Ward arra ébredt Bastion ágya mellett a rozoga, összecsukható széken ülve, hogy őrülten rezeg a karjára erősített kommunikátor. Megemelte elzsibbadt kezét, hogy megnézhesse, ki zaklatja ilyenkor, majd amikor látta, hogy a parancsnoki szállásra hívatják, minden illúziója a további pihenésre szertefoszlott. Mozdította merev nyakát, mire egy fájdalmas nyögés kíséretében volt kénytelen konstatálni, hogy háta szinte teljesen hozzágyógyult a szék amorf támlájához. Majd lassan, kínos mozdulatokkal talpra kászálódott, úgy érezte magát, mint akit az éjszaka során háromszor összetörtek.

Belenyúlt a bagós zsebébe, kellett még benne lennie egy csomag rágónak pont az ilyen vészhelyzetekre. Hamarosan a kezébe is akadt a cigis doboz és az öngyújtó között. Kiszedett két darabot, és a szájába tömte, olyan erős volt benne a mentol, hogy még az agyát is csípte. Azonnal teljesen felébredt tőle. Remélte, hogy a reggeli szájszagon is segít, mire a parancsnoki szállásra ér. És hogy meg ne szólják, menet közben majd kiköpi valahol.

Távozóban még visszanézett Bastionra, aki akkor mélyen aludt. Ha nem is tért még vissza az egészséges színe, de sokkal jobban festett, mint amikor éjjel először látta. Aztán eszébe jutott az is, hogy nem szólt sem Loire-nak, sem Espadának, hogy Bastion magához tért. Gondolta, majd menetközben ír nekik egy üzenetet.

Közben próbált mielőbb, lehetőleg még a reggeli vizitet megelőzve meglépni a kórteremből. Véletlenül sem akart összefutni Chealsey-vel. Szerencsére ilyen korai órán egy teremtett lélekkel sem találkozott a folyosókon. Viszont annyira bonyolult úton jöttek ide előző éjjel, hogy kifele menet sehogy sem találta a mellékbejárót. Így, hogy ne várakoztassa a tiszturakat, kénytelen volt a főbejáraton át távozni. Ha meglátják, legfeljebb magyarázkodik.

Pár perc múlva már a főtéren lépdelt a parancsnoki szállás felé a kommunikátor kijelzőn villogó térképet követve. Az hogy írni akart egy megnyugtató üzenetet, teljesen kiment a fejéből. Helyette azon elmélkedett, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha Bastion sosem tudja meg, két túlbuzgó testvére mit tett érte. Sőt nemcsak neki, mindenkinek ez szolgálja leginkább az érdekeit. Bastionnak így nem kell együtt élnie a tudattal, hogy valakinek meg kellett halnia érte, és talán Loire is könnyebben fel tudja majd így dolgozni a történteket. Az éjjeli beszélgetésre pedig igyekezett egyáltalán nem gondolni. Jó nagy ökör volt, hogy így kiadta magát, még akkor is, ha jobban sült el, mint amire eredetileg számított.

Mielőtt viszont még ennél is jobban belemélyedhetett volna saját gondolataiba, megérkezett a parancsnoki szállásnak kinevezett épület elé. Ez volt Dōr egyetlen ennyire díszes építménye, ami egy cicomás hivatalféle lehetett, sziklába vésett hatalmas homlokzatával, és kövekből kimart gazdagon díszített oszlopaival. A város minden más épülete eltörpült emellett.

A díszes kapuig rengeteg lépcső vitt fel egész magasba, már abba beleszédült, hogy felnézett a tetejére. Annyit látott a hegyek közt átszűrődő éles reggeli napfényben, hogy a lépcső tetején, a bejárat mellett őrök állnak, akik nem bocsátanak be a tiszturak színe elé akárkit. Szerencsére ő meghívóval jött.

Vett egy nagy levegőt, és elindult fel a magasba. Felérve kihúzta magát, igyekezett minél méltóságteljesebbnek tűnni az őrök előtt, akik azonnal keresztbevágták előtte szuronyos puskáikat, éppen ahogy arra számított. Mielőtt megkérdezhették volna, mi járatban van, kivetítette a parancsnokságról érkezett üzenetet. Ezután az őrök egyetlen további kérdés nélkül bebocsátották, annyit mondtak csak útravalónak, hogy menjen a hallig, ott fel a lépcsőn, majd kövesse az aranycsíkot a falon, míg meg nem érkezik. Ward megköszönte az útmutatást, és belépett az impozáns előtérbe.

Az épület belseje monumentalitásában nem maradt el a külsejétől, és Dōr többi részéhez képest határozottan elegáns, szinte úri környezet fogadta a belépőket. Akár Lombardiában is lehettek volna. A folyosókat minden irányból freskók díszítették, amennyire Ward fel tudta mérni, a Határhegyek hősi történelméből ábrázoltak jeleneteket. Ha Loire itt lenne, megkérdezhetné ezekről, a lányt elvileg érdekelte a történelem, már ami a rettenetes történelmi musicaleket illeti, amiket mindig hallgatott. Ahogy ezen merengett, pillantása a  mennyezetről alácsüngő szépen megmunkált arany-üveg csillárokra siklott, ezek egyértelműen az új főváros fényűző báltermeit juttatták eszébe.

Wardnak újra és újra elakadó lélegzettel vette szemügyre termeket, amik mellett elhaladt az arany csíkot követve a falon és egyre beljebb hatolva az épületben. Aztán elért egy teremig, ahol a csík befutott a csukott ajtón. Bekopogtatott, ahogy azt az illem megkívánta, és amíg a belépési engedélyre várt, a fényes márványpadlóban megpróbálta szemügyre venni a tükörképét. Tudni akarta, mennyire nyújt felettes-kompatibilis látványt. Persze nem igazán járt sikerrel, mert szinte azonnal beinvitálták. Ahogy belépett, egy hatalmas térképterem tárult a szeme elé. Valószínűleg régen innen szervezték és vezényelték a két kontinens közti kereskedelmet akár az óceánon, akár az acélhídon át.

Ennél jobban nem nyílt módja körülnézni, mert azonnal a hatalmas, ékesen faragott térképasztal mellé parancsolták. Ott egyetlen egy üres szék várta legalább tíz magas rangú tiszt és tábornok között. Intettek neki, hogy foglaljon helyet köztük. Ebben az asztaltársaságban lett volna helye Luthernek is. De természetesen nem találta ott az apját, nem foglalták még el olyan régen a város, hogy ő is ide tudjon jönni az eredeti terveik szerint, hogy Első Tacticusként a Régi-Kontinens egyik legfontosabb városából vezényelje az innentől tervezett katonai műveleteket.
Ward nem váratta a tiszturakat, engedelmesen helyet foglalt az asztalnál. Ekkor vette csak észre, több egy nyitott akta és karton hever a fényes falapon a térképek közt. A legtöbb róla és a testvéreiről szólt, meg még jópár „beépített katonáról", akikről az apja többé-kevésbé felvilágosította, de sosem vitte ezt túlzásba, mindig arra hivatkozott, hogy nekik teljesen más feladatot szán, mint a többieknek.

Ahogy leült, az urak sokat mondóan néztek össze.

– A fotóján nem így néz ki, hadnagy – szólalt meg azonnal az egyikük

– Engedelmével, uram – simított végig az arcán óvatosan Ward –, ezt a tegnapi ostrom során okozta egy átok. A mágusunk csak így tudta meggyógyítani.

Erre kapott pár együttérzést színlelő, semmit mondó frázist, amire a legkevésbé sem érezte rászorultnak magát, mégis a megkövetelt udvariassággal fogadta. Az egyik tiszt még azt is megjegyezte, hogy elég elfoglalt lehetett, ha még a véres egyenruhát sem volt ideje lecserélni.
Ward ekkor nézett csak végig magán úgy igazán. El is felejtette, hogy az éjszakai kapkodásban ugyanazt a saját és Bastion vérétől jórformán feketére színeződött pólót és nadrágot rángatta magára. De nem szabadkozott. Minek is? Most vettek be egy ellenséges várost. Csaknem felejtették el az urak...

– Mint bizonyára Ön is tudja – kezdett bele mondandójába a legmagasabb rangú tábornok –, szükségünk van a Salva Scientiai adótoronyra a hegyekben, ami a világ felbomlása óta nem sugároz.

– Igen, uraim, tudtam róla – felelte szenvtelenül Ward.

Hadászati szempontból elvitathatatlan jelentőségű az a torony. Ezt Luther nagyjából az elsők közt magyarázta el neki, amikor tervezni kezdték az ostromot. Ward tisztában volt vele, mekkora helyzeti előnyt jelenthet nekik egy nagy hatótávolságú adótorony, amivel könnyedén küldhetnek nagy mennyiségű információt az Új-Kontinensre, vagy éppen fogadhatnak Lombaridiából érkező híreket.
Ward nem mondott mást, a tábornok pedig tovább beszélt.

– Gondolom észrevette, hogy a város gyakorlatilag üres, egész pontosan, rajtunk és a foglyainkon kívül nincs itt egy árva lélek sem. A patkányok lemenekültek a föld alá. Ami azt jelenti, hogy nekünk is utánuk kell mennünk. Csak épp fogalmunk sincs hova. Viszont tegyük fel, hogy megfelelően hozzáértő személyekkel át tudjuk programozni a tornyot, képesek lennénk fogni a különféle jeleiket a föld alól. Mennyivel könnyebben be tudnánk mérni a rejtekhelyeiket. Éppen ezért kell nekünk az adótorony.

– Ma délután megtartjuk az Első Elesettek búcsúztatását – vette át a szót egy másik tiszt. Ward emlékezett rá a megbeszélésekről, ahova Luther őt is magával vitte, ahogy arra is, hogy apja mennyire ki nem állhatta. – Maguk pedig legkésőbb holnap napkeltekor elindulnak a hegyekbe. Ennek a megtervezését magára bízzuk. A kommunikátorára megküldjük az utolsó földrajzi adatokat, még a világ felbomlása előttről, hogy segítsék a tájékozódásban. Illetve megkapja a tudósok tervrajzait is. Ha jól tudom, van valaki a csapatában, aki be tudja indítani a tornyot.

– Igen uram van – ennél többet nem akart mondani, Luther mindig őrizte Loire képességeinek titkát, a megbeszéléseken is mérnökként hivatkozott rá.

– Úgy értesültünk – szólalt meg egy harmadik tiszt –, hogy a csapata egyik tagja megsérült. De ugye nem az, aki kell a toronyhoz?

– Nem, uram, a védőmágusunk sérült meg.

– Hát ez sajnálatos. Talált már a helyére valakit? Vagy szeretné, hogy mi jelöljünk ki egy mágust ideiglenesen?

– Köszönöm, uram, de erre igazán semmi szükség. Tudom, kivel szeretném pótolni.

– Akkor tegye meg gyorsan. Ha délig nem lesz teljes a csapat, mi küldünk valakit. Világos?

– Tökéletesen.

– Nagyszerű – állt fel a sokcsillagos tábornok. – Mi majd innen figyeljük a küldetést. Ha sikerrel jártak, tudni fogjuk, és onnantól sokkal könnyebben jelezhetünk Lombardiának, és elkezdhetjük a kutatást a rókaüregek után. Ha nincs több kérdése, távozhat, hadnagy.

Wardnak természetesen volt kérdése, de nehezére esett szavakba önteni. Már csak amiatt is, mert a tiszturak nem hozták fel maguktól, még csak említésre méltónak sem tartották az ostrom alatt elvesztett mágusokat.

– Engedelmükkel uraim – próbálkozott meg mégis óvatosan tapogatózva –, lenne egy dolog.

– Mondja csak, hadnagy – adták meg neki az engedélyt.

– Az ostrom alatt észrevettem, hogy Dōr mágusai és katonái elsősorban a mi mágusainkat célozták a támadásaikkal megtizedelve őket. Amennyire láttam, elég kevesen maradtak...

– Igen, mi is tisztában vagyunk ezzel a problémával – fojtották belé a szót.

– A legnagyobb tisztelettel, uraim, szerintem nem elég tisztában lenni a „problémával". Lépéseket kell tennünk...

Már épp belekezdett volna ötletei felsorolásába, amikor ismét félbeszakították. Megfagyott a levegő a tiszturak körül, már legkevésbé sem voltak szívélyesek vele.

– Ahogy már mondtuk korábban, távozhat, hadnagy.

Ward kihúzta magát. Tökéletesen értette, mikor nincs értelme a határait feszegetni. Hátat fordított, és már épp kilépett volna, de megint megállították.

– Csak még egy szóra, hadnagy! – A burkolt parancsra visszafordult az asztal felé, és az egyik félreesőbb helyen ülő tisztre nézett, aki egészen eddig nem szólt, csak csendben figyelte a társalgás menetét. – Tudjuk, hogy mennyire elfogult a mágusok irányába a csapata miatt. De ne képzelje azt sem, hogy nem tudunk a történtekről. Valakik tizedelték a varázserejű katonáinkat, igen. Éppen ezért azt se higgye, hogy nem teszünk meg mindent, hogy előássuk őket akár a föld alól is, hogy megtoroljuk a tetteiket. Viszont a felől se legyenek kétségei, hogy tudunk-e a halottakról, akik megfordították a csatát. Mindezek tükrében arra szeretném inteni, ne fájdítsa a fejét olyan dolgokkal, amikkel sokkal rátermettebb stratégák foglalkoznak.

Ward csak engedelmesen bólintott. Nem tetszett neki, amit most hallott, és az sem, ahogy most helyre igazították. Az csak egy dolog, hogy Luther jelenlétében teljesen más bánásmódhoz szokott – most meg hirtelen azt kapta, mint bármelyik mezei hadnagy –, de akkor sem tudta lerázni a rossz érzés, hogy valami nagyon gyanús a tisztek viselkedésében. Mégsem tehetett mást a helyreigazítás után, mint hogy udvariasan megköszönte a hozzá való jóindulatot, és kihátrált a teremből. Attól tartott, most sikerült darázsfészekbe nyúlnia, és akárhogy törte a fejét, nem tudta megfejteni a tisztek viselkedését. Katona volt, tudott egy két dolgot a hadviselésről. Ha lecsupaszítva, eszközként próbált is a mágusokkal számolni, akkor sem fért a fejébe ez a mértékű felelőtlen erőforrás pazarlás.

Nyugtalanul hagyta maga mögött az épületet, az is aggasztotta, hogy tudnak Loire-ról, és az ostrom alatt történtekről. Remek. És hogy ne fájdítsa a fejét? Akkor mégis mit csináljon? Törődjön bele? Azt nem teheti, mert meg kell védeni a húgát. Az apjának is kellene üzennie, mert valami mocorog itt a háttérben, de egyértelműen nem az ő terveit követve.

Merengéséből az rántotta ki, hogy rezegni kezdett a kommunikátor a csuklóján. A tisztek valóban nem vesztegették az időt, minden információt megküldtek, amit csak kívánhatott ehhez a küldetéshez. Átfutotta a régi térképeket és felvételeket, a mágus földmérők által készített adatokat. Első ránézésre egész használhatónak tűntek. Százötven év alatt csak nem változtak olyan sokat azok a sziklák...

Folytatta az utat a szállásuk felé, beszélnie kellett Harmadikkal. Nem akart más mágust a csapatban, még akkor sem, ha így kockázatosabb lesz megmászni a hegyek szikláit. Chealsey affektálása és az a rettenetesen irritáló, belőle áradó valami, amire ő csak értelmezhetetlen „mágusságként" reflektált magában, egy életre elvette a kedvét más varázslók társaságától.

Nem tudta, Bastion mikorra fog annyira rendbe jönni, hogy újra beállhasson közéjük, de a felől nem voltak kétségei, hogy másnap reggelig egészen biztosan nem. Elmondhatatlanul zavarta a tudat, hogy ők holnap elindulnak rendbe hozni az adótornyot, Bastion pedig itt marad felügyelet nélkül. Rossz érzései egyre erősödtek, ha tehetné, a hátán vinné a hegyekbe, hogy semmi ne történhessen vele a tudtuk nélkül.
Loire-nak és Espadának nem szólhat az aggadomairól, már ha azt akarja, hogy vele menjenek, és engedelmeskedjenek... Az egyetlen, aki kellőképp értelmes ennek a problémának a megfelelő kezelésére, az maga Bastion. Módot kell találnia arra, hogy indulás előtt még tudjanak beszélni.

Nem sokkal később már a szobájuk ajtaját nyitotta, és amikor belépett Harmadikat úgy találta, hogy még mindig az igazak álmát aludta. Ward az órájára pillantott. Nemsokára reggel nyolc. Akkor már semmi akadálya annak, hogy felkeltse. Ahogy körbenézett, Espadát nem látta sehol, feltételezte hát, hogy Loire szobájában töltötte az éjszakát.

– Ébredjen Simon! – szólt rá határozottan Harmadikra. – Beszélnem kell magával.

A férfi az éles hangra azonnal mocorogni kezdett, zajokra érzékeny alvó lehetett, vagy ha eddig nem volt az, hát az előző napi ostrom tette azzá. Amint Harmadik ráemelte a legszebb álmukból felvertek zavaros tekintetét, Ward azonnal a tárgyra tért.

– Menjen, mossa meg az arcát, józanon van most magára szükségem.

Ő nem szólt egy szót sem, egy hatalmas ásítás kíséretében, amit még csak palástolni sem próbált, kikászálódott az ágyból, és úgy, ahogy volt, egy szál alsónadrágban elvonszolta magát a csapig. Hideg vizet dörzsölt az arcába, szemébe, majd amikor végzett, csöpögő arccal visszaült az ágyra Warddal szemben. Kitapogatta a nadrágját  a földön, magára ráncigálta, onnantól pedig minden figyelme a hadnagyé volt.

– Igen uram?

– Mondja, hallott már a Határhegyekbe lévő adótoronyról, amit Salva Scientia épített nekik nem sokkal a világ felbomlása előtt? – Harmadik csak zavartan rázta a fejét. – Hát ez igazán jó hír. És mit szólna hozzá, ha kapna egy lehetőséget tőlem, hogy bővítse kissé hiányos történelmi ismereteit?

– Azt kellene mondanom, nem teljesen értem, uram...

Ward lemondóan felsóhajtott. Úgy látszik, túl korán van még a viccekhez.  Vagy legalábbis az ő humorához. Ezért inkább kendőzetlenül folytatta.

– Van a hegyekben egy adótorony, ami a Felbomlás óta nem sugároz. A vezetőinknek szüksége van rá. Ezért valakiknek oda kell mennie megjavítani. És mi leszünk azok... Viszont, ahogy maga is tudja, az egyik társunk megsebesült, és ideiglenesen kiesett a csapatból. Én meg azon a két máguson kívül nem igazán szívelek más varázslót.

– Nem teljesen értem, hogy ennek mi köze lenne hozzám – próbált hárítani Harmadik.

– Dehogynem érti – veregette meg a vállát Ward –, másik mágust semmi esetre sem vinnék, de magából láttam annyit a harcmezőn, hogy magára merjem bízni a magam és a többiek bőrét is. Visszautasíthatatlan ajánlat. Maga lenne a Harmadik a csapatban.

– Már megbocsásson, uram – vigyorodott el Simon –, amíg helyettesítem a mágusukat, addig a negyedik lennénk... utána pedig az ötödik.

– Nem. Maga egyértelműen a Harmadik. Kiérdemelte ezt a címet az ostrom alatt, amikor csak hárman voltunk.

– Ha maga mondja. De mi van akkor, ha nemet mondok?

– Akkor itt marad. Egy darabig. Mert azt jobb, ha tudja, hogy aki nem fölfelé mászik, az előbb utóbb lefele fog. A föld alá, a járatokba.

– Értem. – Harmadikon látszott az elszántság. – Nem kedvelem a sötét, szűk helyeket. Inkább megyek felfelé.

– Remek. – Ward arcán akkora vigyor terült szét, hogy még viszonylag friss sebhelye is belesajdult.

– Uram, ha már felvételt nyertem a csapatba, megenged egy kérdést?

– Ne kíméljen – adta meg az engedélyt Ward.

– Nézze el, ha indiszkrét vagyok, de miért nem szíveli a mágusokat?

– Nem tudom – vont vállat, és remélte, nem látszik, ahogy a hideg is végigfut hátán Chealsey puszta gondolatától, fülébe tolakodó sipító hangjától. – Bizalmatlan alkat vagyok, a furcsa szerzeteket ösztönösen messze elkerülöm. – És maga?

– Hát tudja... – Még Harmadikat is meglepte, mennyire nem esik nehezére erről beszélni. – Vannak, akik a bevándorlókat gyűlölik, vannak, akik a hívőket, megint mások az ateistákat. Biztos nekik is jó okuk van, amiért így éreznek. És vannak, akiknek sosem jut a mágusok kegyéből, mert olyan rétegből jönnek, hogy nem képesek megfizetni. Ők a mágusokat gyűlölik.

– Nem igazán értem, de el tudom fogadni. – Ehhez nem lehetett mi mást hozzáfűzni.

– De, most, hogy láttam a maga a mágusait, azt hiszem változni kezdett a véleményem.

– Ők nem a mágusaim, hanem a testvéreim. Az életemet is rájuk merném bízni.

Harmadik erre nem kérdezett, nem is mondott semmit. Igazán talán meg sem lepte. Mindenki tudta, hogy a tehetősek körében nem számít ritkaságnak az öncélú örökbefogadás. És nemcsak mágusokat volt szokás örökbe fogadni. Eshter gazdagjai körében a megfelelő utód csak jó választás kérdése volt.

Az örökbe fogadott gyerekek alkarjába belesütöttek egy pecsétet az örökbe fogadó szülők véréből készült lenyomattal. Biztos volt benne, a hadnagy karján ott virít a ruha ujja alatt. Általában ezek a mágikus pecsétek és lenyomatok nem változtattak semmit a gyerekekben, kivéve, ha a szülők kifejezetten kérték, hogy módosítson a külsejükön, mert akartak magukhoz egy kis hasonlóságot.

Ezzel a tökélyre fejlesztett rendszerrel a tehetősek páratlanul könnyen jutottak a megfelelő utódokhoz. Legyen az egy tehetséges mágus gyerek, vagy egy fémkarú fiú. Rá gondolva, őt Harmadik méltatlanul semmilyennek találta a többi háromhoz képest. Mégis megakadt rajta a szeme. Vonzotta valami Espadában, elhessegetni is alig bírta magától a gondolatot.

Fogalma sem volt, kik lehetnek az örökbefogadó szüleik, de afelől szemernyi kétsége sem maradt, hogy mindükre egy-egy teljes vagyont költöttek. Rémlettek neki valahonnan. Mintha nagy szenzáció lett volna több, mint egy évtizeddel korábban. Főleg a fémkarú. De mivel ennél többet nem tudott felidézni, inkább Wardra fordította a pillantását.

Elég volt csak végignézni rajta, rőt haj, borostyán szemek, hatalmas termet, duzzadó izmok. Harmadik azonnal megfejtette, a felbomláskori módosítottak legjobbjai közül származik. Elképzelni sem tudta, honnan juthattak hozzá, hiszen a hivatalos álláspont szerint a módosítottak szinte teljesen kihaltak. Akik meg nem, és átjutottak az Új-Kontinensre, rossz hírük miatt szigorúan őrzött börtöncellákban végezték.

Úgy tűnt, a hadnagy lehet a szabályt erősítő kivételével. És ha ez nem lett volna elég, meg tudta győzni Harmadikot, hogy vele akarjon tartani. A módosítottaknak a vérébe kódolták a háborúzást. Mellette lesz a legnagyobb esélye túlélni. Még egy darabig, azt is csak azért, hogy nagyobb összeg járjon majd utána. De addig is talán adhatna életjelet magáról. Aztán elvetette ezt az ötletet. Ki tudja meddig él. Könnyebb lesz az otthoniaknak, ha nem ad nekik reményt, hogy élve hazajut.

Miközben a hadnagy időt hagyott neki, hogy eméssze a hallottakat, Harmadik végig figyelte. Nézte, ahogy hátradőlt kissé, és kinyúlt az ágya felé. Egyértelműen azért, hogy kivegyen valamit a hátizsákjából. Ahogy nyújtózott, felcsúszott a karján a terepmintás ing, láthatóvá téve izmos alkarján a mágikus pecsétet. Az a fényes, mágiától ragyogó kör és ősi írással vegyített mintázat odaszegezte a tekintetét.

Ward megérezte, hogy nézik, félbe is hagyta a mozdulatot, amit rádöbbent, hogy Harmadik mit bámul rajta. Visszahúzta a kezét, ki sem vette azt a dolgot, amiért eredetileg nyúlt, hanem határozott mozdulattal befedte az alkarját. Harmadik azonnal észrevette magát, és elfordította a tekintetét a hadnagy karjáról.

– Elnézést, uram – nyelt egy hatalmasat szabadkozás közben –, nem akartam illetlen lenni. Csak...

Mit Simon? Gondolta magában dühösen. Sosem láttál még mágikus pecsétet? Mintha közöd lenne hozzá. Mintha a hadnagy tartozna neked bármivel, azon kívül, hogy megpróbálja annyira épen tartani a bőrödet, amennyire csak lehet. Kissé félve nézett a másik szemébe. És legnagyobb megdöbbenésére nem látott benne semmi ellenérzést.

– Semmi gond – gombolta össze a mandzsettát Ward –, nem szoktam mutogatni. Mindig furcsán néznek rá az emberek.

– Én nem akartam... Csak érdekelt. – Remek Simon, szidta magát, rontsd csak tovább az egyébként sem fényes helyzeted... – És azt hiszem, innentől inkább csendben maradok.

Ward kedélyesen felnevetett. Ezek szerint nem zavarta, hogy megbámulta, sőt az sem, hogy ennyire illetlenül sikerült.

– Szóval érdeklik a pecsétek? – kérdezte közvetlen hangon.

– Azt hiszem, minden érdekel, amiről nem tudok eleget – vont vállat Harmadik, remélte, hogy éppen olyan könnyednek tűnik, amilyennek szánta.

– Hát én nem tudok róluk sokat. Arra emlékszem, hogy az apánk sokat küszködött vele, mire mindent úgy el tudtak intézni az orvosok, ahogy ő akarta.

✨✨✨✨✨

Már pár hete az ikrek is beköltöztek a villába, Espada viszont akkor még bőven nem volt velük. Ward minden idejét a kisebbekkel töltötte, amikor épp nem tanult. Ezért az örökbefogadó apjukat viszonylag keveset látta az utóbbi időben.

Luther sokat dolgozott, és azt mondta, a pecséteket igyekszik előkészíttetni, ami igazolni fogja majd, hogy az ő gyerekei. És akkor már nem kell a villában bujkálnia, akkor már kíséret nélkül is kimehet a villa falain túlra. Ward akkor még nem tudta, hogy vágyik-e erre, hiszen a táborban is bezárva élt. Onnan lehetetlen volt megszökni, innen viszont nem is akart.

Aznap reggel, amikor elkészültek végre a lenyomatok, ő történelmet tanult a konyhában a komornyik társasában – nem emlékezett rá, hogy akkor épp mi volt a neve. Luther odaállt elé, hogy közölje vele a jó hírt, és elmondja azt is, hogy éppen valami fontos dolga akadt. Így nem tudta ő elvinni a gyerekeket a klinikára. Kénytelen volt Wardot megbízni ezzel a feladattal.

– Akkor itt vannak az orvos adatai, meg a klinikán az elérhetősége – küldte el Ward telefonjára az információkat –, ebben minden benne van. Az egyik testőr elvisz titeket kocsival.

– Oké – nézte meg az üzenetet a fiú –, menni fog.

– Abban nem kételkedem – veregette meg Luther távozóban Ward vállát –, aztán nem meglépni ám a testőrök elől, mint a legutóbb.

– Sose tennék olyat – vigyorgott Ward, a kicsikkel legalábbis biztos nem, de ezt már nem tette hozzá.

Sőt arról sem világosította fel örökbefogadó apját, hogy a testőrei többségét nem nagyon kedvelte, mivel a tábori őrökre emlékeztették. Hiába tudta Luther embereiről, meg sem fordulna a fejükben, hogy saját szórakoztatásukra bántani merjék, mint azok ott a korábbi életében.
Mégis... nemes egyszerűséggel csak szeretett sportot űzni abból, hogy lerázza őket. Szerette magát okosabbnak érezni náluk, hogy túl tudott járni az eszükön. Szeretett elbújni előlük vagy a birtokon, vagy annak a közvetlen közelében. Sosem ment annál messzebbre, ahonnan még látta a falakat, és gyorsan vissza tudott menekülni, ha úgy alakult.

Luthernek tetszett a fiú intelligenciája, hogy így meg tudja leckéztetni az alaposan megszűrt testőröket. Egyszer később beszélgettek az apjával ezekről az időkről. Akkor Luther azt mondta neki, hogy a fiú szökései remek utó-tesztnek bizonyultak az embereinek, egy-két kivétellel akkor a teljes testőr állományt kirúgta, és lecserélte. Nem volt szüksége dilettáns barmokra, akik elől egy tízéves meg tud szökni. Az apja akkor utólag magyarázta el Wardnak, hogy miért volt veszélyes, amit csinált. A módosítottak megítélése és az őket övező negatív bánásmód miatt.
Aznap mégis teljes lelki nyugalommal hagyta rá a másik kettőt, tudta, aznap nem kell csínyektől tartania.

– Ha ez végre meglesz – szólt még vissza az ajtóból Luther –, véget ér a kényszer házőrizet, onnantól szabadon járhattok a városban is.

Elég korán volt még, amikor az apjuk elindult a dolga után, és Ward is hamarosan felkerekedett a testvéreivel, nem akart elkésni. Közben a kicsik végig félelemmel terhes kérdésekkel traktálták. Ezért úgy döntött, majd elsőnek veti alá saját magát a karja lepecsételésének. Csak hogy pontosan el tudja mondani a nekik, hogy mennyire nem fog fájni.

Bastiont biztos érdekelni fogja a húga helyett is. Loire valószínűleg nem fog figyelni rájuk, hiszen mindig elkalandozik valahová, biztos majd csak akkor veszi észre, hogy történik valami, mikor megérzi a pecsételő tűket a karjában.

Apja testőrei közül Lawrence vállalta a feladatot, hogy elviszi őket a klinikára, és végig velük marad. Ward kedvelte ezt a harcedzett férfit, és mivel nem akarta, hogy Luther kirúgja, vagy keményebben tanítsa móresre, előle csak úgy szökött el, hogy könnyen meg tudja találni, és sose derüljön ki.

A klinikán az orvos azonnal fogadta őket, amint a recepcióról telefonáltak neki, hogy kik érkeztek hozzá. A rendelő ajtajában fogadta őket, és láthatóan feszengett a testőr jelenléte miatt, akit viszont láthatóan nem érdekelt az orvos aggodalma. Lawrence beterelte a három gyereket a rendelőbe, és úgy állt felettük, mint az élő lelkiismeret.

Bent az orvos leültette őket, és a gyerekek számára is érthetően megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan fogják megkapni az apjuk véréből és mágiából készült lenyomatot. Próbált ügyetlenül viccelni is velük, ezért még azt is hozzátette, hogy mellékhatásai nincsenek a folyamatnak, legfeljebb egy kicsit hasonlítani fognak Lutherre, de remélhetőleg nem a kopaszságot öröklik majd tőle.

Bár viccnek szánta, egyik gyerek sem nevetett. A legidősebb vörös hajú olyan közönyös volt, mint egy sokat próbált katona, a szürke szemű fiú ijedten pislogott, a kislány pedig sírásra görbült szájjal figyelte. Amikor látta, hogy a humora egyáltalán nem aratott sikert, elővette a speciális eszközt, amivel a karjukba sütni majd a pecsétet.

A kislány mintha csak erre várt volna, keserves sírásban tört ki, mintha megnyúzni készülnének. Wardot első pillanatban meglepte a Loire hiszti, egyrészt mert eddig ki sem nézte belőle, hogy létezhet bármi, amire így reagál. Másrészt nem is képzelte, hogy Loire odafigyelhet egy vadidegenre, sosem szokott.

Döbbenetes módon Bastion sehogy sem tudta megnyugtatni. Ilyen sem sűrűn szokott előfordulni. Loire csak sírt és zokogott, egyértelműen rettegett az orvostól. És amikor épp jött ki hang a torkán, fogatlan gyerekhangon azt kiabálta: „Nyem akajom! Nyem akajom!" Általában tökéletesen beszélt, de most önkifejezését határozottan rontotta az üvöltő hétségbeesés.

Sem az orvos, sem Lawrence nem tudott mit kezdeni a helyzettel, egyiküket sem képezték ki ilyen jellegű vészhelyzetekre. Az előbbi zavarában belekezdett a mágikus tűpárnák és az ampullák rendezgetésébe, míg az utóbbi feszengve a rendelőt pásztázta. Kínos lassúsággal vánszorogtak a percek, de Bastionnak csak nem sikerült elérnie, hogy Loire abbahagyja a zokogást.

Ward ekkor a kislány felé nyúlt, eszébe jutott, hogyan szokta a táborban megnyugtatni a síró, rettegő kölyköket. Épp ölbe vette volna a húgát, amikor megérezte Bastion szúrós, húgát óvó tekintetét magán.

– Szabad? – kérdezte tőle bizonytalanul.

– Persze – jött azonnal a bizalmatlan felelet –, te vagy a nagytesó.

– Te meg az ikre. – Ward figyelmen kívül hagyta a furcsa élt a másik fiú hangjában. – Ki mástól kérhetnék engedélyt?

– Ez igaz – enyhült meg Bastion –, persze, hogy szabad.

Több sem kellett neki, a térdére ültette a kislányt, egyetlen határozott mozdulattal kitörölte a könnyeket a szeméből. Keze aránytalanul nagy volt Loire arcához képest. Majd a zsebéből előásott egy zsebkendőt, és megtörölte vele a lányka orrát.

– Mi ez a hiszti, Tücsök? – tudakolta tőle. – Azt hittem bátrabb vagy.

Loire csak a fejét rázta, beszélni nem tudott, a sírástól eddigre már csuklani kezdett.

– Nem-e? – Ward úgy tett, mintha csodálkozna.

– Nem – tiltakozott Loire, és ismét rákezdett. – Nem akajom!

– Mit szólsz, ha azt mondom, van egy ötletem, de csak akkor mondom el, ha bízol bennem. Szóval, bízol bennem? – Megvárta, hogy Loire bizonytalanul bólintson. – Tehát, ha egyszerre tartjuk oda a kezünket, és egyszerre kapjuk meg a szurit, akkor csak feleannyira fog fájni. Sőt, ha Bastion is odatartja, akkor pedig még kevésbé. Mit szólsz?

Loire erre is csak bólintott, Ward felé tartotta a kezét, aki kigombolta az ingecske mandzsettáját, és felgyűrte az ingujjat a kislány karján. Bastion elszántan csatlakozott hozzájuk, levette a pulóverét, és maga elé emelte a kezét. Az orvos melléjük lépett a fecskendőkkel, és mikor bizonytalankodott, hogy hogy is csinálja, Ward azt mondta Loire-nak:

– Csukjuk be a szemünket, és az lesz a legbátrabb, aki egy pisszenés nélkül kibírja. Majd csak akkor nyissuk ki, ha szólok. Addigra a doktor bácsi is elrakja ezeket az izéket.

Figyelte, ahogy Loire és Bastion engedelmesen becsukják a szemüket. Majd intett az orvosnak, hogy először a kislány karjára nyomja rá a mágikus pecsétet. Loire összeszorított szemmel és ajkakkal várta a szúrást, és végül valóban egy pisszenés nélkül tűrte a megpróbáltatást, ahogy a bátyja is.

✨✨✨✨✨

Harmadik érdeklődve hallgatva a történetet, amit a hadnagy elmesélt neki. Miután befejezte, még maga is meglepődött azon, hogy Harmadik mennyire megváltozott tekintettel néz rá. Mintha jobban bízott volna benne, mint addig. Őszintébben.

– Hát... köszönöm, uram, hogy elmesélte ezeket... azt hiszem... – Nehezen tudta összeszedni a gondolatait.

– Szívesen, katona – most Wardon volt a könnyed vállrándítás sora. – Igazság szerint azért mondtam el, mert azt hiszem, hogy amit a vonaton láttunk magából, az csak színjáték volt, és annál sokkal több van magában.

Harmadik nyelt egy hatalmasat zavarában. Ő sem értette, miért lett hirtelen annyira fontos számára, mit gondol róla a hadnagy. Hiszen nem barátkozni, hanem háborúzni és végső soron meghalni jött. Mégis jól esett neki, hogy megbíznak benne.

– Igyekszem majd eleget tenni az elvárásoknak – jelentette ki félszegen, miközben óvatosan kifújta a levegőt.