Szia, Brenda! Néha annyira hiányzol... Úgy meglátogatnálak, bárcsak tudnám, hogy hova költöztetek. Akkor legalább valódi leveleket írhatnék, és nemcsak egy füzetbe a régi házatok tövében... Tudom, hogy már egy ideje nem írtam így sem. Most is csak azért szántam rá magam erre, mert holnap után reggel Dōrba megyünk, és nem tudom, hogy mikor fogok hírt adni magamról legközelebb. Ha nincs szerencsém, talán most hallasz rólam utoljára.

Annyi mindent akartam mondani neked, de most már fogalmam nincs, mit kellene leírnom. Remélem, hogy jól vagy, hogy a szüleid még mindig törődnek veled, és a hasznodra vált, hogy eltűntél a közelemből. Én már annak is örülök, ha boldog vagy.

Azt hiszem, eszembe jutott, hogy mit akartam. Tudod, miért fontosak nekem ezek a levelek? Mert... talán egyszer eljutnak hozzád. Lehet, hogy pár nap múlva meghalok. És ha úgy hagyom ezeket a leveleket, hogy Luther megtalálja, talán odaadja majd őket neked. És ha te is emlékszel rám, talán még tovább fentmarad a híre, hogy éltem. Hogy mind éltünk.

Mármint, Bastion sosem felejtene el, ahogy Ward és Espada sem. De Luther? Ő a legjobb apa, és az egyetlen, akit módom volt megismerni. De kiismerni mégsem tudtam. Tudom, hogy a fiúkat a gyerekeiként tartja számon, hogy mindig is rájuk vágyott, vagy legalábbis rájuk volt szüksége.

De én? Szerinted sikerült már többre kinőnöm magam, mint ami az elején voltam, egy rossz befektetés, az ár Bastionért? Luther talán sosem fogja azt mondani, hogy igen, már több vagyok. De valamit látnia kell bennem, igaz? Nem tett volna értem annyi mindent... te sem kaptál volna annyi mindent, ha ez nincs így.

Ostobaságokat beszélek, ugye? Én csak... Nem tudom, hogy mi vár rám holnaputántól, nem tudom, mibe megyünk bele. Félek, hogy meghalok... Ha így lesz, félek, hogy magammal viszek-e valakit a fiúk közül. Tudod, nem lenne problémám a meghalással, ha biztosan tudhatnám, hogy ők megúszhatják ép bőrrel.

És ha tényleg nem élem túl... visszakerülhetek ide? Vagy ott maradok valami elhagyatott síkságon, ahova soha többé a madár sem száll, nemhogy ember betegye a lábát... Sokat jelentene nekem, ha legalább a világ egy kis kicsi szegletében maradna belőlem valami, ahol lesz legalább egy sírhely azoknak, akiknek fontos voltam.

Nem is értem, miért mondok ilyeneket, hiszen nem akartam saját magam fölött keseregni. Csak, tudod, nem tudtam senki másnak elmondani. Biztos a fiúkat is ilyen gondolatok gyötrik, nem lenne szép, még nekem is tetéznem ezt.

Sosem mondtam még senkinek, de remélem, hogy a túlvilágon az óriások közt jut majd hely a fiúknak, ha megtörténik a legrosszabb. Tudom, kevesen lehetnek olyan nagyok életükben, hogy a túlvilágon a lelkeket őrző óriások közzé válasszák őket. De biztosan tudom, ők kiérdemlik majd. A magam részéről csak abban bízom, hogy ha én is átkerülök, nem leszek törpe, igyekszem annál jobban helyt állni. Hogy majd odaát is ember lehessek, mint at átlagosok, és felnézhessek rád is, ha eljön a te időd.

Azt hiszem, minden leírtam, ami a szívemet nyomta. Köszönöm, hogy a barátom voltál.

✨✨✨✨✨

– Mit keresel itt Espada?

– Csak látni akartam Tarát.

– Nem.

– Hogyan? De... Holnap után indulunk Dōr alá...

– Igen, tudom, hallottam az ostrom tervéről a rádióban. És gondolom, te meg azért jöttél, hogy elköszönj a lányunktól.

– Valami olyasmi...

– Felejtsd el!

– Hogy mondhatsz ilyet? Képes lennél úgy elengedni, hogy még csak nem is láthattam utoljára? Az én lányom is...

– A lányunk pár hete múlt négy éves. Ha jól emlékszem, akkor nem igyekeztél annyira, hogy itt lehess. Miért is? Ja igen, azt mondtad nem kaptál eltávozást. Azt mondtad, meg kell ezt értenünk, mert a négyéveseknél ez már csak így megy. Könnyen megértik, hogy az apjuk milyen nemes célok miatt nem tud eljönni a születésnapjukra.

– Parancsot kaptam.

– Igen, parancsot. Ahogy arra is, hogy menj egy másik város falai alá. Te pedig engedelmesen ott fogsz harcolni, hogy olyan kislányok szüleit öld meg, mint Tara. Rosszabb esetben majd meghalsz olyan kislányok szüleinek kezétől, mint Tara.

– Mit akarsz ezzel mondani, Eleanor?

– Azt, hogy nem értem, miért rohansz mások csatájába. És ne gyere azzal, hogy a régi dicsőséges Esthadon miatt... mert ha valakinek, hát neked aztán semmi közöd nincs hozzá Salva Scientiából.

– Az még azelőtt volt, hogy Luther lett az apám. Azóta épp annyira vagyok Eshter polgára, mint te, vagy bárki más. És nem a dicsőség miatt megyek, hanem azért, hogy megnyithassuk a régi fővárost, ahol olyan kislányok is vannak bezárva, és szenvednek, mint Tara.

– Ne próbálj meg rám ezzel hatni! Nekem nem kellenek hősök, nem kell egy emlékszoborba vésett nevű „legenda" emléke. Nekem a lányom apja kell, életben és egy darabban. És jobb, ha tudod, neki is ez kell. Nem a dicső felvonulások, piperkőcök egyenruhában. Nem cenzúrázott haditudósítások.

– Eleanor...

– Ne szakíts félbe. Most az egyszer tényleg nem lágyulhatok el neked. Nekem a lányunk érdekeit kell néznem, és azt, hogyan fáj majd neki a legkevésbé. Ezért kell megértened, miért kérlek arra, hogy menj most el. És csak akkor gyere vissza, ha már végleg hazajössz.

– Nem küldhetsz így el, Elle... Muszáj magammal vinnem belőletek, a családomból egy darabot.

– Már választottál családot, és ha őszinte vagy magaddal, tudod, hogy azok nem mi vagyunk.

– Vannak kötelességeim, és vannak adósságaim, te is tudod, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennétek fontosak nekem, hogy ne akarnék mindig visszatérni hozzátok. Mi más lenne a család, ha nem ez?

– Akkor máshogy mondom. Fontosak vagyunk, ezt állítod. Mégis lenne szíved elbúcsúzni egy négyévestől, és rám hagyni a nehezét, hogy én mondjam el neki, hova ment az apja? Hogy nekem kelljen vele közölnöm a hírt, miért nem jössz többé? Azt már nem, Espada! Akkor inkább az a jobb neki, ha szépen lassan elfelejt téged. És ha majd évek múlva elég nagy lesz, hogy rákérdezzen, hol van az apukája, és megtudja az igazat, már nem fog neki annyira fájni. De ha valami csoda folytán túlélsz majd millió csatát, mire véget ér a háború, bár nincsenek illúzióim, Dōr csak egy kis lépés a sok közül valami őrült tervében... de ha mégis mindből visszajössz, Tara úgy fogadhat, mintha el sem mentél volna.

Espada épp valamilyen érven elmélkedett, amivel meggyőzhetné a hajthatatlan Eleanort, de persze nem jutott eszébe semmi. Ennyire sosem volt a szavak embere. A helyzetét csak az mentette meg, hogy Tara meghallhatta a köszöbükön fojtott hangon zajló szóváltást. Az ajtóhoz lépett, nyúzott-kócós játék babával a kezében, és amikor meglátta, ki áll kint, még a babát is elhajította, úgy futott oda hozzá.

Akkora lendülettel vetődött neki, és ölelte át a lábát, hogy Espada meglepetésében majdnem hátra lépett egyet, de azzal felborította volna a kislányt. Ehelyett inkább a karjába kapta, és megpörgette a közben vidáman sikongató Tarát.

– Hogy mondjak így nemet neked? Na jó, nem bánom – enyhült meg végül Eleanor önfeledt vidámságukat látva –, gyertek be.

✨✨✨✨✨

– Mikor mész végre oda hozzá? Az előbb azt mondtad, megvárod, hogy még egyet énekeljen, azelőtt meg azt, hogy megiszod a söröd. Azóta pedig még kettőt kértél magadnak. Lassan kezdem azt hinni, hogy nyuszi vagy, és inadba szállt minden bátorságod.

– Nem vagyok nyuszi! De nézz rá! Ő egy istennő, egy bálvány... akiért minden közkatona, tiszt vagy tábornok rajong. Őt nem lehet úgy megszentségteleníteni, hogy csak egyszerűen odasétálsz hozzá, és megszólítod. Majd ő hozzád szól, ha úgy akarja, leereszkedik hozzád isteni magaslataiból, de egyszerű halandó nem tehet mást, minthogy távolról imádja...

– Nevetséges vagy, ha iszol. És persze szentimentális. Ő is csak egy ugyanolyan nő, mint a többi, nem lett több attól, hogy egy katonabárban énekel. Ugyanolyan hús-vér előadó, mint az összes többi lány, aki fel szokott itt lépni még rajta kívül. Ugyanúgy megszerezhető, ugyanúgy elcsábítható. Talán nem is kell hozzá sok.

– Dehogynem! Először is az, hogy el akard csábítani. De nekem elég annyi, hogy rajonghatok érte. Arról nem is beszélve, ő mennyivel több nálam. Te se próbáld az egyszerű nőcskék közé alantasítani! Ő a szabadság, felszabadulás, a remény és a túlélés. Hogy hihetne benne bárki is, ha annyira egyszerű lenne szerezni belőle egy darabot, hogy csak beszélned kell vele.

– Azt hiszem, ma este már nem ihatsz többet. Ennyi zöldséget összehordani egy füst alatt, öregem, még senkitől sem hallottam. Szóval akkor eldöntötted, nem beszélsz vele?

– Nem. Hogy beszélhetnék? Semmit sem tudok róla a nevén kívül. Mégsem állhatok elé ostobán csak annyival, hogy Figyelj, Julia!

– Nos, ha csak ennyi választ el tőle, ezt az akadályt könnyen elháríthatom előled. Megtudtam, a valódi neve Bruchette Marienne, és láss csodát, épp Határpartról származik. Mennyi közös témátok lehetne, csak ezzel a két apró információval.

– Mondjuk pont semennyi. Nem, nem, inkább továbbra is távolról rajongok érte, mint mindenki más. Épp, mint ahogy te is távolról rajongsz valakiért, ugye, Ward?

– Gőzöm sincs, miről beszélsz. Engem Julia egyáltalán nem érdekel.

– Én nem is róla beszéltem. Valaki egészen másról. Nem szeretnél te is bevallani valamit?

– Neked az agyadra ment az ital, vagy a plátói szerelem, Bastion...

✨✨✨✨✨

– Loire! Mit piszmogsz még? Ugye tudod, hogy egy egész hadsereg haragját hozod a fejünkre, ha miattad lekéssük a vonatot?

– Sietek, mindjárt megvagyok.

Hangos csörtetés a lépcsőn, majd Bastion kopogás nélkül, a legkevésbé sem udvariasan rontott be a lány szobájába. A tükör előtt találta, de ahogy mondta, már épp végzett. Hosszú, fekete haja furcsa-bonyolult fonatban futott végig a hátán.

– Mi ez a haj? – csodálkozott rá a fiú, sosem látta még így.

– Anyánk tanította, még a beszolgáltatás előtt.

– Hogy micsoda? – ha akarta sem tudta volna leplezni a döbbenetet a hangjában – Veled beszélt? És sosem mondtad?

– Sosem tartottam említésre méltónak, abban sem voltam biztos, hogy emlékszem még rá. Csak tenni akartam vele egy próbát. Azt az egyet megtanultam a mágusoktól, hogy a járandóságokat életben tartják ugyan, de nem törődnek különösebben velük. Akkor meg minek beszélni róla?

– Nekem szinte semmilyen emlékem nincs róla. Nem tudnám felidézni, milyen volt. Nem tudnék mondani egyetlen közös dolgot sem.

– Azt én sem. És törődésnek, vagy kapcsolatnak sem nevezném, hogy megtanított hajat fonni. Ez az egyetlen dolog, amit valaha kaptam tőle.

– De ha sosem tartottad fontosnak, akkor ezt most miért? – mutatott a lány copfjára.

– Nem tudnám pontosan megmagyarázni. Tudod, azt mondta egyszer, azt hiszem, nem sokkal a beszolgáltatás előtt, hogy olyan leszek majd, mint amilyen ő volt. Hogy egyszer nekem is meg kell majd vívnom a magam csatáit, ahogy neki is meg kellett. Útravalónak pedig annyit adhat csak, amennyit ő kapott az anyjától, az ősi mágusok tudásából. Ez a fonat egy ősi jelkép a Szigeteken, minden csatába induló mágus így fonja be a haját, mivel az élők és a holtak világának egybefonódását jelképezi. Ezzel a fonattal temetik el a halottaikat is.

– Furcsa. Semmit sem tudunk a mágusokról, pedig közülük származunk. Mennyi minden lehet még, amiről nincs tudomásunk?

– Számít ez? Sosem voltunk a Szigetek mágusai. Elvesztettük a titkaikhoz való jogunkat, először amikor beszolgáltattak minket, másodszor pedig amikor Luther eszközei... izé... a gyerekei lettünk.

– Azt hiszem, igazad van, de akkor is... sosem hittem volna, hogy ez valaha számtani fog nekem. De most mégis azt hiszem, irigy vagyok egy kicsit, hogy neked van valamid az eredetünkből, ami nekem nincs. Legyen ez csak egy fonat, de magam sem értem miért, mégis bánt, hogy én nem kaptam belőlük még ennyit sem.

– Akarod tudni, hogy én mit gondolok erről? Azt, hogy anyánk biztos volt afelől, te jó helyre kerülsz majd, ezért talán úgy volt vele, hogy neked nincs szükséged külön útravalóra. Te mindig jobb voltál az életben, mint én. Abban viszont nem bízhatott, hogy egy helyre kerülünk. És valljuk be, én sem lennék most itt, ha te nem az vagy, aki.

– Neked aztán élénk a fantáziád – rángatta meg vigyorogva Loire hosszú copfját –, szóval ilyen dolgok járnak abban az elvarázsolt koponyádban.

– Meg még sok egyéb ezen kívül. Ha akarod tudni, még egy dolgot megfejtettem anyánkról.

– Mi lenne az?

– Azt mondta, olyan leszek, mint ő is volt, és azt tanítja meg nekem, amit ő is az anyjától tanult. Szóval, szerintem az anyánk és a nagyanyánk is beszolgáltatott volt. Nem tudom, ez miért fontos nekem.

– Ha azok voltak, ők vissza tudtak térni a Szigetekre. Szóval, ha akarod, talán majd neked is nyílik módod erre.

– Hát nem tudom, hogy vissza akarok-e visszamenni. Nem tartozom oda. Itt vagyok otthon, veletek.

– Mi a fene van már? – zavarta meg őket Ward türelmetlen hangja. – Bastion azt ne mond, hogy téged is elnyelt az a rettenetes szoba...

– Te jó ég, jól eldumáltuk az időt – pillantott a falon unottan ketyegő órára a fiú, persze így is bőven időben voltak, de akkor is.

– Jól van, jól van, megyünk már! – kiabált vissza neki Loire, miközben a csomagjai felét ikerbátyja vállára aggatta.