Hiába érkeztünk meg valahova, Nestor nem eresztett. Az egész helyváltoztatás néhány másodpercig tartott, mégis sikerült felidegesítenem magam. Mérgesen fújtattam, majd telibe rátapostam a zoknis lábammal az övére. Rendesen belemélyesztettem a sarkam, hadd érezze a szeretetem. Nem sokat értem vele, hiszen cipőben volt, de rohadt jól esett.

– Ezt azért kapod, mert nem hagytál átöltözni! – közöltem egyszerűen, majd meglendítettem a karom, és gyomron könyököltem. – Ezt azért, mert elraboltál!

Lehullott rólam a keze, felnyögött a fájdalomtól, így szembe tudtam fordulni vele. Amíg a hasát szorongatta, mögé kerültem. A hátára vetettem magam, a karom a nyakához szorítottam, és az ugrás lendületével hátrarántottam. Kettőnk súlyától könnyen hátraborultunk. A seggem nagyot koppant, tompa fájdalom rohant végig a gerincem mentén, de éppen nem érdekelt. Satuba fogtam a nyakát, nem törődtem a rám nehezedő testével, csak szorítottam a torkánál fogva.

– Ezt pedig azért, mert igazán rád fér, hogy valaki ellássa a bajod!

Nem tartott sokáig a győzelem mámora. Nestor megfogta a csuklóm. Esélyem sem maradt tiltakozni ellene, mikor lefeszítette magáról a karom. Olyan gyorsan mozdult, és került felém, hogy ismét felhúztam magam.

– Béke istennője, mi? Annyira erőszakos vagy! – rázta meg a fejét, mialatt megtámaszkodott a fülem mellett. Az ezüst ragyogott a szemében, ahogy vigyorra húzódott a szája. – Komolyan rám támadtál?

– Elraboltál, seggfej!

– A szó szoros értelmében valóban így történt, de drága, te provokáltál.

– Mássz le rólam! – csaptam mellkason, mire felkuncogott.

– Nagyon megütötted magad? – kérdezte a tekintetem állva.

Tompa sajgást érzékeltem a fenekemben, a hátam szintén hasogatott, de előbb vetném magam kútba, mintsem eláruljam neki. Sok mindent el lehet mondani rólam, de azt, hogy gyenge lennék, semmiképp. Inkább arra koncentráltam, hogy elmúljon. Az akaratom kivetülése sebesen történt meg: melegség járta át a testem, ahogy orvosoltam a problémát. A fájdalom köddé vált. Hasznos istennőnek lenni, olykor különösen.

– Nem!

– Biztosan? – Ellágyult a hangja, a pillantása lefelé siklott. Felült a sarkára, és megérintette a térdem. – Konkrétan rád zuhantam, és azt állítod, nem ütötted meg magad?

– Jól vagyok – morogtam, majd ülésbe tornáztam magam. Morcosan pásztáztam végig a környezetem, ha már idekerültem. Először a kétszárnyú ajtót láttam meg, aminek két felére egy-egy fekete szárnyat festettek. Nem tagadom, leesett tőle az állam. Oldalra fordítottam a fejem, és felmértem a terepet. Balra tőlem egy széles ágy kapott helyet – a falnak tolták –, mellette egy magányos, fekete fából készült éjjeliszekrény búslakodott. A tetejére néhány könyvet halmoztak. Nem messze tőle egy íróasztal, a tetején egy laptoppal. A helyiség túloldalának falán zöldellő virág burjánzott: fekete rózsák nőttek rajta. Beborították szinte az egész felületet. Elkerekedett szemmel bámultam. Hát innen szedi őket?

– Ez az én szobám – közölte halkan.

– Azt ki csinálta? – böktem az ajtó felé. – Te?

– Kilenc voltam – követte a pillantásom. – Az apám szerint mindent ki kell próbálni, így leült mellém, és együtt lefestettük.

Döbbenten csóváltam a fejem. Nehezemre esett elképzelni Thanatoszt, ahogy egy kisfiúval az oldalán ajtókat festeget. Ettől függetlenül kedves. Egészen úgy tűnik, jó apja Nestornak.

– Szép – motyogtam, és felkeltem. A hátam mögött lévő ablakhoz sétáltam, melynek keretén futónövény szaladt végig. Formás levelek rajzolódtak ki előttem, de a figyelmem hamar elterelődött róla. A kilátás letaglózott. Konkrét játszótér tárult elém: hintával, mászókával, homokozóval, létrával és kapaszkodóval, ahonnan nagyon könnyen le lehet zuhanni a puha homokba. – Mi a fene?

Egy kislány szelte át a területet, őt még több gyerek követte. Nem hallottam őket, de letaglózva álltam a történtek előtt.

– Árvák. – Nestor mellém lépett. – Mind félistenek, akiknek nincs hova menniük. Akikről az isten szülőjük nem gondoskodott, nem helyezte el őket egy emberi családban. Ó, viszont jobb lenne, ha... – Elharapta a mondatot, és ekkor megértettem, miért tette. A játszótér közepén egy istennő guggolt. Mosolyogva magyarázott az egyik sötét bőrű kisfiúnak. Kék ruhát viselt, szőke haja hullámokban omlott a vállára. Elakadt a lélegzetem, amikor megemelte a fejét. Sebtében ugrottam odébb, a fal mögé rejtőztem.

– Mi a franc, Nestor? – sziszegtem feldúltan. – Mit keres itt Hesztia?

– Szereti a gyerekeket?

Tényleg? Nem gondoltam volna, hogy a családi és házas élet védője, istennője odavan értük! Tulajdonképpen a nagymamám, de... ő csak ritkán jött el hozzám. Nem mintha Démétér, Zeusz vagy Apollón sűrűn látogatna minket, pedig mind a nagyszüleim. Nem is várhattam el ilyesmit tőlük, és anyáék szerint jobb is, míg távol vannak.

– Ő az apám anyja! – fakadtam ki. – Szerinted mit fog tenni, ha meglát itt?

– Nem tudom, Rini. Heti egyszer eljön hozzájuk. Nem tudtam, hogy ma itt van.

– Eltűnnénk innen, mielőtt meglát, és szétkürtöli az egész Olümposzon, hogy itt jártam? – kértem suttogva, mégis ingerülten. Komolyan nem akartam elhinni, hogy itt találtam Hesztiát, akivel tízszer kevesebbszer találkoztam, mint bármely más istenséggel. Azt tudtam, odavan az apámért, mert ő az egyetlen fia. Ettől függetlenül valamin összevesztek, és ez éket vert közéjük. A kapcsoltuk évek múltán sem felhőtlen, miután Hesztia megbántotta apát. Vagy anyát? Nem emlékeztem pontosan, hiszen sosem tartottam fontosnak. Talán megkérdezem róla apát, ám jelenleg ez nem lényeges. Abban biztos voltam, ha észrevesz, rohan az apámhoz, hátha szerezhet pár piros pontot nála.

– Gyere! – Nestor felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, és közelebb léptem hozzá. Nem számítottam rá, hogy magához ránt. A tenyerem a mellkasához préselődött, míg a karja a derekam köré kulcsolódott. Felnéztem rá, ajkán széles mosoly ült. Ismét rákapcsolt a szívem. Közel álltam hozzá, hogy megint verekedni kezdjek vele. Zavart, amiért furcsa gondolatokat csalt elő belőlem. Például eszembe juttatta azt a bizonyos csókot, amitől az összes porcikám felforrósodott. Ezt tetézte azzal, hogy folyamatosan a számat bámulta.

– Tartsd magad a szabályokhoz! – közöltem vele. – Vagy megverlek!

– Te is akarod. – Szemérmetlenül kémlelte a szám. – Biztos eszedbe jutott az este, milyen volt, amikor a nyelvem hozzáért a tiédhez. Nekem elég sokszor.

Megmerevedtem. Sajnos igaz. A kelleténél többször is. Kísértett az egész, és nem tudtam hova tenni, mi ennek az oka. Egyszerűen... bennem ragadt a szájának érintése és meleg kezének borzongató emléke. Na de várjunk! Neki miért járt ilyesmi a fejében?

Találkozott a tekintetünk. Az ezüst élesen csillogott a sötét íriszében. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat:

– Ne bízd el magad!

– Akkor nem csókolhatlak meg? – kérdezte suttogva.

– Nem! – Felszegtem az állam, mire nagy levegőt vett. – Vigyél haza, mielőtt Hesztia meglát!

– Ahogy szeretnéd – felelte lemondóan. A következő pillanatban már a nappalinkban álltunk. Nestor nem húzódott el tőlem. – Most már szabad?

Felnevettem az eltökéltségén. Másrészről viszont nem értettem, miért akarja.

– Nem! – Kibontakoztam az erős karjából, majd meglódultam az emelet felé. Sejtettem, ha megadnám neki magam, újabb problémát vennék a nyakamba. Még Braylenen sem estem túl. Közben már egy másik srác csókjáról álmodozom. Szörnyű! Pontosan ezért nem lehet. Nem illendő más karjában vigasztalódni, és részemről talán az lenne. Bármennyire is tökéletes volt a kémia könyvek között elcsattant csók. Féltem a szívem. Mit tennék, ha Nestor is kitépné egy darabkáját?

Becsuktam az ajtót, majd felvettem pár elfogadhatóbb göncöt. Felfogtam a hajam, aztán visszaindultam hozzá.

– Nes... – Értetlenül fordultam körbe az üres nappaliba. – Nestor?

Körbejártam a földszintet, végül az emeletet is. A srác egyszerűen elment.

○•○•○

Egész hétvégén Nestor törékeny egóján agyaltam. Komolyan elutasítom a csókját, ezért inkább megsértődik? Mit kezdhetnék ezzel? Ez mindössze azt árulta el, hogy csak dugni akart. Abból meg köszönöm, de kimaradnék. Véletlenül sem terveztem beleszeretni valaki olyanba, aki képtelen elfogadni a nemet. Még akkor sem, ha a csókja az álmaimban kísértett.

A szüleim szombat délelőtt értek haza. Nagy nehezen kiszedtem belőlük, hogy a nagynéném, Elsie jól van. Mint kiderült, egy tárgyat kellett megszereznie Apollónnak, és akkora balhé kerekedett ebből, hogy apa és az apja ismét összevesztek. Nyilván nem tetszett apunak, amit Apollón művelt. A saját lányát veszélybe sodorni, mert szüksége volt valamiféle karkötőre? Elég meredek.

Miután kimorgolódták magukat, mindhárman Rockville-ben kötöttünk ki. Egészen hétfő délutánig ott időztünk. Nestor azóta sem jelentkezett, bennem meg egyre gyűlt miatta a feszültség. Nem elég, hogy eltemettük a nagymamám, még az a seggfej is megsértődött.

Kedd reggel idegbeteg módon készülődtem az iskolába. Még élénken élt az agyamban a temetés okozta zűrzavar, anya sírása és a részvétnyilvánítások. Emellett mára rendesen feldühödtem Nestor miatt. Még azt mondta, töltsük együtt a napot! Aztán gyerekesen megsértődik, miután nem cuppanok a szájára. Mérgesen kifújtam a levegőt. Kapja be! Ha tényleg egy szemernyit is érdekelném, nem hagyott volna itt.

Amint beértem a gimnáziumba, kitártam a szekrényem. Meglepetten felvontam a szemöldököm a fekete rózsa láttán. Alatta egy papír hevert. Megforgattam a szemem, és kiemeltem.

"Sajnálom, drága!

Az életem nagy része elutasításokból állt, így feltehetően elég nehezen kezelem őket. Megengedem, hogy megint megverj. Ma nem, de holnap találkozunk.

Másnap délután visszamentem, de nem voltál otthon. Csak, hogy tudd."

Megengedem, hogy megint megverj! Tényleg meg fogom verni, de ezúttal karddal fogok hadonászni a nyaka körül...

Vagy mégsem. Az orrom ínycsiklandó illat csapta meg. Jóformán belebújtam a szekrénybe, annyira elcsodálkoztam. Sült krumpli! Ó, atya világ! Az istenekre, de finom az illata! Összefutott a nyál a számban. Minden mérgem eltűnt. Talán túl könnyű lekenyerezni, úgyhogy észben kell tartanom azt a bizonyos karddal hadonászást.

Felkaptam a műanyag dobozt, és levettem a tetejét. Az étel még forró volt, de azért legyűrtem egyszerre két falatot.

– Eirini?

Ez hihetetlen! Már kora reggel sem lehet nyugodtan étkezni?

Türelmetlenül fordultam a reggelim megzavaró lány felé. Zaya félősen méregetett. Megköszörültem a torkom, majd visszadugtam a szekrénybe a kajám. Ő aztán biztosan nem kap belőle! Egyébként is... mit akar tőlem, miután lenyúlta a pasim? Megérdemlik egymást.

– Zaya? Segíthetek valamiben?

Idegesen igazgatta az oldaltáskáját.

– Először is sajnálom – kezdte halkan. – Én... nem akartam, hogy így legyen. Tudom, szörnyű, amit csináltunk Brayjel, de nem ezért jöttem ide. Vagyis részben igen. Bocsánatot szerettem volna kérni tőled.

– Oké. Akkor miért? – Összefűztem a karom.

– Lory miatt – mondta, és az ajkába harapott. – Pénteken elment abba a buliba, ahova mi is egy hónapja. Azóta senki sem látta. – Nem neki szólt, azonban önkéntelenül elfintorodtam. A francba, Lory!

– Egyedül? Azzal a fickóval, akit megismert?

Bűntudat körvonalazódott a mellkasomban. Megkért múlt héten, hogy kísérjem el, ám haragosan elhajtottam.

– Igen. Honnan tudod? – Zaya érdeklődve emelte rám barna szemét. Eddig a padlót kémlelte.

– Megkért, hogy kísérjem el, de én... – Elakadt a szavam. Nagyot nyeltem. A torkomban gombóc képződött. Ha elmegyek vele, ma itt lenne.

– Nemet mondtál – fejezte be helyettem. – Érthető, Eirini. Nem a te hibád, viszont... nem csatlakoznál hozzánk? Bejelentették az eltűnését, és keresőcsapatokat szervezünk. Ott leszünk mind: én, Andy, Bray és rengeteg másik diák. Esetleg hozhatnád az új... barátod is. Negan? Így hívják?

– Nem. Mármint nem ez a neve, de mindegy. – Jobbnak láttam nem az orrára kötni, nehogy kedvet kapjon Nestorral is kavarni. Összeugrott a gyomrom a gondolatra. Basszus! Ez gáz. Kellemetlen és gáz. – Suli után? Eljövök.

– A focipályán gyülekezünk.

– Rendben, ott leszek! – bólintottam, mire Zaya halványan elmosolyodott.

– Köszönöm! És még egyszer...

– Csak... ne kérj többet bocsánatot!

A füle mögé tűrte sűrű, sötétbarna tincseit, aztán oldalra pillantott. Kínosra nyúlt a köztünk lévő csend, így visszafordultam a szekrényem felé. Kikaptam pár darab sült krumplit, és a számba tömtem. Azon tűnődtem, hogyan segíthetnék Lorynak. Amennyiben Apollón igazat beszélt, az a buli nagyon brutálisan is végződhetett. Talán egy isten lecsapott rá, hogy... Baszki! Remélem, nem dugták meg vagy valami. Már csak az hiányozna, hogy a csaj félisteneket szüljön ide nekünk. Ennél rosszabb is történhetett vele. Akár összefuthatott egy olyan istenséggel, aki nem túl kedves.

Morcosan csóváltam a fejem. Miért ma nincs itt Nestor? Mi van, ha összefüggésben áll Lory eltűnése a titánokkal? Esetleg túlgondoltam? Francba! Meg kell őt kérdeznem, hogy kizárhassam ezt a lehetőséget. Esetleg segíthetne is, mivel tud repülni...

– Istenek! – morogtam az orrom alatt, ahogy becsaptam a szekrényt, és a sült krumplit majszolva a könyvtár felé indultam. Még volt tíz perc becsengőig, így megszaporáztam a lépteim. Elhaladtam pár kétes arc mellett, akik hármas csoportba verődve bandáztak az egyik sarokban, aztán befordultam a folyosó végén. Elhaladtam a tornaterem előtt, végül betömtem két szál burgonyát a számba, és bedugtam a táskámba a finomság maradékát, amiért nem fogom megszabadítani Nestort a fejétől, csak kicsit megtépem a szárnyát. Az biztos fájdalmas.

Észrevétlenül elsuhantam a rövid hajú, szemüveges, egyébként különösen aranyos könyvtáros hölgy mellett, és megközelítettem a kedvenc részlegem. Kémia. Imádom! Csak azért választottam ezt, mert ez van a könyvtár legeldugottabb részében, és nem sokan járnak erre.

Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem, és koncentrálni kezdtem. Ugyanúgy terveztem megszólítani Nestort, ahogy a múltkor tettem.

Nestor? Hallasz engem?

Vártam pár pillanatot, de felelet nem érkezett.

Nestor? Ha hallasz, találkozzunk itt a...

– Ezek szerint nem haragszol rám? – Felpattant a szemhéjam. Rögtön a hang irányába fordultam. A fiú ott állt velem szemben, erős kezét összefonta a mellkasán.

– Egy kicsit – vontam meg a vállam. – Seggfej vagy!

– Ízlett a sült krumpli, drága?

– Szánalmas, hogy ezzel próbálsz lekenyerezni! De ez most nem számít.

Felvonta a szemöldökét, majd oldalra döntötte a fejét.

– Ne haragudj, amiért leléptem! – mondta halkan, miközben átszelte a köztünk lévő távolságot. – Baj van?

A mennyezet felé emeltem a pillantásom.

– Azt hiszem – mondtam elgondolkodva. – Nem tudom ismered-e azt a helyet, ahol péntekenként isteni bulikat szoktak tartani. A város külterületén van, egy kicsi, barlangszerű járaton kell átmenni, ami kivezet egy tisztásra. Dionüszosz borát árulják. Sok istenség megfordul arrafelé.

Nestor a homlokát ráncolta.

– Nem. Sosem jártam arra.

– Múlt pénteken elment oda a volt barátnőm, Rory. Azóta senki sem látta – hoztam fel a valódi problémát. – Megismert valami fickót, akivel elment.

– Ez szarul hangzik. – Az ezüst pöttyök elsötétedtek az íriszében. – Utána szeretnél járni? – Bólintottam. – De miért? Szerinted köze lehet az isteneknek az eltűnéséhez?

– Ezt akartam megkérdezni tőled – folytattam. – Nem lehet köze a titánokhoz? Vagy szerinted az istenek kedvükre elrabolnak tiniket?

Nestor tekintete végigfutott a kémia könyveken.

– Az istenektől bármi kitelik.

Ebben legalább egyetértettünk.

– Hm – mormoltam, mialatt belenéztem a sötét pillantásába. – Amúgy finom a krumpli. Apád csinálta?

– Én csináltam! – vágta rá felháborodva. – Csak én!

Azért ez meglepett.

– Akkor talán most nem tépem meg a szárnyad – böktem felé fenyegetően, mire az ajka mosolyra húzódott. – Akár kiengesztelhetnél.

– Egy csókkal?

Akaratlanul nevettem fel. Ez elképesztő!

– Ha azt mondom, nem, akkor itt fogsz hagyni?

Grimaszt vágott.

– Nem. Mit szeretnél? Mit csináljak? – kérdezte, és nekidőlt a polcnak.

– Iskola után többen a keresésére indulunk. Esetleg repülhetnél egyet a környéken.

Nagy levegőt vett, félmosolyt villantott.

– Szerinted okos dolog akkor repkedni, amikor bárki megláthat? – vonta fel a szemöldökét. – Segíthetek keresni, de szerintem nincs értelme a környéken mászkálni. Ott kéne kezdeni a keresést, ahonnan eltűnt.

Idegességemben már az ajkam rágcsáltam.

– Menjünk el a buli helyszínére?

– Tudod az utat? Vagy akár... mehetünk helyváltoztatással. Este.

Nem tetszett az ötlet, de közben mégis. Elég ellentmondásos, nem igaz? Részben az én hibám Lory eltűnése.

– Oké! – egyeztem bele félresöpörve a racionalitást. – Találkozzunk nálam, addig kitalálom, mit mondok anyáéknak. Tízkor. De... ne csengess be, csak... várj meg az utca sarkán!

– Legyen így, drága! Már alig várom a közös kalandunkat! – kacsintott rám, majd ellökte magát a polctól, és hátrált két lépést. – Azért fontold meg azt a csókot! – Ezzel köddé vált.

○•○•○

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! :)

A köviben várható egy kis... nyalakodás.