Luther Félix ágya mellett ült újsággal a kezében, amiből egy betűt sem olvasott még, ellenben az eltelt órák alatt mindenféle kreatív formációkat hajtott már belőle. Nyugtalan volt, képtelen az olvasásra koncentrálni. Úgy meg különösen, hogy már eltelt egy nap, és Félix még semmit jelét sem adta annak, hogy magához akarna térni. Tudta, hogy az orvosok mágikus álomban tartják, de akkor is... Valahogy azt várta tőle, hogy egyszer csak kirúgja magát az ágyból, mintha mi sem történt volna.

Már minden orvossal beszélt, nem is egyszer. Érkezhetett bármennyire alkalmatlan időpontban, mindig kellő tisztelettel és türelemmel fogadták. Senki sem ellenkezett vele, sőt ki sem merték küldeni az Magistert a kórteremből, amikor az öreget vizsgálták. Legutóbb épp egy fiatal orvos jött ellenőrizni Félixet, eddig ő volt mind közül a legbeszédesebb. Luthernek kifejezetten jól esett akkor a társasága, valószínűleg azért, mert fiatalságával, termetével és fényes barna hajával Espadára emlékeztette.

– Hogy van a sebe, uram? – kérdezte tőle csevegő hangon az orvos, miközben Félix pulzusát és légzését ellenőrizte.

Luther a kérdésre önkéntelenül az oldalához nyúlt, oda, ahol a golyó őt is megsebezte, miután keresztül száguldott a komornyik testén. Nem érzett már semmit azon a helyen. Kapott rá valami gyógynövényes, mágiában érlelt kenőcsöt. Talán kétszer kente be vele eddig a sebet, és az már eltűnt, mintha soha sem is lett volna.

– Köszönöm, jól – felelte a fiatal orvosnak –, remekül bevált a kenőcs.

– Biztos voltam benne – mosolygott rá a férfi –, ez a specialitásom. Kifejezetten Önöknek kevertem.

– Akkor ezt használták Félix sebein is? – kérdezte érdeklődve a Magister.

– Igen. Már nagyjából be is gyógyultak.

– Akkor miért nem engedik magához térni? A főorvos mindig elmondja, hogy még nem ítélték biztonságosnak a felébredését. De azt valahogy nem igyekszik közölni velem, ez mikor lesz...

– A belső szerveinek még erősödnie kell a támadás után – magyarázta készségesen az orvos –, és nem tudják pontosan megmondani, hogy ez meddig tart még. Viszont senki sem szeretné Önt találgatásokkal traktálni. De ne aggódjon. Sosem láttam még egy ennyi idősen ilyen erős szervezetet. Szerintem holnap reggel már úgy fog dönteni a főorvos úr, hogy nem altatjuk tovább.

Luthert megnyugtatta ez a pár szó. Annak ellenére is, hogy mindenki többféleképpen biztosította afelől, hogy Félix teljesen felépül majd. Az orvos miután lejegyezte a vizsgálat eredményét a beteg lázlápjára, udvariasan elköszönt a Magistertől, és a többi dolga után nézett.
Luther pedig egyedül maradt. Idegesen megvakarta egyik kézfejét, száraz bőre sercegett körmei alatt. Egy kiadós zuhanyra vágyott. De hát még csak otthon sem volt a merénylet óta, amit a testőrfőnöke kifejezetten nehezményezett. És Luther kifejezetten tett rá. Annyit mondott neki, oldja meg a védelmét ott, ahol éppen van, ez pedig jelenleg a kórház lesz, más nem érdekli.

A kórtermet is csak egy rövid időre hagyta el aznap reggel. Az autója csomagtartójában volt egy rend váltás ruha, a hátsó ülésen ülve vette át, amíg az új Tacticusi központba tartottak. Oda is annyira ment csak be, ahogy beszéljen a titkárnővel, és lemondja minden programját arra a napra. Idősebb, kövérkés nő volt, aggódó pillantású, vizenyős szemekkel nézett rá, természetesen nem kerülte el a merénylet híre.

Amíg Luther pár szóval megnyugtatta, figyelte azt a csúnyácska, ráncos, petyhüdt bőrű arcot, csámpás fogakkal. Mesterien nem fintorgott, amikor megcsapta a vértelen ajkakhoz tartozó rettenetes szájszag. Ismét emlékeztette magát, hogy szándékosan választotta őt. Így volt a legegyszerűbb elvenni az ellenlábasai kedvét attól, hogy a titkárnő elcsábításával próbáljanak bármit megtudni róla. Vagy hogy kettejükről kezdjenek bármit pletykálni.

Miután mindenkinek megmutatta magát, akinek látnia kellett, hogy jól van, azonnal visszavitette magát a kórházba, és azóta sem mozdult el Félix mellől. Egyre kevésbé bírta mind a tehetetlenséget, mind a semmittevést. Ezer dolga lett volna, mégsem érezte helyesnek, hogy magára hagyja az öreget. Észre sem vette, ahogy türelmetlen tehetetlenségében dobolni kezdett a széke karfáján. Akkor hagyta csak abba, amikor a testőrfőnöke beóvakodott a kórterembe.

Luther türelmetlenül fordult felé. Még mindig dühös volt rá, de még mindig nem tudta eldönteni, hogy megszabaduljon-e tőle. Most épp nem volt kedve egy hullával is bíbelődni, de egy Lawrence-féle kockázatot sem szeretett volna ismét a nyakába venni. Azt azért el kellett ismernie, hogy ez a testőrfőnök eddig sokszor felülmúlta az elvárásait. Annak ellenére is, hogy meglepték őket, elég gyorsan ura tudott lenni a helyzetnek, hogy ne sérülhessen meg Félixen kívül más a merényletben.

Talán megérdemelne még egy esélyt, tűnődött. El is határozta, annak függvényében dönt majd, hogy mi miatt háborgatja most.

– Mit akar, Robert? – kérdezte a férfit, és nem kerülte el a figyelmét az akta, amit a másik a kezében szorongatott.

– Ez... – Kissé remegett a hangja, ő is tudta, semmi sem biztos a sorsa felől, majd sokkal határozottabban folytatta. – Ebben van minden, amit megtudtunk a lányról... úgy értem, az elfogott merénylőről.

– Lányról? – vonta fel a szemöldökét Luther.

Meglepte a hír. Ő két férfira emlékezett. Hiába erőltette a memóriáját, nem tudta felidézni az életben maradt támadó vonásait. Csak rövidre nyírt, sötét haj rémlett neki, és csontos, inas termet. De semmi semmi nőies forma. Azt sem tudta volna megmondani, milyen ruhákat viselt.

– Igen – nyújtotta át az aktát a testőrfőnök –, de azt hiszem, tudnia kell, hogy akadt vele egy kis gondunk... mármint azzal, hogy a merénylő egy lány... És az embereimnek, hogy is mondjam? Nehezükre esik a vallatás... nem majdnem gyerek lányokhoz vannak szokva.

– Mégis mit gondol, miért egy ilyet küldtek? – Luther érezte, hogy lüktetni kezd az erecske a homlokán az indulatoktól. – Éppen az ilyen töketlenkedések miatt! Nem is értem magukat. Egyiküket sem óvodai gondozónak vettem fel. Azt hittem világos, hogy akinek nem tetszenek a módszereim, annak nincs helye mellettem!

Közben fellapozta az aktát, amit az imént kapott Roberttől. És azon, amit látott, megrökönyödött. Egy rövidre nyírt hajú valaki fotójával nézett farkasszemet. Első ránézésre tényleg nem lehetett eldönteni arról a komor arcról, hogy fiúé vagy lányé-e. Azt meg aztán végképp nem gondolta volna, hogy alig múlt tizenöt éves, jópár évvel többnek tűnt, biztos a rövid haj teszi, gondolta akkor. De ha jobban szemügyre vette az ember, feltűntek a finomságok a vonásaiban, amik arra engedtek következtetni, hogy tényleg egy bakfis arcát látja.

Luthert nem is ez döbbentette meg igazán, ahogy az sem, hogy foglalkozását tekintve ilyen fiatalon már gépész segéd. Nem épp nőies foglalkozás, de mindenképp indokolja ezt a fajta megjelenést. Hanem a neve: Simon Aeternia. Annak az annyira gyűlölt Simon Lexingtonnak a legfiatalabb húga. Eszébe jutott az a korábban látott, kórházban készült fénykép. Minden bizonnyal a lány lehetett a csecsemő a fotón, akkor pedig nem sokkal a moeniai merénylet előtt született. Ezer gondolat kezdett cikázni az agyában, amik folyamából Robert zökkentette ki.

– Nézze, uram, Ön is tudja, ez nem lesz egyszerű. Kínzás hatására bármit bevallanak, úgy értem hazudni fognak, hogy ne gyötörjük őket tovább... Érti, ugye? A fő gondom ezzel az, hogy egy felnőtt nőt, hogy úgy mondjam, örömmel szednének darabokra az embereim... de egy kislány, az azért más.

– Nekem nem ez a véleményem. – Luthernek nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne kiabáljon. – Éppen eleget fizetek azért, hogy ne érezzenek semmi szívfájdalmat kényesebb ügyek esetén sem. Azt sem mondom, hogy kínozzanak félholtra egy kölyköt, ennyi eszem még nekem is van, hogy az nem működik. Én azt várom el, hogy használják az agyukat, állítólag van maguknak... Fenyegessék, aztán kedveskedjenek neki, valamelyik bumburnyák kedveltesse meg magát vele. Annyi kell csak, hogy egy valakiről elhiggye, törődik vele a sok fenyegetés közepette.

– Én ezzel tisztában vagyok – vett egy nagy levegőt Robert, de Luther a szavába vágott:

– Nem hiszem el, hogy mindent nekem kell csinálnom, ha eredményeket akarok! – Felemelkedett a karosszékből, vetett még egy búcsúpillantást Félixre. – Vigyen a lányhoz! És valaki figyeljen az öregre. Remélem, ez fog menni.

✨✨✨✨✨

Luther Robert kíséretében lépett be a félhomályos pincehelyiségbe. A nehéz vasajtó fájdalmasat csikordult, ahogy elfordult a zsanérjain. Szándékosan nem csináltatta meg. Tapasztalatai azt mutatták, hogy a visszhangozva felsikoltó ajtónyitás és zárás jótékony hatással van az ablaktalan teremben vendégeskedők lelkiállapotára. A sokadik, csendbe robbanó éles nyikorgás hatására legtöbbször megered a nyelve az itt fogvatartottaknak.

Luther lenézett a szék karfájához bilincselt sovány, de abszolút fiúnak tűnő lánykára. Arcára rászáradt az orrából kifolyt vér, a szája is csúnyán felrepedt, egyik szeme teljesen bedagadt, valószínűleg semmit sem látott vele. Szakadt inge is vérpettyes volt. A Magisternek nem kellett sokat találgatnia, hogy az emberei valószínüleg előbb ütöttek, csak utána vették észre, kivel van dolguk. Nem kissé bosszantotta a tudat, hogy ennyire egysíkúan értelmezik a vallatáshoz kapott szabad kezet. Semmi kreativitást nem tudott felfedezni a módszereikben.

Kilépett hát a félhomályból a törött búrával fedett lámpa fénykörébe, hogy a lány jól megnézhesse. Nem is csalódott, pont az történt, amire számított. A fogoly ép szemével rá meredt, és olyan gyűlölet villámlott belőle felé, hogy ha a tekintet ölni tudott volna, Luther minden bizonnyal ezer kínhalál közepette pusztul el a földön fetrengve. Csakhogy őt ennyivel nem lehetett megijeszteni. Különösen egy bakfis volt kevés ehhez.

Meg akarta törni. Lepakolta a kezében addig szorongatott mindenféle kacatot, amiket magával hozott, a törött lámpa melletti, szintén vacak állapotú asztalra. Ezután lépett csak a lány elé, és ült le kimért, elegáns mozdulattal a vele szemközti székbe.

– Kifelé! – nem nézett egyik emberére sem, csak kiadta az utasítást. – Maga is, Robert.

Megvárta, hogy sietős léptekkel mindenki elhagyja a termet. Addig meg sem szólalt, amíg ismét fel nem csikordult az ajtó, jelezve, hogy behúzták maguk mögött.

– Látom, tudod, ki vagyok – fordult érdeklődve a lányhoz, aki ajkait dacosan összeszorítva továbbra is csak meredt rá. – Akkor pedig kettőnk közül te tudsz többet. Nekem ugyanis fogalmam sincs arról, te ki vagy, és miért akartál megölni.

A lány nem mondott semmit, csak töretlen elszántsággal bámulta, mintha pillantása átszúrhatná a szívét. Luther nem is várt mást, sejtette, kemény tréningeken esett át, hogy minél tovább ellenálljon a vallatásnak és fogságnak. Persze, nem kételkedett abban, hogy a kínzás megoldaná a nyelvét, de neki nem arra volt szüksége, hogy fájdalmában azt vallja be, amit hallani akart.

Luther felkelt a székből, és ismét az asztalhoz lépett. Felvett róla egy rongyot, belemártotta abba a mágikus fertőtlenítő folyadékba, amit az imént behozott magával. Majd a lány mellé lépett, próbálta letörölni vele az összevert képét. Kisebb küzdelem alakult ki köztük, ahogy Aeternia igyekezett elhúzni a rongy elől a fejét. Közben a Magisternek módja nyílt felmérni azt, hogy a lábát megfelelően ellátták, és bekötözték, neki azzal már nem kell foglalkoznia.

– Maradj már! – szólt rá, amikor elunta a játszadozást. – Ez csak arra való, hogy lelohadjon a duzzanat a képeden, és hogy ismét tudd használni a szemed. Ha ártani akarnék neked, hidd el, nem udvariaskodnék veled ennyire.

– Tudom, hogy ártani akar nekem! – Aeternia most először szólalt meg, továbbra is villámlott a gyűlölet ép szeméből. – Tudom, hogy csak addig kedveskedik, amíg meg nem tudja, amit akar, aztán megöl.

Amikor a szuszból kifogyva egy pillanatra nyugton maradt, Luther kihasználta a lehetőséget, és végre le tudta borítani a kölyök arcát a fertőtlenítős ronggyal.

– Ha nyugton maradsz, és rajta hagyod egy kicsit, gyorsan hat – mondta a lánynak –, pár perc múlva már érezni is fogod.

– Ha tényleg segíteni akar – firtatta gúnyosan Aeternia –, miért raboltak el?

– Hogy elraboltunk téged? – nézett rá tettetett csodálkozással a férfi.

– Igen, bezártak ide! – futtatta körbe pillantását a félhomályos cellában, furcsa látvány volt így, hogy a fél arcát letakarta a rongy. – Senki sem tudja, hol vagyok. Minek nevezhetnénk ezt, ha nem emberrablásnak?

– Jól kioktattak, de szó sincs sem ember-, sem gyerekrablásról – tiltakozott fanyar vigyorral Luther –, bárki tudhatja, hol vagy. Egy vallatóterembe zártak a Magister megtámadása miatt. Azt hiszem, ezen nincs mit csodálkoznod. De, tudod, mit? Elárulom, mert nem államtitok, hogy Iusticia Halljának a pincéjében vagy. Tudod, az a hely, ahol a törvények szerint igazságot szolgáltatunk.

– A maga igazságát! – köpte rá Aeternia.

– Nincs olyan, hogy az én igazságom – törölte meg az arcát szenvtelenül Luther –, a nép igazsága van csak. Az az igazság, amit a te esetedben is igénybe vehetnek. Bárki élhetne a jogával, hogy szól az érdekedben Iusticia előtt, itt bárki meghallgatásra talál, Iusticia pedig ítél. Ha figyelembe veszi a korodat, és a családodat, talán még amellett is dönthetnének, hogy elengedjenek. De hadd mondjak neked valamit. Hiába hinné azt az ember, hogy egy olyan gyerekért, mint te, biztos jelentkezett már valaki, amióta itt vagy, hisz' már jó idő eltelt, senki sem jött még érted, a tieid közül. Sem a családod, sem azok, akik ellenem küldtek.

Luther figyelte, ahogy a lány fürkésző pillantása elől szégyenkezve félre fordul. Nem mondott semmit, de a viselkedése többet elárult minden szónál.

– Szóval a családod nem is tudja, mibe keveredtél – sóhajtott fel Luther, mintha együttérezne. – Az állítólagos barátaid pedig lemondtak rólad. Ez nagyon sajnálatos.

– Nem hiszem, hogy magát érdekli, mi van velem... –– rázta meg a fejét dühödt kifejezéssel az arcán Aeternia.

– Nem egyszerű ez a helyzet valóban – próbálta tovább puhítani Luther –, biztos tudod, hogy nekem is van egy lányom...

– Tudom, a mágus ribanc, a majdnem gyilkos! – szakította félbe gyűlölködve – Mindenki tudja köztünk, mit tett, és hogy maga tisztára mosta... Pedig, ha bárki más gyereke követ el ilyet, azt biztosan meghurcolják, jó eséllyel le is zárják, de nem a magáét...

– ... vele sem könnyű – beszélt a férfi Luther figyelmen kívül hagyva a bakfis indulatait –, de tudod, azért család a család, hogy segítsen a bajban. Milyen szomorú, hogy a te családod nem tudja, mekkora bajban vagy. Viszont én tudok rólatok egyet, s mást. A bátyád, aki szintén a Scientia Castitea-hez tartozik, tényleg nem becsül annyira, hogy távol tartson a bajtól?

– A bátyám?! Mást sem hallok tőle azon kívül, hogy legyek rendes kislány, tanuljak, legyek unalmas, mint bárki más...

– Szóval úgy döntöttél, megmutatod neki, elég nagy vagy már ahhoz, hogy komoly dolgokat vigyél véghez. Végül is – mosolyodott el sejtelmesen –, a Magister megölését tekinthetjük annak, de azt azért személy szerint nem értem, miért nem világosított fel arról, mennyire súlyos következményekkel jár majd, ha elbuksz. Ha a családod nem is tette, azok, akiket helyettük választottál magad köré, legalább ennyit megtehettek volna érted, ha már egyébként a sorsodra hagytak.

– Akiket választottam? – nézett rá megrökönyödve Aeternia. – Megölette őt! És biztos vagyok benne, fogalma sincs róla, kiről beszélek!

Elhallgatott, tudta, hogy valami olyat mondott, amit nem lett volna szabad. Luthernek magára kellett parancsolnia, hogy ne üljön ki elégedett vigyor az arcára. Már a legelejétől ide szeretett volna eljutni. Felkészülten jött, igyekezett úgy manipulálni a lányt, hogy szóba kerüljön az a lövöldözés, amiben Félix meglőtte a fülét. Abban persze nem bízott, hogy ilyen gyorsan, szinte magától fog menni. Hiába készítették fel a fogságra a lányt, azt nem tudták kiirtani belőle, hogy ne viselkedjen tizenöt éves gyerekként, ahogy egy olyan ellenfélre sem, mint Luther.

– Tudom, kiről beszélsz – mondta neki –, mindenkit számon tartok, akik az életemre törtek. És ahogy téged elnézlek, ezt a fájdalmat a szemedben, apád helyett apád lehetett. Ezért nem fogsz nekem hinni. Abba sem gondolsz bele, hogy tudtak ilyen ostobaságba belevinni. És ezért is hagytak most magadra. Úgy voltak vele, ha sikerrel jársz, az jó, ha nem, nekik az sem gond. Miért jönnének el érted, mikor semmi olyat nem tudsz, ami hasznos lenne nekünk? Hidd el, ha most elindulnánk oda, ahol velük voltál, ahol kioktattak, hűlt helyüket találnánk, mintha sosem jártak volna ott...

Luther figyelte, hogy a lány szemébe könnyek gyűlnek. Biztos volt benne,  minden, amit mond, lassan lyukat üt a hitén. Hiszen mégiscsak itt van egyedül, esélye sincs a menekülésre. Eddigre már hiába próbálta tartani magát, Aeternia kiesett a korábbi gyűlölködés szerepéből, most csak egy magára hagyott gyerek volt, akinek meggyilkolták az apapótlékát.

Luther szándékosan nem mondott neki semmi vígasztalót. Hagyta szipogni, hagyta, hogy a saját fájdalma végezze el ezt, amit a szavaival elkezdett. Azt akarta, hogy a lehető legmélyebbre húzza az elkeseredés. Talán egy öt-tíz percébe került, hogy ez bekövetkezzen. A kamasz az őt fojtogató könnyektől remegő hangon, úgy szólalt meg, mint akinek már minden mindegy:

– Igen, jelentkeztem erre, mert bosszút akartam állni. Magának is halottnak kéne lennie... nemcsak neki... ha nem lett volna az a vénember... akkor most maga is...

– Igen, akkor most jó eséllyel halott lennék – helyeselt a Magister –, de jó eséllyel te is. Épp, mint a másik.

– Úgy kellett volna lennie! – Aeternia nekifeszült a bilincseinek, és amennyire csak engedték, közel hajolt Lutherhez, és az arcába üvöltött.

Ő nem mondott semmit, csak megint a törött lámpa melletti asztalhoz lépett, felvette róla az aktát, és még valamit, majd visszaült a másik székre a lánnyal szemben. Kimért nyugalommal kezdte lapozgatni a papírokat. Majd kivett a lapok közül egy fényképet, a kórházban készült családi fotót, amit még ő csempészett bele, mielőtt ide jött volna.

– Elég vaskos aktát vezetnek már rólad – szólalt meg ismét a lány felé mutatva a fényképet, majd rábökött Ward Harmadikjára. – A Népmegfigyelés elér oda is, ahova te nem is gondolnád. Ő itt Lexington. Róla már beszéltünk az előbb. Tudom, hogy ő is azok közé tartozott, akikhez te is hiszed, hogy tartozol. Sőt azt is tudom, hogy most a régi kontinensen van. De te ugyan honnan tudod, hogy nem a közös barátaitok elől menekült olyan messzire? Ha tudnád azt, amit én a fogadott apádról, talán te is komolyabban vetted volna Lexington intelmeit.

– Ne is próbálkozzon, tudom, hogy minden, amit mond, hazugság! – tiltakozott Aeternia, de hangja inkább volt erőtlen, mint bármennyire határozott.

– De neki hinnél, ugye? – méregette a kölyköt teljesen közönyösen. – Amíg én hiába magyaráznám neked, hogy a te hősöd támadott meg engem, és az embereim azért ölték meg, mert az a dolguk, hogy vigyázzanak rám. Ha nem támad rám, ma is élne. Ha tőle hallanád, azt el kellene hinned, nem?

Aternia értetlen kifejezéssel az arcán meredt Lutherre. A férfi a kamasz elé lépett, és levette a rongyot az arcáról. Egy hanyag mozdulattal visszadobta a billegő asztalra. Csak ezután vizsgálta meg a varázsfőzet hatását. A duzzanat teljesen lement a gyerek arcáról, már a szemét is ki tudta nyitni. Luther elégedetten ült vissza a fotelbe. Majd egy fekete mobiltelefont mutatott felé, Aeternia szemében a felismerés miatti döbbenet keveredett a hitetlenkedéssel.

– Felismered ugye? Igen, az övé. Az embereim vették el tőle, miután lelőtték. – Bekapcsolta a kijelzőt, amin a lány és a Scientia Castitea korábbi vezetőjéről volt látható egy közös kép. – Mint apa és lánya. De azt ugyan tudod-e, hogy a fogadott apu mit tett, amiről neked nem beszélt?

Nem nézett a kamaszra, hanem a telefonban belépett a hívások közé. Miközben bíbelődött, adott némi magyarázatot:

– Gondolom, te is tudod, hogy a Népmegfigyelési Archivum minden telefonhívásról felvételt készít. De hogy senki jogai ne sérülhessenek, ezeket a felvételeket a telefonokon is tárolják meghatározott ideig. Ez a bizonyos hívás minden bizonnyal rajta van még.

Nem mondott mást, csak lejátszotta rögzített hívást.

– Jól figyelj, mert nincs időm kétszer elmondani. Üzletet kötöttem. Simon Lexington volt az ára. Ne szólj közbe, tudom, hogy a fronton van. De egyszer majd hazajön. Nekünk viszont mielőbb le kell szállítanunk. Tűzz ki vérdíjat a fejére. Legyen minél csábítóbb, hogy gyorsan meglegyen.

– Élve vagy halva kell, főnök? – szólt most mégis közbe valaki a vonal túlvégén.

– A vevő élve kéri, van vele valami ügye. Úgy tűnik, személyesen akarja intézni. De ismerjük Lexingtont, olyan, mint egy hal, mindig kificánkolja magát a szorult helyzetből. Ha meglógna, akkor inkább holtan hozzák, de kerüljön kézre mindenképp.

Aeterniának még a szája is tátva maradt a döbbenettől. Szeme tágra nyílt,  arckifejezése leírhatatlan volt. Szinte sokkos állapotba került a hallottaktól. Hiszen az a hang a lejátszott felvételen egyértelműen a példaképéé volt.

– Érted már, kicsi lány? – nézett szánakozva a bakfis könnyes szemébe Luther. – Éppen úgy adtak el téged is, mint ahogy a bátyádat. Ezért nem jön érted senki. Ugyanúgy nem számítasz nekik, mint ahogy bátyád sem.

– Él még? – kérdezte akkor, könyörgő pillantása talán még a Magistert is meg tudta volna hatni, ha épp nem gyűlölte volna annyira fékezhetetlenül Lexingtont.

– Nem tudom – hazudta szemrebbenés nélkül –, de amennyi vérdíjat a fejére tűztek, nem csodálkoznék, ha a világ minden szabadúszó fejvadásza őt keresné.

Aeternia halkan hüppögött, próbált erős maradni, és visszanyelni a sírást. Luther elégedetten emelkedett fel a székről, tudta, célba ért.

✨✨✨✨✨

– Van emberem beépítve ezek közé? – kérdezte pár órával később.

Szeretett nyugodtabb körülmények közt tervezni, távol a kíváncsi fülektől. A kétszeri ellenőrzés után biztosan tudta, az irodája mélyén nem kell tartania semmilyen hallgatóságtól.

– Van, uram – felelte készségesen Robert.

– Remek – lelkesült fel Luther, bár bosszantotta kicsit a tudat, hogy Félixszel ez a tervezés sokkal könnyebben menne, mint a testőrfőnökkel. – Azt akarom, hogy holnap ez az emberünk menjen el a kölyökért. Kérjen audienciát Iusticia Halljában, és Iusticia ítélete szerint adják ki neki.

– De uram... – döbbent meg Robert. – Iusticia ítéletét nem lehet megvenni.

– Persze, hogy nem lehet – nyújtott át neki egy névjegykártyát Luther –, őt keresse. Ha megvan a gyerek, vegye magához az emberünk, rejtse el a Scientia Castitae elől. Ők sem hülyék, biztos meg akarják ölni majd a kölyköt, tudják, hogy felhasználjuk a céljainkra. De én azt akarom, hogy vigyázzon rá, férkőzzön a bizalmába, hitessen el vele mindent, amiben hinni akar. Egyszóval bizonytalanítsa el még jobban, mint ahogy én eddig. Azt akarom, hogy a lány hozzánk húzzon, hogy a mi kémünk legyen, és nekünk hozza a híreket.