Marlene egy széles ablakpárkányon zokogott. Remus türelmesen simogatta a térdét.

- Lupin, hogy ronthattam el ennyire?

- Marlene, nem a te...

- Végig se mondd. Ki másé lenne? Te megmondtad, hogy hagyjam őket, ehelyett elértem, hogy mindkettőjük szíve összetörjön.

- Marlene...

- Hát milyen barát vagyok én?

Remus szó nélkül magához ölelte a síró lányt. Felült mellé a párkányra, mikor Marlene ahelyett, hogy elengedte volna, belekapaszkodott.

- Nagyszerű barát vagy, McKinnon - duruzsolta Remus. - Te csak jót akartál.

- Lupiiin - hüppögött Marlene.

- Semmi gond, Marlene.

- Van egy zsepid? - nézett fel szipogva a lány.

- Persze, mindjárt találok egyet. - Remus a táskáját is elejtette igyekezetében, de végül sikerrel járt.

- Köszönöm - suttogta Marlene. - Hogy tehettem ezt velük, Lupin? - kezdett volna bele újra, Remus azonban erősen megragadta a vállát.

- Ezt ne kezdd el megint, McKinnon!

- Miért? Az én hibám az egész! - fakadt ki Marlene, és azonnal újabb könnyek jelentek meg a szemében.

- És segítesz bármit bárkin azzal, ha ezen keseregsz? - kérdezte lágyan Remus. - Nem. Hibáztál? Igen. Helyrehoztad? A múltat már nem változtathatod meg, de tanulhatsz belőle, hogy ne kövesd el többet. Érted, amit mondok? - Egészen közel hajolt a lány arcához, tekintetét az övébe fúrta.

- Igen - rebegte Marlene halkan. Elesetten nézte a vele szemben ülő fiút, ajka enyhén elnyílt.

- Remek. - Remus újabb ölelésben részesítette Marlene-t. - Akkor mondom, mi lesz. Ma este leülünk együtt, és végigbeszéljük a két akciónkat. Jó és rossz oldalát egyaránt. Rendben?

Marlene egy darabig csak oldalra hajtott fejjel figyelte Remust.

- Te most randira hívtál engem, Remus Lupin? - kérdezte végül csendesen

- Azt hiszem, tulajdonképpen úgy is hívhatjuk - motyogta a fiú halványan elpirulva.

- Értem - nyugtázta Marlene, még mindig meredten bámulva Remust.

- Jó, felejtsd el, hülye ötlet volt - visszakozott Remus.

- Nem, szerintem csodálatos ötlet - biztosította Marlene, a kezében tartott, ronggyá gyűrt zsebkendővel nagyjából szárazra törölte az arcát. - De én választok helyszínt.

- Remus Lupin? - Lily hangja hitetlenkedve csengett. - Az a Remus Lupin, akit én is ismerek?

- Igen, az a Remus Lupin, aki a legtöbb lányra rá se mer nézni, aki összerezzen, ha hozzászólnak, akinek az arcát ritkán látod az előtte tartott könyv miatt - darálta Acacia unottan.

- Jól van, na! Csak nehéz elhinni! - védekezett Lily.

- Hogy elhívta a kislányt? - biccentett Acacia a csendesen készülődő Marlene felé. - Ideje volt már, hogy felnőjenek.

- Mitől vagy ma ennyire szúrós? - fakadt ki Lily, mire szőke hajú barátnője csak vállat vont.

- Rossz éjszakám volt.

- Nem biztos, hogy ő is randinak tervezte - vetette közbe gyászosan Marlene. - Csak egy közös projekt megbeszélésének hívta.

- Ja, késő este, csak ti ketten, és gondolkodás nélkül belement, hogy a holdfényes parkban sétáljatok - sorolta Lily.

- Ez egy randi, szívem, úgyhogy igyekezz egy kicsit jobban elfedni a sírásod nyomait. Nem csak randi, de ráadásul az első és legfontosabb.

- Idióta vagyok! - Remus idegesen az ágyára vetette magát. - Randira hívtam a legcsinosabb lányt az évfolyamunkból!

- Lilyt? - hőkölt hátra James. - Hogy tehetted?

- Lenáról beszél - szúrta közbe Sirius, majd visszatért a fal melankolikus bámulásába.

- Ja, Marlene - nyugodott meg James. - Akkor viszont ideje volt. Veled mi történt, Tapmancs? Ki vagy purcanva.

- Rossz éjszakám volt - dörmögte Sirius.

- Idióta vagyok!

- Annak is ideje volt - bólogatott James. - Rosszul nézett ki, hogy te normális vagy. Nem igazán Tekergős vonás.

- Ezzel nem segítesz.

- Nemet mondott? - riadt meg megint James.

- Rosszabb. Igent.

- Ugyan már, Holdsáp, inkább szedd össze magad! El kell készülnöd!

- Hogy tehettem? Hiszen vérfarkas vagyok! Nem kellett volna!

- Jaj, a kis szőrös problémádról majdnem elfeledkeztem. De ne aggódj! Te havonta egyszer változol csak át. Ő ennél sokkal gyakrabban lesz hisztis a menstruációja miatt.

- Ágas!

- Szia! - Marlene vidáman, egyben végtelenül zavartan pillantgatott össze-vissza, keze folyamatosan a hajával játszott.

- Szia! - hebegte Remus is, tekintete egy másodpercre sem állapodott meg a lányon. Megköszörülte a torkát. - Mehetünk?

Marlene bólintott, elengedte fekete tincseit.

- Szóval - szólalt meg a lány, miután nesztelenül túljutottak a bejárati ajtón.

- Szóval - ismételte a fiú, aztán összemosolyogtak.

- Lily és James - vetette fel Marlene, mire Remus cinkos vigyorral rávágta.

- Lily és James.

Marlene csilingelő kacajt hallatott, ez pedig megtörte a jeget.

- A legnagyobb probléma, hogy nem igazán vagyunk tisztában vele, mi történt - fejtegette Remus.

- Azt tudjuk, hogy Lily elbizonytalanodott.

- Olyannyira, hogy megcsókolta Ágast.

Marlene tekintete egy pillanatra Remus ajkára tévedt, aztán megrázta a fejét.

- Amihez Jamesnek meglehetősen normálisan kellett viselkednie - jegyezte meg Marlene. - Más lehetőséget nem látok. Az viszont nem volt túl jó, hogy Lilyn nem volt elég meleg ruha. Komolyan megfázhatott volna!

- Amennyire kivettem Ágas szavaiból, emiatt nem néma csendben álltak a torony két oldalán, amíg le nem járt a bűbájunk.

- A bűbáj! - csillant fel Marlene szeme. - Azt nagyon szépen megcsináltuk. És a te ötleteddel sikerült véghez vinni, hogy egy idő után egyszerűen eltűnjön.

- Nélküled nem sikerült volna.

- Azért remélem, nem szakított félbe semmit a halk pukkanás - aggodalmaskodott Marlene.

- Csak nem - biztatta a fiú. - Ezt szerintem sikernek könyvelhetjük el.

A lány gyér mosollyal nyugtázta, aztán nagyot sóhajtott.

- Akkor viszont jöhet Acacia és Sirius - suttogta.

Remus kedvesen végigsimított Marlene karján.

- A szándék és a kivitelezés tökéletes volt - biztosította a lányt.

- A józanész hiánya és a következmények már kevésbé - érkezett a száraz válasz.

- De szerencsére most már itt vagyok - vigyorodott el Remus.

- Túl sok időt töltesz Siriusszal. Ő szokott ilyeneket mondani - nevetett tiszta szívből Marlene.

- Talán csak veled nem töltöttem elég időt - csúszott ki Remus száján, mire mindketten fülig pirultak.

- Lehet - lehelte Marlene.

Néhány percig kínos csendben sétáltak egymás mellett.

- Én...

- Nos...

Egyszerre szólaltak meg, halkan felkacagtak.

- Hölgyeké az elsőbbség.

- Csak azt akartam mondani, hogy jó itt lenni veled - hadarta zavartan Marlene. - És te mit szerettél volna? - kérdezett gyorsan vissza, így Remusnak nem volt ideje reagálni.

- Melyik a kedvenc csillagképed? Az utóbbi napokban olyan szépen látszik az összes. Mármint, ami októberben látszik - tette hozzá.

- Nem is tudom - tűnődött el a lány. - Talán az Andromeda. Sokáig összekevertem a Cassiopeiával, amely nagyon tetszett, mert M alakú, és imádtam, hogy a nevem kezdőbetűje fenn díszeleg az égen.

- És amikor rájöttél, hogy tévedtél? - kíváncsiskodott Remus.

- Addigra annyira megtetszett a név, hogy maradtam annál - vágta rá a lány nevetve.

- Sziklához láncolt királylány - merengett el Remus.

- Tessék? - Marlene szeme kerekre tágult.

- Nem ismered a történetet?

- Nem. Apa sokszor megpróbálta megkedveltetni velem a görög mitológiát, de sose sikerült neki - nevetett a lány.

- És ha én mesélem el? - A fiú türelmetlenül várta a választ.

- Akkor természetesen érdekel - mosolyodott el bájosan a Marlene. Keze öntudatlanul nyúlt a hajtincseiért.

- A már emlegetett Cassiopeia egy gyönyörű királynő volt - kezdte Remus sejtelmes hangon, ami Marlene-t vigyorgásra késztette. - Csakhogy végtelenül hiú is volt, és azt híresztelte magáról, hogy maguknál a nimfáknál is szebb. Erre megharagudtak az istenek, és Poszeidón, a tenger ura egy félelmetes szörnyet küldött a városuk ellen. A királyi pár jóslatot kapott, miszerint ha feláldozzák a szörnynek a lányukat, akkor a városuk megmenekül. Így hát kikötözték Andromedát egy sziklához.

- A saját lányukat? - Marlene meg se próbálta elrejteni megrökönyödését.

- Az összes többi ember életéért - mutatott rá Remus.

- De hát neki semmi köze se volt az egészhez!

- Látod, semmit nem tehetek ellene - tárta szét a karját a fiú. - Sajnálom.

Marlene kuncogni kezdett.

- Semmi gond, megbocsátok.

- Folytathatom?

- Igen. Nagyon szépen mesélsz. - A két tekintet megint eggyé forrt egy pillanatra, aztán zavart pillangókként rebbentek szét.

- Szóval. - Remus megköszörülte a torkát. - Andromeda már elfogadta biztosnak látszó végzetét, amikor egy messze földről érkezett hős, Perszeusz érkezett arra egy küldetéséről hazafele. Azonnal beleszeretett a lányba, és a kezéért cserébe megölte a szörnyet.

- És utána lakodalom és örök élet? - tippelt Marlene komoly arccal.

- Amennyire kijár ez egy görög hősnek, igen.

- És te vagy az én Perszeuszom? - hajtotta félre a fejét a lány.

- Mitől kéne megmentenem téged? - érdeklődött Remus.

- Saját magamtól - motyogta maga elé a lány.

- Ugyan, McKinnon, miért lennél te a szörny ebben a történetben?

- Csak rászoksz a vezetéknevemre, nem igaz? - incselkedett félgőzzel.

- Itt inkább én vagyok a szörny, és tőlem kéne megmentenie valakinek! - fakadt ki keserűen Remus.

- Tessék?

- Semmi. Felejtsd el. Mennem kéne.

Marlene egy pillanatra lefagyva állt, nem mozdult, csak tincsei repkedtek a feltámadó szélben.

- Nem mész sehová, Lupin! - állította meg végül a megfordulni készülő fiút. - Mit titkolsz előlem? - kérdezte gyengéden, egyik tenyerét a fiú arcára simította.

Remus egy pillanatig lehunyt szemmel élvezte a lány érintését, aztán kihátrált belőle.

- Addig jó, amíg nem mondom el - közölte elgyötörten. Halk sóhaját alig lehetett hallani.

- Ezt nem tudhatod!

- Megutálnál. - Remus hallhatóan tényként kezelte a dolgot.

- Sose tudnálak megutálni - mormolta csendesen Marlene. - Kérlek! - Csak elszánt fejrázást kapott válaszul. - Tudod mit? - csillant fel a szeme.

- Mit? - Remus utolsó szalmaszálként kapott a lehetőség után.

- Elmondod - a fiú keze nyugtalanul megrándult, Marlene könnyedén leszorította -, és ha nem tudom elviselni, vagy, Merlin ne adja, megutálnálak, akkor kitörlöd az emléket.

- Ez hol segítene bármin? Túl kedves vagy hozzám, McKinnon - motyogta síráshatáron Remus.

- Erre a beszélgetésre emlékezni fogok. Tudni fogom, hogy miért törölted ki. És békén hagylak. Teljesen, örökké békén hagylak.

A két szempár újból összefonódott a Hold selymes fényében, és ezúttal egyikük sem törte meg a kapcsolatot, csak a szél süvített aláfestésnek.

- Ígéred? - szólalt meg halkan, komolyan Remus.

- Ígérem - ismételte ünnepélyesen Marlene.

A fiú készenlétbe helyezte a pálcáját, mielőtt belekezdett volna.

- Nem voltam még egészen öt éves, amikor apám feldühítette Fenrir Graybacket. - Nagyot sóhajtott az emlékei felidézései közepette.

- Fenrir Grayback? - ismételte Marlene elhűlve. - Aki egyre többet van a Reggeli Prófétában? A vérfarkas?

A szó áramütésként érte Remust.

- Igen - lehelte.

- Megharapott. - Marlene hangjában nem volt meglepetés, csak iszonyat. Rengeteg iszonyat. És mintha a természet is érezte volna, a Rengeteg legöregebb fái recsegni kezdtek, hajladozni.

- Igen. - Remus elfordult.

- Vérfarkas vagy - jelentette ki elhalóan a lány.

- Most már tudod. Nyilván félsz, undorodsz tőlem. - Remus fásultan, lehajtott fejjel beszélt.

- Lupin...

- Exme... - Remus váratlanul fordult, de Marlene reflexei kifogástalanok voltak. A fiúra vetette magát, minden erejét bevetve kicsavarta a pálcát a kezéből.

- Ne csináld! - kiáltotta kétségbeesetten.

- Miért? - Remus szeméből leszaladt egy könnycsepp.

A parkban feltámadt a szél, mintha csak a fiatalokban dúló vihar vetült volna ki.

- Nem félek tőled - bizonygatta Marlene.

- Szánsz? Sajnálsz? Undorodsz? Nekünk nincsen, nem lehet jövőnk együtt!

A kezdeti széllökések lassan viharos erejűvé fokozódtak. A Tiltott Rengetegben már minden fa, bokor és még az élőlények is egyként alkották kísérteties szimfóniát. Ha Remus nem kiáltott volna, Marlene talán meg sem hallja.

- Nem!

- Én is ezt mondom! - csapott le rá Remus.

A csillagos eget felhők kezdték tarkítani, a Hold is szürkeségbe borult. Eső szagát hordozta a levegő, de egyiküket sem érdekelte.

- Lupin!

- Kérem a pálcámat, Marlene.

A lány a keresztneve hallatán elernyedt, majdnem elejtette a fadarabot. Öntudatlanul nyújtotta a fiú felé, nem szólalt meg többször.

- Köszönöm - suttogta Remus. - Nem törlöm ki az emlékeidet. Így is alig vagy hajlandó elfogadni - magyarázta. - És így kevésbé fáj - mormolta maga elé.

Remus megfordult, az első esőcseppek halk kíséretével sétálni kezdett a kastély felé.

Marlene sóbálványként figyelte, testét rázta a zokogás.

Aztán az első villám erőt öntött belé, és rohanni kezdett.

Az eső szakadni kezdett, de Marlene csak futott, amíg el nem érte a távolodó Remust.

Maga felé fordította, és úgy nyomta nedves ajkait a fiú ajkára, mintha így akarná minden gondolatát és érzését belesűríteni.

Remus szeme elkerekedett, aztán karját a lány köré kulcsolta, és viszonozta a csókot.

Amikor elváltak, Marlene szinte levegőt se vett, olyan gyorsan kezdett hadarni.

- Nem érdekel, ha vérfarkas vagy. Merlinre, Lupin két éve már, hogy tetszel, csak nem mertem közeledni, mert mindig olyan megközelíthetetlen és titokzatos voltál. És most, hogy végre értem, miért, csak még inkább meg akarlak ismerni. Érted? Ne taszíts el magadtól, Lupin, kérlek!

Nem látszott már, hogy arca könnyek, vagy esőcseppek ezreitől nedves. Remus még mindig úgy bámulta a lányt, mintha azt várná, hogy eltűnik, egyedül hagyja a záporban.

- Nem zavar - ismételte hitetlenkedve. - Nem zavar, és szeretsz. - Felnevetett, újra és újra, majd megsimította Marlene vörösre gyúlt arcát. - Tudod, mióta álmodozom erről a pillanatról? Bár akkor egy kicsit szárazabb volt - tette hozzá. - Sokáig el tudtam kergetni az érzést, hiszen sejtettem, hogy esélyem se lenne egy ilyen okos, vidám, gyönyörű lánynál, mint te. Aztán jöttek az elmúlt napok. - Egy pillanatra elhallgatott. - Mintha egy álom vált volna valóra. Annyi időt tölthettem végre veled! És nem akartam, hogy véget érjen akár csak egyetlen pillanata is! De ezt - végigmutatott Marlene-on -, ezt a csodát sose reméltem volna. - Szeretlek, McKinnon - tette hozzá gyengéden.

- Szeretsz - lehelte ezúttal Marlene.

- Úgyhogy fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést. Marlene McKinnon, csak egy összetört, visszahúzódó vérfarkas vagyok, de ha komolyan mondtad, amit mondtál, akkor kérlek, lennél a barátnőm?

Kisimított egy nedves tincset a lány arcából, Marlene elmosolyodott, elpirult, majd szólásra nyitotta a száját.

- Büszke vagyok rád, Holdsáp - bólogatott James. - Sose hittem, hogy lenne bátorságod végigmondani a bűvös kérdést. A válasz már szinte nem is számít, nincs igazam?

- Ágas!

Marlene ábrándos mosollyal libbent be a szobájukba, ahol Lily és Acacia ébren várták.

- Na, mi volt? - tudakolta a vörös hajú.

- És nem akarsz valami szárazat átvenni? Csurom víz vagy - jegyezte meg a szőke is.

- Semmi különös - vont vállat Marlene, miközben azt a fekete tincset tekergette, amelyiket Remus helyrerakott. - Csak barátom van.

Ééés vége! Ez a novellasorozatba oltott kihívás itt véget ér, de remek híreim vannak, ha tetszett, úgyhogy bírd ki még egy kicsit. Könnyen lehet, hogy előbb-utóbb lesz folytatása Acacia és Sirius történetének. Totál el vagyok havazva, úgyhogy inkább utóbb. Legalábbis ezt akarom elhitetni magammal, valójában azonban egész nap ezen pörgök, beleértve az éjszakai pihenésem (hiányát) is. Nem ígérem, hogy vidám történet lesz, de meglesz! És nem a szerkezettel és a borítóval szöszmötöltem minden dolgom helyett, á dehogy.

Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a három éjszakányi kalandot, remélem tetszett. Ha igen, nyugodtan hagyj nyomot magad után komment, vote, esetleg szabadidőküldemények formájában.

Narissza