Már az utcánk végében álltunk, mikor visszavettem a saját kabátom. A mellkasomban furcsa üresség keletkezett, ahogy eltűnt a kellemes fás, fűszeres rózsaillat, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Hülyeség. Ez csak egy kabát, és mindenkinek jobb lesz, ha a sajátomat viselem.

– Ez nem ment túl jól – állapítottam meg az egyértelmű tényt.

– Nem – vigyorodott el Nestor –, de nézd a jó oldalát, drága! Apollón nem árul be minket, pedig biztosan felismert. Úgyhogy emiatt legalább nem szükséges aggódnod.

Milyen biztató!

– Amíg úgy tartja a kedve, addig nem.

– Reméljük a legjobbakat. – A háta mögé nyúlt, és előhúzott egy fekete rózsát. Összeugrott a bensőm, azonban elvettem tőle. – Holnap látlak?

– Igen, holnap ebédszünetben elugorhatnánk a tisztásra – vetettem fel elgondolkodva.

– Benne vagyok! – Ismét a pimasz mosolya került terítékre. A szemében úszó ezüst pöttyökben csintalanság villant. – Tetszenek a közös kalandjaink, drága.

– Valamiért sejtettem.

– Te csókoltál meg engem.

Felhúztam az orrom, és megforgattam a szemem.

– Igen, tényleg így volt – ismertem el morgolódva. – Ettől függetlenül nem lesz semmiféle nyalakodás, mielőtt azt hinnéd!

Elhúzta a száját.

– Elkeserít, de nem baj. – Felsóhajtott, majd belebújt a kabátjába, amit eddig a karján tartott. – Akkor megyek, Rini. Van kedved holnap velem iskolába menni? Eléd jövök.

Nem tudtam, mit jelent az, hogy egyáltalán nem akartam elutasítani, de őszintén, nem is mertem tüzetesebben átgondolni.

– Akkor itt találkozunk? Mikor?

– Fél nyolckor!

– Fél nyolckor.

○•○•○

Nyolc előtt pár perccel érkeztünk a gimnázium elé. Nestor gavallér módjára elkísért az első órámra – matekra –, majd a lelkemre kötötte, hogy szünetben keressem meg, mert van számomra egy meglepetése. Előre féltem, mi lehet az, de nyilván belementem. Újabban minden Nestorral kapcsolatos dologra rábólintottam, ami még számomra is rémisztőnek bizonyult. Minden bizonnyal elhagytam az agyam azon a bulin. Reméljük, ma megtalálom.

Egész éjszaka a buliban történt csókunkon agyaltam. Nem bírtam kiverni a fejemből a szájának puha, mámoros érintését, és ijesztően hatott, hogy sokkal erőteljesebben bennem maradt, mint Bray akármelyik csókja. Egyszerűen. Borzalmas.

Miután kicsengettek, rögtön megcéloztam – minő meglepő – a kémia termet. Felsétáltam a második emeletre, és átszeltem az első folyosót. Arra számítottam, fel úton összefutunk, ám nem így történt. Mindössze pár méter választott el a 15-ös teremtől, amikor Braylen belépett elém. Az istenekre! Dühösen fújtattam, miközben azon morfondíroztam, mi történne, ha kitörném a karját. Miért zaklat?

– Eirini, milyen napod van? – Barátságosnak látszó mosolyt villantott felém, de nem vettem be.

– Mit akarsz? – kérdeztem unottan. – Nincs most kedvem ehhez, Bray. Dolgom van.

A fejét rázva túrt bele szőke hajába, zöldeskék írisze szünetlenül engem kémlelt.

– Ebédeljünk együtt!

– Nem! – A fénysebesség megirigyelné a gyorsaságom, annyira fürgén vágtam rá. – Nem akarok tőled semmit! Vége. Fogtad? Veszed az adást, seggfej? Megcsaltál. Többször! Ha esetleg még rémlik. Nincs második esély, nincs bocsánat, csak hagyj békén!

Amíg beszéltem, Braylen tekintete mögém vándorolt. Az arcára rosszalló grimasz ült ki.

Erős kéz kulcsolódott a derekamra. Forró ujjak érintették meg az állam. A pillantásom összeért a sötét, ezüstös szempárral. Nestor várakozás nélkül puszilt szájon. Nem tiltakoztam. Talán a lelkem rosszabbik fele kicsit élvezte, hogy Braynek fájdalmat okozhatok. Már, ha ez fáj neki. Lehet nem, viszont kellemetlenséget mindenképp okoz. Érezze, amit én! Még mindig megcsalt.

– Szia, drága! – köszöntött vigyorogva. – Van kedved ezzel a farokkal társalogni, vagy szeretnéd megkapni a meglepetést?

Futólag Brayre lestem. Fintorogva bámult bennünket.

– Nem zavar, hogy ez a farok itt áll? – háborgott fennhangon.

– Nem. – Nestor hűvösen felelt, a mosoly eltűnt, ahogy Braylenre emelte immár szigorúvá vált tekintetét. Pont úgy festett, mint aki egy pillantásával képes tömegeket lemészárolni.

– És neked ez kell? – bökött felé Bray. – Szerinted ő nem dönget mást a hátad mögött?

Áú! Ez azért elég... lealacsonyító. Senkinek sem lehetek elég? Komolyan ezt gondolja?

Már éppen szólásra nyitottam a szám, de Nestor megelőzött.

– Tudod, haver – lépett közvetlen elé, egyenesen beleállt a képébe –, léteznek még erkölcsös férfiak, akik nem dugnak egyszerre két csajt. Nem annyira nehéz, csak szükség van hozzá némi gerincre, ami neked, szánalmas köcsögfasznak nincs.

Braylen arca eltorzult a dühtől. A szemében ott csillogott a méreg. A mellkasomhoz kaptam a kezem, amikor lökött egyet Nestor vállán. Igaz, a halál fia meg sem mozdult, hiába próbálta taszigálni. Ez Braynek hamar feltűnt, ugyanis ütésre emelte a karját. Ökle Nestor feje felé tartott, ám nem sikerült hozzáérnie. Még a levegőben kapta el a csuklóját, és egy mozdulattal az exem háta mögé csavarta. Elfulladó nyögést hallatott. Reccs. Bray felkiáltott. Á, basszus, ez fájni fog egy darabig. Nem mozdultam. Braylen nyögdécselve vonaglott, hátha szabadul Nestor kemény szorításából.

Nem tudnám megmondani, miért nem léptem közbe. Talán titkon élveztem, hogy kiállt értem, noha nem volt rá szükségem. Akár megtehettem volna Braylennel ugyanezt. Keserű elégedettség áradt szét bennem, ami a legjobban engem ijesztett meg. Nem vagyok egy könyörtelen jellem, de nehezen viselem, ha indokolatlanul átgázolnak rajtam. Ez azt hiszem, az isteni mivoltomból fakadt.

A körülöttünk lévő diákok megrökönyödve figyelték az eseményeket. Néhányan inkább elfordították a fejüket, míg a többiek oldalra húzódva pillantgattak felénk. Terjed majd a pletyka.

– Eltörted a csuklóm! – jajveszékelt Bray. – Engedj már el!

Felsóhajtottam, és megfogtam Nestor vállát.

– Hagyjad! Nem ér ennyit!

Rám emelte sötét íriszét, melyben az ezüst pöttyök alig látszottak.

– Megalázott téged. – Mély hangon mondta ki. – Sokkal rosszabbat érdemelne egy kificamodott csuklónál. – Ezzel lökött egyet a fiún, aki majdnem elterült a földön. Épp időben kapaszkodott meg az ép kezével az egyik szekrényben. Újabb fojtott nyögés tört elő belőle. Zihálva, gyilkos méreggel a szemében fordult vissza Nestor felé.

– Őrült vagy! – kiáltotta Bray. – Jézusom! Ez kurvára fáj!

– Mi folyik itt? – Zaya balról érkezett. Egyből Brayen mellé sietett. – Veled meg mi történt?

– Szerintem megoldják – fogott kézen Nestor. Hagytam neki, hogy elvezessen, de közben szüntelenül azon agyaltam, mégis mit akar jelenti ez a fajta heves reakció, amit az imént mutatott. Úgy éreztem, ha nem lépek közbe, képes és tényleg lecipeli a srácot a Tartaroszba vagy valami annál is rosszabbat tesz vele.

– A francba! – szólalt meg hirtelen. Felkaptam a fejem, ahogy elengedett, és berontott az egyik takarítószertárba.

Remek.

Utánasiettem.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Döbbenten fürkésztem az egyik rozoga szekrénynek támaszkodó Nestort. A szárnya szabadon volt, míg felül nem viselt már ruhát. Bőrének minden gyönyörű négyzetcentiméterét elém tárta. Nyeltem egyet a hátán húzódó izmok láttán. Minden lélegzetvételével megmozdultak. Szorongatta azt a vasból kreált polcot, de képtelen voltam levenni a szemem a megfeszülő izomkötegekről. Jaj nekem...

– Jól vagy? – puhatolóztam halkan. Nem tudtam, mi ütött belé, így nem szerettem volna erőszakosan kérdezősködni, holott különösen érdekelt, mi a fene folyik itt.

– Néha – kezdett bele, azonban nem nézett felém –, néha csak előjönnek, amikor... dühös vagyok. Nem tehetek róla.

Felvontam a szemöldököm.

– Miért?

– Ez egy automatikus reakciója a testemnek, mert úgy érzi, szükségem lehet rá. – Lassan felém fordult, és vett egy nagy levegőt. Rám emelte ezüstös pillantását. – Rég nem fordult elő.

Töprengve igyekeztem nem a hasán kirajzolódó kockákat bámulni, de elbuktam, amikor a tekintetem rátalált a csípőjénél húzódó, igencsak vágykeltő vonalakra, melyek egészen az ágyékáig szaladtak. Megdorgáltam magam, amiért egyáltalán eszembe jutott lecsekkolni.

– Most miért? – kérdeztem a torkom köszörülve.

– Nem tudom – mormolta, mialatt lassan lehajolt a fekete pólójáért. A szárnya a szemem láttára kezdett kisebbé válni, majd teljesen beleolvadt a hátába.

– Már minden oké?

– Ezt sem tudom.

– Mit tudsz?

Megcsóválta a fejét.

– Azt, hogy furcsa érzéseket váltasz ki belőlem, és ez megijeszt, Rini.

Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Azt, hogy én is érzem? Hogy ugyanolyan indokolatlan káosz dúl a bensőmben minden lopott csóknál vagy érintésnél? Hogy feltüzel a testének látványa? Hogy zavar, amiért egyre közelebb kerülünk egymáshoz ennyire rövid idő alatt? Hogy legszívesebben elmenekülnék előle, nehogy összetörje a szívem? Mert ez lesz a vége. Ezért nem akartam napokig megcsókolni, aztán magam tettem meg, és azóta is sóvárgok érte.

– Mindegy – túrt a hajába.

– Ez már a meglepetés? – böktem a még mindig meztelen mellkasa felé, hátha oldhatom a hangulatot. Féloldalas mosolyra húzódott a szája.

– Nem tudom – nevetett fel visszafogottan. – Legyen az?

Megvontam a vállam, mire közelebb araszolt hozzám. Az enyémbe fúrta sötét, ezüstös szemét. Átvetette a vállán a pólóját, és gyengéden megcirógatta az arcom.

– Legyen.

– Szabad? – húzta végig az ujjbegyét az alsó ajkamon.

Nemet kellett volna mondanom, de a racionális gondolataim eltűntek a süllyesztőben. Bólintottam.

Nestor nem habozott sokáig. Rátapasztotta a száját az enyémre, miközben birtoklóan átkarolta a derekam. Egyre csak mélyítette az eleinte lassúnak induló csókot, míg végül a nyelvünk heves táncot lejtett. Szemérmetlenül simítottam végig vállának hullámos ívén, majd megálltam a felkarjánál. A másik kezem vándorútra indult a hasán; nem bírtam ki, hogy ne tapogassam meg a hívogató izmait. Pajzán gondolatok keltek életre bennem. Azon morfondíroztam, mennyire szívesen érezném magamon ezt a kidolgozott testet. Elképzeltem, ahogy a falnak szorít, a keze a nadrágomba csúszik, és...

Összerezzentem, amikor félbeszakított minket az iskola csengőjének dallamos hangja. Atya. Ég. Mi ütött belém? Kifordultam önmagamból.

– Ennyit a meglepetésről – mormolta az ajkamra. – Mit szólnál hozzá, ha ebédszünet helyett most lépnénk le?

Picit hátrébb húzódtam, úgy pislogtam rá. Azért én kíváncsi voltam, hiába részegített meg néhány bűnös másodpercre a mámoros csók.

– Azért elárulod, mi a meglepetés?

Vigyor. A szenvtelen fajta.

– Hoztam neked sült krumplit – nevetett fel, mire megcsaptam kemény mellizmát. – Most miért bántasz, drága?

Résnyire szűkült a szemem.

– Mire véljem ezt? – hátráltam egy lépést, és összefontam a karom. – Miért halmozol el sült krumplival, Nestor? A bűntudat vezérel? Így törleszted, amiért pénteken leléptél?

Az ezüst pettyek elsötétedtek az íriszében, majd belebújt a pólójába. Lopva az ajtó felé lestem. A folyosó elcsendesedett.

– Azt hittem, szereted.

– Igen, nyilván szeretem, csak nem értem ezt az egészet – közöltem vele a problémám. – Nem kell a kedvemre tenned, mert a múltkor dedósan viselkedtél, és leléptél.

– Nem azért csinálom!

– Akkor miért? – vontam fel a szemöldököm. Tényleg király, hogy egyszer-kétszer smároltunk, de nem akartam még egyszer vásárra vinni a bőröm. Bray eléggé kikészített, habár mostanra... érdekes módon nem érdekelt annyira.

– Mert... – Belekezdett, aztán hirtelen elhallgatott. – Lényegtelen. Megyünk most, vagy inkább tanulnál?

Felmérgeltem magam a válaszán. Miért nem képes egyenesen beszélni? Miért szeretném kiverni belőle az információt? Csak van oka annak, hogy rózsákkal halmoz el, álpasisat játszik velem a gimiben és állandóan a nyalakodásról beszél. Egészen úgy hangzik, mintha...

– Tetszem neked! – jelentettem ki dacosan. Nestor felkuncogott. Már megint viszketett a tenyerem. Tényleg legszívesebben megfojtanám. – Csak túl gyáva vagy, hogy bevalld!

– Mi változna, ha balladai vallomásokkal traktálnálak, Rini? – kérdezte oldalra döntött fejjel. – Még mindig Erisz az anyám, míg a szüleid azt hiszik, félisten vagyok. Nincs olyan valóság, ahol bármi értelme lenne kettőnknek, még akkor sem, ha tetszel nekem. Ettől függetlenül szívesen töltöm veled az időm, és hozok neked sült krumplit, mert szereted. Egyelőre ennyi lehetséges. Mint mondtam, most lényegtelen. Megyünk vagy maradunk?

Megütköztem a szavain. Az ajkamba mélyesztettem a fogam, miközben a padlóra siklott a pillantásom. Szégyen áradt szét bennem, ahogy rájöttem, hogy Nestor csak jól érzi magát velem. Nincsenek komoly tervei, egyszerűen csak pasi és flörtöl, mert megteheti, hátha egyszer ágyba könyöröghet. Braylennek egy valamiben igaza van: senkinek sem lehetek elég. De legalább egy újabb dologra rádöbbentem: nem vagyok szerelmes az exembe. Már nem. Azt hiszem, abban a pillanatban szerettem ki belőle, amikor megláttam Zayával nyelvezni.

– Hé! – Nestor megpróbálta maga felé fordítani az arcom, de elrántottam a fejem. – Nem akartalak megbántani.

– Nem bántottál meg! – vágtam rá indulatosan, majd leeresztettem a karom, és megacéloztam magam. Nincs szükségem senkire. – Mehetünk!

Ezzel ledobtam a táskám, megragadtam a kezét, aztán egy gyors helyváltoztatással a tisztás szélére teleportáltam magunkat. Nem fogok a kelleténél több időt Nestorral tölteni. Nincs kedvem játszadozni, és főleg nincs kedvem olyan srácokra fecsérelni az időm, akik szemernyit sem vesznek komolyan.

Kikukucskáltam a fa mögül, ám ezúttal nem töltötte be hangos zene a területet. Minden csendesnek bizonyult. Kihaltnak.

– Drága!

– Ne hívj így! – sziszegtem felé, majd meglódultam előre.

Megkerültem az italpultot, átvágtam a letaposott, néhol már kikopott füvön. Kellős középen álltam meg, ahol töprengve körbefordultam. A pillantásom bejárta a helyszínt. Szemügyre vettem a klotyókat, a DJ-pultot, a rémisztően csendes tisztás szélén álló magas fákat. Idegesen járkáltam fel-alá, ugyanis hiába akartam, semmi különöset sem találtam. Hiába járt itt Rory, nem hagyott nyomot maga után.

Nestor ledobta a felsőjét. Már éppen kérdőre akartam vonni, amikor kitárta fekete szárnyát, és felröppent a magasba. Némileg durcásan, megilletődve bámultam utána. Most megint lelép? Komolyan? Ennyi?

Eltelt pár pillanat. Azon tűnődtem, érdemes-e utánakiabálnom pár kedves szót, ám nem volt rá szükség. A fiú leszállt, és felkapta a pólóját.

– Arra van egy kisebb faház – mutatott a hátam mögé. – Nagyjából öt perc sétára.

– Remek!

Az átkozott helyesen állapította meg. Talán öt percet sem gyalogoltunk, mire elértünk az említett épületig. A tető megrogyott, a falécek itt-ott hiányosnak bizonyultak. Az ajtótok felső része eltört, így az ajtót nem lehetett becsukni. Valamelyest lógott, résnyire nyitva. Vékony rámpa vezetett a bejárathoz. Az ajtó két oldalát betört ablakok szegélyezték. Megborzongtam a látványtól.

– Majd én bemegyek! – Nestor előrefurakodott. Magabiztos léptekkel közelítette meg a házat. Szorosan a nyomában voltam.

Ahogy átléptük a küszöböt, az ajtó becsapódott mögöttünk. Ijedtemben felsikkantottam, míg Nestor automatikusan magához rántott. Alig győztem odébb taszítani. Képes vagyok megvédeni magam!

– Üdv! – Felkaptam a fejem az idegen nő unott hangjára.

Kék szeme kutatóan mért végig bennünket, ujjai között egy tollat pörgetett, amíg a másik kezében egy mappát tartott. Alig bírtam levenni róla a szemem, de végül megtettem. Futólag feltérképeztem a faház belsejét, ám egy magányos asztalkán és széken kívül mindössze négy ajtót fedeztem fel. Vagyis a bejárattal együtt ötöt. Értetlenül meredtem az ismeretlenre. Az állát kocogtatta a tollal, majd felszusszant.

– A hölgyeké az elsőbbség, ez a szabály! – közölte, majd megemelte a mappát, melynek a tetején egy papír feküdt. – Anyja neve?

Összezavarodtam.

– Vespera – feleltem kétkedve. A nő a homlokát ráncolta, de lejegyezte.

– Apja neve?

– Maddox.

– Te! – bökött felém a tollával. – Istennő vagy!

Na nem mondod!

– És te? – kérdeztem vissza.

– Nimfa, nyilván – grimaszolt, majd Nestorra pillantott. Én kérek elnézést. – Anyja neve?

Nestor összefonta a karját.

– Eugenia.

Majdnem felkacagtam. De csak majdnem. Végül is... okosabb, mint én. Egy perc alatt adtam ki magam, ami elég gyenge lépés egy istennőtől. A szüleim nem lennének büszkék.

– Apja neve?

– Az apám Thanatosz.

A szőke, vállig érő hajú hölgy leírta az információt, majd az asztalra dobta a mappáját.

– Kit kerestek?

– Ööö... Roryt! – böktem ki az első logikusnak hangzó dolgot.

– Rory? – Felkapta a mappát, sebesen átlapozta. – Á! Rory, emberlány.

– A listáján van? – érdeklődött ugyanolyan meglepetten Nestor, amilyennek én is bizonyultam. – Mikor járt itt?

– Péntek este. Erósz társaságában távozott.

A rohadt életbe! Mi dolga lehet vele a szerelem istenének? Annak az istennek, aki egyszer elég csúnyán keresztbe tett a szüleimnek? Mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy az isten, aki kicsinyes bosszúból majdnem szétcseszte a kapcsolatukat elrabolta a barátnőmet? Anya úgy írta le életének azon szakaszát, hogy senkinek sem kívánná azt a bizonytalanságot, melyet Erósz keltett benne.

– Merre mentek? – csaptam le rá egy újabb kérdéssel.

– Erre! – mutatott a jobb oldali faajtó felé. El sem tudtam képzelni, hova a francba vezethet, ugyanis kívülről kizárólag az a bejárat látszott, ahol nemrég bejöttünk. – Jó utat!

○•○•○

Sziasztok! Ez lenne az új fejezet. :)

A következőben várható:

- Nestor

- Egy kis vita

- Egy telefonhívás

- Újabb bonyodalom

- Maddox és Vespera

Köszönöm, hogy itt vagytok! ♥