Loire az igazgatói zárt ajtaja mögött ült összeomolva. Egyedül. Senkit sem engedtek be hozzá, még Bastiont vagy Wardot sem. Pedig az iroda ablakából látta őket megérkezni. De az apja, Luther, még nem volt sehol. Bár igazság szerint nem bánta, hogy egyelőre ő még nem jött be hozzá. Abban nem kételkedett, hogy mostanra már értesítették őt is, valószínűleg rögtön az után, hogy tőle elvették a telefonját, miután felhívta Bastiont, és megpróbálta elhadarni neki a történteket.

Annak ellenére, hogy a testvérei idesiettek, nem tudta, mikor beszélhet majd velük, és hogy meddig kell itt bezárva dekkolnia. Tartott tőle, hogy addig nem, amíg Luther is meg nem érkezett. Apja pedig biztosan mindent tudni fog, mire beengedik hozzá. Loire már előre rettegett. Biztos nem fogja megérteni vagy elhinni a történteket. Nem akarta tudni, mit fog kapni az apjától.

Hiszen nem elég, ami történt, de ezzel még Ward aznapi partiját is tönkre tette... mindig legidősebb bátyja volt köztük a legfontosabb. Luther biztos nem bocsátja meg neki a kellemetlenséget, hogy vissza kell mondania a partit, amire már minden készen állt. Emiatt dühösebb lesz rá, mint a Brendával történtek miatt... Luther sosem kedvelte lánya barátnőjét, éppen olyan furcsának tartotta, mint Loire-t.

A fiúk érkezése után már nem telt sok időbe, és apjuk is befutott. Nyílt az igazgatói iroda ajtaja, és a résen kisandítva Loire Luthert látta meg, mögötte pedig kivenni vélte Bastion és Ward alakját is. Mit nem adott volna, ha ikerbátyja jöhet be hozzá, vagy esetleg a legidősebb fiú, de ez a vágya azonnal szertefoszlott, ahogy apja tett egy határozott lépést, a terem felé.

Nevelőapja gondosan betette maga mögött az ajtót, majd egy széket húzott Loire-ral szembe, és leült. Meredt rá egy darabig, majd magára erőltetett, rémisztő nyugalommal szólította meg.

– Azt mondják majdnem megölted. Hogy majdnem megfojtottad a saját szalagjával. Hallani akarom a te verziódat is!

– A szünetben – szipogta Loire – megbűvöltem a szalagot a hajában, hogy táncoljon az iskolarádióra. És... és annyira tetszett Brendának, hogy kérte, tanítsam meg neki... De nem tudta megidézni a szalagot.

– Mi történt? – kérdezte Luther, miután Loire elhallgatott, azon persze nem csodálkozott, Brenda nem járt sikerrel, hiszen Loire barátnője semmi affinitással nem rendelkezett az animáláshoz.

– Megidéztem neki én, és átadtam neki, hogy próbálja mozgatni.

Luther eleget hallott, Loire-nak nem kellett kimondania, így is értette, ekkor szabadultak el a dolgok. Dühöngött. Ennyi év kemény munkája és szervezése nem mehet tönkre ennyitől. Nem ingathatja meg a terveit egy tíz perces iskolai szünetben játszott ostoba játék. Ahhoz egyszerűen túl sok időt, pénzt és energiát ölt abba, hogy az intézet tanárai szemet hunyjanak Loire „furcsaságai" felett. Nem bírta tovább türtőztetni magát és kirobbant belőle minden dühe, amit addig féken tartott.

– Te nem vagy normális! Hogy juthatott ilyen őrültség az eszedbe? Animálásra bíztatni valakit, akibe nem jutott ebből a mágiából!? Elment az a kevés eszed is? Mintha nem tudnád... erő és ellenerő! Én magyarázzam el neked? Minden szabadulni akar a béklyóból, ha nem elég erős a mágus, a felkeltett dolgok ellene fordulnak...

– Tudom... – sírta Loire.

– És te mégis Brenda kezébe adtál egy felkeltett tárgyat, hogy próbálja irányítani? Hány ezerszer is lett a szádba rágva, hogy ez tilos? Hogy juthatott egyáltalán eszedbe egy egyszerű gyógyítót ilyen tőle távol álló dolgokra tanítani?

– Brenda erős! Sokkal jobb mágus, mint én – szipogott a lány –, mennie kellett volna neki. Azt hittem, mivel ő sokkal jobb nálam... És én... azt hittem... hallgat majd rá a szalag, ha arra kérem...

– Nem hinned kellett volna! Hanem nemet mondani! Hiszen, olyan jó munkát végeztél, hogy a saját szalagja épp csak nem törte el a légcsövét!

Loire szinte levegőt sem kapott, úgy zokogott. Luther elhallgatott, kifogyott a szóból. Olyan dühös volt, mint még életében nem sokszor addig. Gyűlölte a rossz befektetéseket. Ha tehette volna, ha nem vált volna annyira fontossá a tervben ez a bakfis, mint animátor, ott helyben lezáratta volna, és visszaküldeti a mágusok szeméttelepeire. De már nem volt visszaút, az új tervében ott szerepelt, akár tud gyógyítani, akár nem, bár jobb lenne, ha tudna. Nem tehetett mást, valahogy ki kellett mosnia ebből a helyzetből...

– Eleget hallottam. Megyek és elintézem, amit tudok – állt fel lánya mellől –, addig te itt maradsz. De a helyedben nem reménykednék sok jóban, legalábbis nem ebben az intézményben.

Nem nézett Loire-ra, csak elindult kifelé. Ahogy kinyitotta az ajtót, Bastion próbált meg besurranni rajta, láthatólag nem érdekelte, hogy úgy kell átpréselnie magát. Nesze nekem még egy ok, gondolta Luther, amiért nem tehetem ki a csapatból. Mielőtt a fiú bejuthatott volna, egy határozott mozdulattal elkapta a karját, és visszarántotta a folyosóra. Becsapta maga mögött az ajtót, körbepillantott, hogy lézeng-e más is a közelben. De szerencsére nem volt ott senki rajtuk és Wardon kívül.

– Gondolom, hallottad, mi történt – megvárta, hogy Bastion bólintson, mesterien adta elő aggodalmait, zsarolva a fiát, hogy így érje el, amit akart –, mondd meg, mit csináljak vele? Semmi többet nem várok el tőle, minthogy gyógyítson. Nézd, nekem terveim vannak veletek.

– Tudjuk – állta tekintetét a fiú –, a kezdetektől fogva. Mi másért kellettünk volna neked éppen mi?

– Akkor azt is tudod, hogy nem éri meg nekem Loire-ral küzdenem, ha nem teszi azt, amit elvárok.

Bastion erre is csak bólintott, és Luther látta rajta, nem örül, de eddig is sejtette, hogy Loire fafejűsége miatt egyszer majd így fognak alakulni a dolgok. Nem mondott semmit, hiszen nem tudott volna semmivel hatni Lutherre. A férfi ismét meglátta a szemében azt, amit miatt tíz éve a raktárban kiválasztotta. Nem veszítheti el ezt a tüzet, ezek az indulatok nem fordulhatnak ellene!

– Most az egyszer hajlandó vagyok kihúzni Loire-t a csávából – döntött véül inkább a manipulálás mellett, így talán kisebb eséllyel ingatja meg a hűségét –, de nem lesz több ilyen alkalom. Épp ezért kérdezem, mit csináljak vele, hogy hajlandó legyen együttműködni.

– Pontosan nem tudom. Én sem tudok hatni rá, ha ő nem akarja – felelte neki Bastion teljesen őszintén –, motiváld. De valahogy úgy, hogy ne legyen más választása, mint engedelmeskedni.

Pontosan ezt fogom tenni, gondolta Luther, miközben kinyitotta az igazgatói ajtaját a fiúnak, hogy beengedje. Hangosan nem mondott semmit, de Bastion adott neki egy jó ötletet. Volt valaki, aki tudott hatni Loire-ra. Eredetileg úgy tervezte, hogy a dolga után néz, de mégis inkább ott maradt, résnyire nyitva hagyva az ajtót. Bent Bastion leült arra a székre, amit korábban Luther készített Loire mellé.

– Te jóságos ég Loire, ezt most jól elszúrtad! – kezdett ő is bele a mondandójába, szavai ellenére kedvesebben beszélt a lánnyal, mint apjuk korábban. – Nem tudom, ebből hogy tudnálak kimosni... Miért nem csináltál semmit?

Loire annyira szipogott, egyetlen értelmes hang sem jött ki a száján, hogy ismét elmagyarázza a történteket. Bastion várt a válaszra egy darabig, majd, amikor elunta, megszólalt, hogy helyette tisztázza a történteket.

– Kitalálom. Nem tudtad meggyógyítani... vagy meg sem próbáltad, mert úgysem megy? – vonta kérdőre, de húga még most sem válaszolt, teljesen elhüledt, amikor legnagyobb félelmeit érezte beigazolódni. – Ó, hogy a magasságos Néma Istenek! Te tényleg szörnyeteg vagy! Egy ostoba szörnyeteg. Aki ráadásul azt hiszi, hogy a világ játszótér, amiben neki nincs felelőssége...

– Ne beszélj így velem...

– Ne? – Bastion is elvesztette a türelmét. – Ugyan miért ne? Ha hajlandó lettél volna bármelyik normális mágushoz hasonlóan magadra szedni minimális gyógyítást, akkor te is helyre tudtad volna hozni Brendát. Ha így teszel, ez az egész maradhatott volna a kettőtök kis titka. De te? Úgy viselkedsz, mintha nem tizenhat lennél, hanem az a meg nem érett négy éves kislány a raktárban. Lassan észrevehetnéd, hogy rajtad kívül is van világ, és hogy a tettek következményekkel járnak! Most például a saját konokságod miatt majdnem meghalt valaki. És ha ez még nem lenne elég, eljátszottad az utolsó esélyedet is Luthernél! – Jó ideje nem szólította már apának, csak akkor, ha olyanok is voltak körülötte, akik előtt ezt kellett tennie. Végül kimondta, amit apjuk nem. – Lássuk be, ő üzletember, te pedig egy nagyon rossz befektetés...

– Én próbáltam meggyógyítani! – bökte ki végül a lány. – De nem ment. Elszálltak belőle a szikrák, de párat sikerült megfognom. – A fiú felé mutatta ráncosra égett tenyerét, Bastion nem szólt, szavát szegte a döbbenet. – Odaadtam az orvosoknak, mielőtt bezártak... Mi lesz most?

– Nem tudom – karolta át bátorítón, megenyhült irányába, ahogy rádöbbent, Loire a maga módján igyekezett megoldani a helyzetet –, most minden Luthertől függ.

– De te meg tudod győzni, ugye?

– Hogy tudnám? – rázta meg a fejét. – Rég túl van már azon a ponton, hogy az én szavam számítson neki. Addig te sem várhatsz tőle sok jót, amíg így maradnak a dolgaid. Azt akarja, hogy gyógyíts. Ha nem akarod, hogy lezárasson, nem okozhatsz neki még egyszer csalódást.

– Nem tudok gyógyítani – rázta meg a fejét két szipogás között –, hiába próbálom, nem engedelmeskedik az erőm...

– Ebben nem tudok segíteni – húzta magához bátorítón Bastion –, erre csak te tudsz megoldást találni.

Luther elégedetten csukta be az addig résnyire nyitva tartott ajtót, eleget hallott, és éppen azt, amit hallani vágyott. Ez is megerősítette abban, amit tennie kell. De előtte sokkal sürgetőbb feladata is van. Először fel kell keresnie a sérült lány szüleit. Tudta, hogy Brenda is örökbefogadott mágus, akik annyira nem tehetősek. Tud majd visszautasíthatatlan ajánlatot tenni a szülőknek, amivel eléri náluk, hogy minden hatóságnak azt mondják, ami az legjobban szolgálja az érdeküket.

Teljes lelki nyugalommal hagyta ott a lányt két bátyjával. Remélte, hogy a Loire épp eléggé kétségbe fog esni a következményektől, és jól szerepel majd, amikor eljött az idő terve megvalósítására.

Attól egyébként joggal tartott, hogy súlyos következményei lesznek ennek a „kis" balesetnek. Nem is sikerült mindennemű negatív visszacsapás nélkül tisztára mosni lányát. Gyanúja pedig gyorsan beigazolódott, mert pár nappal a balesetet követően levelet kapott az iskolából.

Tisztelt Szülő,
Sajnálattal értesítjük, hogy nem áll módunkban gyermekét továbbra is intézetünk keretei között képezni. Emiatt azonnali hatállyal felfüggesztjük a tanulmányait, és megszűntetjük Luther Loire (S-96737) tanulmányi viszonyát.

Üdvözlettel:
Igazgatóság
Scola Artis Magia

Rövid és tömör elbocsátás volt. Luther nem is számított másra, és szinte csak az illendőség kedvéért gyűrte össze a finom papírra nyomtatott levelet. Nem olvasta újra, elsőre is tudomásul vette. Már a levél érkezése előtt többször értésére adta az iskola vezetősége, mennyire nem sajnálják, hogy kicsapták Loire-t. Nem tudta hibáztatni őket érte, nem kis megkönnyebbülést jelenthetett nekik, hogy egy akkora púptól szabadulhattak meg, amekkora a lánya volt a hátukon.

És ha ez még nem lett volna elég, minden igyekezete ellenére hatalmas hír lett ebből az iskolai balesetből, éppen emiatt arra kellett jutnia, hogy ezt a vihart csak a média segítségével tudja majd elcsitítani. Loire-nak vezekelnie kellett a közvélemény előtt. Luther túl nagy ember volt Eshterben ahhoz, hogy egy ilyen fiaskóra ne forduljon oda a nép figyelme.

Az elbocsátó levél érkezése után dolgozószobájába rendelte lányát, hogy felolvassa neki is, amit sorsáról döntöttek. A kamasz lesütött szemmel állt előtte, nem mert rá nézni. Az utóbbi pár napban szinte senkire sem. Az eltelt idő nemcsak őt viselte meg, Luthernek is bőven kijutott az álmatlan éjszakákból, azóta a baleset óta.

– Annyival könnyebbé tehetted volna legalább az én életemet, ha valamennyire meg tudod gyógyítani azt a lányt! – sóhajtott egy hatalmasat. – Akkor is kirúgtak volna, de legalább nem kellene ennyit rohangálnom, hogy bebizonyítsam, hogy nem szándékosan ártottál neki.

– Sajnálom... – motyogta Loire, egy ideje már képtelen volt sírni. – De apa...

– Pont annyira vagyok az apád, amennyire annak tartasz, Loire – legyintett Luther –, nem kell éppen most jó benyomást tenned rám. Sajnálni viszont sajnáld csak. Fogalmad sincs, mekkora bajban lennél most, ha nem én lennék az örökbefogadód. Majdnem meghalt miattad egy mágus! Valakinek a gyereke. Tudod, én mit csinálnék velük, ha ez veled történt volna? – Loire csak a fejét rázta, jobb is, ha nem tudja, gondolta Luther. – Nem úsznák meg csak annyival, hogy lezáratom a mágusukat.

Loire szemébe kiült a rettegés, szinte még a pocsolyaszín remegést is látni lehetett benne.

– Ne aggódj, téged senki sem fog lezárni. Kapsz még egy esélyt. De csakhogy tisztázzuk a dolgokat. Bastionnak már mondtam, ha még egyszer elszúrod... Nem fog érdekelni sem a te lelkivilágod, sem a többieké. Mindenkinek fel kell nőnie egyszer, a te időd pedig pont most jött el.

– Mi lesz akkor most? – kérdezte bizonytalanul.

– Veled? – mérte végig Luther. – Semmi. Egyelőre marad minden a régi kerékvágásban. Keresek neked egy másik iskolát. – Megpróbállak valahogy jól kihozni ebből a balesetből, ezt persze nem tette hozzá hangosan. – És végre megtanulsz gyógyítani. A többit majd utána meglátjuk.