– Rini! – Valaki gyengéden rázogatta a vállam.

– Még öt percet – motyogtam félálomban.

Belefúrtam a fejem a puha párnába, és mélyet sóhajtottam.

– Drága! Délelőtt tíz óra van!

Eltartott néhány másodpercig, míg a tompa agyam feldolgozta az eget rengető információt. Úgy ültem fel, akár egy robot. Az álom egy pillanat leforgása alatt eltűnt a szememből. Riadtan pislogtam az engem fürkésző ezüstös szempárba.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy tíz óra múlt! – fordította felém a telefonját.

– A kurva életbe! – sikítottam, miközben kipattantam az ágyból, és sebesen felvettem a nadrágom. A melltartóm a rózsafalra akadt, így lehámoztam onnan, és gyorsan felcsatoltam magamra. Pánikolva forogtam körbe a pólóm után kutatva, de nem találtam. – Hol van? Hol a francban van? Engem ki fognak nyírni! Valószínűleg már a fél család engem keres! Atya ég! Azt hiszik, elraboltál!

Nestor kikászálódott az ágyból, majd kinyitotta a szekrényét, és felém hajított egy felsőt. Szörnyülködve tartottam magam elé a nálam kétszer nagyobb göncöt. Jobb ötlet híján belebújtam.

Hogy a szarban történhetett ez? Igen, szexeltünk, aztán beszélgettünk meg filmeztünk, utána kajáltunk, és... és megint lefeküdtünk. Ez zaklatott fel a legkevésbé. Mégis mikor aludtam be?

– Sajnálom, drága – mondta, miközben belebújt egy sötét ingbe. – Fel akartalak kelteni, aztán azt mondtam magamnak, öt perc még belefér, és... az én hibám. Majd elviszem a balhét, oké?

– Nem a te hibád! – nyúltam az ágyon heverő mobilom után. Természetesen nem volt térerő. – Nekem nem kellett volna bevágnom a szunyát. Te amúgy kapsz itt üzeneteket?

– Nem. Nincs térerő, ez a Tartarosz. – Fürge ujjakkal gombolta be a felsőjét, majd nadrágot, és cipőt húzott.

A karomra akasztottam a kabátom, és indulásra készen lépkedtem ide-oda. Idegesen toporogtam, hiszen sejtettem, mi vár rám odahaza.

– Azonnal mennem kell! – Jajveszékelve szeltem át a köztünk lévő távolságot, és megragadtam a kezét. – Kérlek, induljunk!

– Hova? A kocsihoz vagy egyből a házatokba?

– Haza – csóváltam a fejem. A mellkasom összeszorult a rettegéstől. Tényleg toronyba fognak zárni. – Csak tegyél ki a sarkon, aztán mehetsz, és...

– Nem!

– Mi nem? – Megemelkedett a szemöldököm.

– Megmagyarázom a helyzetet a szüleidnek – jelentette ki határozottan. Elszántság csillogott a sötét szempárban. – Én kértem, hogy gyere el hozzám. Miattam kerültél ebbe a helyzetbe, szóval hagyd, hogy melléd álljak!

– De... még mindig azt hiszik, hogy Zinon vagy.

– Az tök mindegy – simogatta meg az arcom. Borzongás csipkedte a gerincem mentét. El tudtam volna képzelni nyugodtabb ébredést, esetleg pár csókot. A gondolatra lesütöttem a szemem. Fénysebességgel nyilallt belém a felismerés, mennyire átkozottul élveztem a tegnap késő délután és este minden kibaszott percét. A bűntudat mindössze a szüleimnek elhintett hazugságok végett gyötört. Egyáltalán nem bántam meg, ami Nestorral történt. Ez a legdurvább az egészben. Azt hittem, nem az a fajta lány vagyok, aki csak úgy összefekszik izmos fickókkal, de úgy tűnt, ez a hajó már elúszott. Felcsaptam meggondolatlan, idióta tyúknak, akinek feltett szándékában áll ismét padlóra kerülni egy fiú miatt. Mert úgyis ez lesz a vége. Addig meg... randizunk, jól érezzük magunkat. Igen. Vagy nem? Istenek! Talán apára hagyhatnám a jövő megjósolását, mert az agyam ugyan ezt diktálta, míg a szívem túlcsordult a reménytől. Talán Nestor más. Kiderül. Feltéve, ha anyáék nem ölnek meg mindkettőnket.

– Rendben – egyeztem bele, mire Nestor rögtön lépett. Pillanatok alatt megjelentünk az utcánk sarkán. Tagadhatatlanul hasznos képesség a helyváltoztatás.

Gyötrelmesnek érződött az a kőkemény másfél perc, amíg a házunk elé sétáltunk. Nem engedte el a kezem, nyugtatóan cirógatta.

Remegtek az ujjaim, amikor lenyomtam a kilincset. A küszöböt átlépve rögtön anyámmal találtam szemben magam. Őszinte megkönnyebbülést olvastam le az arcáról. Újfent elöntött a szégyen, de hamar elillant, ahogy a homlokán mérges ráncok fedték fel magukat. Belém hatolt az ijedtség. Vajon kiabálni fog?

– Befelé! – szólalt meg szigorúan. – Te is! – Úgy nézett Nestorra, mintha lemészárolta volna a családunk felét.

Mindketten tudtuk, nincs helye tiltakozásnak, így kelletlenül ugyan, de helyet foglaltunk a nappali kanapéján. Anya a konyhában időzött pár idegőrlő percig, végül elénk masírozott. Kék szeme komolyan siklott végig rajtunk, még az öklét is csípőre tette hozzá.

– Anya... – kezdtem bele, de lepisszegett.

Nagy levegőt vettem. Remegett a gyomrom.

– Úgy festesz, mint, akin átment egy focicsapat – jegyezte meg rosszallóan. Zavaromban egyből igazgatni kezdtem a hajam. – A te pólódat viseli? – Tekintete Nestorra tévedt.

– Igen. – Nestor kihúzta magát ültében. – Az én hibám, hogy...

Nem tudta befejezni a szónoklatot. Apa a semmiből termett a helyiség közepén. Zöld íriszében ismeretlen harag táncolt. Egyenesen elém masírozott, és csuklón ragadva felhúzott a kanapéról. Értetlenül hagytam, hogy anya mellé rángasson.

– Ez a fiú nem az, akinek mondja magát! – harsogta kioktatóan. – Nem Zinon a neve.

Megállt a szívem. Oké, valószínűleg nem, de pontosan úgy éreztem. A hátamon izzadságcseppek csorogtak végig, ahogy apára emeltem a pillantásom. Mit felelhetnék erre? Nyilván utánajárt.

– Hát akkor mi? – érdeklődött anya.

Nestor felegyenesedett, és megköszörülte a torkát.

– A nevem Nestor Gergiou – vallotta be. Idegességemben a combom közepéig érő felső alját birizgáltam. – Zinon a legjobb barátom, szinte a testvérem.

– Miért adtad ki magad neki? – Anya megfogta a karom. Két oldalról álltak körbe a szüleim. Kínomban lehajtottam a fejem. Az egész miattam van, és most Nestoron csattan a haragjuk.

– Mert ő Erisz fia – mondta vádlón apa, miközben közelebb húzott magához. – Mi a terv? Mit akarsz a lányomtól?

– Várjunk! Micsoda? – fakadt ki anya. – Honnan tudod?

– Beszélgettem Hesztiával. Azt mondta, Thanatosznak nincsen Zinon nevű fia, ellenben... Nestor nevű van. – Ismét őt kémlelte. – Szóval? Mit akarsz a lányomtól? Nem fogom többször megkérdezni!

– Nem akar tőlem semmit – bontakoztam ki a szüleim védelmi gyűrűjéből, és lassan Nestor mellé oldalogtam. Nagyot nyelve karoltam belé.

A feszültség tapintható volt a levegőben. Apa megrendült arckifejezése örökre az elmémbe égett. Anya döbbenetében a mellkasához szorította a tenyerét. Összezavarodva kapkodta a fejét köztünk és apa között.

– Semmi rosszat – fűzte hozzá Nestor. Egy másodpercre találkozott a tekintetünk, majd visszanéztem a megilletődöttségtől szóhoz sem jutó szüleimre.

– Én... – Reszketeg levegőt vettem. – Az első perctől kezdve tudom, hogy ő Erisz fia. Meg sem próbálta eltitkolni. Ami azt illeti, én mentem oda hozzá, Nestor nem jött a közelembe több mint fél éven keresztül. A tanév eleje óta itt van, és egyszer sem zaklatott vagy bántott. Miután Bray megcsalt, leültem mellé ebédelni. – Anyáék összepillantottak. Felváltva emelkedett a magasba a szemöldökük, annyira megilletődtek. – Szóval nincs ok aggodalomra. Én hazudtam, és nagyon sajnálom. Lényegében miattam alakult így, hogy Zinonnak adta ki magát, mert én kértem meg rá, hogy hozza el a barátját, miután találkozni akartál egy félistennel. – Lestem apa felé. Minden szó szinte égette a nyelvem. Szégyen mart belülről. – Tudom, hogy nem kellett volna, de annyira túlaggódtok mindent, és sejtettem, ha rájönnétek, ki ő, rögtön extra fokozatra kapcsolnátok. Pontosan ettől féltem, hogy inkább bezártok, és hát... lényegében igazam lett. Amint tudomást szereztetek Erisz fiáról, teljesen meghülyültetek.

– Mert Erisz meg akarta ölni Rose nagymamád és Elsie-t, Eirini! – emelte meg a hangját apa. – Elrabolta őket! Berángatta őket egy templomba, ahol fenyegetőzött az életükkel! Mindezt Árész miatt!

Megráztam a fejem. A háború istene tényleg okozott nekik pár kellemetlen pillanatot, Erisz szintén, de erről nem a mellettem álló srác tehet. Nem az ő hibája, hogy az anyja támadást szervezett Árész két fiával az oldalán, hogy visszaszerezzék a széttépett Árész egyik kődarabkáját. Történetesen azt, amit anyáék őrizitek egy görögországi templomba rejtve. Persze nem jártak sikerrel. A próbálkozását száműzetéssel jutalmazták. Többé nem léphetett az Olümposzra. Zeusz pusztán fenyegetést látott benne.

– Semmi közöm az anyám tetteihez. – Nestor kimérten beszélt. – Csecsemő lehettem, mikor ez történt. Az apám, Thanatosz nevelt fel. Ja, és nem szoktam kisbabákat enni. Ez elég beteg feltételezés.

– Ezért védte! – vonta le a következtetést anya. Megereszkedett a válla, ahogy tanácstalanul rám meredt. – És most mi lesz? Kígyót melengetünk a keblünkön, kicsim? Bízol benne?

Felsóhajtottam, és bólintottam egyet.

– Ezer lehetősége nyílt elrabolni vagy bántani. – Gombóc tanyázott a torkomban. Úgy döntöttem, mindent bevallok nekik. – Jártam párszor a Tartaroszban.

– A Tartaroszban? – sikkantotta anya.

– Most is onnan jöttünk – nyögtem ki halkan. – Szóval... igen. Nestor és az apja segít nekem Rory keresésében.

– Mi van? – Apa totál kiborult. Fel-alá járkált, az öklét a szájához szorította. Ritkán láttam ennyire feszülten, mikor általában mindent annyira kiegyensúlyozottan fogadott. – Mert mi történt Roryval?

– Oké – rogytam a kanapéra. – Elmesélem az elejétől! Jobb lesz, ha leültök!

Ezután tüzetesen felvázoltam minden történést: a Nestorral való első beszélgetésem, az isteni bulit, a Thanatosszal történt ebédet, Zinon szerepét, a titánokat. Persze Nestor szándékait kihagytam. Felesleges feszültséget szülne a nevetséges fenyegetőzése, aminek már az első kajálásunknál sem volt sok értelme. Azóta meg már rég bevallotta, hogy sosem akart megölni. Illetve jobb lesz nem kikotyogni, mit műveltünk a múlt éjjel.

Végül a volt barátnőmmel zártam a beszámolót. Apám feje vörössé vált, amikor felhoztam Erósz nevét, és azt, hogy köze lehet Rory eltűnéséhez. Anya meglepő módon nem látszott mérgesnek, inkább elgondolkodónak.

– Ez mind csodálatos – csattant fel az apám. – Engem az érdekel, miért nem látlak a jövőben! Esetleg döntésképtelen vagy? – Egyenesen Nestorra szegezte a tekintetét. – Bizonytalan?

– Nem. Szerintem apám miatt van – felelte nyugodtan. – A halál általában kiszámíthatatlan, a jövő szintén képlékeny. A kettő gondolom, kiüti egymást. Ezért jöhetett Ananké. – Felém fordult. – Mármint gyerekkoromban, mert a sors megint más! – Ezzel újra apának szentelte a figyelmét. – Egyszerű adottság lehet, ahogy például megérzem azt is, ha valaki gyászol. Az apám egyszer tanácsot kért Apollóntól, és már akkor kiderült, hogy lehetetlen a jövőmbe látni.

Hirtelen beugrott, amikor múlt héten azzal kapcsolatban aggodalmaskodtam, hogy apa naphosszat azzal fogja tölteni az idejét, Nestort a jövőmben találja-e. Ekkor világossá vált, miért állította, hogy nem fogja. Akkor azt hittem, csak azért mondja, mert nem érdeklem. Ezek szerint ez a válaszának az igazi oka. Mondjuk elmondhatta volna...

– Aha – mormolta apa, miközben felállt.

– Most hova mész? – kiáltott utána anya.

Válasz nem érkezett, azonban hamar visszatért. Lehuppant a szabad fotelba, és a szájához emelt egy csokis kekszet. Anya olyan lesújtó pillantásban részesítette, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha azonnal megnyílik alatta a föld.

– Most mi van?

– Tényleg abba kéne hagynod ezt az állandó édességzabálást!

– Kérsz? – nyújtotta felé apa a zacsit, mire anya összefonta a karját, és fújtatott egyet. – Nem? Oké, akkor folytathatjuk a beszélgetést? Mert lenne egy kérdésem.

– Hogyne!

– Hesztia szerint te vagy a káosz istene – intézte ismét Netsorhoz a szavait. – Azt mondják, egy ősi lény – vagy valami ahhoz hasonló kreatúra –, Khaosz reinkarnációja vagy, ami egy kicsit megijeszt, tekintve, hogy ott ülsz a kislányom mellett. Ez igaz?

Csak pislogtam. Tulajdonképpen miért nem kérdeztem rá sosem, hogy minek az istene? Talán, mert állandóan elterelte valami indokolatlan szarság a figyelmem. Például a szája vagy a harmincezer történés egyike?

A káosz halállal keveredve szállt a földre. A mélyen féltett béke mindig ott járt.

Istenek!

– Nem tudom.

– Érzel magadban ősi, sötét, tátongó űrt?

Összeszorítottam a szám.

– Egek, Maddox! – Anya újfent úgy bámulta, mint egy kéthetes, büdös zoknit.

– Most mi van?

Nestor segélykérően rám nézett, mire megvontam a vállam.

– Az, hogy elvicceled ezt az egészet!

Apa bekapott egy újabb kekszet.

– Ez nem igaz! A kérdésem tök komoly! Várom rá a választ!

Szegény srác. Nem lepődnék meg, ha ezek után inkább a Tartaroszba zárkózna. Már biztos megbánta, amiért velem tartott.

– Nem érzek magamban ősi, sötét, tátongó űrt.

Kirobbant belőlem a nevetés. Eleve már a szóhasználat röhejesnek hatott, de azzal, hogy elismételte, már nem bírtam mit kezdeni.

– Ez jó hír – bólogatott piciket, és megajándékozta magát egy újabb keksszel. – Na és ősrendezetlenséget?

– Semmi ilyesmit. – Nestor kitartóan és furcsán nyugodtan tiltakozott. – Lassan ennék valamit, de ezen kívül más belső késztetésem nincsen.

– Csokis kekszet? – tartotta felé apa a zacskót. Anyu látványosan forgatta a szemét.

– Nem kérek, de köszönöm.

– Szeretném megismerni Thanatoszt! – közölte apa néhány másodperc elteltével. – Akár mehetünk!

– Nincs otthon – felelte Nestor. – Holnap igen. Egyébként is meghívta Eirinit vacsorára. Gyertek mind! Biztos odáig lesz, ha süthet kacsacombot. Az a specialitása.

Anya gondterhelten felsóhajtott, majd apára pillantott.

– Szerinted jó ötlet a Tartaroszban vacsorázni a halál oldalán?

– Mert az alvilágban vacsorázni Hádész oldalán nem elég kellemetlen?

– De az – motyogtam az ajkam rágcsálva.

Hádész állandóan hülye kérdéseket tesz fel, Perszephoné instant forgatja a szemét, míg a kicseszett ijesztő szobrok halálra szuggerálnak a kifejezéstelen tekintetükkel. Felállnak az ember tarkóján a pihék tőlük.

– Ott leszünk! – szögezte le végül az anyukám. – Most pedig beszéljük meg... – Megszólalt a csengő. – Várunk valakit?

– Kinyitom! – ajánlkoztam. Ki kellett szabadulnom a feszültséggel teli helyiségből. Átszeltem a az előszobát, és szélesre tártam az ajtót. Őszinte grimasz ült ki az arcomra, mikor megláttam a vendégünket.

– Tegnap este óta próbállak elérni! Kérlek, beszéljünk!

○•○•○

Halihó!

Egyre jobban szétesnek itt az események, és közeledünk még több izgalom felé. :D

A köviben várható:

– Nestor

– váratlan látogató

– hallgatag látogató

– némi ribancozás

– Vespera és Maddox