Összesen két hét telt el az ominózus eset óta. Először teljesen kétségbeesett és összezavarodott voltam, majd már csak úgy döntöttem, nem érdekel tovább. Nyilván ezt könnyebb kijelenteni, mint valóban így érezni, de minden tőlem telhetőt megtettem. Egy - két dolgon azonban máig kattog az agyam akkor is, ha nem az én dolgom.

Még mindig nem értem Taehyung miért nyúlt droghoz? És miért nem hagyta azóta abba?

Bár nem beszéltünk - az igazat megvallva egymásra sem néztünk - azt mégis kiszúrtam, hogy az állapota cseppet sem javult. Ami pedig igazán bosszantó, hogy az utóbbi időben társasága is akadt, akik minden nap az iskola előtt várják órák után. Már meg sem lepődtem, hogy köztük van az a fiú is, amelyik pár hete odajött hozzánk és a kimondottan őrült viselkedésével rám hozta a frászt.

Nem, nem vagyok már mérges, sem szomorú. Inkább csalódott. Úgy érzem, tehettem volna valamit, de mégsem tettem. Talán odafigyelhettem volna kicsit jobban vagy csak beszélgethettem volna Taehyungal többet. A mostaninál biztos jobb lenne a helyzet, hisz olyanok vagyunk, mint az idegenek.

Az érzéseim a fiú iránt nem múltak el, ahhoz több idő kell, viszont jó úton haladok. Van egy új srác az évfolyamban és őszintén... elég vonzónak találom. Elvileg volt már kapcsolata fiúval is, lánnyal is, úgyhogy talán lehet esélyem. Csak először beszélgetni kéne vele.

- Már megint Jacksont bámulod, igaz? - Hallottam meg Jimin hangját közvetlen mellőlem.

Nah neki bejött az élet. Yoongival szinte tökéletes a kapcsolatuk. Úgy tűnik minden rendben körülöttük. Az elején az ő viszonyukra is elég rosszul hatott az én és Taehyung közti helyzet, hisz mind ketten mást támogattak. Pár nap után azonban mindent megbeszéltek és közölték, inkább kimaradnak a drámánkból. Ő szempontjukból ez volt a legjobb döntés, amit hozhattak.

- Szerinted a pénteki bulin megszólítsam? - Néztem a mellettem állóra kérdőn.

- Szóval jössz a buliba? - Vonta fel kíváncsian a szemöldökét, hangján pedig érezni lehetett, tényleg meglepődött.

- Ja, azt hiszem. - Válaszoltam kis hezitálás után, mire Jimin arca látványosan felderült.

- Ki vagy te és mit csináltál Jeon Jungkookkal?

- Nem sirathatom Taehyungot örökké. - Vontam vállat. Jackson ekkor ment be az egyik terembe, így muszály voltam elszakítani a tekintetemet róla egy csalódott sóhaj kíséretében.

- Jogos. És hogy érted azt a megszólítás dolgot? Mármint... Hozzá mersz szólni egyeltalán?

Áu, az önbecsülésem. Azt hiszem Jimin még mindig túl őszinte...

- Ha kellő alkoholt iszok, hozzá merek. Egyébként meg, már nem vagyok olyan, mint év elején. Úgy értem, határozottabb vagyok. Ebben biztos vagyok. - Mondtam teljesen őszintén. Valóban így gondolom. - Taehyung kihozta belőlem a legjobbat, ugyanakkor a legrosszabbat is.

Legjobb barátom értetlen fejjel nézett, amit csupán egy szemforgatassal díjaztam. Chh Nem tudja értékelni, ha ennyire drámaian fogalmazok. Mindegy. Ő baja.

- Ahogy gondolod. - Hagyott ott ennyivel, mikor meglátta, hogy Yoongi Hyungot a folyosón.

Az órák ma is kifejezetten lassan teltek, bár nem tanultunk sokat, hisz az őszi szünet közeledtével egyre kevesebben jönnek iskolába és a tanárok is engedékenyebbek.

Ez lehet az oka, hogy senkinek nem tűnt fel Taehyung hiányzása, ami bár nem újdonság - tekintve, hogy mindig késik,- harmadik órában már itt szokott lenni.

A csengő óta a füzetembe rajzolgattam, ám ez valahogy sehogy sem kötött le. Taehyung hol léte valahogy jobban érdekelt.

Mikor már majdnem kicsöngettek, az említett fiú kivágta az ajtót, majd mit sem törődve a kérdő tekintetekkel egy papír fecnit odadobva a tanári asztalra ment a helyére. Mindezt szigorúan lehajtott fejjel tette, kapucnival a fején, így a sok kiváncsi szempár - köztük az enyémek is - semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Egyébként az utóbbi időben nem látszott, hogy lennének érzései, pedig néha igazán jól esne látni a mosolyát.

A további órák ugyanolyanok voltak, egyhangúak. Jacksont sem láttam többször. Örülnék neki, ha tudnék vele beszélgetni legalább egyszer és remélem a pénteki bulin ezt meg is tehetem.

Órák után az iskolából kiérve indultam a szokásos úton hazafele, amikor valami szemet szúrt. Taehyungra nem várt senki, így nem volt meglepő, amikor a fiú közvetlen mögöttem jött.

- Jungkook! Beszéljünk! - Nem számítottam rá, hogy megszólít, - inkább utánam kiabál - de persze jól esett. Bár a gyomor idegem egyre csak nőtt és a torkom is kezdett kiszáradni, örültem, hogy alkalmam nyílik valamiféle kontaktot létesíteni vele. - Várj meg! - Hangja érzelem mentes volt, ami nem volt újdonság, mégis értékeltem volna, ha nem ennyire közömbös. Végülis, nem vagyunk idegenek bármennyire is próbálunk úgy tenni, mintha azok lennénk.

Megvártam, amíg a pár méterre lemaradt fiú mellém ér, hogy aztán egymás mellett folytathassuk utunkat.

És jött a csend. Szívesen mondanám, hogy az a kellemes csend, de akkor hazudnék. Nagyon kínos volt. A lépteink egyenletes hangja töltötte meg az egész utca csendjét, én pedig nem tudtam mást tenni, mint lehajtott fejjel várni, hogy Ő kezdeményezzen. Én nem fogok. Ezek után biztos nem.

- Khm...Tehát mit akarsz mondani? - Kezeim ökölbe szorultak, ahogy ez a kérdés elhagyta Taehyung száját.

- Mond, hogy ezt nem komolyan kérdezted!

Csend. Semmi válasz.

- Taehyung! Te akartál velem beszélni és örülnék, ha kinyögnéd, hogy miről! - Álltam meg karba tett kézzel és úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki a kicsi gyereknek próbálja elmagyarázni, hogy miért nem jó, ha kihegyezzük az ujjunkat a hegyezővel. Egy ideges anyuka. Mindennek a tetejében Taehyung úgy is viselkedett, mint egy három éves kisgyerek, aki nem tudja mi történik.

Megállt velem szemben és egy követ rugdosva nézett mindenfelé, csak rám nem. Persze néha lecsekkolta, hogy még mindig várok-e a válaszára, mindezt olyan feltűnésmentesen, hogy még a szomszéd utcában sétálók is észrevehették.

- Van időm. - Tekintetemet le sem vettem róla, így kénytelen volt megemberelni magát és megszólalni.

- Mindennek, amit teszek - Vett egy mély levegőt, kihúzta magát, tekintetét pedig rám emelte ezzel egy pillanat alatt oszlatva el a 'szegény kisfiú' viselkedést. - vagy nem teszek, megvan az oka.

- Képzelem.

- Megtennéd, hogy nem gúnyolódsz? - Lett egy pillanat alatt idegesen, ami jogos volt. Tényleg bunkó húzás volt tőlem, de igen türelmetlen voltam mégha ez kívül nem is látszott rajtam... annyira. Ezek után már tényleg tudni szerettem volna a miértjét Taehyung viselkedésének.

Mellesleg elég rosszul időzítettem a megjegyzésemet, hisz mind ketten idegesek voltunk, mégha az egyikünk - jelen esetben Taehyung - valamivel magabiztosabbnak tűnt.

- Bocs. Szóval? - Indultam el újra, hisz kicsit kínosnak éreztem magamat az előző kommentem után és muszály voltam valahogy elrejteni az arcom vörös színét. Szerencsére Tae jött utánam, nem sokkal később pedig már mellettem és őszintén reméltem, hogy végig mondja, amit elkezdett.

Bólintott, amit úgy értelmeztem, hogy mostmár tényleg elkezdi, de ez nem történt meg, ugyanis amikor épp válaszolt volna, az utcájukba befordulva, sziréna hangok ütötték meg mind kettőnk fülét és a távolban feltűnt két rendőr autó. Ősszezavarodva néztem a mellettem sétálóra, aki kikerekedett szemekkel figyelte a jelenetet.

- Egy pillanat. - Szólalt meg, majd futásnak eredt - gondolom, hogy jobban lássa mi történik - amit én is követtem.

Amint elég közel értem láttam, ahogy négy rendőr igazoltat vagy épp letartóztat pár fiút, akiken szinte kivétel nélkül kapucni volt és ami legelőször feltűnt, ott volt az a két fiú, akik egyszer a parkban figyeltek igen feltűnően. Ugyanaz a két kapucni, ugyanaz a két testtartás.

Egyikőjük sem tudott menekülni tekintve, hogy egy két ház közötti sikátorban kerestek búvóhelye helyet - gondolom ott is bandáztak előtte - ezzel tökéletes lehetőséget adva a rendőröknek az elkapásra.

Taehyung épp ekkor ért oda, ám mielőtt bárki is észrevehette volna, egy magasabb fiú, piros pulcsiban elkezdte hátra lökdösni minél messzebb. Tae viszont nem mozdult.

- V, menj! - Üvöltötte a piros pulcsis, miközben próbált kiszabadulni az őt épp megbilincselő rendőr kezei közül, így már egyre távolabbról kiabált Taehyungnak(?). Van egy sejtésem ki lehetett, hisz az arca nagyon hasonlított Taeéhez és a testfelépítése sem sokban különbözött. Már amennyit ez alatt a pár másodperc alatt láttam belőle.

A hangzavarra a környéken sétálók, valamint a közeli házakban lakók is kijöttek, eltakarva előlem a történteket. És bár egy pillanatra úgy éreztem, jobb lenne elfutni, nem foglalkozni a rendőrökkel, sem azzal, ami éppen most itt folyik, ám ez a gondolatfoszlányt el is vetettem, amint feleszméltem, hogy Taehyung is ott van abban az emberek által körbeállt burokban, ahol ki tudja miért tartóztatják le azokat a fiúkat.

Egy percet sem habozva törtem át a tömegen nem foglalkozva a szikrákat szóró tekintetekkel, próbálva mihamarabb eljutni Taehyunghoz, akinek valószínűleg esélye sincs elmenekülni. Már pedig, ha letartóztatják...

- Tae! - Kiabáltam, mire a fiú felém fordult, majd a piros pulcsis srác felé, aki már az autóból üvöltött kifelé, hogy menjen onnan.

Az ordibálásra azonban nem csak Taehyung lett figyelmes, hanem a rendőrök is, akik rögtön észre vették a fiút. Tae csupán elmosolyodott a lehető leggúnyosabban, mikor az egyik rendőr a kezeit hátra fogta.

- Ne... - Suttogtam magam elé. A következő pillanatban pedig már a fiú felé kezdtem rohanni, ám nem sokáig jutottam, hisz két ismeretlen kar hirtelen a derekam köré fonódott és nem engedett bárhogy próbálkoztam tovább menni. - Tae! - Kétségbeestem. Próbáltam kiszabadulni, azonban minden erőm cserben hagyott. Nem hallottam semmit, nem láttam semmit. Csak a rendőr által elkapott fiút, ahogy a rendőrautó felé tolták. - Taehyung!

Rám emelte tekintetét, szemei könnyesek voltak, száján egy keserű mosoly látszódott, majd csak annyit tátogott: 'sajnálom'.

Könnyeim utat törtek maguknak, s lefagytam. Csak néztem egy helyben ahogy elmegy a két rendőr autó, benne azokkal a fiúkkal és... Taehyungal. Pulzusom emelkedett, a keserű íz a számban, a gombóc a torkomban egyre csak nőtt, mígnem teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett.

- Drog... - Suttogtam és éreztem, ahogy a szorítás a derekam körül enyhül - Drog... Az a kicseszett drog! - Üvöltöttem, hajamba túrva, mintha az enyhítene bármit is a haragomon, mert igen, haragudtam.

Piszkosul haragudtam mindenre és mindenkire. Az egész világra, Taehyungra, azokra a fiúkra, akik között ott volt mindenki, akikkel Tae suli után az utóbbi időben találkozott. Akik között ott volt az a két kapucnis srác, akik pár hete gyanúsan méregettek a parkban. A piros pulcsis fiú. Taehyung...

- Jungkook, ne üvölts, kérlek. - Hallottam meg magam mögül egy ismerős hangot.

- Y-Yoongi. - Lepődtem meg egy pillanatra, azonban minden előjel nélkül támadtam neki a fiúnak és ütöttem ott, ahol értem. - Te... Te hagytad, hogy elvigyék! Nem engedtél oda hozzá te barom! Elvitték! Ennek nem így kellett volna lennie! Rohadtul nem! - Löktem meg erősen, minden dühömet, ami abban a percben volt, rajta töltöttem ki. Nem akartam elhinni, ami történt. Nem akartam felfogni. Fájt. - A legjobb barátod te idióta! Miért kellett lefogni engem? Még csak nem is tudtam megbeszélni vele, érted? Hagytad, hogy elvigyék... Hagytad, hogy anélkül vigyék el, hogy megbeszéljük a dolgokat... - Halkultam el a végére, amikor Suga mellkasa már elég ütést kapott és én is lenyugodtam egy kicsit. - Te...

- Elnézést, minden rendben? - Kocogtatta meg Yoongi vállát egy idős ember elég csúnya pillantásokkal illetve engem, míg a mögötte álló idős hölgy gyilkos tekintettel bámult rám.

A velem szemben levő csak bólintott egyet le sem véve tekintetét rólam, majd amint halló távolságon kívül ért a - sejtésem szerint - házaspár, Yoongi szikrázó tekintettel fogott rá mind két csuklómra a legközelebbi falnak tolva.

- Azt hiszed, hogy nekem annyira jó volt nézni, ahogy a legjobb barátomat elviszik a kibaszott rendőrök? Szerinted nekem jó volt, hogy nem engedhettelek oda téged miközben tisztában vagyok vele hogy éreztek egymás iránt? Szerinted ezt tettem volna, ha lett volna más lehetőség Jungkook, Hmmm?! - Szemei lángokat szórtak, amit egy részről meg értek, ám most pont nem érdekel milyen érzés volt neki. Milyen érzés volt nekem?!

- Nem Suga, nem hiszem, hogy ezt tetted volna, hanem tudom. - A fiú szemei kikerekedtek, fogása pedig enyhült csuklómon. - Volt más lehetőség. Oda engedhettél volna. Elhozhattad volna onnan gyorsan. Kiabálhattál volna neki. Segithettél volna neki! Ha pedig ennyire nem akarsz, hagyhattál volna engem...

- Nem hagyhattalak! Nem érted? Rendőrök voltak ott, akik ugyis elkapták volna. Ha menekül az csak rosszabb! Ha pedig odaengedtelek volna, téged is belekeverhettek volna, vagy nehezebben engedted volna el Taehyungot és csak jobban fájna neki is és neked is. - Engedett el végleg, majd a falnak támaszkodva folytatta. - Drogozott. Tudta, mi a következménye, mégis csinálta. - Mindezt olyan könnyeden mondta, mintha épp a Bogyó és Babóca legújabb epizódjáról mesélne. - Igen Jungkook, segíthettem volna és most jöhetne az a kérdés, hogy miért hagytam, hogy ezt tegye magával. Az egyetlen ok, amiért nem állítottam le, a bátyja és az ígéretei.

- Tessék?

Kíváncsiak lennétek Taehyung szemszögéből a dolgokra?❤️

Sziasztok!

Először is nagyon szépen köszönöm a sok megtekintést, voteot és kommentet. Nagyon örülök nekik, sokat jelentenek.❤️

Másodszor sajnálom ismételten a kihagyást. Igazából sehogy sem voltam/vagyok megelégedve a résszel meg önmagában az írásommal, de próbálok fejlődni és igyekszem jobb lenni. Egy kicsit az is közre játszott, hogy olvastam pár angol könyvet itt wattpadon és nem bírtam letenni egyiket sem. (Az English olvasólistámon rajta van az 'enemies with benefits' könyv, ha valaki tud valamennyire angolul és van egy kis szabad ideje nagyon ajánlom, valamint az irójától az összes többi könyvet is.) Valamint nem igazán volt ihletem, hogy hogyan írhatnám meg jól ezt a részt, hogy tényleg ki tudjak fejezni mindent, ami történik és az érzéseit is a karaktereknek. 🙂

Harmadszor pedig remélem azért tetszett a rész és nem haragszotok. A folytatással megpróbálok sietni. Lehet, hogy lesz szemszög váltás, de egyelőre nem tudom. 😃