Először megmerevedtem, amikor Nestor különösen puha szája hozzáért az enyémhez. Furcsa, bizsergető érzés áradt szét a mellkasomban. A szívem ugrott egyet.

Istenek!

Kicsit összezavarodtam, aztán rájöttem, mit művel, miután néhány másodperc után elhúzódott tőlem. Lényegében puszit lehelt az ajkamra, majd átkarolta a derekam, és magához vont. Megemelte a fejét, és rávigyorgott Brayre. Tehát így tervezte levakarni rólam? Miért tenne ilyet?

Nagyokat pislogtam Braylenre, aki a rögtönzött csók hatására megtorpant tőlünk nagyjából két méterre. Hitetlenkedve bámult, az arca grimaszba fordult. Undorodva hátrált kettőt, és elrohant. Elkerekedett szemmel lestem a sietős távozását. Még ő van megsértődve? Ha az emlékezetem nem csal, szakítottam vele, ráadásul ő csalt meg engem. Elképesztő, de komolyan!

– Ez a gond megoldódott. – Nestor elengedett, és megigazította a táskám pántját a vállamon.

Hirtelen nem tudtam, megköszönjem-e vagy ordítsam le a fejét.

– Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz – mondtam ki az igazságot. – És nem, nem oldódott meg.

– Miért?

– Bray nagyon akaratos személyiség. Szereti, ha a dolgok úgy mennek, ahogy ő eltervezte. Persze van benne kedvesség, de amikor akar valamit, azt általában megkapja.

– Tehát már eldöntötted, hogy visszatáncolsz hozzá? – fintorodott el Nestor.

– Mi? Dehogy! De ezzel nem ért véget.

Összefonta a karját.

– Szeretnéd, ha véget érne?

– Igen – bólintottam határozottan. – Megcsalt. Nem akarok tőle semmit.

– Akkor játsszuk el, hogy továbbléptél – hozta fel, mire automatikusan felnevettem. – Most mi van?

– Komolyan? Játsszuk el? Miért érné ez meg neked? – Hunyorogva figyeltem őt.

– Történne valami izgalmas – vonta meg a vállát. – Tudom, hogy tetszene neked ez az egész. Bosszút állhatnál rajta.

Ez annyira istenes duma! Az a baj, hogy igaza van. Tényleg tetszene. A kelleténél jobban is... Nem mintha bosszúálló típus lennék, de borsot törni annak az orra alá, aki hónapokon át dugott egy másik csajt, mikor én hűséges voltam hozzá? Egyszerre dugott kettőnkkel. Hányni fogok.

Arra jutottam, végül is nem veszíthetek vele. Legalább Bray lekopik rólam.

– De csak itt – böktem a mellkasára. Nestor elmosolyodott. – Az iskolán belül! És ne csókolgass, ha nem kérem!

Vigyort villantott felém. A szenvtelen fajtát.

– Rendben. Az iskolán belül, és természetesen. Elnézést kérek, hogy rád mertem tenni a szám.

– Remek, mindegy – motyogtam, és témát váltottam, miközben elindultunk a terem irányába. – Hogyan lesz ez ma? Az ebéd.

– Odamegyünk, és megebédelünk.

Rásandítottam. Késztetést éreztem tökön rúgni.

– Bővebben?

– Kicsengetés után találkozzunk a múltkori takarítószertárban! Értékelném, ha ezúttal nem vernél meg.

Felhúztam az orrom.

– Értékelném, ha ezúttal nem rángatnál be – feleltem a megfelelő terem előtt megállva.

– Megbeszéltük, drága! – Nestor a kezembe nyomott egy fekete rózsát, majd egyszerűen egyedül hagyott.

○•○•○

Az ajkam rágcsálva figyeltem az elém tornyosuló bronzszínű palotát. Idegesen dörzsölgettem a pulóverem ujját. Legszívesebben hazarohantam volna.

Közvetlen a hegy lábánál helyezkedett el az építmény. Kerítése ugyan nem volt, azonban legalább olyan díszes kerttel rendelkezett, akár az a rét, ahol legutoljára Nestorral jártam. Ámuldozva lestem a lágy szélben ringatózó virágok színkavalkádját, melyek a kastély faláig húzódtak. A bejárathoz, ami inkább tűnt óriási kapunak, három méter széles, kőből kirakott út vezetett. Néhány kósza, zöldellő bokor bukkant fel a mentén, amiket apró, sárga bogyók nyíltak. Azóta is nehezen jutott el a tudatomig, hogy a Tartaroszban sétálgatok. Egyenesen a halál palotájába. Halál...

Egész délelőtt Braylenen, a Nestorral kötött kis szövetségen és Rose mama halálán rugóztam. Az agyam folyamatosan vetítette elém a képeket, nem bírtam megnyugodni. A szívem egyik fele sajgott a gyásztól, míg a másik forrongott a méregtől. A kettősségtől pedig egyre rosszabb lett a kedvem. Mostanra pedig alig győztem visszafogni a könnyeim. Talán tényleg otthon kellett volna maradnom.

Pár méterrel a kapu előtt megtorpantam. Mély lélegzetet vettem. A temérdek fájdalom nyomta a mellkasom. Nem engedett szabadulni.

Halál. Mindenhol csak a halál.

Megremegett az ajkam.

– Rini, jól vagy? – kérdezte Nestor elém hajolva.

– Nem – ismertem el suttogva. Egy makacs könnycsepp végiggördült az arcomon. Sebtében letöröltem.

Nestor megemelte az állam, így kénytelen voltam belenézni sötét íriszébe.

– Mi bánt, drága?

Megvontam a vállam, és igyekeztem úrrá lenni az átkozott könnyeken, melyek megállíthatatlanul nedvesre mázolták a bőröm. Sűrűn törölgettem, hátha egyszer csak elapadnak.

– Én csak... én... nem dolgoztam még fel. Sosem... halt meg senkim, és most én... Azt hittem... azt hittem, nem is kell megtapasztalnom. Eszembe se jutott...

Butaság az egész. Gyerekes, naiv gondolatok, amiket jobb lett volna magamban tartanom. Milyen idióta hiszi azt, hogy bármilyen formában elkerülheti a halált? Talán mind ebben reménykedünk?

– Amit érzel, az normális – felelte lágyan. – Szerettél valakit, és ő elment. Rendben van, ha rosszul érzed magad emiatt. Idővel enyhülni fog itt a nyomás – érintette meg a mellkasom. – Közel állt hozzád, igaz?

– A nagymamám volt – suttogtam. – Anya nevelőanyja, ember. Tízéves koromig vele éltünk.

– Sajnálom! – Nestor közelebb lépett. Lassan magához húzott. Belevont az ölelésébe, míg én a vállára hajtottam a fejem. Mélyeket lélegezve próbáltam megnyugodni. Megcsapott férfias illata.

Kínosnak éreztem ezt a még szolidnak nevezhető érzelmi kitörést.

Lehunytam a szemem pár másodpercre, és elengedtem a képességem. Általában nem szoktam magamon használni, de jelenleg biztos voltam benne, hogy nélküle végigbőgöm a Thanatosszal való ebédet. A melegség úgy szétáradt bennem, akár egy puha takaró borul az ember testére. A megkönnyebbülés szinte arculcsapásként ért. Minden könnyű lett, akár egy szellőben szálló tollpihe. Az egész testem elernyedt, a vállam megrogyott, mintha elvesztettem volna a ránehezedő súlyt. Még időben elengedtem a gyeplőt. Ha túl sok nyugalmat árasztok szét magamban, még a végén drogosnak fogok tűnni.

– Mit csináltál? – kérdezte Nestor, miközben elengedett. Kutatóan fürkészett. Az ezüst pöttyök élesebben, kíváncsian ragyogtak.

– Csak megnyugtattam magam – sóhajtottam, és előhúztam a zsebemből egy zsebkendőt, hogy megtörölgessem az arcom.

– Ez elég durva volt – fonta össze a karját. – Én is éreztem, Rini.

A szemöldököm megemelkedett.

– Te is? – Nyeltem egyet. – Bocsánat, talán nem figyeltem eléggé... Szét vagyok zuhanva.

– Megdöbbentően kellemes volt – mosolygott rám, majd felém nyújtotta a kezét. – Mehetünk, drága?

Bólintottam, aztán hagytam, hogy megfogja a kezem. Bőrének érintése forrónak bizonyult. Megmagyarázhatatlan érzéseket keltett bennem. Nestor kész talány. Mit akar elérni? Egyáltalán mit akarhat tőlem?

Az agyalás rögvest tovaszállt, amikor kitárult előttünk a nehéznek tűnő kapu. Egy roppant hosszú előtérbe érkeztünk, melynek jobb és baloldalán lépcső kanyarodott. Gondolom, az emeletre. Ötletem sem lenne, merre induljak, ha egyedül lennék.

A falak koromfeketében pompáztak. A képek ijesztő, szárnyas alakokat formáltak, néhányon üstöt láttam, a többin virágos rétet. Talán konkrétan azt a pipacsrétet, ahol nemrég jártunk. Homlokzatig nyúló, díszes, szürke korinthoszi oszlopok helyezkedtek el, egészen a helyiség végéig. Simán szépségversenyt lehetne itt rendezni, mert tökéletes kifutónak szolgálna a hely a hosszúsága végett.

A fényt az oszlopokra körkörösen felszerelt fáklyák biztosították. A narancssárga fényjáték minden lobbanása kiütközött a sötét falak közül. Csodálkozva lestem az árnyékokat, melyek folyamatosan ott táncoltak a fekete-fehér, füstös márványos padlón. Egek, el ne csússzak rajta! Az kínos lenne.

– Erre gyere! – Nestor a jobb oldali lépcső felé húzott.

Két emeletnyit baktattunk felfelé az obszidián árnyalatú fokokon. Áthaladtunk egy szép, virágmintás boltív alatt, majd egy hosszú, végeláthatatlannak látszó folyosón kötöttünk ki. Meglepetten figyeltem, Nestor mennyire otthonosan mozog, ahogy céltudatosan balra kezdett húzni az ónixszínű falak között.

– Itt laksz? – kérdeztem tőle halkan. Magam sem tudtam, miért suttogok. Talán a palota kihaltsága tette. Él itt más egyáltalán?

– Igen.

Ó, te jó ég! Akkor ezt azt jelenti...

– Az anyád is... itt van, Nestor?

A fiú megtorpant. Rám emelte a szemét, melyben az ezüstös pontocskák elhomályosultak, és átvette a helyüket a éjsötét vihar. Megdöbbentem tőle, mennyire ideillik Nestor. Elveszne a falak között.

– Nincsen. Sosem járt itt. A szüleim nincsenek jóban.

Értetlenül csóváltam meg a fejem. Mi a fene?

– Akkor Erisszel máshol szoktál összefutni?

A srác nagy levegőt vett. Gondterheltnek tűnt.

– Általában igen. Heti egyszer megkörnyékez, én pedig végighallgatom a problémáit. Sok van neki, mióta Árész nincs, őt meg Zeusz kitiltotta az Olümposzról és kitagadta az istenek közül. Nem hoználak ide, ha itt volna. Az apámtól nem kell tartanod, ő kicsit sem olyan, mint hinnéd.

– Itt nőttél fel? – folytattam a kérdezősködést, miközben továbbhaladtunk.

– Igen. Apám közvetlen a születésem után elhozott ide. Ő nevelt fel. Az anyámmal általában akkor találkoztam, amikor apám úgy gondolta, eljött az ideje egy látogatásnak. Aztán a tavalyi év felét vele töltöttem, mert őszintén kíváncsi voltam, mi van vele. Akkor rukkolt elő veled, én meg mint jó gyerek, belementem. Így kerültem abba az iskolába tavaly szeptemberben. Azóta sem tudom, miért kérte, hogy figyeljelek. Azt meg még annyira sem, miképp szerette volna, hogy eltegyelek láb alól. De nyugi, drága, nem foglak bántani. Kedvellek. Nem olyan vagy, milyennek leírt téged, és ez kíváncsivá tesz.

– Csodás – mormoltam a szemem forgatva. – Kedves tőled, hogy esélyt adtál nekem. Ettől függetlenül habozás nélkül tökön rúglak, ha valami csapdát akarsz állítani! A szárnyadnál fogva lógatlak a legmagasabb csillárra, ha át mersz verni! Nincs rá szükségem. Van elég bajom enélkül is.

– Nahát! Látom, visszatért a harcias éned – villantott rám egy széles vigyort. – Kíváncsi lennék, hogyan vitelezed ki a csilláros ügyet. Minden bizonnyal érdekes lenne. – Kinyitott egy széles, kétszárnyú ajtót, aminek az elejére az étkező feliratot vésték görögül, majd megtolta a hátam. – Megjöttünk!

Azt hittem, egy tágas térben fogunk kikötni, azonban a várakozásaim alulmúlták magukat. Nestor egy aprócska helyiségbe vezetett be, melynek közepén kerek asztal kapott helyet, körülötte hat székkel. A közepére különféle ínyencségeket halmoztak. Három helyen egy-egy gyertya világoskéken lobogott. A további fény a falra applikált fáklyák adták. Az ablakból tökéletes rálátás nyílt a kastély előtt húzódó gyönyörű növényekre.

A legjobban mégis az lepett meg, hogy a szoba sötét falain különféle kúszónövények kanyarogtak, és egy apró, falból csorgó, kőből készült minivízesés felé tartottak. Elképedve pislogtam körbe.

A gőzölgő, ínycsiklandó illatot árasztó ételek mögött ott ült Thanatosz. Ezúttal nem viselt köpenyt. Helyette inget húzott. Fekete hajzuhataga a vállára omlott. Koromszínű írisze érdeklődve fürkészett bennünket.

– Na, végre! – szólalt meg derűs hangon. – Már attól féltem, valami gond akadt. Üljetek le!

Nestor előrelépett, és kihúzott nekem egy széket, aztán elhelyezkedett a jobb oldalamon. Igyekeztem leplezni a szüntelen csodálkozásom.

– Köszönöm a meghívást! – mondtam a velem szemben lévő férfit kémlelve. – Meglep ez a sok virág.

Reméltem, nem sértettem meg. Nem rosszból hoztam fel, őszintén megdöbbentett. Nem erre számítana az ember, amikor belép a halál palotájába.

– Kedvelem őket – válaszolta Thanatosz. – Teli vannak élettel. A látványuk sem utolsó. Békét teremtenek, és igazán szükségünk van rá, ha ennyi halál ölel körbe, nem igaz? – Elgondolkodva bólintottam. – Mielőtt nekilátnánk, mindkettőtök számára van egy meglepetésem!

– Ugye nem az a többkarú óriás, aki...

– Ne bolondozz már, Nestor! Miért hoznék ide őröket?

Kezdtem kicsit megzavarodni. Apa és fia között kapkodtam a tekintetem. Őrök? Nem jutott időm kérdezősködni.

– Bocs, nem szóltam! – dőlt hátra az említett, és összefűzte a karját.

– Eirini – pillantott rám Thanathosz –, volt szerencsém találkozni egy számodra kedves személlyel, aki nemrég csatlakozott az alvilág boldog lelkeihez.

A szívemhez kaptam. Rose mamáról beszél?

– A nagymamám? Rose?

– Igen – mosolyodott el. – Csak szerettem volna elmondani, hogy jó helyre került. Boldog. Nem szükséges aggódnod érte. Hátha ez segít feldolgozni az elvesztését.

Nem bírtam felelni. Lefagyva bámultam a férfit, és azon tűnődtem, mi célból ennyire kedves velem. Miért osztotta meg? Tulajdonképpen semmi közöm hozzá. Ő valamiért mégis úgy érezte, hogy meg kell nyugtasson. A gesztus mélyen érintett. Egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat, hiszen egy sima köszönöm nem lenne elég.

– Értem, köszönöm, hogy elmondtad – nyögtem ki végül.

– Komolyan rendben lesz – biztatott tovább. – A halál lehet kedves, nyugodt. Megnyugvás egy elfáradt léleknek. Ráadásul, tudtommal Rose már nyert egy plusz életet, amikor az édesanyád kicsit belekontárkodott a természet rendjébe, és meggyógyította a meggyógyíthatatlanból. Nem azt mondom, hogy ez helyes, de megértem, miért tette. Remélem, vele is minden rendben lesz. Ha gondolod, szívesen elmondom neki magam.

Meghökkentem.

– Ne! Mármint nem szükséges! – közöltem a kelleténél gyorsabban. – Jobb lesz, ha a szüleim nem szereznek tudomást arról, hogy itt jártam. Ők nagyon féltenek engem, és... Nem szeretném, de köszönöm. Értékelem, tényleg.

– Rendben. A te döntésed – támaszkodott meg a könyökével a tányérja két szélén. – Ez esetben rátérhetünk a fiam meglepetésére. – A tekintete az ajtó felé siklott. – Zinon! Gyere be!

Nestor elképesztő gyorsasággal pattant fel. Hirtelen nem értettem, mi történt.

Egy szőke, kék szemű fiú csatlakozott hozzánk. Széles vigyor csücsült az ajkán, ahogy Nestorra bámult.

– Zino! – Nestor elé sietett, és az ölelésébe vonta. Megveregette a hátát. – Hamar magadhoz tértél.

Ó! Talán ő lenne az öccse, aki nem is az öccse? A félisten srác, aki összetűzésbe került egy hüdrával?

– Engem is meglepett – tette hozzá Thanatosz. – De ez jót jelent. Az ambrózia megoldotta a problémát. Szép munka volt, Nestor!

Ja, gyönyörű.

– Eirini – szólított meg Nestor –, ő itt Zinon. Róla meséltem neked.

– Szia! – intett felém a kedves arcú srác. – Én is hallottam már rólad. Nes elég sokat áradozott, miután pár hete leültél mellé kajálni. Már értem, miért.

– Miért? – kérdeztem nagyokat pislogva. Elég közvetlennek tűnt. Ráadásul akár elhittem volna, hogy testvérek. Legalábbis alkatra hasonlítottak. Mindketten széles vállakkal és izmos testtel rendelkeztek. Persze a szemük és a hajuk eléggé elütött egymástól.

– Nem egyértelmű? Csinos vagy!

– Fejezd be! – lökte meg a vállát Nestor, míg én égő képpel inkább az ételeknek szenteltem a figyelmem. Hát, ez csodálatos!

– Ne foglalkozz vele! – ült vissza mellém Nestor. – Állandóan hülyeségeket beszél.

– Akárcsak te – hunyorgott felé az apja.

– Éhen halok! Napok óta nem ettem! – zuhant le Zinon Nestor másik oldalára.

– Fogjunk hozzá! – javasolta Thanatosz, majd rám nézett. – Van sült krumpli! Nestor említette, hogy szereted. Úgyhogy csináltam!

Nem lenne csoda, ha ma elhagynám a szemöldököm és a szemgolyóm a sok meglepetéstől. Egyszerűen lehullanak az arcomról. Thanatosz a konyhában, Nestor meg megjegyezte a kedvenc ételem?

– Mármint... te?

– Igen. Szeretek főzni.

Oké...

– Na, és Eirini – szólt közbe Zinon, miközben három nagy kanál rizst lapátolt a tányérjára –, mit szólsz Hüperión és Ókeanosz szabadulásához?

Felkaptam a fejem a titánok említésére. A vállam megereszkedett.

– Tessék?

○•○•○

Sziasztok! :)

Ez lett volna a nyolcadik fejezet. 

A következőben várható:

- Egy kis Nestor

- Egy kis Vespera és Maddox

- Némi félreértés

- Érzelmes pillanatok

Köszönöm, hogy itt vagytok! ♥