Miután a Dandártábornok beszéde véget ért, és a tisztúr levonult a pódiumról, a katonák is megkapták az engedélyt a lelépésre és a visszatérésre a körletükbe, hogy a körletvezetőjük és megtarthassa az eligazítást. Mielőtt a négy testvér elvált volna a folyosókon, hogy ki-ki a saját kijelölt helyére menjen, még megbeszélték, hogy amint minden fejtágítást megkaptak, majd kint találkoznak a laktanya kapuban, hogy utána haza mehessenek, és nyugalomban eltölthessék ezt a közel két napot.

Szerencsére az eligazítások gyorsan lezajlottak, a vezetők nem húzták az időt, elmondták, mikor indulnak a vonatok, mikor van létszám ellenőrzés, felszerelés osztás. Hamar útjukra bocsátották a kimenős katonákat, így mindenki fogta a katonakönyvét, az utazós motyóját, és tömött sorokban lépdeltek a kapu elé, hogy megkapják az eltávozást igazoló pecsétet.

A négyesből Ward hálókörlete esett a legközelebb a laktanya kapujához, nem csoda, hogy ő ért ki legelőször a kerítésen túlra. Szerencséje volt, neki valahogy a tömeget is sikerült megelőznie. Fel-alá járkált a szürkületi félhomályban már felkapcsolt utcai lámpák fényében, míg a többiekre várt. Ha nem lett volna tilos, szívesen rágyújtott volna. Akkor eszébe jutott egy kósza emlék abból a kevésből, ami a vér szerinti apjától maradt. „A jó katona dohányzik. Nem azért, mert szükségét érzi, hanem mert segít barátokat szerezni." Szokta mondani, mikor az anyja zsörtölődött vele, amiért kis cserepekben dohányt termesztett.

Ezen az egy határozott gondolaton kívül elég szétszórtnak érezte magát. Vajon Loire fejében is ilyen lehet? Bár ha jobban belegondolt, talán nem is akarta tudni. Elég ijesztő tudott lenni külső szemlélő számára az a mértékű elvarázsoltság, hát még milyen ijesztő lehet abban a fejben élni?

Majd az iménti beszédre gondolt. Érdekes, eddigre a korábban érzett felhevült lelkiállapot megrogyott, mintha lelkesedése léket kapott volna valahol. Érezte kicsorogni magából a dicsőség révületét, és a lelkesítő szavak is kezdték értelmüket, vonzerejüket veszteni.

Kijózanodott a révületből, egyre inkább azon kezdett kattogni az agya, mi is lesz velük ezentúl. Magáért nem aggódott, tisztában volt a saját képességeivel, tudta, mennyire jó katona. A saját dolgait könnyedén elviszi a hátán, de a testvéreire jobban kell majd figyelnie.

Felsóhajtott. Úgysem tudja kitalálni, mit tartogat számukra a jövő. Még maga is elcsodálkozott azon, hogy ennyire nyugtalan. Miattuk. Ha csak a maga bőrét vinné a vásárra, az nem zavarná, de azok a titkos küldetések... Kapott egy listát – persze szigorúan csak szóban... Annyi volt vele csak a gond, hogy a rendelkezésére bocsátott információk kevesebbnek tűntek a kevésnél, viszont mindegyik teljesítéséhez szüksége lesz majd a másik háromra is. És természetesen ezekről egészen addig nem is beszélhet velük, míg erre kifejezett utasítást nem kap.

Aztán nem gondolkozhatott tovább, mert először megérkezett mellé Espada, majd Bastion, és végül utoljára Loire. Nem nagyon voltak beszédes kedvükben, úgyhogy Ward is csak a hátára lendítette termetes hátizsákját, és elindultak haza az eddigre már teljes sötétségével rájuk borult estében. Sétáltak egy darabig, majd mikor elunták, fogtak egy taxit, és azzal mentek hazáig.

Amikor megérkeztek, csak a sötét villa fogadta őket, Luther nem volt otthon. De számíthatott rájuk, mert a hűtő és a konyhaszekrények tele voltak a kedvenc ételeikkel. Ezen kívül a négy testvért egy levél várta, amiben töredelmesen elnézést kért tőlük, hogy nem tudja itthon várni őket. Annak ellenére sem, hogy tudta nagyon jól, aznap bejelentik az ostromot, és eltávozást is kapnak majd. De sajnos őt aznap estére elszólította a kötelesség, de reméli, hogy ebben a két napban azért lesz még módjuk találkozni.

Ward felolvasta az étkező asztalon talált levelet a többieknek, testvérei pedig néma beletörődéssel vették tudomásul. Ha csalódottak voltak is örökbe fogadó apjuk távolléte miatt, nem mondták vagy mutatták. Miután nem volt jobb ötletük, hogy mihez is kezdhetnének magukkal – elég későre járt már –, Ward azt javasolta, hogy vacsorázzanak meg, hiszen az itthoni koszt össze sem hasonlítható azzal, amit a laktanyában kaptak, illetve azzal, amit majd az ostrom alatt enniük kell.

A többiek ilyen vagy olyan okokra hivatkozva, mint idegesség, vagy hogy nem éhesek, visszautasították az invitációt, de mikor látták, hogy Ward nyugalma és étvágya megingathatatlan, lassan mind csatlakoztak hozzá. Espada kénytelen volt rádöbbenni, hogy ha otthoni ételekről van szó, akkor pont úgy áll hozzájuk, mint legidősebb bátyja, őt sem tudja semmi megzavarni.

Bastion valóban nem volt éhes, ő csak chipset nassolt, de az összeset kinyitotta, mert nem tudta eldönteni, melyikre vágyik. Senki sem tette szóvá neki, mindig ezt csinálta. Mindig mindbe beleevett. Olyan sosem fordult elő, hogy a nasis szekrényben bárki kibontatlan chipsre bukkant volna, mert mindig Bastion volt a gyorsabb.

Loire bár kért egy szendvicset, csak meredt rá, mintha az legalább vérig sértette volna. Espada még heccelte is, hogy egye meg, vagy ők fogják elenni előle. Egy kissé megakasztotta a viccelődést, mikor Loire az öccse elé tolta a szendvicset. De Espada nem szégyenlősködött, azonnal neki is állt.

✨✨✨✨✨

Másnap reggel Ward korán ébredt, gyorsan összeszedte magát, és a konyhába indult, hogy reggelit csináljon, mint a régi szép időkben, amikor még iskolás kölykök voltak. Akkor is mindig ő kelt először, hogy elláthassa a kicsiket, akár otthon volt Luther, akár nem. Ez kimondatlanul mindig is az ő feladata volt.

Apropó Luther. Ahogy elhaladt az előszoba előtt, látta, hogy apjuknak sem a kabátja nincs a fogason, sem a cipője nem sorakozik a többi közt a fellépő előtt. Szóval egész éjszaka nem tudott hazajönni. Vagy nem akart. Ward nem volt vak. Észrevette, hogy nyomasztja a lelkiismeret amiatt, amibe küldeni készül őket. Ha lett volna módja rá, szívesen megmondta volna neki, hogy ő nem neheztel, és reméli, hogy a többiek sem. De valószínűleg erre sosem nyílik majd módja, ő nem az a fajta, aki ilyenekről beszélni tud.

Ezzel a meggyőződéssel folytatta útját. Belépve a konyhába, felkapcsolt lámpa és nyitott hűtőajtó fogadta, és Loire kedvenc kávésbögréje a mosogatóba állítva. Ward elvigyorodott a látványon, mert hát ki más lehetne annyira szétszórt, hogy még a frigó ajtót is elfelejtse becsukni maga után. De a biztonság kedvéért vetett egy gyors pillantást a kávéfőzőre is, mert a felkapcsolt lámpa az még csak hagyján, de a szenvedni hagyott, üres kávéfőző... Aznap viszont csodatörtént, azt Loire-nak ez utóbbit sikerült elzárnia. Sőt még annyira figyelmes is volt, hogy gondolt mindannyiukra. Bőven gőzölgött a kancsóban kávé, jut majd mindenki másnak is.

Közben Ward a hűtő elé lépett, hogy előpakolja azokat, amikre szüksége lehet. Igyekeznie kellett, ha el akart készülni mire a többiek is felkelnek. A mosogatóba helyezett kávésbögréből viszont arra következtetett, hogy Loire már korábban elment valahová, így vele nem számolt, amikor nekiállt omlettet sütni. Mire elkészült, leszállingózott Bastion is. Leült a magas asztalt körül álló bárszékek egyikére, még az álmot próbálta kidörgölni a szeméből. Talán azt sem vette észre, hogy Ward is ott van.

– Jó reggelt! – köszöntötte az idősebbik.

– Neked is – válaszolt neki egy ásítás kíséretében Bastion. – Van kávé?

– Van – mordult vissza Ward, jelezve, nem igazán tetszik neki, hogy nem értékelik az igyekezetét. Öccse elé lendített egy hatalmas, gőzölgő bögrényit. – Loire hozzájárulása.

Bastion maga elé húzta a kávét, beleszagolt, és mintha már ettől kissé magához tért volna. Ajkához emelte, de mielőtt belekortyolt volna feltette az a kérdést, amitől Wardnak enyhén tikkelni kezdett az erecske a homlokán:

– És Loire merre van?

Az idősebb már épp nem túl illedelmes stílusban készült válaszolni, hogy ugyan mégis honnan a pokolból kéne ezt éppen neki tudnia. De mielőtt megtehette volna, a lépcsőfordulóban megjelent Espada is, aki láthatólag a házban terjengő illatokat követte.

– Te mit csinálsz itt hajnalban? – tette fel a kérdést Wardot figyelve.

A férfi erre elégedetten húzta ki magát, hogy végre legalább a kettőből egy észreveszi, mennyire igyekszik.

– Csak egy kis gyerekkor idéző – felelt meg öccsének.

Bastion a szája szélén játszó halvány mosollyal figyelte őket. Épp belekortyolt volna a kávéjába, de szerencsére időben észrevette, mennyire forró még, és inkább visszatette bögréjét az asztalra. Közben azon gondolkozott, hogy egy részről mennyire elismerésre méltó Wardtól ez az igyekezet, másrészről viszont mennyire szánalmas az, amivel a normális testvérek látszatát igyekszik kelteni és fenntartani. Az persze sosem volt kérdés, hogy ők négyen úgy nőttek fel, hogy egymáson kívül nem volt számukra fontosabb a világon. De ő személy szerint még véletlenül sem nevezte volna magukat „normálisnak".

Már csak azért sem, mert ebből a belső körből számára, és ahogy észrevette, Loire számára is, Luther valahogy kimaradt. Húga nevében persze nem tudott nyilatkozni, de ő maga nagyon hálás volt apjuknak a gyerekkorért és az életért, amit kaptak tőle, még annak az általa előre elrendelt jövőnek az ellenében is, amivel farkasszemet nézni készültek. Nem tudta, mi vár rájuk, de Luthert ismerve kétsége sem volt afelől, hogy kemény árat fizetnek majd minden jóságért. Bastion kifejezetten úgy érezte, hogy neki dupla annyi törlesztendő adóssága van, mint a többieknek, hiszen neki nemcsak magáért, de húga megmentett életéért is mindennel tartozik neki, amit nevelő apja csak kérni tud tőle.

Érdekes módón ellentétben az ikrekkel Ward és Espada úgy viszonyultak Lutherhez, mintha az igazi apjuk lenne. Megingathatatlan hittel és hűséggel viseltettek irányába. Talán még azt is elhitték, hogy ők öten igazi család. Bastion ezért néha legszívesebben kinevette volna őket, hiszen ha itt valakik családként összetartoztak, azok csak ők négyen voltak, Luthernek csak félig-meddig jutott hely köztük. Persze annál jobban tisztelte a testvéreit, hogy ezt valaha is szóvá tegye nekik.

– Néha jobban hasonlítanak Loire-ral, mint gondolnák, nem? – rázta fel Ward hangja, amire Bastion némiképp bosszankodva vette tudomásul, hogy most épp annyira kalandozhatott el, mint amennyire húga szokott.

– Hé! – kezdett heves tiltakozásba. – Nem fair rajtam gúnyolódni!

– Nem-e? – tört ki nevetésben Espada. – Pedig már minden lehetséges poént elmondtunk, mire észrevetted.

Bastion épp valami frappánssal próbált visszavágni nekik, csak sajnos Ward megakadályozta ebben. Épp akkor készült el a reggelivel, és mindük elé letett egy emberes adag omlettet. Ez pedig épp kellőképpen vonta el a kötekedésről a figyelmüket.

– Szóval mit csináltok ma? – tudakolta inkább csipkelődő megjegyzések helyett. – Mégiscsak ki kell használni ezt a nem egész két napot.

– Én meglátogatom a lányomat – felelte nemes egyszerűséggel Espada.

Közben persze igyekezett kerülni mindkettejük tekintetét. Nem akart egyetlen szót sem hallani vagy ejteni arról, hogy az utóbbi időben az a tökéletes kamaszszerelem már a legkevésbé sem volt annak nevezhető. Barátnőjét is csak a kislány miatt látogatta, akiért viszont oda volt.

– És ti? – próbálta inkább elterelni magáról a figyelmet.

– Elviszem Bastiont szerelmet vallani álmai nőjének – nevetett fel Ward.

Az érintett áldozat erre csak hatalmas szemeket meresztett, ő ugyan nem tervezett semmi ilyesmit, sőt úgy általában nem tervezett semmit tv előtt fekvésen kívül. De mivel Ward épp eléggé tűnt hajthatatlannak, sejtette, hogy nem fogja megúszni. Espada értetlenkedő pillantásának engedelmeskedve annyi magyarázatot fűzött még hozzá:

– Tudod, van az a bár a központi laktanya mellett, nem messze a Történelmi Temetőtől...

– Csak nem az azt énekesnő? Julia, vagy, hogy is hívják? – kapott észbe Espada is, és mire Bastion épp kikérhetett volna magának bármit is, már repkedni is kezdtek a pikánsabbnál pikánsabb viccek, természetesen az ő is Julia kontójára.

És ezt semmivel sem lehetett megállítani, így tehát Bastion kénytelen volt némán addig tűrni, míg el nem unták a viccelődést. Aznap reggel Ward és Espada nagyon kreatívak voltak, humoros kedvük kitartott egészen a reggeli végéig. Kiszemelt áldozatuk pedig kénytelen volt némán tűrni minden viccet. Meg sem próbálta elmagyarázni – ki tudja már hányadszorra –, hogy igen rajongott Júliáért, a művészetéért, a dalaiért, a hangjáért, a szépségért, de nőként nem is hagyhatta volna ennél hidegebben. Őt sosem érdekelte a szerelem, a maga részéről sosem kereste, az ilyen beszélgetésekben is csak azért vett részt, mert sokszor elvárásnak és nyomásnak érezte magán.

Miután befejezték a reggelit és a Bastionon poénkodást is, úgy ahogy tisztességes állapotokat hagytak a konyhában. Ward még figyelmesen bekészített egy adag omlettet Luthernek is a hűtőbe. A fóliára, amivel a tányért becsomagolta még egy üzenetet is biggyesztet, miszerint sajnálják, hogy nem találták otthon, de remélik, azért ízleni fog neki.

Erre persze nem kevés élcelődést kellett neki is bezsebelnie öccseitől, hogy ne legyen már ennyire szentimentális. Egyébként is annyi kaja van otthon, hogy akár két hétre is bezárhatnák Luthert az otthonába, akkor sem sikerülne éhen halnia. De Ward akkor is hajthatatlan volt. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.