Magabiztosságot öltöttem magamra, mielőtt válaszoltam apa igencsak határozott kérdésére. Belül ugyan átkozódtam, de sejtettem, eljött az ideje kihúznom a seggem a helyzetből, ha már ennyire nyomorék módon belekeveredtem. Nem beszélhettem Nestorról, mert az egyet jelent a bebörtönzésemmel. Mindketten bepánikolnának Erisz fia miatt. Ugyanakkor nem muszáj megemlítenem, hogy kinek a kije. Féligazság a megoldás, nem igaz?

– Megismertem egy srácot – közöltem a lehetőségekhez mérten egész nyugodtan.

– És ez a random srác titánokról beszél neked? – Apám szeme gyanakvóan megvillant.

Fogós kérdés.

– Megemlítette ma ebédnél – bólogattam ártatlanul. Ez sem hazugság. – De ti miről beszéltetek, ha nem erről?

Anya felsóhajtott, zaklatottan pillantott apára.

– Elsie-ről, kicsim.

Hogy a francba jön ide a nagynéném? Elsie az apám félisten húga. Nem értettem, miért féltik őt. Talán apa látott valamit? Baja fog esni? Vagy...

– Talán feladatot kapott?

– Igen – fonta össze apa a kezét. – Ezzel ne foglalkozz! Milyen fiúról van szó?

Bassza meg!

– Egy félistenről – nyögtem ki. Végül is tudok szerezni egyet, ugye? Nestor testvére vagy barátja – testvér barátja – elég nyitott személyiségnek tűnt.

– Ilyen jól informált lenne a srác? – folytatta apa. Mérges ráncok keletkeztek a homlokán. Ritkán láttam őt így. – Mégis miért? Honnan szedi ezt a baromságot? Csak tudnánk róla, ha elszökött volna két titán a Tartaroszból.

Az istenekre! Jobb lesz, ha innentől megadom magam, és kitérő válaszokat adok, mielőtt kibukik belőlem az igazság Nestorról. Sosem hazudtam a szüleimnek.

– Igen, lehet, hogy hülyeségeket beszélt. Mindegy is!

– Mi a neve? – lépett közelebb anya. – Miért nem meséltél róla?

– Nem tartottam fontosnak – védekeztem. – Nem is tudtam, hogy ott van, pedig év elején jött.

– Aha, és csak úgy odament hozzád vagy mi? – Apa immár hunyorogva figyelt. Elgondolkodva csóváltam meg a fejem.

– Nem. Én mentem oda hozzá.

– Mi a neve? – ismételte anya már-már zaklatottan.

– Zinon. – Azon sem csodálkoznék, ha megjelenne mögöttem Thanatosz és elragadná a lelkem a sok hazugságért, amit a szüleimnek nyomtam le. Eközben reméltem, Zinon egy olyan istenség fia, akitől nem kapnak sikítófrászt.

– Nem hallottam róla – mondta apa. – Hívd át! Szeretném megismerni.

Szent istenek! Azonnal beszélnem kell Nestorral!

– Oké, akkor kedden...

– Kedden? Hívd fel most!

Elfintorodtam.

– Nincs meg a száma! Honnan lenne? Nem randizni járok vele, csak együtt ebédeltünk. Az iskolában, mielőtt félreértenétek...

Apa már megint összenézett anyával. Kezdtem felmérgelni magam.

– Nem értem, édesem, miért titkoltad el, mikor a barátaidról kérdezősködtünk – zendített rá anya. – Kitől származik a srác?

Mocskos király kérdés!

– Nem kérdeztem.

– Te most csak szórakozol, ugye? Leülsz dumálni egy félistennel, és meg sem kérdezed, ki az anyja vagy apja? Ez elég hihetetlen számomra, Eirini. – Apa elfordult. Megtámaszkodott a mosogató szélén, és kibámult az ablakon. – Van valami, amit el szeretnél mondani nekünk?

Mit teszek, ha belenéz a jövőbe, és meglátja Nestort? Csak nem...

– Nincs. Szólni fogok, ha lesz, jó? Ne aggódjatok! Minden rendben van.

Anya idegesen járkált fel-alá.

– Biztos?

– Igen!

– Akkor is találkozni akarok vele! – jelentette ki az apám, miközben felém fordult. – Holnap!

– Oké! – emeltem meg a hangom. – Akkor idevarázsolom neked!

– Eirini!

– Most mi van már? – kiáltottam a kelleténél feldúltabban. – Hogy teremtsem ide azt a csávót, apa? De most komolyan!

– A mai fejlett technológia mellett biztosan meg tudod oldani. Ne mondd nekem, hogy nincs fent egy közösségi oldalon sem! – Apa megállíthatatlanul vitatkozott velem. Megemeltem az állam. Nem fog tágítani, ha a biztonságomról van szó.

– Jól van! Megoldom, oké? – Ezzel hátat fordítottam nekik, és egyszerűen visszatértem a Royal Oakban lévő házunkba.

Összehúztam a kabátom, és meglódultam kifelé. Végigrobogtam a járdán, mialatt azon morfondíroztam, hol lenne a legjobb hely egy titkos találkozóra Nestorral. Elképzelésem sem volt, hogyan hívhatnám ide, de egyszer mintha anya említette volna, hogy akaratkivetítéssel minden lehetséges. Eddig általában be is jött, szóval... megpróbálom istenesen felhívni. Nincs más választásom. Ezen gyenge "érvek" alapján kötöttem ki tíz perccel később az iskola könyvtárában. Ide csak a legelvetemültebbek járnak, úgyhogy tökéletes lesz a megható összejövetelre. A kémia részlegen cövekeltem le, két magas polcrendszer között, melyeket végig unalmasnál unalmasabb tankönyvek borítottak.

A H2O című kötetet bámulva koncentrálni kezdtem. Akarni nem nehéz, de kellő időbefektetésbe kerül; főleg, ha ritkán próbálkozom újdonságokkal. Még sosem szóltam istenekhez.

Nestor?

Hahó?

Nestor?

Istenek, ez nevetséges!

Nestor, hallasz engem? Ha igen, gyere a suli könyvtárába!

Aha, tuti, hülyének fog nézni.

Nestor?

Egyre ingerültebben ejtettem ki magamban a nevét.

Nestor...

Mi a vezetékneve?

Nestor, fogalmam sincs, mi a vezetékneved!

– Georgiou. – Összerezzentem. – Túlteng köztünk a kémia, Rini.

Tessék?

A túloldalon, velem szemben mozgást érzékeltem. A polc másik felén kihúzódott egy könyv, majd felém tolódott a H2O című. Elvettem, és bekukucskáltam a lyukba. Fekete, ezüstpettyes szempárral néztem farkasszemet.

– Miről hadoválsz? – suttogtam.

– Erről a sok könyvről, drága. – Szenvtelen vigyort villantott rám, majd egyszerűen eltűnt. Rögtön megfordultam. Nestor közvetlen előttem állt.

– Nagyon vicces vagy – raktam vissza az érdekfeszítő olvasmányt a helyére.

– Te lógsz a kémiásoknak fenntartott részlegen – dőlt neki a polcnak. Lazán. Rohadt lazán: még a lábát is keresztbe vetette. – Hiányoztam? Azért hívtál, mert nem bírsz kiverni a fejedből? Szeretnél egy csókot?

Ezt a nagyképű dögöt!

– Nem. – Megforgattam a szemem. – Szükségem lenne a segítségedre.

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét. – Mivel kapcsolatban?

Összefűztem a karom.

– Kellemetlen helyzetbe keveredtem. Talán elszóltam magam a szüleim előtt a titános ügyet illetően, és most nagyon kíváncsiak honnan tudom, így azt hazudtam, hogy egy félisten jár az iskolába, és tőle. Szerezz nekem egyet! A barátod vagy öcséd nem szeretne segíteni?

Nestor pillantása elsötétült.

– Szóval igazából Zino segítségére van szükséged?

Felsóhajtottam. Igaza van.

– Igen.

– Eljátszhatom én is, hogy az vagyok.

Önkéntelenül nevettem fel.

– Nestor, szerintem a legrosszabb napodon is istennek festesz.

A huncut félmosolya rádöbbentett, mekkora egonövelő baromságot mondtam. Valójában megnyílhatna alattam a föld. Az ajkam harapdálva pislogtam rá. Már megint sikerült zavarba hoznia. Vagyis magamnak csináltam...

– Tényleg? – Elém lépett. Automatikus hátráltam egyet, így a hátam a könyvespolcnak szorult. Jobb kezével megtámaszkodott a fejem mellett, és felém hajolt. – Mit kapok cserébe?

– Semmit! – Kihúztam magam. Hiába próbált sarokba szorítani, még közelebb helyezkedtem hozzá. Alig pár centi választotta el egymástól az arcunkat. Nem hagytam, hogy a veszélyesnek ható pillantása belém fojtsa a szót. – Például megverlek, ha nem segítesz, miután egyszer már kihasználtál!

– Azt hittem, a béke istennője... békés – mért végig szemérmetlenül –, de drága, te minden vagy, csak békés nem. Furcsa. Valamiért félénknek hittelek. Annak tűnsz, mert olyan kis aranyos vagy. – Végighúzta az ujját az egyik előreeső tincsemen. – Megtévesztő.

– Lehet – mentem bele a játékba. – De drága, bármikor leböklek egy ceruzával. Athéné jól kitanított.

– Drágának hívtál? – Csodálkozás csillant az ezüstös feketeségben.

– Csak neked szabad?

Megrázta a fejét.

– Hihetetlen. Te tényleg nem félsz tőlem.

– Már megint itt tartunk? Nem hagyhatnánk későbbre a fétiseid?

Újabb vigyort villantott rám. Olyan közel húzódott hozzám, hogy a lehelete csiklandozta az arcom. Kizökkentem. A kezdeti határozottságom a kukában landolt.

– Meg fogom szegni az egyezségünk egyik szabályát. – Nem tudom, mi okozta, de a szívem iszonyatos tempóra kapcsolt. Érdeklődve vizslattam Nestort, de ő kizárólag az ajkam fixírozta. Nagyon nyeltem. A szája ott körözött az enyém előtt, az orra végigsiklott a sajátomon. Belém szorult a levegő. A közelsége forróságot hozott, perzselő, megrendítő tüzet. Megfoghatatlan érzéseim támadtak, és csak erősödtek, mikor a tenyere a csípőmre siklott. A kabátom alá. Szinte égetett. Fekete haja a homlokába hullott, ahogy a távolság lassan megszűnt köztünk. Szája lágyan simult az enyémre.

Szentséges istenek! Mit művelünk?

Valamikor elvesztem. Talán abban a másodpercben, amikor a csók hevesebbé alakult. A fiú magához szorított, míg az ajkunk őrült táncot lejtett. Kutató nyelve engedélykérően érintette a szám. Nem tiltakoztam. Odapréselődtem kemény mellkasához, az ujjaim elvesztek sötét hajában. A nyelvünk összefonódott, a csípőjét nekem döntötte. A pulzusom a fülemben dobolt, az alhasamban életre kelt a vágy. Az illata, mely leginkább téli erdőre emlékeztetett, betöltötte az érzékszerveim. Hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon. Belefeledkeztem a bűnös késztetés okozta szenvedésbe.

– Nahát, még élek – súgta az ajkamra. – Mikor kéred Zinont?

Zinon? Nem kérem Zinont. Még egy ilyen csókot kérek.

Basszus!

– Holnapra – álltam ezüstös íriszének perzselő valóját. – Mondjuk délelőtt.

– Megbeszéltük. – A hüvelykujja végigsiklott az alsó ajkamon. – Tizenegyre megfelel?

– Aha.

– Remek. – Ezzel hátralépett. A valóság letaglózott. A teste többé nem ért az enyémhez. Üresség áradt szét az ereimben. – Akkor ennyi?

Ennyi? Lesmárol, aztán közli, hogy "akkor ennyi"?

– Ennyi! Te barom! Legközelebb eltöröm a karod, ha a beleegyezésem nélkül megcsókolsz!

Felnevetett.

– Bármikor ellökhettél volna, drága. Gyanítom, neked is legalább annyira jól esett, mint nekem. Máshol is szívesen megkóstolnálak. Ha eszedbe jutok az éjszaka, ne habozz szólni!

Ebbe fixen belepirultam.

– Szörnyű vagy – közöltem vele. – Szerintem keress magadnak egy nőt, ha ennyire kiéhezett vagy! Seggfej!

– Rendben, drága. – Megint az a rohadt vigyor.

Nestor előhúzott egy fekete rózsát a háta mögül, és a kezembe nyomta. Az égnek emeltem a szemem.

– Kösz, de nem kell minden alkalommal rózsát adnod.

– De igen. Szükség van rá. Még a végén a faszfej exed azt hiszi, hogy visszaszerezhet. Tőle hányszor kaptál virágot?

Egyszer sem.

– Néha.

– Képzelem. – Hátrasimította a haját. – Na, jól van, Rini. Mennem kell, van még egy kis elintéznivalóm. Remélem, értékeled, hogy rögtön rohantam hozzád.

– Köszönöm, hogy segítesz! – feleltem hálásan. Tényleg egy barom, de nem mondott nemet. A csók meg... hagyjuk egyelőre.

– Szívesen teszem. Még sosem kértek tőlem hasonlót. Állandóan meglepsz. – Hátrálni kezdett, majd felém bökött. – Az ajánlatom még áll, drága! Szólj nyugodtan, ha kedvet kapnál egy kis nyalakodáshoz.

Meg tudnám fojtani.

– Húzz innen, mielőtt kettéváglak ezzel a könyvvel! – Felkaptam a H2O-sat, fenyegetően, dobásra készen a fülem mellé emeltem.

– Az a fránya kémia, igaz, drága? – Rám kacsintott, és nevetve köddé vált.

○•○•○

Sziasztok!

Az az igazság, hogy ezt a fejezetet valamiért különösen szerettem írni. Visszaolvasva is megmosolyogtam, mert ez az egyik kedvenc részem. :D

És akkor a szokásos, mi várható a köviben:

– Megható találkozás Zinonnal

– Nestor és a nagy szája

– Némi heves szóváltás