Amerre a szemem ellátott, rózsaszín virágok vettek körül. Csodálkozva néztem körbe a réten, ahova Nestor hozott.

Elengedte a kezem, és hátrált egy lépést, így a hátam mögé került.

Nem bírtam levenni a szemem a puncs és halványpiros színben tündöklő pipacsokról. Egymást ölelve táncoltatta őket a lenge szél. Ámuldozva bámultam a szépségüket. Perszephoné biztos odáig lenne értük. Nekem meg valamiért a málnaszörp jutott róla eszembe, holott a pipacsvirág állítólag csillapítja a köhögést és enyhe nyugtatónak is alkalmazható. Nos, talán túl sok időt töltöttem az anyukám testvérével.

Egyébként fogalmam sem volt, hova kerültünk, de az tuti, Detroit környékét biztosan elhagytuk.

Hirtelen fordultam Nestor felé, hogy feltegyem a legalapvetőbb kérdésem, de amint megláttam őt, leesett az állam.

Az istenekre!

A fiú meztelen felsőtesttel állt előttem. Felfedte enyhén napbarnított mellkasát. A pillantásom önkéntelenül időzött el festői testfelépítésén. A vállától induló hullámzó bicepszének látványára nyelnem kellett egyet. Az izmos, gyönyörű hasát egészen a csípőjéig megfigyeltem, ahol két lélegzetelállító csík szaladt a nadrágja felé. Csodálatos, de mégsem ez a makulátlan, isteni férfitest ejtett zavarba – bár megjegyeztem magamnak, Bray sosem bizonyult ennyire... durván szexinek –, hanem a hátából kiálló, legalább három méter hosszú szárnyak.

A fekete tollak között lefelé zuhanó ezüstcsíkok húzódtak. Akár egy ezüstös meteorzápor, melyet éjsötét vászonra festettek. Ha nem tudnám, kinek a fia, azt hinném, ő maga a halál könyörtelen angyala. Talán nem tévedtem sokat.

– Elcsöppen a nyálad, Rini – vigyorgott rám szenvtelenül. A szemében ugyanúgy ott csillogtak az ezüst pöttyök.

– Kapd be! – Felé lendítettem a középső ujjam, mire a mosolya kiszélesedett. – Neked komolyan szárnyaid vannak?

– Igen. Szerinted hogyan máshogy repülhetnék?

A válasza elgondolkodtatott. Valahol jogos, nem gondoltam bele, miképp tervezi kivitelezni ezt az egészet, mikor rábólintottam. Tulajdonképpen azt sem értettem, mi a fenét keresek itt vele. Vagyis részben igen. Megenyhültem a reggeli monológja után, és úgy gondoltam, megpróbálhatok nyitni felé, ha már igazán egyikünknek sincsenek barátai. Akkor még nem sejtettem, hogy ennyire meg fog lepni.

– Ehhez miért kellett levetkőzni? – kértem számon, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a mellkasát. Nehezen ment, valljuk be. Minden nő tekintetét vonzaná a kidolgozott izomzata.

– Azért, drága, mert szeretném még hordani azokat. – A lába mellé halmozott ruhadarabokra bökött.

Megforgattam a szemem a drágázásra.

– Hogyan repülhetnék veled? – tettem fel a logikusnak hangzó kérdést, ugyanis eszem ágában sem volt közelebb menni hozzá. Némileg riasztónak találtam a gondolatot. – Egyáltalán hol vagyunk?

– Az nem fontos. Gyere ide! – Felém nyújtotta a kezét, mire a gyomrom összeugrott.

Felsóhajtottam. Nem vagyok gyáva. Ugye?

Egészen biztosan nem.

Összeszedtem a bátorságom, aztán odaléptem elé. A zavarom biztosan testet öltött, mert Nestor ajkán sunyi félmosoly táncolt.

– Vetkőzz le!

– Tessék? – A szemem ezerszeresére tágult. Az arcom már biztosan hasonló színben pompázott, akárcsak a mögöttünk lévő rét.

– Nagykabátban vagy – világított rá. – Elég meleg van.

A tekintete a napra tévedt, melynek sugarai igencsak élesen tűztek.

Megszabadultam a kabátomtól, majd nekiláttam lehúzni a pulóverem cipzárját.

– Az maradjon.

Felvontam a szemöldököm.

– Szeretsz parancsolgatni, igaz?

– Nem különösebben – rántotta meg a vállát. – Na, felkészültél?

– Továbbra sem tudom... – Nem bírtam befejezni a mondatot. Sikítva karoltam át Nestor nyakát, amikor könnyűszerrel a karjába kapott, mintha a súlyom egy tollpihéjével érne fel. A térdhajlatom és a hátam fogva röppent fel velem a levegőbe.

Hozzápréselődtem a kemény, forró testéhez. Azt hittem, menten leáll a légzésem – nem a felsőtestétől. A szemem szorosan lehunytam, és a fejem a nyaka alá fúrtam. Magam sem tudom, mitől rémültem meg ennyire, de mozdulni sem bírtam. Görcsösen vájtam bele a körmöm a bőrébe. Őt nem zavarta, hatalmasnak hangzó szárnycsapásokkal repültünk fel a magasba. A légáramlat az arcomba szökött, és rájöttem, akár magamon hagyhattam volna azt a kabátot, mert hiába sütött a nap, engem a hideg rázott.

– Nyisd ki a szemed! – szólalt meg néhány pillanat elteltével.

Lassan tettem meg. Megdöbbenve vettem tudomásul a kilátás megbabonázó szépségét. Nem tudtam megállapítani, milyen magason lehettünk vagy hol, azonban innen fentről gyönyörű, zöldellő erdőre nyílt rálátásom, a fák közé ékelődve pedig ott volt a málnaszörpös pipacsrét. A távolban egy hegy bukkant elő, sőt! Több hegy vett minket körül, mint először sejtettem. Esküdni mertem volna, havasnak láttam a csúcsukat.

– Ne dobj le, különben szétverem a fejed! – figyelmeztettem mogorvábban a kelleténél, de... végtére is, ő kapott fel, mint valami szemeteszsákot.

– Nem foglak, drága, ne aggódj! Hogy tetszik a repülés?

– Gyűlölöm! – közöltem vele az igazságot, noha talán találtam benne némi szépséget a kilátást tekintve, de azon kívül, egyszerűen csak megrémisztett a magasság. Továbbra is reszketve szorongattam a nyakát.

– Én nagyon szeretem – felelte, miközben csapott kettőt az ezüstös fekete szárnyával, és megiramodott a talaj felé.

Amint a talpamra állított, lerogytam a földre. Levegő után kapkodva figyeltem, ahogy felveszi a sötét pólóját, és az anyag ráfeszül az izmaira.

A pillantásom a furcsán hosszú fűre szegeztem, és végigsimítottam rajta az ujjaimmal. A tapintása idegennek hatott, mintha... kemény lenne, habár a fenekem egyáltalán nem szúrta.

Körbenéztem. A tekintetem végigsiklott a minket körkörösen körbeölelő vaskos törzsű fenyőkön, majd a virágokon. Valamit furcsának éreztem. Megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam.

– Elárulod, mi ez a hely?

– Ha megígéred, hogy titokban tartod, igen.

Bólintottam.

– Ez a Tartarosz.

– Mi van? – Felugrottam. A szemem újra bejárta a környéket. – Az lehetetlen!

– Látod azt a messzi hegyet? – Nestor mellém lépett, átkarolta a vállam, és egyenesen a legmagasabb csúcs felé bökött. – Annak a túloldalán van az apám palotája. Amit itt látsz, mind igazi. Ezek a pipacsok tudod, micsodák?

– Virágok? – A tenyerem a mellkasomra szorítva figyeltem. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy amit látok, az igazi. A Tartarosz szörnyű hely, az egykori titánok börtöne, a bűnösök forró, perzselő szenvedésének üvöltései töltik be. De ez... ez... egyszerűen csak szép.

– Minden pipacs egy elesett félistent jelképez. A pirosak a férfiak, a rózsaszínűek a nők. Persze a lelkük nincs itt, az az alvilágban ragadt Hádésszal, de az ő tiszteletükre nőnek itt ezek.

Megilletődve lestem a fiú felé. Rám vigyorgott. Már megint. Ónixszemében ott gomolygott az a pár, apró, ezüstös pötty.

– Ez elképesztő – motyogtam a fejem rázva. – Sokszor jártam az alvilágban, de ez hozzá sem fogható. Nem értem, Nestor. Hol vannak a bűnösök?

– A hegyen túl. Érdekel? – A fülemhez hajolt. Forró lehelete súrolta a bőröm. –Pár éve láttam... Kronosz nyughelyét.

Megborzongtam.

– Csak ennyit láttál? – fordultam felé hirtelen. – Van ott más is?

– Hm. Természetesen sok minden van még ott. Titánok bebörtönözve, szenvedő gyilkosok, istenek által büntetett gonosz lelkek, kárhozatra ítélt szörnyetegek és Árész egy darabkája is.

Azt hittem, megáll bennem az ütő az utolsó szavaira. Ismertem a történetet. Nagyon is ismertem. A szüleim részt vettek abban az ütközetben. Aznap az apám harcolt a háború egykori kegyetlen istenével. Aztán kődarabokra szaggatva szétszórták a világban, nehogy elfoglalja az Olümposzt és az alvilágot. Az utóbbit majdnem sikerült neki.

– Nem értem, mitől ilyen békés itt minden – pislogtam a srácra.

– Ki akarna perzselődő maradványok bűzében és halálsikolyok közelében élni? A palota miatt ilyen ez a hely. Az apám úgy gondolta, kell egy menedék. Ez az. Az ő része a Tartaroszból. Tudom, elég éles a kontraszt, de a halál lehet békés, nyugodt, nem csak szörnyű, lassú vagy gyors. Megpihenés a fáradt léleknek. Talán ezt szimbolizálja ez az egész, amit az apám létrehozott itt.

Hitetlenkedve hallgattam a szavait, és az fogalmazódott meg bennem, hogy van benne némi irónia. Nestor is kirítt innen a fekete öltözékével. A színek vad kavalkádjából, ahol tényleg a nyugalom dominált, közben mégis valahol beleillett, hiszen a fekete mindenhez passzol.

– Köszönöm, hogy megmutattad nekem – mondtam őszintén. – Bár a repülés részéért nem voltam oda.

Nestor mosolyogva lépett közelebb hozzám. Előhúzott a semmiből egy fekete rózsát, és letépte a tüskéit. Meglepetten vártam, mire készül. Végül eltörte a szárát, és beletűzte a a mostanra biztosan szénakazalként funkcionáló hajamba. Akár összeköthettem volna, mielőtt szárnyas, haláli csávókkal repkedek a Tartaroszban. Ha ezt anyáék megtudják, maguk láncolnak tüzes kerékhez, hogy életem végéig itt lehessek. Na jó, talán nem, de nem lesznek elragadtatva. Minden bizonnyal kiborulnának. Nagyon. Nagyon. És nagyon, nagyon. Egyértelműen sosem mondhatom el nekik. Már eleve az is problémás, hogy az engem mustráló fiú Erisz fia. Ez is bőven elegendő információ lenne ahhoz, hogy bezárjanak a szobámba, és soha többé ne engedjenek ki. Pedig Nestor nem annyira szörnyű. Aki szereti a szép tájakat és a rózsákat, a lelke mélyén nem lehet rossz ember. Persze nem ismertem még. Ennek ellenére, a tegnapi baklövése után is megadtam neki az esélyt. Megesett rajta a szívem, és... titkon azért érdekesnek találtam a benne rejlő sötétséget. Olyan... félelmetesen vonzó. Főleg akkor, amikor elmélyülnek a pillantásában úszó ezüstcsíkok. Tiltott, közben végtelenül izgalmas.

– Hány éves vagy? – tettem fel a kérdést, és megtapogattam a hajamba került virágot.

– Tizenkilenc – felelte még mindig engem figyelve. – Jól áll neked ez a pipacsos rét és a fekete rózsa is. Kiemeli a szemed zöldjét.

Zavarba jöttem. Főleg, miután az imént mászkált előttem félmeztelenül. Mi a fenéért beszél ilyeneket?

– Köszi – nyögtem ki kínosan. Pedig amúgy nem könnyű engem zavarba hozni, de neki sikerült.

– Nestor! – Az ismeretlen, mély hang irányába kaptam a fejem.

Megilletődve hátráltam egy lépést, amikor megláttam az idegen férfit. A hátából Nestoréhoz hasonló, obszidiánszínű szárnyak álltak ki. Arcának markáns vonásai rettentően hasonlítottak a srácéra. A haja hosszabbnak bizonyult az övénél, egészen a válláig ért. A pillantásában ugyanaz a sötétség uralkodott. Az oldalához egy kardot csatolt, aminek csak a markolata lógott ki a köpeny alól, melyet viselt.

– Apa, ő itt...

– Maddoxnak, az élet istenének és Vesperának, az érzelmek istennőjének lánya, személyesen a béke istennője. – Az a sötét szempár engem kémlelt, míg Nestor mellém állt.

Nos, fején találta a szöget.

– Üdv! – intettem oda neki, miután összekapartam a gondolataim. – A nevem Eirini. Maga Thanatosz, igaz?

A pasas szemöldöke felszaladt.

– Én lennék. – A kezét a kardja markolatára tette. – Nem számítottam látogatókra. Nem mintha sokan járnának erre az értetlen fiamon kívül. Miben sántikálsz, Nestor? Miért hoztad ide a lányt? Mit akar az anyád? Megmondtam, hogy ne hagyd magad befolyásolni!

Hát, ez nem hangzott túl jól.

– Semmiben, csak repültünk. Gondoltam, itt senkit sem fog zavarni.

Thanatosz oldalra döntötte a fejét, így a hosszú tincsei oldalra estek.

– Engem nem zavar. Viszont meglep az időzítés. Már ennyi idő eltelt volna?Azért remélem, nem rossz szándék vezérel, fiam. A lány nem tehet semmiről, ami a múltban történt a szüleitek között, ahogy te sem. Nem ítélkezem, de szeretném végre megismerni, ha már idehoztad.

Végre? Nem értettem. Az egész monológja összezavart.

Nestorra sandítottam. Nem tetszett az apja rejtett figyelmeztetése.

– Ne nézz rám így! – mért végig ártatlanul. – Tulajdonképpen te jöttél oda hozzám pár hete.

– Említettem egy szóval is, hogy nem így volt? – kérdeztem vissza, és összefűztem a karom. A fiú vállat vont.

– Eirini, meghívhatlak holnap ebédre a palotámba? – kérdezte a köpenyes halál.

Felé pillantottam, és az ajkam rágcsálva bólintottam. Csak nem utasíthatom vissza. Az modortalanság lenne, talán öngyilkosság is. Tényleg ki tud nyírni? Elszívja a kicseszett lelkem?

– Igen, köszönöm – tettem hozzá. – Amennyiben belefér az iskolai ebédszünetbe.

– Megoldjuk. Majd jobb kedvre derítünk! – biccentett felém. – Ha megbocsátotok, most dolgom van.

Ezzel Thanatosz sarkon fordult, és felröppent. Bambán bámultam utána. Jobb kedvre derítenek?

– Visszaviszlek a sulihoz – nyújtotta felém Nestor a kezét. – Bocs az apám miatt. Nem sokszor jelennek meg itt idegenek, így izgatott, azt hiszem.

Valóban? Nem tűnt annak, inkább kíváncsinak. Illetve annyira ijesztőnek sem bizonyult. Teljesen normálisan viselkedett. Megkockáztatnám azt is, hogy kedves volt.

– Nem gond. – Megfogtam a kezét. – Egyébként egyedül is vissza tudok menni.

– Nem tudsz, drága. Csak az tud közvetlen ide helyet változtatni, akinek van rá engedélye. Nos, neked nincs, tehát nélkülem nem jutsz ki.

Meghűlt bennem a vér.

– És... elengedsz?

Felnevetett.

– Most mondtam, hogy visszaviszlek a sulihoz. Hova lett a harcias éned?

Nem feleltem, helyette letéptem a hajamba aggatott virágot, és bosszúból, amiért rajtam nevetett, hozzávágtam. Nestor magához rántott. Mivel eleve fogta már a kezem, nem volt nehéz dolga. Az egyik karja átkarolta a derekam, a testem az övéhez préselődött.

– Mit csinálsz? – morrantam rá rögvest.

– Nem szép dolog eldobni az ajándékot, Rini. Megbántasz vele. – A fülembe suttogott, és én megfagytam. Nem löktem el, nem mozdultam. A lábam földbe gyökerezett, annyira furcsa érzés kerített hatalmába. Nem hagytam kiteljesedni.

– Nem érdekel! – közöltem vele a lehető legmagabiztosabban. – Benne vagy az képemben! Miért vagy benne? – Egyenesen a sötét éjszakát idéző szemébe néztem. Alig pár centi választotta el az arcunkat egymásétól. A szívem eszelősen dobolt a mellkasomban.

– Szerintem tetszik neked, hogy benne vagyok a képedben.

Elfintorodtam. Mekkora nagyképű faszfej!

– Mégis miből következtetsz erre, te barom?

– Abból, hogy még nem löktél el, ahogy a kis exbarátod – vigyorgott rám kisfiúsan.

Fél másodperc alatt ment fel bennem a pumpa, majd taszítottam rajta egyet.

– Miért kell idiótának lenni? – kértem számon ökölbe szorított kézzel.

– Nem fog leállni.

Mi van?

– Te nem tudsz kérdésekre válaszolni?

– Mindegy. – Nestor elkapta a felkarom. A következő másodpercben már az iskola könyvtárában álltunk, két magas könyvespolc között.

A telefonom életre kelt. Rezegni kezdett, mintha mindjárt fel akarna robbanni.

Idegesen halásztam elő a zsebemből, majd a kijelzőjére pillantottam. Apa.

– Itt vannak a cuccaid – nyújtotta felém Nestor a kabátom és a táskám. – Szerintem fel kéne venned. Elég hosszan hív.

Megforgattam a szemem a kéretlen okoskodásra.

– Apa? – szóltam bele, de a tekintetem nem vettem le Nestorról, aki immár összefont karral dőlt neki a polcnak.

– Miért nem veszed fel a telefont? – szólt bele a szokásosnál szigorúbb hangon. – Egy órája hívlak!

– Le volt némítva. A könyvtárban vagyok.

Hallottam, ahogy kifújja a levegőt.

– Odamegyek, rögtön gyere ki. Beszélnünk kell!

Ezzel kinyomta a hívást.