Lemenőben volt a nap. De a csapat nem mozdult a betonhíd alól. Annyira letaglózta őket az előző éjszaka, hogy mozdulni sem tudtak. Visszahozták Wardot a híd és a pillérek védelmébe. De utána ötletük sem maradt, hogyan legyen tovább. Loire egész nap a holttest mellett ült, mintha még tehetett volna bármit. Csak akkor mozdult el onnan, amikor Bastion, vagy Harmadik szerette volna leróni a tiszteletét. Miután ők elmentek mellőle, ismét visszatelepedett, mintha soha többé nem akarná egyedül hagyni.

Egyedül Espada viselkedett teljesen magából kifordultan. Nem beszélt senkivel. De nem ment halott bátyja közelébe sem. Úgy általában mindüktől távol maradt. Ha szóltak hozzá, még távolabb ment, csakhogy ne kelljen érintkeznie senkivel sem. Bastion többször próbált vele szót váltani, egyszer sem járt sikerrel.

Egyik ilyen kudarcba fulladt próbálkozása után épp magára hagyta, és abban az irányba lépdelt, ahol Harmadik ült. Ő azzal próbálta elterelni a gondolatait, hogy minden szabad percét és figyelmét Ward kommunikátorának szentelte. Egyelőre annyit tudott meg belőle, hogy az utolsó hangüzenet egy bonyolult módon titkosított csatornára ment. Igyekezett visszafejteni, de az eszközei nélkül kifejeztten nehezen ment. Nem bízott benne, hogy gyorsan a rejtély a végére tud járni.

Bastion épp Espada elutasításán és vígasztalási kísérlete sikertelenségén tűnődött, amikor megállt Harmadik előtt. Elgondolkozott azon, hogy csatlakozik hozzá, de aztán észrevette Loire-t, aki ismét Ward mellett ült, és ugyanúgy sírt, ahogy addig is. Így inkább csak intett Harmadiknak, aki persze rögtön értette a helyzetet, és biccentett a lány felé, hogy menjen csak nyugodtan.

Bastion odalépett a húga mellé, és csendben, egyetlen szó nélkül leült mellé. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne nyögjön fel, úgy fájt az oldala. Most, hogy Ward nem volt már velük, senki sem kötözte át a sebét, neki egyedül pedig nem maradt sem ereje, nem kedve foglalkozni vele. Kicsit közelebb csúszott húgához, végig ügyelt álcája tökéletességére, nem látszott rajta, mennyire kínozza a fájdalom.

Végignézett a lányon. Loire nem is igyekezett, hogy úgy tegyen, mintha nem sírna. Meg sem próbált halkabban szipogni. Annyiszor kért már bocsánatot ez alatt az egy nap alatt, hogy már azt sem volt képes még egyszer kimondani, hogy sajnálja. Szeme vörösre dagadt az egész napos sírás, és dörzsölés miatt. Bastion figyelte egy darabig, majd megszólalt.

– Szeretnéd tudni, miben hiszek? – kérdezte a húgát, majd amikor az alig láthatóan bólintott, tovább beszélt. – Régebben olvastam valahol, hogy a Mély lakói másban hittek. Én... azt hiszem, abban hiszek, amiben ők is... Ők úgy gondolják, hogy minden, ami megtörténhet, megtörténik. Ha nem itt, akkor máshol, egy másik életben, egy másik világban. Nem számít, hol, vagy mikor, de megtörténik.
Biztos van olyan világ, ahol nem létezik a mágia, ezért ott sosem ismertük egymást, talán még a nevünk sem az, mint itt. Talán egy másik világban már nem is élünk. Egyikünk sem. Vagy elestünk az ostrom alatt, vagy azóta haltunk meg ezer más módon. De éppen ezért léteznie kell olyan életeknek is, amikben mind túléljük a háborút, vagy amiben talán háború sincs. És Ward nemhogy él, de soha nem kellett olyan terheket cipelnie, mint eddig...

Loire szemében felcsillant valami reményféleség, ahogy ikrére nézett, ha valaki, hát ő aztán tényleg mindenkinél jobban vágyott egy másik világra, egy második esélyre. Bármit megadott volna ezért. Ennek ellenére ő a Néma Istenekben hitt, és az óriásokban – ő volt az egyetlen igazán vallásos a családban. Épp ezért hite szerint az, hogy Wardot maguk közé fogadták az óriások, erőtlenül tiltakozni próbált az ellen a remény ellen, amiket az imént Bastion szavai gyújtottak a mellkasában.

– Szóval, te nem hiszel az óriásokban és a törpékben? És a Néma Istenekben? – Máskor sokkal nagyobb meggyőződéssel kérdezte volna, de akkor rádöbbent, hite meghalt előző éjjel Warddal együtt.

– Bennük? – Bastion hangjából áradt a gúny és megvetés. – A Néma Istenekben, akik megteremtették a világot, elindították, aztán magára hagyták, mert épp úgy tartotta kedvük? Dehogy hiszek! Ha már hinnem kell valamiben, abban hiszek, hogy ez az esélyünk nem az egyetlen. Ne nézz így! A te hülye könyvedben is biztos benne van, csak még nem találtad meg. Nem hiszek az istenekben, csak abban, hogy ha itt becsukod a szemed, kinyitod valahol máshol. És csak azért mondom, mert nekem ez segít, és remélem, hogy neked is fog.

– Segít – dörzsölte ki a felszáradó könnyeket a szeméből Loire, érezte, hogy már nincs ereje sírni –, jobb abban hinni, hogy valahol még él.

– Gyere! – kelt fel mellőle Bastion, majd húgát is talpra húzta. – Menjünk.

Odavezette, ahol Harmadik továbbra kis a kommunikátorral foglalatoskodott. Leülttette a férfi mellé, ő maga pedig nekilátott, hogy egy aprócska tüzet gyújtson. Az este hűvösében jól fog esni egy kis meleg. Simon eközben végig nem zavartatta magát. Az egyik zsablámpát ferdén megtámasztotta törökülésbe húzott lábán, és annak a fényénél fáradhatatlanul ügyködött tovább. Fel sem nézett a másik kettőre, annyit motyogott csak néha, hogy már közel jár. Senkit nem érdekelt, igazat mondd-e.

Mire Bastion végzett a tűzgyújtással, Espada is visszatért a járőrözésből. Nagyjából tíz percenként ment egy kört, csak hogy megállapítsa, senki sincs a közelükben. Igazából abban bízott, hogy megtalálja a csapda állítóját, aki Loire tőreivel mert nekik ártani... Azt persze nem tudta, mihez kezdene, ha belefutna, de nem is érdekelte a terv ezen hiányos része. Dühös volt, meg akart ölni valakit, hogy jobban érezze magát. De szerencsére – bár ő nem érezte annak –, egy teremtett lelket sem talált.

Odalépett a tűz mellé, a többiek közé, és ahogy a földre fektette a puskáját. De nem ült le közéjük.

– Mikor beszélünk végre a történtekről? – szegezte számon kérőn társainak.

– Pontosan miről akarsz beszélni? – nézett rá szemöldök felvonva Bastion, lassan az ő türelme is kezdett fogyni öccsével kapcsolatban.

– Arról, hogy az a valaki, aki ellopta Loire tőreit még Dōrban, idáig követett minket! – tört ki belőle, alig tudta visszafogni magát, minden erejére szüksége volt, hogy ne kiabáljon.

– Nem csak, hogy idáig követett minket, hanem gyorsabban ide is ért, mint mi – nézett fel a bütykölésből Harmadik. – Ez pedig azt jelenti, hogy tudta, hogy minket is ideküldtek, és jó eséllyel azt a feladatot kapta, hogy állítson meg minket. Látod foglalkoztunk a dologgal. Átgondoltuk, levontuk a következtetéseket.

– Ez nem foglalkozás! – rázta meg hevesen a fejét a legfiatalabb. – Ha tényleg törődtetek volna ezzel, kitaláltátok volna, hogy mit tegyünk ezzel a rohadékkal!

– Melyikkel? – vonta fel a szemöldökét Bastion is akkor. – Azzal, akit nem kaptunk el? De még csak nem is láttuk, miféle szerzet? A legtöbb, amit tehetünk az, hogy nem hagyjuk, hogy még egyszer meglepjen minket.

– Szánalmasak vagytok! Csak ültök itt az önsajnálatban, de az nem old meg semmit!

– Azt sem, ha fejjel megyünk a falnak – próbálta lehűteni Harmadik, amivel természetesen teljesen ellentétes hatást ért el. Látta Espadán, hogy indulatai szinte robbanáspontig értek.

De szerencsére nem fajultak el ennyire a dolgok, mert a fiú hátat fordított nekik, hogy ismét a járjon egy kört a tábor körül. Pillantása viszont akkor a holttestre siklott. És a látvány lehűtötte valamennyire.

– Nem kellene legalább letakarnunk valamivel? – kérdezte a többiektől, de nem várt választ tőlük, nem is nézett ismét rájuk.

Odalépett Ward hátizsákja mellé, leoldotta róla a hálózsákot, szétnyitotta, majd letakarta vele a bátyját. Most először viselkedett úgy, mint aki legalább valamennyire képes helyén kezelnie a történteket. A mozdulat közben, bár nagyon igyekezetett, hogy ne tegye, belenézett Ward arcába, és pillantása megakadt a férfi nyitott, kifejezéstelen tekintetű szemén. Próbálták lecsukni többször is, de konokul újra, meg újra kinyílt, hogy a semmibe meredhessen az a szempár.

Ahogy ez eszébe jutott, hogy ő maga is megpróbálta lezárni őket, abban a pillanatban érezte, hogy összeszorítja a torkát a sírás. Gyorsan befejezte a rituálét, teljesen beborította Wardot a hálózsákkal, majd hátat fordított neki. Nagy levegőket vett, mielőtt visszament volna a többiek közé, hogy elűzze az őt fojtogató érzést. De ahogy az elmúlt, rátört a düh és indulat, amit jól ismert gyerekkorából. Őrjöngeni szeretett volna, tombolni, törni-zúzni. Nyugalmat erőltetett magára, és leült a tűzhöz a többiekhez, teljesen meg is feledkezett arról, hogy ismét körbe akart járni a biztonság kedvéért.

– Valamit lassan csinálnunk kell vele – törte meg a gyötrő csendet Harmadik –, így nem maradhat.

Loire megbotránkozva meredt rá, majd tekintete hol Bastionra, hol Espadára siklott, hogy valamelyikük mondjon erre az ostobaságra valamit. Tiltakozzanak, vagy tudja is ő. Maga tisztában volt vele, hogy nem maradt itt, ahogy azzal is, fel sem támaszthatja már. Valahol a lelke mélyén ő is beismerte, hogy nem halogathatják nagyon tovább, hamarosan el kell temetniük. Bastionra nézett, aki szintén csak a fejét rázta, majd megszólalt.

– Én már döntöttem, hogy mit csinálunk. Nem temetjük el. – Loire-hoz fordult, aki kezdett nagyon rosszat sejteni. – Fel kell támasztanod!

– De... de... – dadogta – Csak animust tudok kelteni belőle...

– Tudom. – Bastion hangja is remegett – De nem elég csak egy sima animust keltened... Élőnek kell tűnnie, tudnia kell beszélni... olyannak kell lennie, mint... Ward...

– Elment az eszed? – kelt ki magából Loire. – Az animusok nem tudnak beszélni... nem tudnak gondolkodni... csak követik a gazdájuk parancsait.

– Nem érted... Ő az egyetlen, aki tudja, mit kell csinálnunk. És nagy valószínűséggel ő az egyetlen, akivel tudja, kiket kellene keresnünk Csillagfényfokon, ha már idáig jöttünk. Ebből az is következik, hogy valószínűleg csak vele hajlandóak szóba állni. Tovább kell mennünk, itt nem maradhatunk, és innen már nem fordulhatunk vissza sem. Szükségünk van rá.

– Tisztában vagy vele, mit kérsz? – Újra potyogtak a könnyei. – Senki sem képes arra, amit te akarsz! Azt kéred, hogy egy élő tudatot hozzak vissza egy halott testbe...

– Igen, ezt kérem. És azt, hogy csinálj valamit a testével, hogy ne... – Nem tudta kimondani a szót, így mást használt helyette: – Változzon.

Loire felpattant mellőlük, el akart futni, de megszédült, és nekitántorodtott az egyik közeli oszlopnak. Senki sem mondott semmit. Harmadik figyelte a jelenetet, és csodálta Bastiont, hogy ilyen hideg fejjel végig tudta gondolni a dolgokat, és van bátorsága kimondani is. És csodálta azért is, mert az egyetlen húgától, aki láthatólag a szeme fénye, meri kérni ezt; hogy tegyen a világ minden törvénye ellen.

És bár sajnálta Loire-t azért, amit meg kellett tennie, egyetértett Bastionnal. Tudta, ő is felmérte, hogy nincs más választásuk, ő csak azért javasolta a temetés, mert nem volt elég bátor, hogy kimondja azt, amit Bastion mindannyik helyett megtett. Ezt a döntést teljes egységben kellett volna meghozniuk. Csakhogy Loire-on kívül Espada sem volt egy véleményen velük. Teljes megbotránkozással meredt bátyjára, látszott rajta, ő maga sem érti, hogyan kérhet ilyet. Ahogy azt sem, Loire miért nem tiltakozik erőteljesebben, miért nem mond kerekperec nemet.

Pár pillanatig egyikük sem szólalt meg, számot vetettek, próbáltak higgadtak maradni. Aztán végül is Loire nem bírta tovább a rájuk telepedett feszült csendet.

– Hogy kérhetsz ilyet? – nézett végig elhűlten hármukon, pedig szavai csak ikrének szóltak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Bastion komolyan beszélt. – Nem tudok csodát tenni, értitek?

Harmadik ekkor érezte úgy, hogy tárása támogatásra szorul, ezért ő is épp megszólalt volna, de Espada megelőzte. Neki is akkorra fogyott el a türelme.

– Ti jóságos egek! – bukott ki belőle minden indulatával együtt. – Miért nem hagyjátok, hogy nyugta legyen? Én ezt nem hallgatom tovább. Nem asszisztálok ehhez a szörnycirkuszhoz!

Ezzel otthagyta őket. Csak a puskáját vitte magával. Loire sóvár tekintettel nézett utána. Szíve szerint maga is követte volna, de mozdulni sem bírt a döbbent elkeseredettségtől. Eddigre már Bastion is felállt a tűz mellől. Szinte könyörögve nézte a húgát.

– Kérlek! Hidd el, nem kérném, ha lenne más választásunk! Szükségünk van rá! Te is tudod...

– De nem megy... Abban sem vagyok biztos, hogy animust tudok kelteni belőle, mert biztos nem akarná... – Loire úgy sírt, majdnem összecsuklott.

Bátyja mellé lépett, úgy döntött, hogy a meggyőzés nem épp kíméletes módját választja. Karon fogta húgát, és odavezette Ward mellé. Amikor a holttest mellett álltak, elengedte a lányt, letérdelt a test mellett, és leemelte arcáról a hálózsákot. Loire elfordult, hogy ne lássa azt a makacsul nyitva maradt szempárt.

– Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van – mondta neki Bastion –, de legalább próbáld meg.

Azzal magára hagyta Ward mellett. Loire pedig leroskadt a holttest mellé, végig simított az arcán, de arra ügyelt, hogy ne nézzen a szemébe. Megfogta a férfi hideg kezét, és közben végig az járt a fejében, hogy soha semmi nem volt még ilyen nehéz. Még az sem, mikor az autóbaleset után Espadát kellett meggyógyítania. Ismét eszébe jutott, ahogy Ward bíztatta akkor, nélküle nem tudta volna életben tartani az öccsüket. Az emlékek hatására még keservesebben robbant ki belőle a zokogás.

Még Harmadik szíve is összerándult, ahogy elértek hozzá a hangok. Nem sok embert hallott még ilyen szívettépően sírni. Mikor Bastion visszaült mellé, rajta is látszott, mennyire küszködik magával amiatt, amit a húgától kért. De nem mondott semmit Harmadiknak, csak a keze szorult fájdalmasan ökölbe. Simon is a maga módján próbálta elhatárolni magát a zokogás gyötrő hangjaitól. Ezért inkább visszatért a kommunikátor titkainak megfejtéséhez. Minden figyelmét a szerkezetre irányította, így sikerült is majdnem teljesen kivonnia magát a világból.

Ezalatt Loire továbbra is ott ült Ward mellett. A kezét szorongatta, mondani akart neki valamit, de képtelen volt. Azon járt az agya, amit Bastion kért tőle, és hogy mennyire lehetetlen. Nem tudta mennyit ült a halott mellet, teljesen elvesztette az időérzékét. De senki sem háborgatta. Nem sürgették, egyszerűen csak vártak.

Neki pedig eszébe jutott egy gyerekkori délután...

✨✨✨✨✨

A nappaliben ültek az alacsony asztal körül. Ott szoktak tanulni, mert így a komornyik vagy Luther tudták felügyelni, hogy rendesen az iskolai feladataikkal foglalkoznak-e. Aznap az apjuk nem volt otthon, és az öregnek is dolga akadt valahol máshol. Ezért Ward figyelt rájuk a saját leckéje mellett. Loire arra már nem emlékezett, hogy melyik órára készítette a házifeladatát, csak arra, hogy rettenetesen unalmas volt, és nem tudott koncentrálni. A gondolatai teljesen máshol jártak.

– Loire, ne álmodozz, a házidra figyelj! – szólt rá szigorúan Ward. – Kötve hiszem, hogy itt akarsz majd ücsörögni még, mikor mi már végeztünk, és elmegyünk vacsorázni.

– De ez unalmas... – tiltakozott ő.

– És megtudhatnám mi az, ami ennyire el tudja a vonni a figyelmedet? Ami nem unalmas?

– Hát mi...

Emlékezett, hogy Ward teljesen értetlen arccal nézett rá. Loire már sem tudta jól kifejezni a gondolait, és ez azóta sem változott, hiszen azóta sem volt ritka, hogy a többiek félreértették. Mint legutóbb az animus színházas terveit. Ward akkor is kérdőn Bastionra pillantott, némán kérve, hogy segítse ki őket, és fordítson Loire-ról közérthetőre.

Akkor viszont az ikrének is épp annyira volt érthetetlen húga megnyilvánulása, mint bárki másnak. Ezért csak kelletlenül vállat vont.

– Kifejtenéd ezt bővebben is? – kérdezte mégis húgától. – Tudod, most nagyon furcsa vagy...

– Hát... – Loire láthatólag próbálta összeszedni maga számára is kusza gondolatait. – Azt vettem észre, hogy a fiúknak könnyebb.

– Ezt meg hogy kell érteni? – tudakolta Ward, és nem értette, hogy kapcsolódik ez az iménti „mi"-hez.

– Mindenhol fiúk vannak – jött a magától értetődő felelet –, most tanultunk a Pátriárkákról történelemből. Ők mindig férfiak. Addig nem is foglalhatja el egy új Pátriárka a posztját, amíg a többiek meg nem erősítik, hogy valóban férfi. Vagy ott vannak a Tacticusok. Akiket Luther-apa becsül valamire, mind férfiak.

Ehhez egyik fiú sem fűzött kommentet, ha egyezett is a véleményük, megtartották maguknak. De abban Loire-nak tökéletesen igaza volt, hogy amióta egyesült ez a világ, a férfiak világa volt. Voltak intézmények, amik így maradtak meg az Egyesülés óta, és azóta sem hajlottak a válozásra. Így működtek a dolgok, akár tetszett, akár nem.

Egyetlen szeglet volt kivétel ez alól, a mágusok szigetei. Náluk valahogy minden fordított volt, mint a világ többi részén. Kívülálló nem tudhatott sokat a mágusok társadalmáról. Csupán annyit, hogy ott a nők uralkodtak.

– Aztán itt vagyunk mi is – beszélt tovább Loire, próbálta értelmezhető lánccá összefűzni a gondolatait –, ti hárman vagytok, de én csak egyedül. Azt tudom, hogy ti miért vagytok itt, ahogy azt is, hogy Luther-apa csak fiúkat akart. Ezért... nem tudom, hogy én minek vagyok. Néha úgy érzem, csak azért, mert Bastion másképp nem jött volna vele. Én soha nem is kellettem neki...

– Ez nem igaz, Loire – szólt közbe azonnal Ward, aki már akkor is mindig az apjuk pártján állt, és talán már akkor is jobban ismerte bármelyiküknél. – Apa mindannyiunkat szeret. Csak nem mindig tudja kimutatni... és igen, mivel te lány vagy, ezért veled sokkal nehezebben boldogul...

– Wardnak igaza van – lépett be Luther, Loire pedig döbbenten nézett fel rá. Egyiküknek sem volt fogalma róla, hogy a nappali ajtóban állt, és hallotta őket. Luther kedvesen nézett akkor rá, a hangja is lágyan csengett. – Ha nem kellettél volna, nem lennél itt. Azt hittem, ez világos. Az persze igaz, hogy eredetileg csak Bastionért mentem abba a raktárba. De benned is megláttam valamit. A jövőben, amit tervezek, épp úgy helyed van, mint a fiúknak.

✨✨✨✨✨

Loire még egyszer hangosan felzokogott. Luther hazudott, hiszen azóta többször is az értésére adta, hogy tényleg csak Bastion miatt volt szüksége rá, ahogy azt mindig is sejtette. Az apjuk véleménye akkor változott csak, amikor feltette őket a vonatra. Akkor döbbent rá, hogy Loire-nak egy esetben lesz csak haszna, éppen abban, amiben csúfosan elbukott. Képtelen volt megmenteni Wardot.

Vett egy nagy, reszketeg lélegzetet. Elhatározta magát. Legalább egy animust meg kell próbálnia kelteni Wardból. Abban bízott, ha ennyit megtesz, a többiek is látni fogják, hogy nem járt sikerrel, és akkor talán békén hagyják a férfit, akinek nem ő nem csak egy testvért vesztett el, hanem élete szerelmét is. Ha a sikertelenség után elbocsátja majd, úgysem lehet még egyszer felkelteni. És akkor végérvényesen igazolni fogja, amit Luther talán mindig is sejtett róla: méltatlan a bizalomra.

Erőt vett rajta a kétségbeesett öngyűlölet. De hiába érezte úgy, hogy mindenhez kevés, mégis varázsereje maradványai után kutatott lelke darabkái között. Elhomályosult a tekintete. Azt hitte a sírás miatt. Ahogy dörzsölni kezdte a szemét, lila ragyogást látott. Zavart pillantással kémlelt körbe, és mindenhol azt a lila fényt látta, az vette körül őt és Wardot is, az borította be mindkettejüket. Döbbenten ismerte fel ugyanazt a lila jelenséget, amit a Félúti Horizonton megcsodáltak. Biztosan tudta, hogy ugyanazt a valamit érzi, ahogy az a lila fény felfoghatatlan hatalommal töltötte el.

Nem is értette, mit csinál, hiszen eredetileg nem akart eleget tenni Bastion kérésének. De mintha háttérbe szorult volna a saját testében, arra eszmélt, hogy ő csak néz ki a saját szemén át, mint egy bezárt ablakon. És az üvegen túl történő eseményekre nem volt semmi hatása. Amíg ő gúzsba volt kötve a saját testében, érezte, hogy elengedi Ward kézét, majd a bátyja fölé emelkedik, és Ward nyitott szemébe mered.

Elrettenve értette meg, mi történik. A belé költözött hatalom megteszi helyette azt, amire ő egyszerű embersége miatt nem képes. Sikítani akart, és tiltakozni, lefogni a saját kezét, hogy ne tegye, becsukni a saját szemét, hogy a lény se lásson. Érezte, hogy kissé félrefordul a feje, ahogy a bizonytalanságot is a belé költözött hatalomban. És akkor ismét megijedt, félt, ha kiszáll belőle az erő, ott marad mindenre képtelenül. Abban a pillanatban megint visszazuhant tudata legmélyére.

Azt is csak halványan tapasztalta. mintha falon át próbálna tapogatózni, hogy ismét Ward felé fordul, és olyan mélyen néz a szemébe, hogy azon keresztül kívülről-belülről látja egész testét. És ahogy pillantása lila fénye végigfutott rajta, tudta, hogy most már nem fog „változni", épp ahogy Bastion kérte. Valami más lesz, valami új, de semmiben sem összehasonlíthatóan úgy élő, ahogy ők azok. Mégsem marad halott, erről gondoskodott az, hogy következő pillantásával a tudatot parancsolta vissza a mágiával örökké tartóvá formált testbe.

Amint ezzel végzett, a lila fény tovatűnt körüle, őt pedig elhagyta az erő.  Visszahanyatlott Ward mellé. Olyannyira elgyengyült, hogy ültében is szédülni kezdett. Előre dőlt, két karján támasztotta magát, úgy érezte hányni fog. Öklendezett, nem értette, mi történt vele. Mintha egy óriás vetette volna le a testét, mint egy kinőtt ruhát. Ebből az állapotból az rázta fel, hogy Ward megszólalt mellette.

– Mit tettél, Loire?