Másnap reggel Ward még jóval hajnalhasadás előtt ébresztette a többieket. Két oka volt erre. Egyrészt minél nagyobb távot akart megtenni a visszafelé útból, mielőtt ismét rájuk törne a fullasztó hőség. Másrészt mielőtt indultak volna, még arról is meg akart bizonyosodni, hogy a torony gond nélkül fog működni nélkülük is.

Felverte Harmadikat, és leküldte a gépterembe, hogy nézzen át mindent az utolsó csavarig. Ő természetesen zsörtölődve szállt be a liftbe. Teljességgel szándékosan bekapcsolva "felejtette" a rádióját, így tökéletesen lehetett hallani, hogy nem bánik kíméletesen a keze ügyébe akadó tárgyakkal. Mi tagadás, a kora reggeli parancsokat is utálta.

Loire nem tartott vele, mert nem volt kedve tolerálni a hajnalban meglehetősen nyűgös Harmadikat. Köszönte szépen, neki  nem hiányzott az a pokróc-modor. A mágia meg egyébként sem szokott elromlani. De legalább Espada jót derült azon, ahogy Harmadik dúlt-fúlt.

Ward volt az egyetlen, aki tudomást sem vett róluk, ő minden idegszálával az előttük álló útra koncentrált, és megint a térképet bújta. Az utolsó lépésig igyekezett megtervezni a visszautat. Aggódott. Idefele minden nehézség nélkül jöttek. Hiába állította Luther és a tacticusok, hogy Hegymély lakói meghaltak, és nincs kinek felmerészkedni a felszínre, nem hitt nekik.

A saját tapasztalatai mások voltak. Még gyerekkorából, mielőtt a komornyik eljött volna érte. Igaz, az a hegyek kontinens felőli oldalán volt, és nem is igazán a sziklák gyomrába vájva, de ott akkor is éltek. Nem mondta el soha senkinek. Luthernek sem. Mert maradtak még a hegyek túloldalán olyanok, akiket nem árulhatott el.

Emellett egyre inkább megerősödött benne a sejtelem, hogy valami egyszerűen csak nincs rendben. Minden gyanús és elmondhatatlanul bizarr volt, mióta erre az átkozott kontinensre tették a lábukat. Úgy érezte, egy lépéssel a történések mögött kullognak. Volt valami ebben a hegyi túrában is, ami nem hagyott neki nyugtot.

Még akkor is ezen kattogott az agya, mikor Harmadik végzett a gépek átvizsgálásával. Csak félig figyelt rá, amikor elé állt, hogy jelentse, minden rendben, és természetesen Simonnak egyáltalán nem tetszett, hogy inkább csak magának beszél.

– Szóval a turbinák és Generátorok tökéletesen működnek, az áramellátottság folyamatos, vagyis volt egy aprócska probléma. Szárnyas disznók hullahoppoznak a Generátorok tetején. Ha jobban belegondolok, nem is a víz, hanem a malacok hajtják a gépeket.

– Hogy mi van a gépekkel? – nézett fel a térképekből szórakozottan Ward.

Erre Harmadik nem tudott semmit felelni, mert sem Loire sem Espada nem bírta ki nevetés nélkül. A kacagásuk elnyomott volna minden szót, amit még mondani tervezett. Végül ő is engedett szétterülni képén egy elégedettségtől szélesre hízott vigyort. Ward zavartan pislogott, nem szerette, ha nem vele nevetnek, hanem rajta. Ma legalábbis egyáltalán nem.

– Elnézést, hadnagy – szabadkozott Harmadik, miközben küzdött, hogy a kuncogást visszanyelje –, de azt a borús arcot látva nem tudtam ellenállni egy kis tréfának.

– Semmi gond, katona – viszonozta az álhivatalos stílust Ward is – a bölcsek szerint pallérozza a jellemet, ha néha nevetnek az emberen.

– Ha ez így van – szólt közbe Espada – sűrűbben kellene ezt az erényt gyakorolnunk. Mármint a rajtad nevetést.

– De szerencsére, mint semmiből, ebből sem jó a mértéktelenség – zárta le a témát Ward, majd végignézett a csapaton. – Fél óra múlva indulunk. Ez neked is szólt, Loire!

Harmadik és Espada a lány felé fordultak, mintha csak parancsba kapták volna. Loire az egyik forgó széken ült a főmonitorral szemben, és a villogó képekre meredt. Nem lehetett tudni, hol jár, vagy mire gondol, arca kifejezéstelen volt. Döbbenetesnek tűnt, ahogy az iménti hangos nevetés után mindössze fél perc alatt egészen elveszett a gondolataiban. Azt mégis meghallotta, hogy Ward neki címzi a mondandóját, és bár feléjük sem fordult, de azét válaszolt.

– Tőlem akár most is indulhatunk. Már össze is csomagoltam.

Ward csak meredt rá. Döbbenten állt a változások előtt, amiken Bastion sebesülése óta keresztülment. Még mindig változatlanul Loire, még mindig változatlanul elvarázsolt, mégis más. Határozottabb. Tudta, mi a tét. Ward büszke volt rá.

Mivel a többiek is igyekeztek gyorsan összekapni magukat, kicsit korábban is fel tudtak kerekedni. Elhagyva a tornyot, még kellemes hűvös levegő fogadta őket a sziklák közt. Ami sajnos nem tartott sokáig, hiába remélte Ward, hogy jó nagy távot tesznek majd meg a hajnali frissességben. A nap mintha csak fellázadt volna reményeik ellen, már a horizont alól sütni kezdte őket. Ahogy akkor is tovább perzselt, amikor este már eltűnt a láthatár alatt.

Soha nem tapasztalt hőségben meneteltek egész nap. A vibráló levegőben épp olyan nehéz volt az haladás, mintha sűrű mézben úsztak volna. Vakított a forróság, minden csillogott az éles fényben, kínná és keservvé változtatva az utat.

Szólni csak feltétlen szükség esetén szóltak egymáshoz. Mintha attól tartottak volna, hogy ha kinyitják a szájukat, megszökik a maradék nedvesség is a nyelvükről. Ilyen hőségben pedig kifejezetten óvatosan kellet bánniuk a toronyban feltöltött vízkészleteikkel.

De még jóval az éj beállta után is vitte őket az út. Annak ellenére is, hogy a hőség csak nem könyörült meg rajtuk, és csak sokára kezdett csökkenni a hőmérséklet. Mikor már elég hideg volt, szinte leestek a lábukról egy védettebb helyen, ami alkalmas volt táborverésre.

Annyira elfáradtak, hogy senkinek sem akaródzott első őrségbe jelentkezni.  Így a sorrendet sorshúzással határozták meg. Loire nyerte meg az első másfél órát. Ward annyival hagyta rá a díjnyertes pozíciót, hogy nézze a dolgok jó oldalát, így legalább ő lehet az, aki a legtöbbet alhatja majd egyhuzamban.

Amikor a többiek pár perc múlva aludni tértek, a szokásos rituálé szerint körbejárta a tábort, körbeszórta kavicsokkal, hogy bármi gyanúsra zörögve táncra perdüljenek. A többieknek is nagy segítség lesz, ha ők kerülnek sorra, és esetleg elbóbiskolnak az őrségben.

Az éjszaka egyiküknek sem igazán hozott nyugodalmat. Mintha az éjjel csak rá akart volna cáfolni a nappalra, olyan zimankót hozott, hogy még vastag hálózsákjaikban is majd megvette őket az istenek hidege. Pokoli erős szél támadt éjfél után, ami aztán tényleg a csontjaikig hatolt.
Loire alig várta, hogy leteljen a rá kiszabott idő, hogy felverhesse a soron következőt. Harmadikat. Tartott tőle, hogy nem lesz épp kellemes feladat, de abban is biztos volt, hogy ő sem lesz türelmes, ha ellenállásba ütközik.

Reggel, amikor az utolsó őrség végén Espada ébresztette őket, mindannyian épp annyira elgémberedve, merevre dermedt tagokkal ébredtek, mint amikkel a fiú keltette őket. Sejtették, hogy egyikük sem nyújt semmivel szebb látványt, mint fémkarú társuk. Fáradtan és elgyötörten indultak neki az újabb napnak. Abban maradéktalanul egyetértettek, hogy nem szeretnék, ha a következő éjszaka is a hegyekben érné őket. Így aznap kevesebb szünetet tartottak.

Valami maradhatott az előző éjszakai hidegből a levegőben, mert egész kellemes maradt az idő, sokkal gyorsabban tudtak haladni. Mindezeknek köszönhetően alig kezdett pirkadni, mikor maguk mögött hagyták a városba vezető szurdokot.

– Ó, te jóságos ég! – sóhajtott egy hatalmasat Loire. – Életemet egy kiadós zuhanyért!

– Nem lesz az kicsit olcsó? – élcelődött vele Espada. – legutóbb azért a bizonyos életért egy mágus sereget kértek.

Loire vörösre sült képével vigyorogva vágta hátba, zöld szeme huncut csillogással égett a reggeli pitymallásban. Tökéletesen értette, mire céloz Espada. Loire kedélyesen felnevetett, majd elénekelt – tökéletesen – hamisan pár sort a kedvenc musicaléből, a Sverkerből.

A darab az Első Királyról, Sverkerről szólt, aki kivezette a népet az ősi háború utáni káoszból, és egyesítette a világot. Ahhoz hogy ezt megtehesse, egy mágus sereget kért az akkoriban felemelkedő Mágus Dinasztiától. A legenda úgy tartotta, hogy az akkori uralkodónő azt az árat szabta a seregért, hogy Sverkernek a teljes hátralevő életét az emberekre kell áldoznia, és felépítenie nekik minden világok legjobbikát. Cserébe a Dinasztia örök támogatását ígérte neki, míg csak forog a föld.

Ennek a paktumnak a megpecsételésére választottak egy olyan kihalt vidéket a birodalom központjául, mint az akkoriban még csontokkal benőtt, elsivatagosodott esthadoni síkság. A mágusok annak bizonyítására, hogy a szerződés örök érvényű, termővé tettek a síkságon mindent, amit tudtak, és az így létrejött smaragd fűvel fedett területekre épült Csillagfényfok. Sverker ezek után maradéktanul betartotta az alku rá eső részét, még életében uralma alatt egyesült a teljes világ, a Fővidék pedig felvirágzott.

Halála előtt még létrehozta a Pátriárkák Rendjét, hogy ők segítsék bölcsességükkel a mindenkori királyok munkáját. Persze azóta már tovatűnt ez a csodás sereg, ahogy a királyok is. A Pátriárák viszont nem buktak a régi korral, hanem Eshterbe menekültek.

– Minek nekem egy egész sereg? – kérdezte, mikor a többieknek az idegeire ment az éneklés. – A szagom önmagában is varázslatos. Egy teljes seregre való...

– Ne is mondd – fintorodott el Ward – szerintem bármilyen hadosztályt letaglóznánk.

– Most, hogy mondja, uram – imitálta Harmadik egy tudós elgondolkodó „heuréka" tekintetét –, lehetne ez az Eshteri sereg új csodafegyvere. Gondoljatok csak bele! Ki állhatna meg előttünk?

– Hát én már most nehezen tűröm ezt a megpróbáltatást – kontrázott Loire –, és ezt a teljesítményt egyedül hozom.

Már majdnem elérték a szállás épületét, amikor Ward megállította őket.

– Jól van srácok! Kaptok fél nap kimenőt. Nekem most jelentenem kell. Utána meg kiderítem, mit terveznek velünk legközelebb. Ti addig is pihenjétek ki magatokat.

– És te mikor alszol? – kérdezte tőle rosszallóan Espada. – Ha jól tudom, az olyan tisztféleségeknek is, mint te, van alvásigénye.

– Van – vont vállat vigyorogva Ward –, de az mindig kevesebb, mint a többieké.

– Nincs is azzal semmi gond – csatlakozott hecceléshez Harmadik is –, egyszer kell csak, hogy elkapja a tisztféleséget az álomkór, aztán akkor az egész szakasz nézegethet.

– Hogy mondtad, Harmadik? – pillantott kihívóan Simonra. – Nem hallottam kristálytisztán.

– Ó, semmi különös – somolygott ő –, csak épp egyet próbáltam érteni az öcséddel.

– Akkor lehet, hogy én sem hallottam jól, de nekem valami egészen másnak hangzott. Minek is? Megvan, leginkább kötekedésnek tűnt.

– Az csak valami szörnyű félreértés lehet – tiltakozott ál-hevesen Harmadik –, tisztelem én az egyenruhát.

– Látod, fiam, ez a baj. Nem a ruhát kell tisztelni, hanem az embert benne – legyintett színpadias-lemondóan Ward.

– Igyekszem észben tartani.

– Na, most már aztán elég ebből a komédiából. Oszoljatok! – hajtotta el őket. – Majd kereslek titeket, ha már tudok valamit.

Loire-nak nem kellett kétszer mondani, felvonszolta magát a lépcsőn a női körletbe. Amint végre bezárhatta maga mögött a szobaajtót, örömmel konstatálta, hogy Chealsey nincs itt. A legkevésbé sem vágyott társaságra. Ledobta a hátizsákját, fegyvereit az ágyára, majd vágyakozva a fürdőszoba felé fordult, de meggondolta magát. Nem tudott volna úgy elmenni zuhanyozni, vagy lepihenni, hogy előtte nem nézte meg Bastiont.

Legnagyobb döbbenetére az épület előtt Wardot vette észre, láthatólag ő sem töltött több időt a szobájukban annál, hogy lepakolja a menetfelszerelést. Bátyja is a kórház felé tartott. Loire mellé futott, utolérve hátba is vágta, csak hogy biztosan észrevegye.

– Hát te merre? – kérdezte Wardot.

– Állapotfelmérést végezni, három emberemről tudom, hogy jól vannak, még ha kissé szagosak is – kacsintott cinkosan a lányra –, de egyről még nem tudok semmit.

– Ez esetben megengedem, hogy csatlakozz hozzám – mutatott előzékenyen a kórház irányába.

– Micsoda nagylelkűség – imitált kissé esetlen-udvarias meghajlást Ward. – De te egyébként nem fürdeni igyekeztél?

– Á, gondoltam, viszek egy kis ízelítőt Bastionnak is a küldetésből – fintorogva szagolta meg izzadságtól elszíneződött pólóját.

Ezután viszont jobbára csak szótlanul lépdeltek egymás mellett. Loire nem tudta, mit mondhatna. Nemcsak Wardnak, de Bastionnak sem. Máskor nem okozott gondot csicseregni a ikerbátyjának. Remélte, hogy csak a fáradtság miatt érezte így magát.

Ahogy már a kórházépületben lépdeltek a lábadozó felé, áthaladtak egy ablaksorral lyuggatott folyosón. Ward ámulva figyelte, ahogy ömlött be a kinti fény a márvánnyal kirakott padlóra, a fehér kőlapok vakítóan ragyogtak a visszaverődő fénysugaraktól. Lenyűgöző volt az a sor ablak, mágiával vékonyított, mégis áttörheretelenül erős, masszív ólomüveg tábláival.

Pillantása továbbsiklott a fényfoltokra, amiket az ablakokon betörő fény vetett a padlóra. Halvány mosoly jelent meg szája sarkában, amikor eszébe ötlött egy kósza emlék. Mind kölykök voltak még, Espadát pedig a Fő Regionális Kórházban ápolták a merénylet után.

Egyik nap Ward hozta el az iskolából Bastiont és Loire-t, ami után épp Espadához igyekeztek, hogy szokás szerint meglátogassák. Abban a kórházban is volt egy ehhez hasonló folyosó, ugyanilyen fényfoltokkal. És Wardnak akkor a foltokról és a két oldalán sétáló gyerekről az az ötlete támadt, hogy megtanít nekik egy játékot, amit az árvatáborban játszottak az ottani kölykökkel.

Annyi volt a feladat, hogy csak a fényes részekre lehetett lépni, aki véletlenül az árnyékba tévedt, az veszített, mert megette a szörny. A szörnyet általában kiszámolóval, vagy sorshúzással választották, de akkor, hogy nagyobb kedvet csináljon a játéknak, önként jelentkezett a szerepre.

Bastionnak tetszett az ötlet, ő benne volt a játékban, jól is ment neki, meg is izzasztotta Wardot a gyorsaságával. Akinél teljes csődnek bizonyult a móka, az Loire volt. Ő egyáltalán nem értette, hogy miért lennének szörnyek az árnyékban, hiszen a szörnyek nem félnek a fénytől, és mindig szemtől szembe jönnek. És bátyja sem szörny. Ráadásul Loire képtelen volt akár csak két percig is koncentrálni, hogy a fénybe lépjen, vagy ha már ott volt, ott maradjon. Ward nem is erőltette többet ezután ezt a játékot.

Végignézett Loire-on. Vajon emlékszik erre? Ha rákérdezne, mit mondana? De természetesen nem kérdezett rá. Úgy sejtette, nemleges választ kapna. Próbálta elhessegetni ezeket a gyerekkori szellemképeket a gondolatai közül. Ezer fontosabb dolog lett volna, és maga sem értette, miért fontos neki ennyire ez az emlék.

– Mi van, Ward? – rázta fel Loire hangja. – Úgy elgondolkodtál. Azt hiszem, én szoktam pont ilyen lenni.

– Áh, semmi különös – vakarta meg a nyakszirtjét a férfi, épp, mint kölyökkorában szokta, és ahogy már nagyon rég nem tette –, csak eszembe jutott pár dolog, de semmi fontos.

– Az jó. – Loire kinyitotta az egyik kórterem ajtaját. – Itt vagyunk.

Ward döbbenten meredt a kórterembe, észre sem vette, hogy megérkeztek. Simán tovább ment volna, ha Loire nem szól rá.

– Mi lesz? – heccelte most ő a lányt. – Nem mész? Másik feled már biztos vár.

– Nem kell azt elsietni – lépett be kimért mozdulattal Loire –, hagyni kell, hogy a szagunk megelőzzön minket.

– Már azt hittem, sosem értek vissza! – köszöntötte őket Bastion, ahogy meglátta két testvérét az ajtóban. – Ó, te jó ég! – szaladt grimaszba arca, mikor mellé ültek. – Azt hittem, egy fürdéssel legalább megtiszteltek. Ennyire azért nem unatkoztam.

– Hát tudod – vigyorgott Loire –, sehol nem árultak szuveníreket, szóval csak ezt a ritka, aromás pézsmaszagot tudtuk hozni neked.

– Köszi – próbálta ellegyezni a levegőt az orra előtt –, de higgyétek el, meglettem volna nélküle.

A viccelődés befejeztével nagyvonalakban elmesélték Bastionnak, hogy miből maradt ki, hogy most már tökéletesen működik a torony. De mivel nem volt egyedül, a felfedezésükről nem ejtettek egy szót sem. Elmondják majd neki is, ha nem lesz a kelleténél több fül körülöttük.
Miután végeztek a helyzetjelentéssel, még beszélgettek pár dologról, aztán Loire úgy döntött, hogy a szaga most már tényleg tűrhetetlen, és inkább kimenti magát, hogy elmehessen fürdeni. Látva, hogy a körülményekhez képest Bastion jól van, már lelkiismeret furdalás nélkül adózhatna ennek a luxusnak.

– Te nem jössz? – kérdezte Wardot, miután elköszönt Bastiontól.

– Én még maradok egy kicsit, van pár dolog, amit meg akarok beszélni vele a következő küldetésekről.

– Oké – hagyta rájuk Loire, majd teljes nyugalommal távozott.

Amint a lány becsukta maga mögött az ajtót, Ward teljes komolysággal az arcán fordult vissza Bastionhoz.

– Rendben, akkor most az igazat szeretném hallani, nem a Loire verziót. Hogy vagy?

– Jól vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül Bastion.

– Igen, látom, hogy jobban, de van valami, amiben biztos nem mondasz igazat. Loire lehet, hogy nem veszi észre, mert azt akarja hinni, hogy már jól vagy, de engem nem vesz át. Ki vele!

– Nem tudom, mi az – rázta meg a fejét tanácstalanul Bastion –, sokkal jobban vagyok. Úgy érzem, hogy a belső sérüléseim is szépen gyógyulnak, de még mindig érzem azt a lyukat magamban...

– Az orvosok mondtak erre valamit?

– Semmit – rázta a fejét amaz –, mármint semmi értelmeset. Annyit, hogy szerintünk ez normális egy ilyen súlyos átok után. Valakik állítólag évekkel később is érzik a lyukat.

– Szóval, ezt érthetem úgy, hogy megmaradsz?

– Egy darabig még biztos, hogy a nyakatokon maradok – Bastion mindent megtett, hogy a lehető legőszintébbnek tűnjön a mosolya.

– Ez azért mindenképp jó hír. – Úgy látszott, sikerült elaltatnia Ward gyanakvását.

– Tényleg, nem is mondtam – terelte hirtelen más mederbe a beszélgetést –, hogy kivel találkoztam itt a kórházban!

– Hát nem. Na, és kivel?

– Lawrence-szel – felelte vigyorogva Bastion.

– Lawrence? – ismételte csodálkozva Ward.

– Tudod, a testőr – próbálta felfrissíteni bátyja memóriáját –, akit annyira bírtál. Azt ne mondd, hogy nem emlékszel.

– Dehogynem emlékszem – vonta meg a vállát türelmetlenül Ward –, ahogy arra is, hogy nem épp barátságban váltak el apával. Apa sosem volt hajlandó beszélni róla, de állítólag csak azért neheztelt rá, mert felmondott.

– Hát mi ilyenekről nem beszéltünk – rázta meg a fejét Bastion.

– Miért van itt? Gondolom, ő is megsérült.

– Hát igen, mi másért lenne valaki egy ilyen helyen? Belelépett egy mágikus csapdába, és amputálni kellett az egyik lábát. Viszonylag könnyen megúszta. Ha szólunk az érdekében, Luther biztos intéz neki egy új lábat.

– Az jó lenne. De nem túlkoros ő már, ahhoz, hogy Lombardiától ilyen messze csatározzon?

– Ha abból indulok ki, hogy még mindig úgy zsugázik, mint régen, akkor azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem.

– Mi lesz most vele?

– Annyit hallottunk, hogy amint tudnak indítani egy vonatot, a súlyos sebesülteket hazaküldik. Így valószínűleg őt is, fél lábbal nem látnák túl nagy hasznát. De nem látogatod meg te is? Biztos örülne neked. Ő volt mindig a legnagyobb cinkosod.

– Dehogynem. Meg fogom, de előbb jelentenem kell a tiszteknek, és oda nem mehetek ilyen állapotban. Szóval most itt is hagylak.

Ezzel felállt, és ő is távozott. Kilépett a kórteremből, és megállt egy pillanatra a csukott ajtó előtt, sóhajtott egy hatalmasat. Nem volt teljesen nyugodt Bastion miatt. Biztosan érezte, hogy valamit titkol az állapotával kapcsolatban. Még egy ok, hogy a következő küldetésre már ő is velük jöjjön, hogy szemmel tudja tartani. Ezzel az elhatározással indult el a folyosón, és alig tett pár lépést, amikor a nevét hallotta a háta mögül.

– Ward? – csodálkozva fordult vissza a megszólítás hallatán. – Tényleg te vagy! El sem hiszem, hogy ekkora óriás lett belőled!

– Lawrence? – döbbenten mérte végig a vele szemben álló férfit.

A volt testőr jóval kisebbnek tűnt, mint ahogy Ward emlékezett rá. És nemcsak amiatt, mert valóban hiányzott az egyik lába, és két mankóra támaszkodva görnyedt. Eltűntek róla a feszülő izmok, amik testőr korában őt is termetessé tették, bár most sem tűnt gyengének. Csak öregebbnek, olyannak, akin nem múlt el nyom nélkül az a tizenpár év. Haja már őszbe vegyült, szeme alatt mély ráncok húzódtak, egész megjelenése megfáradtnak tűnt.

Ahogy Lawrence-t figyelte, azonnal visszatértek az emlékek róla. Hogy mennyit játszottak együtt, mikor az apjuk és a komornyik sem ért rá. Hogy Lawrence mennyi csínyben volt benne, mennyiszer fedezte, hogy ne kerüljön nagy bajba, vagy hogy mennyiszer járt közben az érdekében egy-egy rosszaság után. Újra érezte a dühöt és csalódottságot is, ami Lawrence távozása után kínozta. Mintha csak tegnap történt volna, hogy az elvesztett barátjáról beszélt az apjával.

✨✨✨✨✨

– Apa – állított oda egyik reggel Ward Luther elé –, mostanában nem láttam Lawrence-t. Kimenőt kapott?

Luther fel sem nézett a dolgaiból, épp valami fontos levelet fogalmazott, és nem örült neki, hogy fia megzavarja a gondolataiban. Általában, legkisebb gondja is nagyobb volt testőrei holléténél. Tudta volna értékelni, ha a gyerek nem zavarja a tervezési fázis és az utasítások kiosztása kellős közepén.

– Mit szeretnél tudni, Ward? – kérdezte, továbbra sem különösebben véve tudomást a gyerekről.

– Hogy mikor lesz legközelebb. – Egy pillanatig gondolkozott azon is, hogy hozzá tegye, hiányzik a barátja, de végül elvetette az ötletet, félt, hogy nem tetszene az apjának.

Luther most először nézett fel a munkából. Méregette Wardot, azon elmélkedett, mit és hogyan feleljen neki.

– Nem jön többet – jelentette ki egyetlen vállrándítás kíséretében, miután dűlőre jutott magával. – És mielőtt megkérdeznéd, azért nem, mert pár napja felmondott.

– Hogy micsoda? – csodálkozott el őszinte döbbenettel az arcán a gyerek. – De hát miért? Én azt hittem, szeret itt dolgozni... és hogy te is elégedett vagy vele...

– Itt nem az volt a kérdés, hogy szeret-e itt dolgozni, vagy hogy én elégedett vagyok-e. – Egy nagy sóhaj kíséretében felkészült rá, hogy nem fog könnyen szabadulni a gyerek kérdéseitől, lecsukta hát a laptopot, és tovább beszélt. – Tudod Ward, van olyan, hogy a felnőttek nem tudnak együtt dolgozni. Ilyenkor pedig bármennyire sajnálatos is, de elválnak útjaik. Lawrence-szel és velem pont ez volt a helyzet. Egyikünknek sem tett volna jót, ha rossz szájízzel kell együtt dolgoznunk. Szóval más munka után nézett. Én pedig új testőr után.
Ha Ward furcsállotta is ezt a magyarázatot, nem mondta. De valamin nagyon járt az agya, ez világosan leolvasható volt róla.

– Kissé úgy tűnik nekem, mintha nem azt a választ kaptad volna, amire vártál. Vagy tévednék, fiatalúr? – Luther mindig tökéletesen olvasott a rezdüléseiben.

– Én csak azt hittem, kedvel minket – vont vállat csalódottan Ward.

– Mondtam már. Ennek a döntésnek semmi köze sincs hozzátok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az olyan kaliberű emberek, mint Lawrence is, nem gyerekfelvigyázással képzelik el az életüket. Ők mind zsoldosok. Ha van olyan munka, ami veszélyesebb és többet fizet, nem gondolkodnak sokat, hogy melyiket válasszák.

– De el sem köszönt...

– Volt már valaha olyan testőröm, aki elköszönt tőletek? – Luthernek kétség kívül fogyott a türelme. – Annyit érts meg, hogy sosem barátságos az elválás, ha egy ilyen bizalmi pozíció üresedik meg. Testőrt nem hasra ütéssel választ az ember, éppen ezért sosem jó érzés, ha felmondanak. Én személy szerint nem bánom, hogy nem köszönt el tőletek. Így mindenkinek könnyebb. Nekem is, nektek is. Lawrence meg majd leméri magának, hogy megérte-e. Részemről pedig befejezett ez a téma. Ne halljak erről többet. Világos?

– Persze, apa. És bocsánat a sok kérdésért.

– Semmi gond. Inkább kint, mint bent – veregette meg a gyerek vállát igazi, tökéletes, atyai mozdulatokkal.

✨✨✨✨✨

Ward próbálta elzavarni ezeket az emlékeket, és nem egy tíz éves dühével figyelni az előtte álló, meglehetősen rossz állapotban levő férfit. Egyébként is, semmi jogalapja nincs rá dühösnek lenni. Lawrence számára csak egy munka volt, és az, hogy kedves legyen a főnöke gyerekeivel valószínűleg sosem szerepelt a munkaköri leírásában. Mégis szeretően viselkedett velük, talán csak azért, mert kedvelte a gyerekeket.

Ward tudta, hogy ezért inkább hálásnak kellene lennie. Pár pillanatába telt, mire ismét uralma alá vonta az érzéseit, és utána már őszintén tudott örülni a viszontlátásnak.

– Hogyhogy maga itt? – a hangja elárulta a döbbenetét, még mindig nehezen hitte, hogy itt áll előtte.

– Hát tudod, az a fránya behívó parancs. – Lawrence megszokott vigyora is annyira öregnek tűnt. – Nem kérdezte senki, hogy kérem-e. De ahogy titeket elnézlek, rajtatok sem segített az, hogy ez Első Tacticus gyerekei vagytok...

– Apa nem is...

– Mit nem? – csapott le a volt testőr.

– Nem akart minket elengedni – mondta fel a közös megegyezéssel írt szöveget Ward –, de mivel Első Tacticusként ő volt a felelős az ostromtervért, úgy érezte, hiteltelenné válna a terve, ha a hatalmát latba vetve minket kimentene a kötelesség alól.

– És te ezt elhiszed neki? – Wardot váratlanul érte, hogy Lawrence, aki az apja egyik legjobb, leghűségesebb testőre volt, így kikelt ellene. – Komolyan elhiszed neki, hogy nem tudott volna kidumálni titeket? Hát jól figyelj most, édes barátom, és jól jegyezd meg, azért vagytok most itt mindahányan, mert azt akarta, hogy itt legyetek. Hiába vagytok a kölykei, láthatólag nem értek neki annyit, hogy távol tartson titeket a bajtól.

Ward erre az ellenséges megnyilvánulásra köpni-nyelni nem tudott. Ellenben rádöbbent, hogy Lawrence minden elkötelezettsége ellenére valami nagyon mélyen húzódó konfliktus miatt hagyta ott Luthert, amit láthatólag azóta is képtelen volt megbocsátani korábbi főnökének. Figyelte, ahogy az egykori testőr Bastion kórteremajtajáig botorkál két mankójára támaszkodva. Majd az ajtóból visszafordult még egyszer, addigra a harag már eltűnt a tekintetéből.

– Mindettől függetlenül szívesen látnálak téged és többieket is egy kártyapartira, mielőtt hazaküldenek.

– Köszi, én mindenképp benne vagyok, és talán Espada is – ennek a névnek a hallatán Lawrence úgy rándult össze, mintha megütötték volna, nem lehetett nem észrevenni. – De Loire még mindig reménytelen ebben a sportban.

– Akkor majd keressetek meg – hagyta magára Wardot a folyosón.