-furdalás is, hogy ő nem olyan lett, mint Ward. Most érezte csak a sokkot, annak ellenére is, hogy jó volt ismét egészségesnek, embernek lennie.

Kalapácsa is bizonytalanul lógott a kezében, fegyvere fejét a macskaköveken húzta. Épp átlépett a falba robbantott lyukon, de ahogy átért, megszédült. Ekkora taglózták le igazán a vele történtek. Nekitántorodott a megrogyott belső falnak. Időre volt szüksége, nem bírta még az élet terhét. Marka meglazult szorításából kicsúszott a kalapács. Csengve ért földet a macskaköveken. Bastion csak nézte, és eleinte nem értette, miért lát egyre homályosabban.

Időbe telt, mire felfogta, hogy könnyek lepték el a szemét. Egyik koszos tenyerébe temette az arcát. És sírt, mint egy kisfiú. Másik kezével kitapogatta a Kék nyelét, erősen belekapaszkodott, hátha a hideg fém érintésének valósága segít véget vetni hullámzó érzelmei rohamának. De még mindig nehezen hitte, hogy él. Nehéz volt elfogadnia a benne felszabadult erőt. Senki sem magyarázta el neki, mi történt vele, Loire sem mondott semmit, ő pedig alaktalan szörnynek érezte magát ezzel az új hatalommal. Nem értette, mi történt a varázserejével, vagy mi lesz ennek az egésznek az ára.

De nemcsak a kétségek miatt sírt. Emlékeiben még élénken ott vibráltak a rettegve átvirrasztott, vagy félálomban eltöltött éjszakák. Még mindig érezte az átok súlyát, érezte a gyötrő kínt, hogy lassan, de biztosan haldoklik, és hogy valami kérlelhetetlenül továbbra is mérgezi belülről. Eleinte felőrölték ezek a szörnyűséges gondolatok. Különösen, amíg egyedül volt a kórházban, és várta, hogy visszatérjenek a társai. Igaz, Wardnak próbálta elmondani, mennyire fél, de végül képtelen volt őszintén szavakba önteni rettegését.

Aztán lassan hozzászokott, és beletörődött. Elfogadta, hogy meghal majd, hogy nincs segítség. Nap nap után fásultan várta, mikor ér véget az átok miatti szenvedés. És most tessék! Mégis él, mintha mi sem történt volna. Sírt a megkönnyebbüléstől is, hogy ez a teher végre örökre lekerül róla.

Szóval most itt van. Az élő, létező világ minden törvényének újabb fricskája. Ward volt az első, és most ő is a nyomdokaiba lépett. Igaz, ellentétben bátyjával, ő legalább emberként, halandóként él. És az Istenek lássák lelkét, annyira jó volt élni! Csak most ismét meg kell találnia a helyét ebben a világban... És hiába volt bármennyire is jól újként, úgy érezte, valami belőle odaát rekedt.

Most először volt képes felfogni és átérezni Ward tiltakozását, miután Loire visszahozta. Csakhogy amíg benne lassan csillapodott ez a felháborodott kétségbeesés amiatt, hogy kitépték a nemlétből, sejtette, hogy Ward hiába vár feloldozást. Bastion feloldozása az volt, hogy minden újabb perccel eszébe jutott, tulajdonképpen még ha beletörődött is a sorsába, akkor sem akart megválni az életétől. És ekkor újból átcsappott rajta keserűség. Ward számára semmi ilyesmi nem ad majd megnyugvást. Ő ugyanúgy más lesz. Bezárva egy örök testbe... 

Felnézett a kitisztult égre. Az kéken, fényesen borította be. A maga végtelenségével annyit üzent csak neki, hogy van még remény, a fájdalom és az érzések egyenletesen tágulnak, mi ki nem töltik a rendelkezésükre álló teret, és akkor már olyan vékony lesz, hogy érezni sem fogja. Megtörölte a szemét. Jobban érezte magát. Fogta Kéket, már készen állt bármire, amit hoz majd a csata.

És ekkor valahonnan robbanások rázták meg a fényben vibráló levegőt. Felkapta a kalapácsot. Futni kezdett a hangok irányába. Nyugodt volt. Mindenkit levédett. Tudta, akármi jöjjön, ő nem késik el. De mégis. Rohannia kellett. Tennie kellett, nem maradhatott tétlen. Ahogy az arcába csapó fényes levegőben felszáradtak a könnyek, úgy lett halálának és feltámadásának a terhe is könnyebb.

Ez viszont már annyival kellemesebb érzés volt, mint az eddigi kétségek és önvád, annyira magával ragadta ez a megkönnyebbülés, hogy először észre sem vette, hogy elfutott Hence mellett. A férfi úgy kiáltott utána, hogy elment-e az esze, hogy ennyire rohan. Bastion megtorpant a remegő hangot hallva, döbbenten fordult vissza a férfihez. Elképedt sápadtságát, görnyedt járását látva. Sebesült kezébe puskát kötöztek, és ő így, meggyengülve, lelassulva igyekezett a csata után.

– Most valahogy más vagy – mondta neki Hence, ahogy jobban szemügyre vette.

– Te is – próbálta ennyivel lezárni a társalgást.

– Kiből mit hoz ki a háború – vigyorgott keserűen, és puskájával a zajok irányába intett –, belőlem azt hiszem együttműködési készséget. Örülnék egy kis társaságnak...

Bastion most jobban szemügyre vette. Homlokán izzadtság csillogott, egész megjelenése csapzott volt. Lassan kezdtek rajta kiütközni a vérveszteség súlyosabb tünetei. Bastion most nem bánta volna, ha ért a gyógyításhoz. Akkor rendbehozta volna Hence-t annyira, hogy itt hagyhassa. De így nem akart hátat fordítani neki. Mégiscsak szövetségesek...

– Akkor csak annyira sietek, hogy még lépést tudj tartani.