Igyekeztem elképedve pislogni a szüleimre, de igencsak nehézkesnek bizonyult, mikor alig győztem visszatartani a kacagást. Értem én, fenyegetés, aggasztó tények meg miegymás, de pontosan tudtam, hogy Nestor nem engedett szabadon egy titánt sem, hiszen aznap reggel végig velem volt. Konkrétan egy személyben biztosítom számára az alibit. Azonban ők nem tudják – illetve ezek szerint az istenek sem Apollónon kívül –, hogy Erisz fia egyben Thanatoszé is. Különben már rég elővették volna. Nestor tényleg nem hazudott, mikor arról beszélt, teljesen semmibe veszik őt, mintha nem is létezne. Annyira nem vágják, ki ő, hogy Hádész indokolatlan pletykákat terjeszt róla. Apollón meg valamiért tartotta a száját, esetleg jelen sem volt.

– Értem.

– Nem tudjuk, ki az a fiú – folytatta apa. – De veszélyes! Kitől származik? Talán Árész az apja?

Az ajkamba haraptam, nehogy elszóljam magam.

– Azt pletykálják, hogy kisbabákat vacsorázik – villant meg anya kék írisze.

Felnevettem. Akkor szerencsés lehettem, ugyanis egy ideje már nem vagyok kisbaba.

– Miért enne bárki kisbabákat? Jesszusom, mekkora baromság!

– Mert ízlenek neki, nyilván! – mondta apa teljes meggyőződéssel.

Tekintetem a padlóra siklott. Esküszöm, vártam már, hogy elmeséljem Nestornak, miket találtak ki róla, esetleg megkérdezzem, tényleg zsánere-e a kisbaba zabálás.

– Attól még, hogy Erisz gyereke, nem feltétlen uzsonnázik csecsemőket. Az is lehet, tök jó fej!

Apa homloka mély ráncokba szaladt.

– Miért véded?

– Nem védem! – forgattam a szemem. – Csak borzalmasan előítéletesek vagytok! Nem is tudjuk, ki az! Akkor meg miért terjesztetek róla ilyesmit?

Anya előrehajolt. Megtámaszkodott a combján.

– Ez igaz, de ettől még nem lesz kevésbé veszélyes. Ahogy mondod, nem ismerjük. Lehet velejéig romlott, de lehet jó fej is. Inkább ne derítsük ki! Ezért maradsz itthon!

Összeszorult a mellkasom a rám törő ellenérzésektől. Mi vagyok én? Kutya? Kennelbe zárnak? És mindezt miért? Mert egyke vagyok, és azt hiszik, az első szellő elsodor. Bárcsak lenne egy húgom! Vagy kettő. Minden egyszerűbb volna.

– Nem értem, mi értelme engem bezárni. Tudok vigyázni magamra!

– Persze – reflektált apa. – Viszont egyértelműen azzal tudnának a legjobbat megszívatni minket, ha téged bántanának, kicsim. Nem akarjuk, hogy bajod essen. Nem fogunk bezárni, félreértesz. Csak mindig tudni akarjuk, kivel vagy és merre jársz. Lehetőleg itthon legyél, vagy akár átmehetsz Carolékhoz. Hívd át a barátod! Nem zavar, ha itt van.

Nem bírtam ki. Kitört belőlem a röhögés. A karfába kapaszkodva törölgettem a szabad kezemmel a kicsorduló könnyeim. Borzalmasan éreztem magam. Annyira kellemetlen! Utálom, amiért nem oszthatom meg velük, ki Nestor, ezért mosolyogva invitálják azt, akitől amúgy annyira féltenek.

– Eirini! – csattant fel anya. – Nincs ebben semmi vicces! Mi annyira nevetséges?

– Bocsi – kapkodtam levegő után, hátha lenyugszom tőle. Végül a képességem segítségével erőszakoltam magamra némi békét. – Sajnálom, csak ez annyira gáz!

– Meg akarunk védeni! – Apa háborogva ugrott talpra. – Mit csináljak, hogy ne sértődj meg, de biztonságban is légy?

– Képes vagyok vigyázni magamra. – Összevontam a szemöldököm. Nem terveztem veszekedni velük, noha igazán nem fűlött a fogam ehhez az egészhez. – Mindegy. Rendben van.

Egy terv körvonalazódott az elmémben: néhányszor áthívom Nestort, megismerik, aztán idővel elmeséljük nekik, ki ő valójában. Nincs más lehetőség. A saját szemükkel kell látniuk, hogy nem gyilkol kisbabákat.

Ekkor beugrott a délutáni látogatásom.

– Délután átmegyek Zinonhoz. – Szándékosan közöltem, és nem kérdeztem.

– Nem! – szállt vitába apa. – Sajnálom, hogy én vagyok a szarfej, drágám, de nem. Jöjjön a srác!

Rosszallóan ráztam a fejem.

–Téged is mindentől eltiltottak, amikor velem egyidős voltál, apa? – érdeklődtem gúnyosan. – És téged, anya? Te mit csinál tizennyolc évesen? Rose mama kulcsra zárta az ajtód, és csak vizet meg kenyeret csúsztatott be alatta? Hm?

Anyáék összenéztek. Úgy tűnt, megdöbbentette őket a szenvtelen szónoklatom.

– Nem – felelte komoran az anyukám. – De attól még, hogy az én anyám akkoriban nem feltétlen törődött velem, én változtathatok ezen, és megvédhetem a lányom.

– Hol lakik a srác? – Apám morgolódva ült vissza. – A közelben?

A Tartaroszban? Ezért járnak neki pluszpontok? Nem hinném, hogy valaha odaengednének.

– A városban – kamuztam. – Innen tíz perc kocsival.

– És érted jön? – hunyorgott apa. – Ennyi lehetne benne.

Felsóhajtottam.

– Persze! – bólintottam teljes átéléssel. – Ez azt jelenti, hogy nem zártok kilencvenhét méter magas toronyba? Mert ha igen, elkezdem növeszteni a hajam meg beszerzek egy sárkányt, hogy megvédjen.

– Eirini! – Apa összeszorította a száját, aztán elbukott, és felnevetett. – Szörnyű vagy!

– Apuci! – görbítettem le az ajkam. Nagyokat pislogtam felé. – Légyszi!

– Maddox! Ne! – szörnyülködött anya. – Ne nézz oda!

– Apuci, ugye tudod, mennyire szeretlek?

Apa már rázkódott a visszafojtott nevetéstől. Igyekezett fapofával viselni a kislányos könyörgésem, de elég bénán csinálta. Még anya megrovó pillantásai sem fojtották belé a hirtelen támadt jókedvet.

– Maddox! – kiáltotta rá anya. – Csukd be a szemed!

– Nem lehet. – Felkuncogott, és megfogta anya kezét. – Ves, ezt a csatát már elvesztettük. Néha bele kell törődni, és a továbblépni. – Ezzel felém nézett. – Menj át ma a barátodhoz, oké? És akkor megkaphatom az év apja díjat vagy valami.

– Rohadt szar szülők vagyunk! – mordult rá az anyám. – Komolyan megenyhültél? Néhány édes, cuki pillantástól és egyetlen szeretlektől?

– Igen, mert igaza van! Ezért lehet a mai nap kivétel. De holnaptól minden lépésedről tudni akarok! Ma is írj! Amikor odaérsz, és amikor elindulsz haza! Oké? Ez a feltételem!

– Oké! Nyugodj meg, apa! Szerintem besavanyodtál az évek alatt.

– Szerinted besavanyodtam? – kérdezte anyát.

– Nem, de elgyengültél. Az előbb mutattad be, mennyire!

Felvihogtam.

– Miért? Velünk sem üvöltött sose senki, ha leléptünk! – Vigyorogva hallgattam a védőbeszédét. Úgy látszik, apa átállt hozzám. – Ennyit igazán megtehetünk érte, szerelmem.

Jaj, kezdődik!

– Én megyek! – szökkentem fel. – Ti csak romantikázzatok nélkülem!

– Erről jut eszembe! – Anya érdeklődve fordult felém, ugyanis már a küszöbön álltam. – Zinon és te... jártok?

– Nem, csak barátok vagyunk.

– Csak, hogy értsem. Nem smároltál vele? – folytatta apa a kínos kérdezősködést.– Tudod, az az, amikor ledugjátok egymás torkán a nyelveteket...

– Tudom, mit jelent a smárolás! – förmedtem rá.

– Bocs, anyád nem tudta egy ideig, és...

Kapott egyet a vállára, mire megcsóváltam a fejem.

– Fejezd már be! Mindig is tudtam, mi az a smárolás!

– Sziasztok! – Futva iramodtam a szobám felé. Legalább kikerültem a válaszadást. Ebben már nem akartam hazudni nekik, így jobb lesz, ha sose jön fel újra ez a téma.

○•○•○

Nagyon reméltem, hogy Nestor komolyan vette az istenchaten keresztül küldött üzenetem. Egyelőre még nem találtam ki, mit fogok mondani, amennyiben kocsi nélkül állít be hozzánk. Valószínűleg apa elég dühös lesz a hazugságaim miatt. Így is kész csoda, hogy nem vont félre, és kötötte az orromra a jövő különböző változatait. Furcsa, mert míg Braylennel voltam, majdnem kétnaponta megtette, és minden buli előtt szintén. Talán látta előre, hogy megcsal? A gondolat szöget ütött a fejembe, ezért még közvetlen Nestor érkezése előtt felkerestem őt.

– Kérdezhetek valamit? – dőltem neki a konyhapultnak. Rám emelte zöld szemét, és bekapott egy falat pizzát.

– Bármit, kicsim!

– Azért utáltad Brayt, mert láttad, hogy meg fog csalni?

Letette a kezében tartott szeletet. Hirtelen érdekessé vált a fehér tányér nemlétező mintázata. A reakciójából már sejtettem a választ.

– Nem tudtam, mikor történik meg. Elég homályos volt az egész, de igen.

– Miért nem ezt mondtad? – Nem váltam feldúlttá, hiszen már egyébként is mindegy, de azért érdekelt.

– Mert halálosan odavoltál azért a fiúért. Ilyenkor hiába mondanék bármit, nem fog eltántorítani, csak elcsesztem volna vele a kapcsolatunk. Nem szeretnék rosszban lenni a lányommal. Akár azt is hihetnéd, szándékosan hazudok a szándékairól, mivel nem akarom, hogy vele légy.

Apa gyerekorom óta azt állította anyáról, hogy túlgondolja a dolgokat. Kezdtem úgy érezni, ő is átvette ezt a szokást.

– Azért ez túlzás – mosolyogtam rá. – Tudom, hogy nem akarsz nekem rosszat. Braylen is érezte, mennyire utálod.

– Tényleg? – harapott egyet. – Nagyon helyes!

Rosszallóan megcsóváltam a fejem, ám a csengő vége megszólalt, úgyhogy nem sok időm maradt a legújabb információkon agyalni. Nem mintha szükséges lenne. Nem haragszom apára, amiért megpróbálta a tudtomra adni a maga sajátos módján a Bray-ügyet. Viszont ebből levonhatom a következtetést, ugyanis Nestorral kapcsolatban nincs ellenvetése. Habár lehet, nem is látja a jövőjét, hiszen egy teljesen más személynek hiszi. Vagy, ha mégis, nincs kivetnivalója. Egyelőre.

Odaléptem apához, és arcon pusziltam.

– Küldök üzenetet, amint odaértem! – biztosítottam róla. El akartam húzódni, de szenvtelenül összeborzolta a hajam. – Apa! – kiáltottam. – A francba már! Mégsem küldök semmit! További jó étvágyat!

A hajam igazgatja siettem az ajtó felé.

– Ha nem jön meg az üzenet, utánad indulok! – hallottam a nevetését.

– Mindjárt gondoltam – szóltam vissza szarkasztikusan, majd felkaptam a kabátom, és kirontottam a verandára. Majdnem elsodortam a békésen álldogáló Nestort. – Szia! Hűha!

A házunk előtt egy új Land Rover parkolt.

– A hintó előállt! Hogy tetszik?

– Célnak megfelel – sandítottam rá.

– Akkor ne várjunk tovább!

Nestor kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. Behuppantam az anyósülésre. Aggodalmasan néztem körbe. Az orrom megcsapta a tipikus "új autó illat". A fekete műszarfal tökéletesen illet az ugyanolyan színű külső fényezéshez. A bőrülés melegen simult a fenekem alá. Ülésfűtés! Remek.

– Ugye nem vetettél egy kocsit csak ezért? – kérdeztem félve. Ismertem, milyen elborult ötleteik vannak az isteneknek, így igencsak lehetséges opciónak bizonyult.

– Nem. Ez az apámé – felelte vigyorogva, majd beindította a motort, és gázt adott. – Rég vezettem. Már azt hittem, kijöttem a gyakorlatból, de nem. Még mindig kiválóan csinálom.

Felhorkantam.

– Hol hagyjuk ezt a méregdrága autót? – Ekkor esett le, mit válaszolt. – Minek az apádnak kocsi?

– Nem tudom – vonta meg a vállát, és kikanyarodott az utcánkból –, de most jól jött. Van pár percre innen egy zsákutca. Gondoltam, ott leparkolunk. Na, de drága, meséld most már el, mi volt ennyire sürgős délelőtt!

Felsóhajtottam, aztán nekikezdtem a történetnek. Nestor szeme elkerekedett a kisbabás résznél, végül hangosan felnevetett rajta. Szörnyülködve hallgatta, mit hordtak össze róla, miközben arról mormogott valamit, hogy mennyire tipikus ez a hozzáállás.

– Nestor – érintettem meg a csuklóját –, naponta hány csecsemőt fogyasztasz el általában?

– Tíz-tizenkettőt, ha nincs étvágyam. Amúgy tizenöt körül, természetesen. A roston sült, baconbe forgatott babaláb a kedvencem.

– Sajtszósszal?

– Igen, úgyhogy remélem, nem probléma, ha megállunk elrabolni pár ártatlan kiskölyköt. – Gondterhelt sóhaj szakadt fel belőle. – Rini, nekem nincs bajom a gyerekekkel. Kannibál sem vagyok. Ezt fontosnak éreztem leszögezni.

– Komolyan? – kérdeztem, mintha meglepett volna a hír. – Nem mondod!

– Ki találta ezt ki?

– Tudtommal Hádész.

– A legjobbakat kívánom neki – mormolta az orra alatt.

– Szeretnéd, ha bosszúból tönkretenném az egyik becsben tartott szobrát? Imádja őket. Biztos van köztük olyan, amin kisbaba van. Célzásértékű lenne. – Viccnek szántam, de Nestor hevesen bólogatni kezdett. Egyébként röhejes, Hádész mennyire szerelmes a palotájában lévő díszítőelemekbe. Rengeteg farkat és puncit láthat az ember, ha belép oda, ugyanis a legtöbb szobor nem visel ruhát.

Felnevettem.

– Igen! Szedd darabokra, hátha megijed tőle. – Immár ő is kuncogott, miközben leparkolt egy szürkére mázolt épület előtt. – Szerintem itt jók leszünk.

A tekintetem végigsiklott a csupasz fákon, melyek a járda mentén sorakoztak, végignéztem a félhold alakban épült házakon, majd bólintottam. Normális környéknek tűnt, ráadásul tényleg nincs messze tőlünk. Alig tíz percet jöttünk. Talán ebben az is közrejátszott, hogy Nestor versenypilótának képzelte magát.

Elküldtem apának az üzit, miszerint rendben ideértem, aztán eszközöltünk egy helyváltoztatást.

A Tartarosz palotájának kertje még mindig fényűzőnek számított. A kastély faláig húzódó, színes virághalmokat gyengéden ringatta a meleg szellő. Vonzották a tekintetem a sárga bogyós bokrok.

Átszeltük a kővel kirakott utat, és beléptünk a kastélyba. Már a hosszú előtérben levettem a kabátom. Thanatosz nem viccel. Rendesen befűtött vagy mi.

Nestor felvezetett a jobb oldali lépcsőn. Azon tűnődtem, miközben felmentünk az obszidiánfokokon, hogy lassan megjegyzem a járást. Még akkor is, ha a folyosók elég hasonlóak: mind fekete színben pompáznak, és az összes fényt a falakra szerelt fáklyák adják. Félelmetes árnyékok táncoltak a plafonon és a padlón. A tűz halk sercegése viszont megnyugtatónak hatott.

– Nestor! – Thanatosz épp akkor fordult be a folyosóra, amikor a fia kitárta a szobájának kétszárnyú ajtaját. – Á, Eirini! Örülök, hogy látlak! Hogy vagy?

A férfi lecövekelt előttünk. Fekete hajzuhataga a vállára omlott, de a nagyját eltakarta a köpenye. Koromszínű írisze érdeklődve fürkészett bennünket.

– Jól, köszönöm – bólogattam piciket.

– Örömmel hallom – reflektált mosolyogva. Továbbra is furcsának találtam a közvetlenségét és örökös pozitív kisugárzását. Nem így képzelné az ember a halált. Mufurc, befordult alaknak, akit kizárólag az életet, hogy dumáljon néhány megrekedt lélekkel. – Nestor, a lány nem halt meg.

Megdobbant a szívem. Nem tudtam, kiről beszélnek, de valamiért úgy éreztem, Roryhoz lehet köze. Istenek! Totál megfeledkeztem róla a szüleim drámája miatt. Egész délután azon gondolkodtam, hogyan bújjak ki a felügyeletük alól, így Rory háttérbe szorult. Borzalmas barátnő vált belőlem. Kétszeresen is, még akkor is, ha megbántott azzal, hogy nem szólt Bray és Zaya kis kalandjáról.

Elfojtottam a sóhajtozásra való késztetésem.

– Akkor hol a fenében lehet? – Ezzel megbizonyosodtam róla, hogy valóban a róla lehet szó.

– Nem tudom, fiam – érkezett a lelombozó válasz. –Elküldtem Ramet és Joyt, hogy keressék tovább.

Csak pislogtam. Jól hallottam? Konkrétan Nestor bevonta az apját az ügyembe, ő pedig még segít is neki? Mi a fene? Hova kerültem? Mitől ennyire segítőkészek ezek ketten? Mondjuk nem bántam, viszont azt nem tudtam, hogyan fogom meghálálni. Reméltem, nem ledolgoznom kell. Habár szívesen felszolgálom pár hétig az ebédet, amennyiben rálelnek Roryra.

– Kösz, apa!

– Eirini – pillantott rám ismét a férfi –, holnap van kedved velünk vacsorázni?

Esélytelen.

– Nem hiszem, hogy a szüleim nyitottak lennének rá. Most sem tudják, merre kószálok – ismertem be a talpam alatt húzódó márványpadlót fixírozva. Titkon szégyelltem a hazugságaim. – Azt hiszik, hogy...

– Hogy kisbabákat eszem! – fakadt ki Nestor, mire az apja öblösen felnevetett. – Nem vicces! Ezek komolyan kannibálnak néznek! Sőt, engem gyanúsítanak a titánok elengedésével! Azt hiszik, valami tömeggyilkos vagyok, aki éjszaka elrabolja a csecsemőket, hogy aztán megsüsse és megegye őket!

A panaszos hangja mosolygásra késztetett.

– Valóban? – mulatott tovább. – Ne foglalkozz vele! Ez jó hír, Nestor, kevesebben törnek az életedre, ha félnek tőled, nem igaz?

– Mert általában sokan megteszik?– kapkodtam kettejük közt a tekintetem.

– Nem. – Nestor megrántotta a vállát, majd Thanatoszra pillantott. – Hagyd ezt a vacsorás dolgot! Idővel elfelejtik a pletykákat, addig meg igyekszem kevesebb babát elrabolni, és megzabálni.

– Utánajárok ezeknek a pletykáknak – fordított hátat Thanatosz, és öles léptekkel elvonult.

Nestor beterelt a szobájába. Ledobtam a kabátom, leültem az ágyának szélére, aztán várakozón ránéztem. Már különösen érdekelt, miért rángatott ide.

– Tehát? Mit akartál mutatni?

A fiú az íróasztalához sétált. Kihúzott egy fiókot, amiből előhalászott egy papírt. Mellém érve a combomra helyezte.

"A káosz halállal keveredve szállt a földre. A mélyen féltett béke mindig ott járt."

– Mi ez? – forgattam az apró lapot.

– Mese, állítólag. Nyolcéves lehetettem, amikor az apám elmesélte. Fogalmam sincs hogy van tovább. Ez a két mondat maradt meg belőle, ezért leírtam.

Elkalandozva bámultam a dőlt betűkkel írt mondatokat. Azon tűnődtem, fiú létére milyen szépen, olvashatóan jegyezte le ezt a valamit.

– Szerinted ennek van bármi köze hozzánk?

– Te vagy a béke istennője.

– Jó, hát attól még utalhat bármire...

– Nem hiszek a véletlenekben – huppant le a jobbomra, és a derekamra csúsztatta a tenyerét. Megborzongtam. Nem tudtam, hogy az érintésétől vagy a papírra vetett szavaktól. Inkább az előbbinek tulajdonítottam.

– Csak a sorsban?

– Ananké eljött apámhoz a születésem után. Szerintem igenis van jelentősége!

Ananké a végzet és az elkerülhetetlen sors istennője, tehát ebből adódóan már értettem, miért gondolja ezt.

– Értem.

– Szerintem nem – fordult felém. A térde súrolta a combom oldalát. Meleg tenyerébe fogta a kezem. – Tény, hogy nem emlékszem sokra ebből a meséből, de meggyőződésem, mióta hétvégén eszembe jutott, hogy ez rólunk szól.

– És akkor ezért hiszed azt, hogy sült krumplival meg kell hódítanod? Mert beugrott két mondat?

Az illata megcsapta az érzékszerveim. Milyen érdekes... Mintha így akarna magához hívogatni. Fránya hormonok! Összerándult az alhasam. Az istenekre! Mi ütött belém, de komolyan? Miért vágyom rá az első csókunk óta?

– Nem, drága. Azért, mert tetszik az őrületed. Heves vagy. Már említettem, de a személyiséged nem valami békés. Tüzes vagy, bátor és szexi. Ráadásul gyönyörű is! Éjszakánként meg azon agyalok, milyen fura érzéseket kelt bennem a csókod. Nem bírom kiverni a fejemből azt, ami a könyvtárban meg a buliban történt.

Én sem. A többit sem. Visszafojthatatlan vágy lett úrrá rajtam, hogy az ölébe mászva leteperjem. A semmiből érkezett, és ez kellően megijesztett, főleg a kisebb sokkot okozó beszámolója után. Gyönyörű, szexi, tüzes? Ajjaj.

– Kezdem úgy érezni, ha ilyen költőien beszélsz, hogy csak kitaláltad ezt – lengettem meg előtte a lapot a szabad kezemmel. A másikat azóta is fogta, lassan simogatta. Azért nem úgy van az, hogy legördül a csinos kis ajkáról néhány szívmelengető bók, és a nyakába vetem magam. Még akkor sem, ha a testem felforrósodik ettől a közelségtől, és a csókjáért epekedik. – Szóval, összefoglalom: úgy gondolod, nincs értelme velem kikezdened, mert túl problémás lenne, de közben hiszel a sorsban, feláll rám a farkad, és bejövök neked, ezért szarsz a világra, és megpróbálsz felszedni?

– Mi értelme az egésznek, ha nincs benne egy kis izgalom, drága? – vigyorgott rám a tipikus, szenvtelen vigyorával. Az ezüst pöttyök kiélesedtek sötét íriszében. Huncut fény csillant benne. – Látod? Nem vagy félős, ki mered mondani hangosan a farok szót, és nem félsz tőlem.

– Megint kezdi – mormogtam az orrom alatt.

– Jól van – nevetett fel. – Akkor is tetszik, hogy nem futamodtál meg, pedig nem egyszer viselkedtem faszfejként. A világ összes sült krumpliját megsütöm neked. Mit szólsz hozzá?

Hangosan felvihogtam. Elképesztő ez a srác!

– Csábító ajánlat. – Egyenesen a szemébe néztem. – Van egyéb is?

– Mit szólnál egy csókhoz?

A pillantásom a szájára siklott. A mellkasomban izgatott várakozás kelt életre. Nem tudtam, miért vagy hogyan, de kezdett egyre kevésbé érdekelni. Valamikor elvetettem a nemrégiben szárnyra kapott gondolatot az édes bókokkal kapcsolatban. Talán mégis a nyakába vetem magam.

Megbeszéltük már, hogy adunk egymásnak egy-egy esélyt, aztán lesz, ami lesz. Addig meg azt hiszem, kiélvezhetjük a másik társaságát.

Igen, egyértelműen rádumáltam magam egy borzalmas döntésre, de mit tehetnék, mikor vágytam arra a csókra? A csókra, és... annál is többre. Talán a farkát akarom. Úgyis szóba hoztam! Igen, azt hiszem, ideje lenne elengednem magam, és sodródnom az árral.

Nem feleltem. Helyette sunyi mosollyal átvetettem a lábam a combján, és belecsüccsentem az ölébe. Francba az egésszel! Majd összekaparom a széthullott szívem, miután átgázolt rajta, addig meg legyen, ahogy lennie kell! Apollón mottója feloldozásnak érződött.

Nestor elvigyorodott, átkarolta a csípőm, majd rányomta finom ajkát az enyémre.

Azt hiszem, mindketten tudtuk, innentől nem lesz megállás.

○•○•○

Sziasztok!

Innentől tényleg nincs megállás. Vagy valami ilyesmi :D 

Most nem mondom el, mi várható a köviben, de... lehet, hogy némi nyalakodás beleférhet...