Elvesztem az èrzelmek tengerében melybe I.M ràngatott engem heves csòkjàval. Gondolkodás nélkül viszonoztam csòkjàt.
Életemben nem csókolt meg még úgy senki mint ő. Ha nem fogott volna közre, ha nem préselt volna a mosógépnek akkor biztos, hogy összecsuklottam volna. Igazi tèrdrogyasztò csòkban volt részem.
Eme csodás csóknak csak egy vàratlan vendég, jobban mondva a házigazda, megjelenèse vetett véget. Ránk nyitottam.
- Khm... ùgy látom itt minden rendben. - mindent tudó mosolya fura volt és zavarba hozott. Az már csak rátett egy lapáttal, hogy megjelent Youngjae is aggódó arccal.
- Minden rendben? - kérdezte mire a pasija àtkarolta vállát.
- Csak azt csinàltàk baby amit mi nemrég. - mondta s Youngjae szépen fülig vörösödött. Na de én is. - Na gyertek, az előbbit folytassàtok máshol. - kacsintott és húzta is magával Youngjae-t.
Igazság szerint ez csak egy piszok heves csók volt. Nem kellene, nem szabadna senkinek sem, nekem sem, többet belekèpzelnie. De.. valahogy mégis, csak egy picit, elkèpzeltem, hogy mi lenne ha I.M valóban akarna tőlem valamit, ha tetszenèk neki.
- Jobb ha megyünk. Képesek visszajönni. - megfogta kezem s elindult ki a fürdőből. Perszehogy mentem, hisz eszemben sem volt ellenkezni.
Amint ismét a többiek közt voltunk és Jooheon rám nézett azzal a fura de vicces mosolyàval I.M szinte azonnal àtölelt ahogy leültünk, s hogy még zavarbaejtőbb legyen tette mindezt hogy ölébe húzott, ültetett. Miért? Nos csak mert valami játékot akartak és kérte az ünnepelt, hogy üljünk le. Eddig ok volt. Csak nem volt annyi ülőalkalmatossàg, hogy mindenki rendesen s kényelmesen leülhessen. Na pont ezért kerültem én I.M ölébe.
Kérdezz felelek, illetve felelsz vagy mersz volt a játék. Meglepett mindenkit. Először a játék ötlete, majd az ahogy alakult a játék. Természetesen voltak nagyon vicces és nagyon kínos, na meg nem utolsósorban fura jelenetek is.
Nagyon jól szórakoztunk, persze a cél Youngjae szòrakoztatàsa volt s ez be is jött.
Valamikor este tíz környékén úgy döntöttünk, hogy ideje pihenni hagyni az ünnepeltet. Így aztán szép lassan elköszöntünk, az ünnepelttől s a hàzigazdàtòl is, és tàvoztunk. Természetesen taxival mentünk mert volt egy kis alkohol már mindenkiben. S mert nem akartunk feleslegesen költeni egy taxiba zsùfolòdtunk be mindannyian. Ami nem kevesebb mint, velem együtt, nyolc embert jelentett. A taxisnak nem tetszett, de a pénz amit kapott az már igen. Szóval nem zavarta sokáig a zsùfoltsàg.
Legelsőnek engem tettek ki.
Aranyosak voltak ahogy cukkoltàk I.M-et, hogy igyekezzen és csòkoljon meg mert hogy késő van meg még ők is haza szeretnènek érni. Na persze engem totál zavarba hoztak. Aztán I.M is mikor végre megcsòkolt. Egész addig csak ölelt engem s nézett rám szòtlanul.
Azután már hagyott is ott s ment vissza a taxiba a többiekhez. Valahogy úgy éreztem ő is zavarba jött kicsit azért sietett úgy el, na meg mert talán többet is akart volna. Szenvedèlyessège erre utalt. Nem bántòdtam meg. Integettem I.M-nek s a többieknek is míg a taxi el nem tűnt szemeim elől.
Boldog èrzèsekkel nyitottam ki az ajtót s léptem a házba, majd csuktam az ajtót melynek aztán nekidőltem mosolyogva.
Youngjae sok bol kívánok neked még sőt még annál is többet. De most nem csak te vagy boldog. Én is az vagyok mert életemben nem voltam még olyan boldog egy csók után sem mint I.M csókja után.
Nem is tudtam aludni. Folyton őrá gondoltam, azokra a pillanatokra mikor csòkolt engem.
Másnap iskola volt megint.
Szokott módon ment minden. A hülyék hülyék voltak, a libàk tették a fejüket. Átlagos nap volt ez is. Ahogy az ezt követő pár nap s hét is. A fura csak az volt hogy a fiúk, I.M-èk, egyre kevesebbszer jöttek az órákra s ha ott is voltak egyen akkor utána mindig hamar lelèptek. Nem mondták miért. Még Youngjae sem, pedig úgy tűnt ő tudja az okot. Kezdtem nagyon ostobànak és nagyon átvertnek érezni magam. S mert az élet valóban sosem igazságos, egy esős nap dèlutànjàn kiderült minden.
Tulajdonképpen a dolog mindenre magyaràzatot adott. A sorozatos állítólagos lògàsokra, az elalvàsokra, a furcsasàgokra, a vitàkra s minden másra is.
Hogy mi volt, vagyis mi az a dolog?
Most itt állok előtte. Egy istenverte òriàsplakát előtt amiről az a hét barom néz vissza rám. De nem is ők a barmok hanem én hogy minden szavuk elhittem. Nem is. Csak tettem amit nem szabadott volna.
Àlmodoztam.
A fiúk, a nagy felsőbbéves menők, ők valòjàban egyek a híresebb pop bandák közül. Ők a Monsta X.
Szörnyetegek. Ezt takarja a nevük. Nekem mást nem mutat.
Àtvertek engem. De nem csak ők. Még Youngjae se mondott igazat, nem mondott el nekem semmit, pedig barátok lettünk, baràtok vagyunk. Össze is vesztem vele és mint eleinte mindenki én is kerültem őt. Ha hívott nem vettem fel s ha írt nem vàlaszoltam neki.
Aztán egy nap, pontosabban tegnap előtt kaptam egy levelet tőle. A borítékban egy koncertjegy volt és egy lap amin vagy ezerszer le volt írva, hogy "Kèrlek bocsáss meg.".
Össze akartam tépni a levelet s a jegyet is, de végül nem tettem.
Aztán így most buszon ülök és igyekszem arra gondolni, hogy helyesen cselekszem. De, vègülis miért ne lenne helyes cselekedet amit teszek? Elvégre csak szòrakozni megyek. Ezzel hitegettem magam míg el nem èrkeztem ahhoz a megàllòhoz aminél már le kellett szàllnom.
Már a buszmegállóban hallani lehetett a zsivalyt ami a csarnok felől jött melyben a szörnyetegek fellèpnek. Aztán ahogy megindultam s közeledtem a csarnok felé már láttam a tömeget mely a zsivaly forrása volt. Zavart a tömeg, de ha már eljöttem nem akartam csak úgy megfordulni és hazamenni. Elsodròdtam a tömeggel mikor kinyitottàk a belső zárt ajtókat.
Nem akartam feltűnő lenni, ezért feketébe öltöztem. Pulcsi, felső, nadrág s a cipő is, minden fekete volt. Sőt, pulòverem kapucnijàt jól fejemre húztam. Érthető volt hát hogy miért sodort magával a tömeg. Nem figyeltek rám. De nem bántam mert így oda állhattam bent ahova csak akartam s èszrevètlen maradhattam. Nem volt nálam semmi amivel csàpolhattam volna. Na nem mintha akartam volna.
Én csak... csak kíváncsi voltam milyenek ők ott fent sok ezer rajongó előtt. Mert ha nem is tudja senki, de utánuk néztem. Nem akartam, de valahogy megesett a dolog. Nem szègyelltem magam amiért fogalmam e volt kik ők s hogy valójában mit is csinàlnak.
Nem kellett túl sokat várnom, ahogy a rajongòiknak sem. Hamarosan megjelentek a színpadon és egy, be kell vallanom őszintén, hogy fergeteges showt nyomtak le. Volt egy-két dal amit bizony megkönnyeztem. Na nem mind azért mert túl érzelmes volt. Nem. Inkább csak azért mert láttam I.M-et és úgy tűnt mintha nem nyomasztanàr semmi, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne. De, miért is ne lehetne így? Hisz nem zavarom már őt, sem a többieket.
Bevallottam magamnak, ott előtte, mikor bolondozott Jooheon-al, hogy ő valóban oda fel való, hogy ő nem alacsonyodhat le egy egyszerű egyetemistàhoz. S akkor döntöttem el azt is, hogy jobb ha nem várom meg míg észrevesz. Mert ha vèletlenül megtörtènne az... az csak nekem okozna fàjdalmat. Hiszen csak az én ostoba szívem dobban hevesen akármikor eszembe jut az a szenvedélyes csòk melyben ő rèszesìtett.
Hátat fordítottam neki s igyekeztem kijutni a tömegből. Lassan és nehézkesen sikerült is. De az ajtòkig nem jutottam már el. Két biztonsági ember utam állta. Másik kettő meg közölte, hogy velük kell mennem mert volt valami gond a jegyem körül. Megijedtem. Az nem kifejezés mennyire. Főleg mikor két oldalról megfogtak és magukkal cipeltek. Hiába kèrdeztem, hogy mi volt a gond s miért volt gond, nem mondtak semmit. Hosszú s kanyargós folyosókon át vittek engem, egészen egy szobàig, ahová elhallatszott még ahogy a tömeg visszavárja a bandát holott a koncert véget ért. Mert véget ért és én ha nem is bánom, de lemaradtam róla. Az egyik biztonsági ember volt aki kinyitotta az ajtót, a másik meg mondta menjek be s tolt is engem befelé. Csak egy lépést tettem bentebb màris csukták be mögöttem az ajtót. Azonban mikor megfordultam nem a biztonsági ember állt mögöttem illetve már előttem aki betolt engem a szobába hanem I.M.
Egy pillanat alatt dermedtem le.
Csak nézett rám mint legutóbb mikor ennyire közel voltunk egymáshoz. Szemeimbe nézett, melyekből könnyeim folytak, ahogy én az övèibe. Mondanom illene valamit talán, de szólni sem tudok. Àm ő sem teszi. Mintha csak várna valami jelre.
Aztán minden előjel nélkül érinti arcom, törli le könnyeim, hajol közelebb és ad egy olyan gyengèd csòkot melynek nyomán tèrdeim megroggyannak és meg kell kapaszkodnom karjaiban, amikről kezeim nyakába vezeti, hogy össze ne essek.