A látogatás után Ward is hagyott magának egy kis időt, hogy visszanyerje emberi külsejét. Majd megtette a jelentését a tiszteknek. Azonnal evidens volt a reakcióik alapján, hogy a vezetőséget nem érte váratlanul a felfedezés, sőt határozottan elégedettnek tűntek. De Ward kérdéseire nem válaszoltak.

A beszámoló végeztével lelombozva távozott. De legalább megkapta a következő küldetés kivonatolt összefoglalóját. Nagyon óvatosan informálták, egyetlen morzsával sem tudott meg többet, mint amennyi a tisztek szerint feltétlenül szükséges volt.

Röviden összefoglalva, annyi a parancsuk, hogy verekedjék át magukat a Határhegyek alatt, térképezzék fel a folyosókat, amiken áthaladnak, vegyenek lajstromba mindent, ami használható lesz az offenzíva számára. Közben keressék meg az utat, és jussanak ki a végtelen Esthadoni Síkföldre, majd menjenek tovább Csillagfényfokig, és ott vegyék fel a kapcsolatot a helyi ellenállással. Az utasítások további részét majd az ellenállás vezetőjétől kapják meg, ha sikerrel jártak.

Nem tetszett neki ez a bazi nagy „ha" a tervben. Pofon egyszerű lesz, dühöngött magában. Már önmagában az is lehetetlennek tűnt, hogy a hegyek mélyén észrevétlenül keresztül lopakodjanak. Amikor ezt az aggodalmát szóvá tette, szinte kinevették. Persze félig-meddig türelmesen azért a tudomására hozták, hogy a hegymély halott. Lakói a berobbantott járatokat eltömítő kövek között lelték halálukat.

Ward nem állt le vitatkozni velük. Lehet, hogy a Dōr felőli oldal valóban az, ezt igazolta az is, hogy a toronyhoz vezető úton nem találkoztak senkivel. De egyrészt nem pusztulhatott ki egy teljes ország csak leomló kövektől, másrészt az ő mélyen titkolt gyerekkori emlékei is másról tanúskodtak... Minél többet merengett ezen, annál több homályos, gyerekkori élmény kezdett felderengeni a fejében. Ez elég volt ahhoz, hogy kétségbe vonja, hogy a Mély valóban halott-e.

A kölyökkorában a falkával sokszor jártak egy felszínhez közeli városba lopni. Mert onnan – minden szegénysége ellenére is – legalább volt mit. Ezt az apjának sem mondta soha, így a tisztek előtt is elhallgatta.

Kénytelen kelletlen abban maradt magával, hogy ad a tervnek egy esélyt, próbálta megjósolni, mi várhat rájuk. Miután átkeltek a Mélyen, el kell majd menniük az árvatáborok mellet, ha ugyan léteznek még, hiszen sok idő telt már el azóta. Vagy ha felkapaszkodnak a régi autópályára, a táborokat végül is ki tudják kerülni. Talán arra nem jár senki, és így kevesebb feltűnést keltenek majd.

Az autópálya legalább biztosan Csillagfényfokig fut. Még ha lenne is más út, a régi Fővidék erődvárosait és egyéb településeit bölcsebbnek látta elkerülni. Aztán ha a necces menetelés ezen részét teljesítették, hogy jutnak be városba? Sosem járt Csillagfényfokon, de mintha mesélték volna neki, hogy áthatolhatatlan falak mögött bújik meg... És ha be is jutottak, honnan álmodják meg, hogy kit és hol kell keresniük?

„Majd minden információt időben megkap a kommunikátorára" – mondták. Csak előbb érjenek elég közel a városhoz, ez volt az utasítás. És arra is engedélyt kapott, hogy Bastiont magukkal vigyék, illetve Simont is véglegesen a parancsnoksága alá helyezték.

Amikor elbocsátották, felkereste a kórházi kezelés alatt nem álló többieket. Harmadikot nem találta sehol, ezért csak Loire és Espada társaságában ültek be az egyik félreeső társalgóba. Így legalább velük tud nyugodtan beszélni.

– Szóval, holnap után indulunk, és Bastion és Simon is velünk jönnek – fejezte be a helyzet ismertetését Ward.

– Hogy mondtad? – Meredt rá döbbenten csodálkozva Loire. – Magunkkal akarod vinni? De hát nincs olyan állapotban, hogy egész napokat végiggyalogoljon.

– Állítása szerint sokkal jobban van – hárított Ward. – Egyébként meg, azt hittem világos volt, hogy ez most nem egy pár napos küldetés lesz. Lehet, hogy hetekig, sőt hónapokig leszünk távol. Tényleg itt akarod hagyni a bizonytalanságban?

– Mi bizonytalan? – esett neki türelmetlenül Loire. – A tábor itt lesz, és itt van a kórház is jól felszerelve... Velünk csak felesleges megerőltetésnek lenne kitéve. Azt hittem, legalább Luthernek szólsz, hogy tegyen érte valamit...

– Belegondoltál te egyáltalán, hogy működnek itt a dolgok? – Ward érezte, hogy elfogy a türelme. – Itt a kutyát sem érdekli, hogy az Első Tacticus kölykei vagyunk. Ha valaki lepecsételi Bastion beteglapját, amíg mi nem vagyunk itt, hogy bevethető, hozzácsapják az első foghíjas szakaszhoz, és ki tudja hova vezénylik. Akkor aztán esélyünk sem lesz megtalálni, amikor visszajövünk. Mindenképp jobb, ha velünk jön. Mi biztosan figyelünk majd rá.

– Nem értek egyet. Biztos lehet tenni valamit, hogy még lábadozhasson.

Ward agyát elöntötte a vörös köd. Sosem bírta, ha hülyének nézik, olyan kérdésben meg kifejezetten nem, amiben egyértelműen neki volt igaza. Biztosan tudta, Bastion válasza annyi lenne, hogy még ha beledöglik, akkor sem marad itt nélkülük. Egyáltalán nem értette ezt az esztelen tiltakozást Loire részéről. Ha csak egy kicsit is hajlandó lenne használni az eszét, képes lenne belátni, hogy ez az egyetlen járható út számukra.

– Loire! – robbant ki Wardból az indulat. – A legkevésbé sem érdekel, hogy egyetértesz-e. Világos? Ez nem kívánságműsor. Bastion is ugyanúgy megkapja a saját parancsát, ahogy te is megkaptad most. Értve vagyok?

– Igen, uram – Loire egyetlen további szó nélkül viharzott el.

– Hagyd, utána megyek – ugrott le a radiátor tetejéről Espada, amikor látta, hogy Ward is utána futni készül. – Azt hiszem, jobb, ha én beszélek most a fejével. Neked sem árt, ha lehiggadsz kicsit.

Ahogy egyedül maradt, Ward is ráédöbbent, hogy képtelen lenne most ebben a nagyobb méretű lyukban maradni, tétlenül, egyedül a saját gondolataival. Úgyhogy dühösen fújtatva ő maga is távozott az épületből. Ahogy távolodott a szállásoktól, arra gondolt, hogy nagyon jól esne most egy kis búfelejtés. Mivel jobb nem jutott eszébe, egyelőre egy kártyaparti is megtette volna Lawrence-szel, még úgy is, hogy tudta, ellene képtelenség nyerni. Elhatározta, hogy felkeresi, majd csak azután mondja el Harmadiknak a „jó" híreket, hogy Lawrence az utolsó szál cigijét is elnyerte.

Ahogy a kórház felé haladt, az egyik sziklaparkon áthaladtában bele botlott Harmadikba. Miután elmondta neki, hogy egy régi ismerősével készül tiltott szerencsejátékra, Simon is fellelkesedett, szinte könyörgött, hogy vegyék be őt is a buliba. Ward végül beleegyezett, nem lehetett nemet mondani arra a szívhez szóló könyörgésre. Együtt indultak el, hogy megkeresék Lawrence-t.

A volt testőrt nem volt nehéz megtalálni, a kórház előtti lépcsőn ücsörgött, és békésen pöfékelt. Eléggé visszás látványt nyújtott mellkasa elé húzott ép lábával, ezen könyökölt, és támasztotta a fejét. Hiányzó lábánál a nadrágszárra egy esetlen csomót kötött, hogy ne zavarja annyira. Mikor meglátta Wardot, talpra kecmergett.

– Hát te mi járatban erre, öcsém? – kérdezte tőle, épp, mint kölyökkorában.

– Csak jöttem, hogy kihívjalak egy baráti meccsre – felelte neki vigyorogva, és máris jobban érezte magát.

– Pont a legjobbkor – húzott elő nadrágzsebéből egy paklit – épp van nálam kártya. De itt nem játszhatunk. Tudok egy félreeső helyet, odáig még el is tudok ugrálni. Menjünk, mutatom az utat.

Ward bemutatta Lawrence-nek Harmadikot, elmondta, hogy a barátja is csatlakozna a játékhoz, a volt testőr pedig határozottan kijelentette, hogy neki nincs kifogása ellene, mert Ward barátja minden bizonnyal az övé is. Ezután egy valóban félreeső helyre vezette őket a városfal legtávolabbi végében, amit régi romok és csenevész fák meg bokrok takartak.

Ward alaposan rácsodálkozott. Sosem gondolta volna, hogy rajtuk kívül lehet élő a városban. Nemhogy egy ilyen kehes, zöld liget. Ahogy nézte a vékonyka fákat, nem tudta eldönteni, hogy vajon azért nőnek-e itt növények, mert ide valamilyen csoda folytán be tudott törni a természet, vagy a lakók vért izzadva mindent megtettek azért, hogy az a pár cserje megmaradjon. Lawrence észrevette, micsoda csodálkozással figyeli a fákat-bokrokat, csúfolódva tett is rá megjegyzést.

– Nyitva felejtetted a szádat, öcsém! – Ezt hallva, Harmadik előzékenyen kinevette Wardot, majd elhallgatott, ahogy Lawrence jóval komolyabban tovább beszélt. – Nem gondoltam, hogy ennyire érdekelnek a gyomok. Ha elindulsz a fal mentén, asszem arra, találhatsz egy kertet is. Azt is mondták ám, hogy bár hihetetlen, de azok a növények teremnek. Állítólag ennek köszönhetően nem döglöttek éhen a dōriak az eltelt százötven évben. Legalábbis ezt hallottam, mikor a tiszti kórterem ajtóban hallgatóztam.

Wardot semennyire nem lepte meg, hogy Lawrence ilyenekről tud. Sőt, az jobban megdöbbentette volna, ha gyerekkori példaképe nem bizonyul ilyen jól értesültnek. Letelepedett a többiekel a bokrok és romok rejtekébe, és Lawrence már épp osztani készült, amikor Harmadik megakadályozta ebben.

– Állj, állj! Nem indulhat a játék, ha előtte nem iszunk, hogy kiegyenlítsük az esélyeket.

– Inni? Mégis mit? – meredt rá felvont szemöldökkel Lawrence. – Itt legfeljebb poshadt vizet ihatsz, öcsi.

– Az sem rossz – somolygott Harmadik –, de én inkább ezt javasolnám – húzott elő a mellényzsebéből egy közepes méretű kulacsot, valami gyanús színű lötty remegett benne.

– Kösz, de én nem nagyon tudok berúgni, biztos tervezési hiba – utasította el Ward –, meg szerintem annyi egyikünknek sem lenne elég.

– Kérlek, ne sértegess – kapott a szívéhez színpadias mozdulattal Harmadik –, én magam kevertem. Elhiheted, ez még a túlvilág óriásait is földhöz vágná.

– Akkor mindenképp adni kell neki egy esélyt – vette át a felé nyújtott kulacsot, majd jó alaposan meghúzta, meg sem hallotta Harmadik figyelmeztetését, hogy ennél azért óvatosabban, mert nem kevés illegális izé van benne. – Á, én mondtam, hogy lábvíz! – adta vissza az italt Ward.

Már hozzászokott a döbbent pillantásokhoz, meg sem lepődött azon, hogy Harmadik és Lawrence is úgy merednek rá, mint valami földreszállt csodára.

– Nem hiszem el, hogy meg sem érezted – húzott egy óvatos kortyot a kulacsból Harmadik, majd egyszerre kezdett köhögni és csuklani tőle – pedig tökéletes, pont ilyennek kell lennie.

– Hadd teszteljem le én is! Nehogy már csak nektek jusson! – Lawrence is egy tiszteset húzott belőle, amint hozzá került.

Ő is köhögött tőle egy kicsit, de közel sem annyira, mint Harmadik. Ahogy Ward figyelte őket, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Lawrence határozottan gyakorlottnak tűnik az alkoholfogyasztásban. Miután megvolt a kezdőkör, a volt testőr végre osztott, de mielőtt még játszani kezdtek volna, Lawrence még egyszer megállította őket.

– Na de az mégsem járja – kapta ki a kulacsot Harmadik kezéből, akihez az időközben visszatalált –, hogy ne igyunk egy áldomást a szegény szószátyár tisztekre is, akik ezt a pókerparadicsomot szerezték nekünk! – Azzal ismét jó adagot húzott az italból.

A másik kettő sorra kerülve követte a példáját. Majd végül játszani kezdtek. A partik alatt a kulacs folyamatosan körbejárt, ivott, aki vesztett, és ivott az is, aki nyert, nem volt kivétel. Lawrence és Harmadik egy-két forduló alatt elég tisztességesen leitták magukat, csak Ward volt még kellemetlenül józan köztük, pedig jóval többet ivott náluk.

Ő csak az ötödik, hatodik kör után kezdett érezni valami kellemes zsibbadást a halántékán. Először el sem hitte, majd az ujjai is zsibbadni kezdtek, érezte, hogy beszéde is egyre akadozik. Fogalma sem volt, hogy Harmadik mit és hogyan kotyvasztott, de az a lötty olyan váratlanul és alattomos gyorsasággal ütött be, hogy meglepődni sem volt ideje.

Nem sokkal később Harmadik nagy nehézségek közt és majdhogynem nulla koordinációval talpra vergődött, majd az értésükre adta, hogy ő bizony nem bírja tovább, és elmegy aludni. Ward úgy döntött, hogy ő még ücsörög egy kicsit Lawrence-szel, és józanodik. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy meg tudna állni a lábán.

Csak meredt fel az égre – eddigre már egészen besötétedett –, és nyelni alig bírt, minden nedvességet kivont belőle a Harmadik által kevert pokoli ital. Lawrence ott maradt vele. Egy darabig csak meredt rá, Ward nem tudta volna megmondani, zavarja-e, hogy bámulják. Majd nem sokkal később megszólalt, és Wardnak az is kihívást jelentett, hogy felé forduljon. Ahogy hallgatta, Lawrence megdöbbentően józannak tűnt, mintha az előbbi részegséget csak tettette volna.

– Akarod tudni, hogy miért mondtam fel? Bastionnak nem mondtam el. Csak neked fogom, mert te túl vakon bízol benne. Sajnálom, hogy kihasználom, hogy nem vagy józan, de vannak dolgok, amikről egyszerűen tudnod kell. Espadának nem gyónhatok meg, de neked igen.
Ward némán hallgatta, sosem jutott el még a részegség olyan súlyos fokára, hogy ne tudjon megszólalni. Lawrence pedig őt fürkészve tovább beszélt.

– Sosem gondolkoztál még el a robbantáson, ami után lett még egy öcséd? Persze, hogy nem gondolkoztál el. Mennyi idős voltál akkor? Tizenegy? Tizenkét éves? Luther intézte az egészet. Állítólag nem tervezte a fiút, de hidd el jól jött neki, hogy utána szinte szentté avatták. Emlékszel, amikor elküldött egy pár napos üzleti útra? Még meg is akartad győzni, hogy hadd gyere velem. De persze nem engedett. Akarod tudni, hogy miért? Egyszerű. Én voltam a merénylő. Nem volt könnyű dolgom, mert nem maradhattak tanuk, azt meg a franc se gondolta, hogy a kölyök megússza. Aztán az után a feladat után... Nem bírtam tovább. És ő elengedett, csak megvásárolta a hallgatásomat. De itt nem érvényesek a szabályai.

Lawrence elhallgatott. El sem köszönt, csak otthagyta Wardot a kövön ülve. Ő pedig egyedül maradt. Ködös tudatában is erősen érezte a tiltakozást. Kategorikusan elutasított mindent, amint Lawrence-től hallott. Luthernek biztos oka volt a merényletre – már, ha tényleg ő szervezte. Biztos nem tudta, hogy Espada is ott lesz, biztosan Lawrence téved, rosszul emlékszik, vagy egyszerűen csak nem mond igazat...

Amikor Ward másnap hajnalban magához tért a szobájukban, a saját ágyában fekve, már csak egy homályos lidércnyomásnak tűnt az, amint előző éjjel Lawrence-től hallott. Az igazat megvallva nem is nagyon volt kedve ezen elmélkedni, mert épp minden agykapacitását lefoglalta, hogy hasogat a feje. Meg az is, ahogy szaggató agytekervényeit erőltette, hogy fel tudja idézni annak a hogyanját, ahogy ide visszateleportált.

Mivel általában nem nagyon tudott berúgni, a macskajaj sem szokta kínozni egy-egy átdorbézolt éjszaka után. Ez a reggel, úgy látszik, kivételnek bizonyult a szabályok alól. Felült az ágyon, de azonnal meg is bánta, mikor konstatálta, hogy réveteg pillantása előtt táncot jár az egész szoba, amit egy a legkevésbé sem kellemes hányinger kísért. Gyorsan meg is állapodott magával, hogy teljesen mindegy, mit kínál ezentúl neki Harmadik, akkor sem fog elfogadni belőle, ha az élete múlik rajta.

Miután kissé lassult a szobában elhelyezett tárgyak forgása körülötte, azt is megállapította, hogy a többiek még alszanak. Csendesen talpra kászálódott, fogta a törölközőjét, és elindult zuhanyozni, hátha utána majd legalább embernek érzi magát. Elhaladtában kilesett a függönytelen ablakon. Még alig derengett az égalja.

Lezuhanyozott az idegvégződéseit borzoló jéghideg vízzel, és akkor már határozottan jobban érezte magát. Bár a feje még mindig fájt, a Lawrence-től hallottak már csak a tudata leghátuljában duruzsoltak. De mindaz, amit tőle halott, koránt sem kellemes emlékeket hívott elő.

Felrémlett előtte a gyerekkorából, mikor Luther bevonta a tervei egy részébe. Például, amikor mérget tett Loire szendvicsébe, hogy leckét adjon nekik a merénylőkről. Meglepődött magán, hogy azonnal igazolni kezdte ezt a tettet – akkor is és most is –, annak ellenére, hogy ő azóta is csak lelkiismeret furdalással tudta felidézni azt a délutánt. De az apjuk akkor is biztosra ment, tudta, senkinek sem lehet baja. Állítása szerint tudta, vagy legalábbis bízott benne, hogy Espada majd megmenti a nővérét.

Wardot ismét megrohanták az akkori kérdések, hogy és mivel lehet igazolni, hogy a saját gyereke ellen tette? Ha innen nézzük, nincs nagy különbség egy mérgezett szendvics és egy robbantás között. Megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket a lappangó gondolatokat. Felszisszent a halántékába robbanó fájdalom miatt. Majd ahogy a sajgás elmúlt, ő is elhatározásra jutott. Részben legalábbis, hiszen ezt már ezerszer tisztázta magával.

Arra a mérgezéssel megtanított leckére szükség volt, és kész. Luther szerint Bastionnak és Espadának meg kellett tanulnia együttműködni és szeretni egymást. És az, hogy Loire-on kellett segíteniük, csodát művelt mind a négyükkel. Azóta ők voltak a legjobb csapat a világon. Innen nézve pedig megérte. Luthernek igaza volt.

Lawrence Espadát érintő állításait illeti, egy kiégett, alkoholista ex-testőr elkeseredett panaszai álltak mindennel szemben, amit az apjuk tett értük. Abban az egyben már egészen biztos volt, hogy a gyerekkori rajongása Lawrence iránt végleg elmúlt azzal az előző napi kártyapártival. Ő már választott oldalt, nem kételkedhet.