Megvan azaz ismerős érzés, mintha télen a nagy, kietlen, hideg semmiben mászkálnál? Amikor késő este kimész az esőre, hátha elmossa a bánatodat. Én mindennap ezt élem át. Azóta ilyen a lelkem, kietlen, hideg. Akárcsak a tél. És felmerülhetett benned, kedves olvasó, aki ezeket a sorokat olvassa, miért pont tél? Mert télen történt egy incidens.. Amit én okoztam. Az én hülyeségem volt, ami miatt azóta is rágom magam, pedig nem ma történt. Konkrétan másfél éve. Decembert írtunk, majdnem karácsony volt. A legjobb barátommal, akibe már vagy 2 éve szerelmes voltam - akkoriban- az ünnepekre vásároltunk be. Ő másik városban lakott, de az ünnepeket nálunk töltötte, vendégségben. Általános iskola óta barátok voltunk, de igazán csak hetedik osztaly után kezdtünk el közeledni a másik felé úgy jobban. Személy szerint eltudnám kepzelni a partneremként, de ő mindig tereli a meleg témát a pasikkal, akiket kedvel. Nem tudja azt, amit én legbelül érzek. Akármikor a szemeibe nézek, görcsbe rándul a gyomrom, a torkomban gombóc lesz, s a mosolya.. Mintha az összes boldogság hormon összegyűlt volna az ajkai sarkába, a gödröcskéin keresztül. Úgy tudott mosolyogni azzal az apró ajkakkal, féltve, hogy kilátszik a fogszabályzója. Néha látom az igazi mosolyát, amikor annyira nevet, hogy legurul az ágyról, a fogszabályzójával együtt. Olyan kellemesen csinálja mindezt, mintha nekem akarna kedveskedni az ilyen téli napokon. A városból kiértünk, ő megfogta a kisujjamat, mert nem hozott kesztyűt. Nekem izzadni kezdett egyből a kezem, izgultam. Elakartam neki mondani, hogy éveken keresztül nem azért pocky Game-eztem vele, mert jó móka vagy pedig nem azért bújok hozzá esténként mert félek a vihartól.. Remegni kezdett a lábam, mint akinek menet közben elzsibbad. Hamarosan egy kisebb hídhoz értünk, ahol megálltunk. Néztük a még nem befagyott folyót, ami vagy 5 méterrel lejjebb volt, mint a híd. Még mindig fogom az ujját.. Érzem, ahogy a pulzusom egyre nagyobb lesz, miközben a gondolatok cikáznak a fejemben, hogyan kéne elmondanom neki..
- Valamit el kell mondanom..
Kezdeményezte a beszélgetést, egy hosszabb hallgatás után. Felé fordítottam a fejem, de csak könnytől csillogó szemeivel meredt a víz felé, amit oldalról megvilágított a város fénye
- Hallgatlak.. Mindent elmondhatsz nekem!
Próbáltam erősnek tűnni, de a hangom megremegett. Féltem, hogy valami rosszat fog mondani. Egymás előtt nincs titkunk, sőt, ő tudja a legtöbb dolgot rólam.
- Depressziós vagyok. Öngyilkos hajlamaim vannak már egy éve..
Hangzott el az, amit nem akartam elhinni. A szemeim egy pillanatról a másikra kistányér méretűre nőtt, az ujjamat elengedte. Könnyei lehulltak a fából készült híd korlátjára, arcvonásai nem változtak
- Ne tedd.. Nem tesz jót neked belül, ha ilyenek jutnak eszedbe..
- Minden reggel megvágom magam.. Gyógyszert szedek.. Orvoshoz járok.. Semmi sem segít. Nem tudok aludni altató nélkül.. Semmi sem vidít fel. Azaz ember, akit megismertél régen, az nincs itt. Csak egy szörnyeteg
- Nem vagy az! - emeltem meg a hangomat- Te vagy a legcsodálatosabb lány, akivel találkoztam valaha is! A szivem szakad meg attól, amit mondasz, de ketten megoldjuk!
- Nekem nem kell segítség.. Eljön értem a halál angyala és édes csókjával átvisz engem a holtak birodalmába..
Egy pillanat volt az egész. Képszakadással.. Akárcsak egy rossz minőségű film. Átugrotta a korlátot, nem állt meg, a sötét mélységbe esett. Minden képkockát láttam, mintha egy dia vetítés lett volna. Utána akartam menni, de csak kiabálni tudtam. „NEEEE!" ennyi jött fel az ajkaim közül. Rá 1 hétre, megtalálták a hulláját a város másik felén, ahol a folyó folytatódott. Azóta a nap óta nem tudtam mosolyogni. Sem nevetni. De ami a legfontosabb.. Ugyanúgy szeretni mást.