- Lupin! – Marlene aznap még boldogabban táncolt végig a klubhelyiségen. – Sikerült, Lily lépett egyet!

- Neked is jó reggelt, Marlene. És tisztában vagyok vele – közölte hűvösen Remus.

- Haragszol – állapította meg a lány, szokás szerint ujja körül tekergetve egy tincsét. – Miért?

- Nem kavarhatod fel az állóvizet csak úgy! – állította határozottan, de még viszonylag nyugodtan Remus.

- Csak segítettem nekik – vont vállat Marlene kecsesen. – Hallanod kellett volna hajnalban Lilyt. Ráébredt, hogy James talán nem olyan elviselhetetlen.

- Nem játszhatsz mások érzéseivel kényed-kedved szerint! – fakadt ki Remus.

- Nem értelek ma reggel, Lupin. Tegnap még teljesen rendben voltál vele.

- Mint kiderült, rengeteg minden történhet egyetlen éjszaka alatt – dünnyögte a fiú, majd tüntetőleg a kezében tartott könyvbe temetkezett.

- Ezt nem értem. – Marlene félrehajtotta fejét, ajkán játékos mosoly ült. – Elmagyarázod, Lupin? – A fiú felnézett, nyelt egyet, aztán megrázta a fejét.

- Nem.

- Miért? – zavarodott össze a lány azonnal. – Na mindegy – vont vállat. – Ma egy komolyabb ügybe fogunk.

- Komolyabba, mint James és Lily, amikor James három éve udvarol Lilynek, aki ki nem állhatja Jamest? – Remus megrökönyödése szinte tapinthatóvá vált a levegőben.

- Igen – felelte könnyedén Marlene. Remus felvont szemöldökét látva büszkén bökte ki. – Sirius és Acacia.

- Nem! – Remus arca elsötétedett. – Ebben megégeted magad, és őket is. Acacia nagyon jó barátnőm, de Sirius nem bírná ki, ha a fondorlatai hálójába esne annak a boszorkánynak.

- Ugyan már! – Marlene egy legyintéssel elintézte az aggodalmakat. – Acacia több mint egy éve szerelmes Siriusba. Semmi gond nem lesz. Segítesz?

- Nem. Biztos, hogy nem. És kérlek, McKinnon, te is felejtsd el. Ennél rosszabb párost keresve sem találnál.

- Ostobaság! És ha nem segítesz, egyedül oldom meg.

Marlene Remus aggodalmas pillantásától kisérve sietett a hálószobájuk felé.

- Szóval azt mondod, hogy a nagy Sirius Black, az iskola szívtiprója, az ügyeletes nőcsábász örökké égő szerelmet érez irántam. – Acacia Harris még egyszer végighúzta hajkeféjét szőke loboncán, csak utána nézett fel. – Ki van zárva, kislány. – Gúnyos mosolyt küldött Marlene-nek.

- Ez nekem is meredek, Merl – nézett fel Lily is. – Egyáltalán honnan szeded ezt a sületlenséget?

- Ő maga mondta – bizonygatta Marlene. – Te hogyhogy fésülködsz? Sokkal egyszerűbben is meg tudod oldani!

- Tudom – bólintott Acacia, aztán némi fintorgás kíséretében rövid, barna tincseket varázsolt magának. – De olyan jó érzés. – Hamarosan újra szőke hajzuhatagával foglalkozott. – Tehát maga Sirius mondta neked, hogy mélységesen belém van esve? – vonta fel szemöldökét, miközben fel sem pillantott barátnőjére.

- Nyilván nem így – forgatta szemét Marlene. – De ez volt a lényeg. Nem erre vártál régóta? – húzta a mézesmadzagot Acacia előtt.

- Tudod mit? – pattant fel a szőke lány, és szekrényéből egész halom ruhát ráncigált ki. – Egy próbát megér. Legalább szórakozom egy kicsit. – Gunyoros mosolyra húzta száját. Ezt látva Lily megborzongott.

- Nagyon ijesztő tudsz lenni mosolygás közben – motyogta.

- Tudom – felelte bájosan Acacia. – Épp ezért lesz olyan vicces ez a nap.

Sirius Black meglehetősen nyugodtan vonult be a Mágiatörténet terembe, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Hátrakapta a fejét, és még épp elcsípte, amint egy rövid, fekete hajú lány őt bámulja, mielőtt eltűnne a folyosón hömpölygő diákseregbe.

Kíváncsian fürkészte a folyosót, de nem lelte meg újra a lányt.

Az óra kezdetekor két ásítás között megérkezett Marlene szőke barátnője, aztán Sirius feje lehanyatlott a padra, és elaludt.

Azonban amikor a szünetben kilépett a folyosóra, megint felkapta a fejét. Közel fél percig szemezett egy fehérre festett hajú lánnyal, mielőtt az kecsesen intett neki, és eltáncolt előle. Sirius követte a szemével, amíg el nem tűnt a sarkon, csak aztán követte Jamest, Remust és Petert a következő órájukra.

- Azt hiszem, követ egy lány – közölte barátaival ebédnél.

Ezúttal egy szöszi lány fúrta tekintetét Sirius hátába.

- Tapmancs, téged állandóan követnek, bár fel nem foghatom, miért – sóhajtott Remus, miközben arcán ideges grimasz futott keresztül.

- Ez most más – jelentette ki Sirius, és pillantása még véletlenül sem találkozott a terem kijárata felé tartó vörös lányéval, aki gúnyos félmosollyal kitartóan nézegetett felé.

- Miben? – érdeklődött James.

- A hozzáállásában. Idegesítően figyel, gunyorosan vigyorog és sokkal, sokkal magabiztosabb bármelyik lánynál az egész Roxfortban.

Remus kezébe temette az arcát.

- Ennyi, Tapmancs? – nevetett fel James. – Ez még nem jelent semmit.

- Ó, kifelejtettem, hogy minden alkalommal máshogy néz ki – tette hozzá Sirius.

A levegő megfagyott közöttük.

- Mi? – cincogta végül Peter.

Remus nagy levegőt vett, felnézett.

- Beszélj Marlene-nal – nyögte.

- Jól vagy, Holdsáp? Fáradtnak tűnsz – fürkészte Sirius.

- Csak közeleg a telihold – legyintett Remus.

- Ha te mondod – dünnyögte gyanakodva James.

- Beszéljek Lenával? Nem tudom, miért segítene, de rendben. Rég beszéltem vele.

- És úgyis együtt lesz órátok – szúrta közbe Remus.

- Tényleg?

  - Lena, hé, Lena!

- Tapmancs! – Marlene boldogan fordult meg. – Hogy vagy? – érdeklődött vidáman.

- Nem ismersz egészen véletlenül egy metamorfmágust, vagy de? – vágott rögtön a téma közepébe.

Marlene még szélesebb mosollyal belekarolt.

- Egészen véletlenül ismerek.

- És szokott gúnyosan mosolyogva lyukat égetni a hátadba?

- Ó, állandóan. Kedvenc elfoglaltsága – mesélte örömmel a fekete hajú lány.

- Ki az? – kérdezte Sirius izgatottan.

- Az egyik legjobb barátnőm, Acacia.

- Acacia metamorfmágus?

- Sose láttalak még ilyen döbbentnek – kacagott fel Marlene.

- Merre van? Azonnal beszélnem kell vele!

- Siri, te is tudod, hogy ez nem így megy! Majd óra után megkeresed. – Marlene somolyogva húzta maga után Siriust.

Acacia szokásos félmosolyával, és megszokott, szőke tincseivel állt a bejárati lépcső tetején. Karját összefonta maga előtt. Elég határozott volt ahhoz, hogy az arra járók szó nélkül kikerüljék. A lány diadalmas pillantással nyugtázta a felé tartó Siriust.

- Te vagy az! – közölte köszönés helyett.

- Ki vagyok én? – Acacia incselkedve enyhén hátrahajtotta a fejét, félig lehunyt pillái alól nézett a vele szemben álló fiúra.

- Az ijesztően bámuló lány a folyosóról.

Acacia hátravetett fejjel nevetett. Néhányan megálltak megfigyelni a mindennapi párost.

- Mesélj, melyik frizurával voltam a legijesztőbb? – érdeklődött szikrázó vigyorral.

- Határozottan így szőkén – felelte Sirius, és játszadozni kezdett néhány tinccsel.

- Tudod, sokan azt mondják, nem csak ijesztő, veszélyes is vagyok – suttogta.

- Ó, igen? Szeretném azt látni – hajolt még közelebb Sirius.

- Egészen biztos vagy benne?

- Teljes mértékben – felelte mély meggyőződéssel a fiú.

- Hát jó. Az a hír járja, hogy éjszaka a legerősebb a hatás – folytatta Acacia.

- Akkor feltétlenül olyankor szeretnélek látni. – Sirius ragadozómosolya láttán Acacia arcára elégedett vigyor kúszott.

- Nem is tudom – mélázott el. – Mit szólsz egy éjszakai sétához? – vetette fel.

- Tökéletes. De csak ha én választhatok helyszínt.

- Kérni akartam.

- Legyél nyolckor a félszemű banya szobránál. – Sirius lágy csókot lehelt, a lány arcára, aztán egyszerre megfordultak, és visszanézés nélkül elhagyták a terepet.

- Késtél. – Sirius mosolya az egész folyosót beragyogta.

- Nő vagyok. Nekem szabad – vont vállat kecsesen Acacia.

- Remélem melegen öltöztél, kedvesem. – A lány szeme dühösen felvillant, de egy másodpercre se változott a hangja.

- Abban bíztam, hogy úriember vagy, és megajándékozod a fázó hölgyet a kabátoddal.

- Csak utánad, kedves hölgyem – hajolt meg Sirius, majd pálcája segítségével megnyitotta a szobrot, felfedve az alatta húzódó alagutat.

- Köszönöm. – Acacia karja végigsimította Sirius oldalát, miközben a lány elhaladt, és még visszafordult hunyorítani egyet, mielőtt lendületesen a csúszdába vetette magát.

- Sajnos a séta első része ilyen kellemetlen helyen vezet – mutatott körbe a pókhálós alagútban Sirius.

- Itt teljesedem ki igazán – felelte szórakozottan Acacia, majd lesöpört egy nagyobbacska rovart Sirius válláról.

Hamarosan már a kihalt, holdfényes Roxmorts utcáit rótták.

- Hadd mutassam meg a kedvenc helyem. – Sirius kinyújtotta kezét Acacia felé, aki ehelyett hangosan kacagva szaladni kezdett.

- Kapj el!

Sirius öblös nevetésétől visszhangzott a kihalt utca, miközben a lányt üldözte. Acacia hátranézett egy pillanatra, vidám pillantása egy másodperc alatt változott riadttá, ahogy bokája kifordult alóla, és a földre rogyott.

- Jól vagy? – Sirius aggodalmasan felsegítette a lányt, aki hangos sziszegés kíséretében megtapogatta a sérült testrészt.

- Rendben leszek – ígérte. – Feltéve, hogy még mindig áll az ajánlat – duruzsolta, miközben ujjaikat lassan összefonta.

- Neked bármikor. – Pillantásuk találkozott, majd szétrebbent. – Mit gondolsz, tudsz hegyet mászni?

- Nem hiszem – motyogta Acacia lehajtott fejjel.

- Akkor kénytelen leszek ölben vinni téged.

Acacia megint hátravetette a fejét, ezúttal azonban a karját is kitárta, mintha repülne, úgy hagyta, hogy Sirius felemelje, majd menyasszony fogásba kapja.

- Indulhatunk – suttogta cserfesen Acacia.

- Kérésed parancs – tisztelgett Sirius, ehhez kezét egy pillanatra elemelte Acacia hátáról, mire a lány kacagva dőlni kezdett.

Sirius megtámasztotta, közelhajolt Acacia arcához.

- Kapaszkodj – suttogta a lány füléhez, aztán ügetni kezdett.

Egy kanyar után kivezette magukat a faluból, és felfele vette az irányt. Bokrokat kerülgetett, sziklákat kerülgetett. Acacia minden zökkenőnél felnevetett, így egy idő után Sirius direkt rázósabb utakon haladt.

- Ez gyönyörű – mormolta Acacia a hegy tetején, miközben Sirius lesegítette a földre.

- Igen, valóban gyönyörű – ismételte Sirius Acacia karcsú alakját figyelve.

- Nézd az eget! Az a rengeteg csillag!

- Válassz egyet – kérte Sirius.

- A Cassiopeia. A hiú királynő, aki az önzése miatt a saját lányát is feláldozta volna – felelte Acacia kiismerhetetlen tekintettel. – Aki addig feszítette a húrt, amíg az elpattant. Ezt választom.

A lány lassan megfordult, a fiú egészen közel állt hozzá.

- Mi tetszik ennyire? Mi olyan gyönyörű? – érdeklődött félrehajtott fejjel. Kezét mintegy mellékesen Sirius mellkasára simította.

- Hadd gondolkozzam. Ez a méregzöld szempár, ezek a sötétszőke tincsek. A gödröcske a szádnál. A ravasz csillogás a szemedben. Ez a csodálatos, gúnyos mosolyod, amely most is itt díszeleg. – Szavaival egyszerre sorban megérintette, amiről beszélt. Végül a lány ajkához emelte hüvelykujját.

- Ennyi? – suttogta a lány.

- Sose hittem, hogy bele lehetne szeretni valakibe egyetlen nap alatt. De a pillantásod, amit méterekről is pontosan a hátam közepébe fúrsz, vonz magához, mint lepkét a gyertyaláng. Veszélyes vagy, kiszámíthatatlan.

- Ennyi? – kérdezte újra Acacia, tekintetét mélyen Siriuséra függesztve.

- Szeretlek – fejezte be Sirius, aztán lecsapott a lány ajkaira.

Először csak ismerkedtek, lágyan érintették egymást, majd csókjuk egyre hevesebb és hevesebb lett. Érzelmek, ki nem mondott szavak robbantak a hívogató, gyilkos, vágyott csatában, mely kettejük között húzódott a kerekedő Hold fényében.

Lassan, lihegve váltak szét. Sirius széles vigyorral újra a lány tarkójára tette a kezét, másikkal a derekát érintette, de Acacia elhúzódott.

- Ne! – Hangja élesre fent, hidegen gyilkoló fegyverré változott.

- Tessék? – Sirius összezavarodott, homlokán mély redők jelezték, hogy nem érti a helyzetet.

- Csak ezért jöttem. Ezért a csókért.

- Nem értelek, Acacia.

- Pontosan – suttogta elégedetten, gúnyosan a lány. – Várj! – Oldalra döntötte a fejét, nagyra tágította szemét. – Te komolyan gondoltad?

- Persze – hebegte zavartan Sirius.

- Ez szomorú. Én csak egy éjjeli flörtnek terveztem.

- Acacia...

- Mit érzel most, Sirius? Haragot? Értetlenséget? Bánatot? – A lány zöld szemei kíváncsisággal teltek meg. – Kérlek, avass be! – A mosolyáról már a hangjába is bekúszott a gúny.

- Nem értelek. Egy perce még minden rendben volt!

- Látod, pontosan ezt érzi minden egyes lány! – Acacia szemében láng lobbant, ókori istennőhöz hasonlított, kinek a puszta pillantása is halált osztott.

- Acacia...

- Minden egyes lány, akit elcsábítasz, szép szavakat suttogsz neki, elhiteted vele, hogy szereted, hogy ő más lesz, mint az előtte lévő ezer, akit a hálódba csalogattál. Elhiszik, mert el akarják hinni gyönyörű mesédet, hogy ők különlegesek, hogy ők megváltoztatták a nagy Sirius Blacket, aztán reggelre a nevüket is elfelejted – sziszegte a lány. – Most én teszem ezt veled, hogy végre rájöjj, milyen, ha összetörik azt az átkozott szívedet. Fáj, nem igaz?

- Igen – rebegte sebesülten Sirius.

A lány búcsú nélkül megfordult. Lába biztosan találta meg az ösvényt.

- Acacia. – Sirius hangjára utoljára hátratekintett. – Semmi nem volt igaz ennek a gyönyörű, ennek az átkozott éjszakának? Egyetlen perce sem? – tudakolta összetörten.

- Nem. Semmi. Hisz mondtam, nem? Csakúgy, mint Cassiopeia. Csak kihasználtalak. Elpattintottam a húrt.

A lány újból elindult, hogy a mögötte álló, fekete hajú fiú ne láthassa a könnycseppet, amely legördült a szeme sarkából.

- Mi volt? – Marlene abban a pillanatban faggatózni kezdett, hogy Acacia kinyitotta az ajtót.

- Mi lett volna? – vont vállat a szőke lány közönyösen. – Egész napos munkával elcsábítottam, foglyul ejtettem a szívét, aztán véres szilánkokká tapostam.

- De hát... - Marlene bizonytalannak hangzott. – Te szereted. Vagy már nem?

Acacia lassan barátnőjére emelte tekintetét.

- Dehogynem – felelte halkan. – Nagyon is. De ez nem számít. Valakinek meg kellett mutatnia neki, hogy mit művel. Talán végre észhez tér. Semmi más nem számít – ismételte egyre csendesebben, aztán további szó nélkül készülni kezdett a lefekvéshez.

Marlene még sokáig figyelte barátnője ágyát. Szeméből lassan patakzottak a könnyek.

Sirius magányosan állt a holdfényes sziklán. Bánatos, kutyaszerű vonítást hallatott, aztán kutyává változva rohanni kezdett, minél gyorsabban, minél messzebb a sziklától.

Mire visszaért a Griffendél-toronyba, semmi ereje nem maradt.

Remus rémülten figyelte barátja üres tekintetét.

- Mi történt veled, Tappancs?

- Acacia – felelte egyszerűen Sirius, aztán ruhástól az ágyára dőlt.

- Ó, Marlene – suttogta maga elé Remus. – Miért nem hallgattál rám?