Trigger Warning: virágnyelven megírt szexuális együttlét

Aznap éjjel Ward Loire után került az őrség beosztásnál. Ha ez váltott is ki belőle valamilyen érzelmet, nem mutatta, teljesen szenvtelenül vette tudomásul. Továbbra sem beszéltek egymással, csak ha feltétlenül szükséges volt. Őt ugyan nem zavarta a lány Loire-sága. Ezzel a gondolattal feküdt le aludni, és kelt fel, amikor Loire ébresztette.

Egy hatalmas ásítás kíséretében ült föl, és abszolút úgy volt vele, továbbra is tartja magát a zéró kommunikációhoz. Nyújtózott egy embereset, miközben megérezte magán a lány vizslató zöld pillantását. Ahogy felé fordult, tekintetük összeakadt egy pillanatra.

– Mi van? – bukott ki suttogva belőle, annyira meglepte ez a pásztázó nézés.

– Figyelj, Ward – szólalt meg nagyon halkan, eddigre már lesütött szemmel Loire –, volt időm gondolkozni. És... arra jutottam, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel.

– Ez aztán a pálfordulás – Így közvetlenül ébredés után midig kevésbé volt diplomatikus. – És mégis minek köszönhetem mindezt?

– Nézd, tényleg sajnálom, hogy úgy viselkedtem – próbálta szavakba önteni a gondolatait –, de ő a másik felem. Nem tudom jól elmondani,
milyen ikernek lenni... amikor tudjuk... érezzük, mi van egymással. Hogy mikor alszik, mikor van ébren. Nem beszéltem róla, de amíg eszméletlen volt, nem éreztem semmit... mintha halott lenne... És most érzem a lyukat az oldalában, persze nem úgy, mintha az enyémben lenne. de tudom, hogy ott van.

Eddigre már sírt. Szipogott, potyogtak a könnyei. Ward pedig úgy józanodott ki, mintha nyakon löttyintették volna egy vödör jeges vízzel.

­– Érzed? – kérdezett vissza döbbenten. – Miért nem mondtad eddig?

– Mert... nem tudom – törölte ki a könnyeket a szeméből. – Nappal nem érzem annyira. Az éjszakák rosszabbak. És attól tartok, hogy neki is.

Ward nem akarta megerősíteni ebben. Ő Bastiontól első kézből tudta, ez pontosan így van. De Loire-t sem akarta jobban elkeseríteni, ezért mást kérdezett.

– Bastion tud erről? Mármint arról, hogy érzed, mi van vele.

– Sosem beszéltünk a sérüléséről, de a többit, amit mondtam, ő is érzi. Miért kérdezed?

– Mert ha esetleg nem tudja, ne terheljük ezzel. Úgyis annyira igyekszik titkolni, hogy hogy van, és azt mutatni, hogy minden rendben...

– Ebben van valami – Loire hatalmasat sóhajtott, majd Wardnak szegezte a következő kérdését: – Veled legalább őszinte?

– Azt hiszem, igen – füllentette szemlesütve ő.

– Akkor jó. Ha már legalább egy valaki tudja, hogy mi van vele... Én...  – dadogta még mindig szipogva – tényleg sajnálom, hogy ekkora bunkó voltam. Tudom, hogy nem volt más választásod. És mégis mindent megtettél. Titokban őrködtél helyette. El kellett volna hinnem neked, hogy nem rángattad volna el idáig, ha lett volna más megoldás.

Ward a saját részéről elfogadta a bocsánatkérést, és már egyáltalán nem neheztelt. Egyébként sem nagyon tudott haragudni Loire-ra. Akkor sem, amikor kifejezetten furcsa volt. Erőt vett rajta a késztetés, átkarolta a lányt, és jó szorosan magához húzza.

– Nyugi, kicsi lány – próbálta olyan magabiztosan mondani ezeket, ahogy az csak tőle telt –, nem lesz semmi baj. Mi itt vagyunk, hogy életben tartsuk, akármi is lesz.

Arra nem volt felkészülve, hogy mit fog belőle is kiváltani ez az egyébként ártatlan mozdulat, nemcsak Loire-ból. Ward úgy érezte, hogy szétfeszítik az érzések, annyira vágyott a lányra, arra, hogy a bőrük egymásnak simulhasson, hogy egy ritmusra lélegezhessenek. Mint néha még otthon, amikor az apjuk biztosan nem kaphatta rajta őket.

Most is – ahogy mindig – elrettentette, mennyire nem lenne szabad ilyeneket éreznie, ilyen vágyaktól remegnie, amikor Loire épp az ikre életéért retteg. Mégsem tudott szabadulni ezektől a gyötrő vágyaktól. A lányból viszont abban a pillanatban kibukott a kétségbeesett zokogás, ahogy Ward mellkasához simult, és a férfi karjai óvón körbe fogták.

Wardot mergrohanta a késztetés, hogy megvigasztalja, másra sem vágyott, minthogy Loire boldog legyen. Egyik kezével kissé megemelte a lány állát, hogy könnyebben hozzáférhessen az ajkaihoz, és óvatos csókot lehelt rájuk. Egy pillanatra az agyába villant, hogy talán nem jól tette... hiszen maga sem tudta, miért csókolta meg.

Mégsem állt meg annál az egynél, egyre újabb csókokkal halmozta el, és még meg is döbbent rajta, hogy a lány mindet viszonozta. Vékony karjait a nyaka köré fonta, és úgy kapaszkodott Ward ajkaiba, mintha sosem akarná még egyszer elengedni őket. Arca hideg volt még mindig csorgó könnyeitől, a férfi meg is borzongott bőre érintésétől. Ward adott neki még egy hosszan tartó csókot, majd egy pillanatra elengedte, hogy lihegve nézhessenek egymás szemébe. És akkor már mindketten tudták, ugyanazt akarják.

Ward kissé eltolta magától Loire-t, hogy fel tudjon állni, közben úgy érezte, szétrobban, ha csak egy perccel is tovább kell türtőztetnie magát. A lány kissé értetlen tekintettel nézett fel rá, látszott rajta, hogy ő sem nagyon tud már türelemmel lenni. A férfi előrehajolt, megfogta Loire kezét, talpra húzta, és arrébb vezette egy kicsit, hogy ne ébreszthessék fel a többieket. Amikor elég távol kerültek, ismét lehúzta maga mellé a fűbe.

Nagy tenyerei közé fogta az arcát, és ismét megcsókolta. De ahogy megérezte a lány ajkain a sós könnyeket, megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy még mindig sír. Nem akarta, hogy sírjon, bármit megtett volna, hogy a körülményekhez képest boldognak láthassa. Lecsókolta a könnyeket az arcáról, majd ajkai a nyakára siklottak, Loire vágyakozó sóhajai pedig csak még tovább tüzelték.

Kicsatolta a lány mellényét, lecsúsztatta formás vállain, hagyta, hogy a fűbe essen, majd széles tenyerei beszaladtak Loire pólója alá, végigsimítottak a hátán, végül Ward egy határozott mozdulattal kikapcsolta a melltartóját. Közben alig engedte el az ajkait. Csak annyira szakadt el tőle, hogy a pólót levehesse róla. Érezte, hogy Loire ellenmondást nem tűrően kihúzza az övet a nadrágjából, nem is értette, hogy sikerülhetett neki, hiszen oda sem nézett, de a következő pillanatban a gombok és a cipzár is engedtek a lány követelésének. Alig várta, hogy kiszabadulhasson végre a ruháiból.

Ward óvatosan a lány háta mögé, a fűre ügyeskedte a mellényt és az imént leszedett pólót, és lassan hátra döntötte Loire-t, hogy a leterített ruhadarabokra fektesse. Mikor a lány fölé magasodott, lehúzta róla a nadrágot és a bugyit is, egy pillanatig vágyakozó csodálattal figyelte, ahogy az a formás test az éjjeli hűvöstől remegett alatta, majd hagyta választottjának, hogy segítsen neki is megszabadulni a saját nadrágjától.

Ahogy kiszabadult, térdét óvatosan a lány combjai közé nyomta, hogy szétnyissa őket. Nem kellett szinte semennyi erőt sem kifejtenie, Loire magától is utat engedett neki. Ahogy összeért a csípőjük, Ward egy vágyakozó nyögés kíséretében fölé borult, megtámaszkodott mellette a könyökén. Mivel jóval nagyobb és nehezebb volt Loire-nál, ügyelt, hogy ne nehezedjen rá a szükségesnél jobban. Óvatosan haladt egyre beljebb, Loire minden rezdülésére ügyelt.

Amikor végre bejutott abba a körülölelő hőségbe, felemelkedett kissé, fél kezével megmarkolta a lány egyik kacér mellét, leírhatatlanul izgató volt már az is, ahogy a tenyerében feszült. Közelebb hajolt a lányhoz, hogy csókokkal boríthassa el. Közben pedig óvatosan mozogni kezdett. Elmondani sem tudta volna, mit érzett akkor, olyan régóta vágyott újra elmerülni benne, olyan régóta titkolták mindenki elől... Már az első pár mozdulattal és lökéssel olyan közel került a beteljesüléshez, hogy alig bírt parancsolni magának, hogy legyen türelemmel és tűrjön még.

Loire észrevette, hogy megállt, ezért ő maga kezdett a lehetőségeihez mérten mozogni a férfi alatt, nem nyílt sok tér a mozdulatainak, de már az a kellemes súrlódás is elég volt ahhoz, hogy Warddal forduljon egyet a világ. Nem tudott parancsolni magának, felnyögött az érzések hatására. Loire a következő pillanatban felemelkedett fektéből, kiszorítva Ward kezét, puha mellei a férfi izmos mellkasának simultak. Kinyújtózott, hogy elérhesse az ajkait, és hogy a sajátjait forraszthassa rájuk. Ez a mozdulat olyan mélyen préselte Wardot Loire-ba, hogy azt hitte megfullad az érzés intenzitásától.

Loire-t is olyan magasságokba rántotta a saját mozdulata, hogy parancsolni is alig tudott a szökni készülő nyögéseinek. Ahogy próbálta lenyelni ezeket feltoluló boldogság-hangokat, nem ügyelt eléggé, alsó ajka Ward fogai alá siklott, aki véletlenül meg is harapta. A férfi, ahogy megérzete a kiserkenő fémes ízű vért a nyelvén, átszakadt benne valami, sokkal vadabbul kezdett el mozogni, mint addig, egyre hevesebbeket lökött a lányon, akinek a tekintete eddigre már ködös volt a boldogságtól. Fél kezével Ward nyakába csimpaszkodott, olyan közel húzta magát hozzá, azt hitte, beleolvad a széles a mellkasba. Fejét hátra döntötte, érezte, hogy sikolyra nyílik a szája, de még idejében sikerült betapasztania a saját tenyerével.

Majd amikor átcsapott rajta az érzések első hulláma, még közelebb húzta magát Wardhoz, ajkait végig futtatta a férfi izmos nyakán, és mikor jött az érzések következő rohama, finoman a bőrébe mélyesztette fogait, de csak annyira, hogy még tovább tüzelje. El is érte, amit akart, Ward ülő helyzetbe emelte magukat, hagyta, hogy a lány lábai körbe fussanak a csípője körül, és szorosan összezáródjanak a háta mögött. Amikor Loire elég stabilan fogta körbe, tenyerét hátán végig simítva a csípőjére csúsztatta. Belemarkolt a lány oldalába és határozott erőval nyomta lefelé magára.

Loire sosem tapasztalt még ilyen intenzív gyönyöröket, ahogy a nyomás ellensúlyozására Ward határozottan mozgott benne, érezte, hogy nem bírja tovább. Érezte, hogy az egész testében ott vibrál a beteljesülés utáni vágy, hogy minden porcikájában remeg. Először a kisujjába harapott, hogy ne tudjon felsikoltani, de ahogy Ward szorosan magához húzta, orrába férkőzött a férfi bőrének szerelmük izzadságával fedett jellegzetes illata, nem tudott ellenállni, ajkait a kulcscsontjára szorította, hogy elnémítsa saját magát.

Olyan intenzíven érkezett meg a beteljesülés gyönyöre a testébe, hogy minden sejtjében érezte Ward szívverésének vibrálását. Közben már Wardot is a végletekig feszítette a türelmetlenség, és ahogy Loire elérte a csúcsot rajta, ő sem tudta tovább türtőztetni magát. Nem is volt miért, azt akarta, hogy ebben a pillanatban is együtt legyenek, hogy együtt leheljék bele beteljesülésüket a fekete éjszakába. A következő heves lökéseivel ő is elérte a csúcsot, Loire még épp időben fojtotta csókokba felszakadó, önkéntelen nyögéseit. A következő pillanatban már ő is éppen úgy remegett, mint a lány, mindkettejük testét a boldogság verítéke borította.

Így maradtak még pár pillanatig, egymásba fonódva. Ward homlokát Loire-énak támasztotta, még mindig kifulladva lihegett a korábbi gyögyöröktől. Arcán és hátán izzadtság gyöngyözött, sőt Loire teste is csatakos volt a korábbi érzések rohamától. A lány kissé remegett még, és olyan szorosan bújt Wardhoz, mintha elengedni sem akarná többet.

– Szeretlek – hallotta meg Ward, ahogy alig hallhatóan súgta a fülébe azt az egy szót, amit mindig is, bármennyiszer hallani vágyott.  Annyira, hogy még most is fáj, minden, amit dühömben a fejedhez vágtam.

Ismét szipogni kezdett, megint környékezte a sírás. Ward kitörölte a könnyeket a szeméből, majd szenvedélyesen megcsókolta. Majd az egyik oldalára húzta Loire lábait, óvatosan leemelte magáról a maguk alá terített ruhákra. Ő maga kényelmesen elnyúlt a ruhákon, és maga mellé húzta lányt, hogy hozzá bújhasson, és hogy ismét meg tudja csókolni.

– Nézd – súgta utána a lánynak, miközben az egyik, fonatából kiszabadult fekete tinccsel játszottak az ujjai, fejét Loire vállára hajtotta –, nem voltam rád dühös...

– De én az voltam rád... – hüppögte alig hallhatóan az éjszakába Loire.

– Te csak aggódtál az ikertestvéredért, ezért csak nem neheztelhetek rád – súgta a lánynak. Egyre inkább megrohanta a fáradtság, ahogy Loire a tarkóját simogatta. – Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna az a veszekedés.

– És holnap mi lesz? – tette fel a következő kérdést a lány. – A ma éjjelre is úgy teszünk majd, mint minden meg nem történt alkalommal?

Ward figyelmét nem kerülhette el a fájdalmas él a másik hangjában. Erre fel is ébredt, pedig szíve szerint inkább álomba szenderedett volna a lány vállán. Felkönyökölt mellette, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni a hold és csillagok fényében, hogy Loire is biztosan láthassa rajta, mennyire komolyan beszél.

– Kénytelenek leszünk – felelte neki, és minden szó égette a torkát, hiszen legszívesebben az éjszakát telekiabálta volna azzal, mennyire szeretik egymást. – Itt a világ végén nem tehetünk mást. De tudod, mit? Itt és most megesküszöm neked, hogy amikor hazajutunk innen, mindenki előtt felvállaljuk, amit érzünk. Luther sem szólhat majd bele. – Akkor először nevezte így az apját Loire kedvéért, és akkor nem érdekelte a fejébe nyilalló fájdalom sem.

Pár percig még úgy maradtak összebújva. Aztán Ward lassan felemelkedett, és öltözködni kezdett. Nem volt kedve kínos magyarázkodáshoz, ha esetleg így találnak rájuk. Loire is követte a példáját. Csakhogy miután felöltöztek, a lánynak akkor sem volt kedve elmozdulni a férfi mellől.

– Most már aztán menned kéne aludni – szólt rá végül Loire-ra –, mert mindjárt reggel. Aztán olyan leszel, mint akit kimostak.

Loire nem akarta mondani, hogy itt ő minden reggel pontosan úgy ébred. Végül engedelmesen felkelt a férfi mellől, búcsúzóul adott még neki egy gyors csókot – reggel ismét nem lesz módja erre –, és korábban leterítve otthagyott hálózsákja felé indult.

Mélyen belefúrta magát az anyagba, felhúzta a füle hegyéig, hogy minél jobban védve legyen az éjjeli hűvöstől. És hogy minél tovább megóvja magán Ward illatát. Addig figyelte az éjszaka halványan derengő fényeiben, amíg el nem nyomta az álom.