Már nem voltak messze a kórháztól, ahogy egyre közeledtek, azt is észrevették, hogy orvosok és szanitécek sürgölődnek a sebesültek között. Akit a súlyosabb sérültek közül el lehetett látni a helyszínen, kezelték ott, a többit hordágyakon, vagy ahogy tudták, az épületbe vitték, a könnyebb sérülteket türelemre intették, a reménytelen eseteknek pedig csak pár bíztató szó jutott.
Az egyik doktornő észrevette őket közeledni, felemelkedett amellől a katona mellől, akinek az ellátását épp befejezte. Végigmérte a négy érkezőt, rögtön látta Loire-on, hogy mágus, de egyelőre nem törődött vele. Wardhoz lépett, ahogy tudta, megnézte Bastiont, majd azonnal intett az őt kísérő szanitécnek.

– Vigyétek valamelyik szabad vizsgálóba – utasította őket –, azonnal el kell látni. Kerítsetek bent valakit, aki alkalmas rá.

A két férfi egyetlen kérdés nélkül lesegítette Ward válláról Bastiont, hordágyra fektették, ekkora már ijesztően vértelen-sápadtnak tűnt. Abban sem lehettek biztosak, hogy még él, vagy túlélheti. De a doktornő olyan határozottan indította el a szanitéceket, hogy az reménységgel töltötte el Loire-t.

A kórház bevehetetlennek látszott a maga kőfalba épült robosztus szerkezetével. Ez is megerősítette Wardot abban a sejtelmében, hogy a hegyvidék lakói elhagyták a várost. Nem számított nekik, hogy elveszítik Dōrt. De hogy ne legyen túl gyanús, azért az illendőség kedvéért megizzasztották a kapuknál a behatolókat. Mágus támogatással. Honnan jutottak ehhez?

Sárgás borostyán szemét a falakra emelte, és nem értett semmit. Ha elmenekültek, mi értelme volt kisiklatni a vonataikat? És megölni a mágusaikat? Mi értelme volt ennek a rengeteg felesleges kockázatnak? Persze nem az ő dolga, hogy mélységében értse és átlássa a csata folyását, de jó lett volna tudni, hogy mibe keveredtek.

Ahogy Bastion lekerült a válláról, őt is mintha elhagyta volna az ereje. Ward kinézett magának a közelben egy a városfalból kiszakadt nagyobb követ, elvonszolta magát addig, hogy lerogyhasson rá. Úgy érezte, mintha napokon át menetelt volna, arcán égett, szaggatott a seb. Harmadik őt elnézve úgy döntött, maga is követi a jó példát, jól fog esni, ha végre kinyújtóztathatja sérült lábát. Kiszabadult Loire támaszából, és maga is elbotorkált egy kényelmesnek faldarabig. Loire ezt úgy értelmezte, hogy Ward is meg Harmadik is a helyzethez mérten jól vannak, így épp elindult volna a két szanitéc után, mikor a doktornő megragadta a karjánál fogva, és nem engedte tovább menni.

– Nem mehetsz velük – mondta neki –, csak útban lennél. Jó kezekben lesz. Egyébként sincs túl sok szabad orvosunk most. Te is mágus vagy – folytatta, miközben végigmérte Wardot és Harmadikat –, nekünk pedig minden segítség jól jön. Szóval, ha tudsz gyógyítani, neked kell ellátnod őket.

Loire csak bizonytalanul bólintott egyet, nem volt kedve magyarázkodásba kezdeni, hogy nem épp a gyógyítás a hobbija. Amire képes, arra sem büszke. De ha el is akarta volna mondani ezeket, akkor sem nyílt volna rá módja, mert a doktornő tovább beszélt.

– Remek! – veregette meg a vállát. – Nekem tovább kell mennem, felmérni a többi sebesültet. Tedd meg, amit tudsz, amikor jövök visszafelé, rátok nézek. Egyébként Chealsey vagyok – nyújtott kezet.

– Loire – fogadta el az üdvözlést a lány.

– Rendben, Loire. Ügyes légy.

Azzal otthagyta őket. A lány pár pillanatig nézte, ahogy a többi sebesült felé tartott, miközben rádión jelentett valamit. Ekkor eszébe villant, hogy mennyire hálátlan volt. Elrettent magától, hogy így otthagyta volna Wardot véresen, sebesülten, aki egy szó nélkül kiment a legnagyobb őrületben Bastionért, és egészen eddig a hátán cipelte. Odatérdelt a férfi mellé, aki falnak dőlve épp elaludni látszott.

Loire rögtön látta, hogy valami nincs rendben azzal a sebbel. Mély vágás volt az igaz, de nem kellett volna ennyire legyűrnie Wardot. Elővette a táskájából a fertőtlenítős üveget, pár csepp folyadékkal bedörzsölte a kezét, majd miután leszedte a gézlapokat a sebről, bátyja arcára is öntött belőle. A férfi meg sem rezzent. Pedig elvileg kegyetlenül csípnie kellett volna.

Loire ugyanazt a technikát alkalmazta, mint évekkel ezelőtt Espadánál is. Óvatosan belenyúlt sebbe, próbálta felmérni a helyzetet. Tényleg jó mély vágás volt, egy ponton még a csontba is belehasított az a bayonette. Ahogy a lány visszahúzta a kezét a sebből, valami nyúlós is kivált ujjaira tekeredve a vágásból, undorító cuppanó hanggal szakadt ki Ward arcából. Erre a férfi szeme is kipattant, de Loire nem vette észre, döbbenten meredt pár pillanatig a kezén vergődő valamire. Hosszú szálas szerkezetű volt, és esetlenül tapogatózva rángott az ujjai körül.

Aztán, miután rádöbbent, hogy mi is az, felpattant és undorodva rázta le kézfejéről. Amint a valami földet ért, menekülni próbált, Loire indulatosan rátaposott, sőt a biztonság kedvéért még a bakancstalpát is többször erősen végighúzta a földön, mintha csak egy ocsmány rovart akarna porrá zúzni. Addig nem is hagyta abba, amíg az átok meg nem semmisült a talpa alatt.

– Mi a búbánatos franc volt ez? – kérdezte Ward bágyadtan.

– Láttad? – Meredt most rá csodálkozva a lány, egyszerű emberek számára az átkok láthatatlanok, nem láthatják a valódi formájukat.

– Nem – rázta meg a fejét, amit rögtön meg is bánt, mert a seb megint vérezni kezdett –, de azt éreztem, mikor kihúztad. Meg akart fojtani.

– Ez valamiféle lopakodó átok, nem tudom pontosan, hogy hívják – magyarázta neki Loire, miközben ismét mellé térdelt, hogy megnézhesse, maradt-e még belőle a sebben, de szerencsére sikerült kitisztítania. – A mágusok szétszórják a csatatéren, sértetlen emberre ártalmatlanok, de ha bejutnak egy sebbe...

– Inkább nem akarom tudni.

– Már úgyis tudod – eresztett meg Loire egy bátortalan mosolyt –, megölt volna.

– Be tudod gyógyítani a sebet? – nézett a szemébe sürgetően Ward. – Nem kérek még egy ilyet a képembe.

– Be tudom – nyugtázta a lány.

– Akkor mi a fenére vársz még?

– De... ha begyógyítom, biztos heg marad utána... tudod, hentes vagyok.

– Loire az istenek megáldjanak! Úgy nézek ki, mint akit érdekel? A mostaninál csak nem lesz rusnyább a pofám.

– De... – próbált még egyszer erőtlenül tiltakozni.

– Mit de? Katona vagyok, nem az a dolgom, hogy szép legyek. Majd ha a te arcodról lesz szó, dönthetsz a hiúságodra hallgatva.

Erre Loire elvigyorodott. Ő biztos úgy döntene. Nem is húzta tovább az időt,  nekiveselkedett, hogy meggyógyítsa. Nem mondta, hogy fájni fog, biztos volt abban, Ward emlékezetében elevenen él még Espada példája. Ismét parancsolt a húsnak, hogy záródjon össze, az ereknek, hogy forrjanak be, a felszántott csontnak, hogy nőjön vissza, és a bőrnek, hogy fedje be ismét a húst. Ward legszívesebben üvöltött volna, sosem gondolta, hogy valami tud ennyire fájni. Szinte a recsegést is hallotta, ahogy a csont visszanőtt, ahogy a hús szakadt és összeforrt, ahogy a bőre nyúlt. Próbált csak sziszegni közben, el is süllyedt volna szégyenében, ha fájdalmában felkiált.

Hogy elterelje figyelmét a kínokról, amiket kiállni kényszerült, pillantását Harmadikra emelte, aki összezuhanva ült a kövön, amire lerogyott. Sebesült lábát kinyújtva, félig felhúzott, ép térdére dőlve bóbiskolt.

– Vele mi van? – préselte ki magából a fájdalommal küzve, és igyekeznie kellett, nehogy kiabáljon.

– Valószínűleg ugyanez – summázta Loire, de egy pillanatra sem fordította el tekintetét a sebről.

– Ha velem végeztél, őt is szedd rendbe.

– Már ha kér belőle... Láthatólag nem kedvelte meg a módszereimet.

– Megnyugtatlak, az életéből kérni fog.

– Kész is – Loire figyelmen kívül hagyta Ward iménti megjegyzését, ehelyett inkább művét vizslatta.

A férfi arcáról teljesen eltűnt a seb, a helyén vörös, rövidre nyírt hajával szegélyezett homlokcsontjától az ajkaiig futó élénk rózsaszín sebhely maradt csak. Önmagában egyáltalán nem volt szép látvány, de Ward vonásait még az eddiginél is markánsabbá tette.

– Na, hogy nézek ki? – vigyorodott el kajánul a férfi.

– Hát, röhögj ki, de egész jól áll – viszonozta a humort egy kacsintással Loire, miközben tartott tőle, hogy az ég is nyakába szakad ekkora hazugság hallatán. – De én a helyedben óvatosan közelítenék tükrökhöz. Nehogy letaglózzon ez az újonnan jött szépség. Őszintén? Most még elég csúnya és feltűnő a heg, viszont ha kicsit megnyugszik a bőröd, talán jobb lesz.

– Legalább lesz mit mesélnem az unokáimnak a háborúról – nevetett fel érces hangján.

Loire nem csatalakozott hozzá jókedvében, dühös volt magára, nem volt kedve nevetni. Az az átok megölhette volna Wardot, és ő majdnem észre sem vette. Ha még egy kicsit hagyja aludni, és elég mélyre jut a testében a varázs, nem tudta volna kihúzni belőle. Ez az eset felkerült azon dolgok listájára, amit sosem fog megbocsátani magának.

– Most már azért jól vagy ugye? – tudakolta inkább nyugtalanul.

– Persze. Remekül – nyújtózott egy hatalmasat Ward –, csak kicsit fáradt vagyok, de ennyi vérveszteség és egy ilyen nap után azt hiszem, ez egyáltalán nem furcsa.

– Talán nem... – hagyta rá Loire is.

– Ne húzd az időt, nézd meg Simont is.

Loire-nak mondani sem kellett volna, már magától is épp odalépett társukhoz. Harmadik már egész mélyen aludt. Ward is követte húgát, Simon mellett megállva megrázta a vállát, de nem történt semmi, még csak meg sem rezdült. Kérdő pillantására válaszul Loire elmagyarázta, hogy ez az átok így működik. Egyre mélyebbre húzza a sebesültet, felfalja minden erejét, ami a gyógyulásra kell, mígnem már sehogy sem lehet felébreszteni az áldozatot. Ward rögtön megértette a fáradtságot, amit idefele jöttükben érzett.

Közben Loire megkérte, hogy hasítsa fel Harmadik nadrágszárát, hogy jobban hozzáférjen a sebhez. Ahogy a férfi eleget tett az utasításnak, és láthatóvá vált a seb Simon combján, Loire megdöbbent, sokkal rosszabbul nézett ki, mint Ward arca. A seb körül elszürkült a hús, szinte elfeketedtek körülötte az erek. Persze, hiszen korábban megsebesülhetett, mint Ward.

Loire gondolkodás nélkül belenyúlt a sebbe, próbálta kitépni az átkot, de már elég mélyre ette magát Harmadik húsába. Hiába rángatta, makacsul ellenállt. Olyan erővel kapaszkodott Simon ereibe és csontjába, hogy anélkül, hogy ne okozzon halálos sebet, Loire nem tudta volna kihúzni. Közben Wardnak a gyomra forgott a látványtól, vagyis inkább a gondolattól, hogy esetleg az ő arca is így nézett vagy néz ki, mintha elrothadt volna rajta a hús.

– Kérem a késed! – nyújtotta kezét Ward felé hirtelen.

– Minek az neked? – Esze ágában sem volt fegyvert adni Loire kezébe.

– Kérem a késed! – követelte ellentmondást nem tűrő hangon. – Az enyém meg van átkozva, azzal nem megyek semmire.

– Ki akarod csalni az átkot – rakta össze a tervet abban a pillanatban Ward, és legkevésbé sem nyugtatta meg, hogy húga nem tiltakozott.

– Igen. Túl mélyen van, addig nem tudom kiszedni, amíg ő nem akar kijönni. Megkapom végre?

– Elment az eszed? Azt hiszed, hagyom? Per pillanat az egyetlen ember vagy, aki ért ezekhez az izékhez... – Nem várt tovább, késével végigvágta a tenyerét.

– És te eszednél vagy? – torkollta le Loire. – Most menekültél meg, és máris repetát akarsz? Mi van, ha elszúrom?

– Hát nem szúrod el, ilyen egyszerű – szögezte le egy vállrándítás kíséretében Ward.

– Kénytelen leszek akkor – ragadta meg a férfi csukóját Loire, és odatartotta a kezét a Harmadik combján tátongó seb fölé. – Most nagyon figyelj, és pontosan azt csináld, amit mondok. Ha szólok, takard el a sebet az ép kezeddel, és menj hátrébb. Ez egy agresszívabb átok, az erekbe kapaszkodik a rohadék, nem lenne jó, ha átmenne beléd. Megértetted?

– Naná – vigyorgott Ward –, gyors leszek.

Loire erre nem válaszolt, az átkot figyelte, ami mocorogni kezdett, mikor megérezte a közelében a friss sebet és a csordogáló vért. Ahhoz, hogy átjuthasson a másik sebbe, kicsit ki kellett bújnia abból, amibe már belerágta magát. Gyerünk, te dög, gondolta Loire, még egy kicsit, már nem kell sok. Kissé közelebb húzta Ward kezét, hogy jobban ösztönözze az átkot. Az pedig abban a pillanatban kicsapott a sebből.

– Most! – Kiáltotta Loire, ellökte bátyja kezét, és két marokkal kapott az átok felé, jól megragadta, és még épp időben rántotta félre.

Közben Ward hátraugrott, és pont úgy tett, ahogy húga meghagyta neki. Ezalatt Loire a földre lökte az átkot, rálépett, kirántotta megátkozott tőrét, és a szinte markolatig szúrta bele a poros földhöz szögezve a varázst. Ward semmit sem látott az átok tusájából, nem láthatta, ahogy csápjai vad csapkodásba kezdtek, ahogy rángatózva próbálta elérni akár Ward akár Harmadik sebét. Loire tőrének pengéjére tekeredett, de csak összevagdosta magát, és még jobban meggyengült.

– Pusztulj már el! – Sziszegte a lány az átoknak. Továbbra sem véve le szemét a rontásról, Wardnak szegezte a kérdést. – Ébredezik már?

– Igen – felelte Ward –, megmozdult. És nagyon vérzik a seb.

– Milyen színű a vér?

– Majdnem fekete – jött a válasz.

– Jó. Hagyd kifolyni, de nehogy hozzá érj! Ha már piros, próbáld meg elállítani! Én addig kitalálom, hogy lehet megölni ezt az izét.

Ward úgy cselekedett, ahogy mondták neki, Loire pedig közben úgy érezte, tudománya végére ért. Nem volt több ötlete, mit tehetne. Az átok bár gyengült, nem akart semmivé lenni.

– Hogy állsz? – Kérdezte Ward.

– Sehogy – felelte nyugtalanul Loire – nem tudom, hogy lehetne megölni.

– Miért nem zárod be valamibe?

– Mégis mibe? – nézett úgy a férfire, mintha teljesen ütődött lenne.

Ward erre nem szólt semmit, csak lecsatolta az oldaláról a kulacsot, kiöntötte belőle a vizet, megvágott tenyeréből vért csorgatott bele – nem is keveset –, majd ép kezével Loire felé nyújtotta.

A lánynak nem volt ideje elvenni, mert maga sem tudta hogyan, de az átok kiszabadult, és a következő pillanatban már bele is ugrott a kulacsba. Meghempergett Ward vérében, de mielőtt rájöhetett volna, hogy csapda és átverték, Loire kikapta Ward kezéből a bádog edényt, és jó szorosan lezárta, sőt a biztonság kedvéért meg is bűvölte, nehogy kiszabadulhasson belőle.

– Megvagy rohadék! – rázta meg a kulacsot elégedetten.

– Remek – dicsérte meg Ward is –, jól tedd el, hátha még hasznát látjuk valamikor. Most pedig zárd össze a sebét – mutatott Harmadikra –, már pirosat vérzik, nem lenne jó, ha még valami kellemetlenkedő izé bele tudna mászni.

– Szívemből szólt, uram – hallották meg maguk mellől Simon elgyötört hangját –, ezennel visszaszívok minden ocsmányságot, amit valaha a mágusokról mondtam.

– Ez már előrelépés közlegény – nevetett fel Ward, majd Loire-ra nézett –, látod, így kell elismeréseket begyűjteni.

– Jól gondolja meg az iméntit – térdelt le Harmadik mellé Loire, miközben a hátizsákjába tömködte Ward kulacsát –, mert ez nagyon fog fájni.

Simon szóhoz sem juthatott, a lány elkezdte begyógyítani a sebet. Harmadik nem volt annyira felkészült, mint Ward, ő bizony nem bírta ki üvöltés nélkül. És a legkevésbé sem szégyellte magát érte.

– Te jó ég Ward! – hallotta meg a férfi a háta mögül Espada vidám hangját. – Biztos, hogy jó ötlet rá hagyni a sebesültek ellátását?

– Jelen pillanatban, azt hiszem – fordult felé a férfi –, a legjobb.

Ward arcának látványától Espadának a torkára forrt minden további mondandója. Szíve szerint ezer megjegyzést tett volna, de egyiknek sem tudott hangot adni. Helyette inkább bátyja szólalt meg, hangosabban kellett beszélnie, hogy Harmadik kiabálása mellett is érthető legyen. Ekkor vette észre, hogy a begyógyult sebtől a hangja is, nem nagy mértékben bár, de hallhatóan megváltozott.

– Te jól vagy? – Kérdezte az öccsét.

– Én? Persze. – Espada legszívesebben elvigyorodott volna, de Ward arcát vizslatva képtelen volt rá. – Megúsztam egy karcolás nélkül.

– Akkor már ketten vagytok – veregette meg elismerően öccse vállát.

– És veled mi történt? Az arcod...

– Én voltam – lépett melléjük Loire, megfogta Ward kezét, hogy azon is begyógyítsa a vágást, akkor egyiküket sem érdekelte, hogy esetleg a férfi tenyere is heges lesz.

– Hát, ha nem mondtad volna, akkor is kitalálom, kedves nővérkém. Legalább olyan jó munkát végeztél vele is, mint velem.

– De legalább éltek, nem? – dohogott Loire. – Jól esne egy kis hála. Egyébként is figyelmeztettem, hogy legjobb esetben is, pont úgy fog kinézni, mint egy ráncos krokodil.

– Egész pontosan önmaga hentesnek minősítésével fejezte ki mindezt – helyesbített Ward. – És kikérem magamnak! Én hálás vagyok! Ezzel fogok csajozni a háború után – simított végig a hegen –, a nők úgyis buknak a sebhelyes pasikra, vagy nem így van, Loire?

A lány erre csak hümmögött, Harmadik elnézően csak a fejét csóválta, Espada pedig, nem tudott mit hozzáfűzni. Ezért inkább más irányba terelte a beszélgetést.

– Ti tudjátok, mi történt Bastionnal? Idefele találkoztam két szanitéccel, épp a kórházba vitték. Nagyon rossz bőrben volt, és nem nagyon tudtak bíztatót mondani az állapotáról...

Ward és Loire nyugtalanul néztek össze. Majd egymás szavába vágva mesélni kezdték a történteket.