A földön fekszik, és az égre néz. Rey annyira kimerült, hogy ez a két apró tény is alig jut el a tudatáig. A gondolatai lassan vánszorognak, lustán... és minden, minden olyan lassú. Még a villámok is, a pusztulás is odafent a magasban... a cikázó elektromosság átöleli a hajókat, pusztító, minden ezer darabra tépő energiája csak lassan kúszik be a burkolat alá, és eszi be magát a rendszerekbe, kezelhetetlenné téve mindent, és halálra ítélve az egész flottát.

Lassú az, ahogy a vízcseppek elérik az arcát, lassú az, ahogy lefolynak rajta, és keverednek a könnyeivel. Lassú az, ahogy egy gonosz nevetés csendbe fullad. Lassú a saját, erőtlen, könyörgő fohásza, ahogy kinyúl a semmibe, túl a villámokon, túl a sűrű, sötétszürke felhőkön, és még egyszer útmutatást kér, ahogy annyiszor sikertelenül. Olyan, mintha most is elbukna. Mintha most sem jönne semmi. Vagy talán csak ez is lassú?

Aztán meghallja az első hangot.

Ezek az utolsó lépéseid, Rey. Állj fel, és tedd meg őket!

Furcsa hang, kicsit ismerős, talán hallotta már egy másik álomban... de egyelőre nem töri meg ezt a mindent átfogó lassúságot. Ellenkezőleg... mintha még rontana rajta. A hanggal gyász jön, olyan, mély, átható veszteségérzet, hogy a lány egy pillanatra úgy érzi, az belepréseli az exegoli sith templom nedves, fekete kövezetébe. Most épp tanítvány, aki elvesztette a mesterét. Üresség és fagyos, reszkető fájdalom... majd felelősségérzet, egy ígéret kötelessége, egy ígéreté, amire nem állt készen, hiszen még ő maga is alig tudja, kicsoda. Bizonytalanság, és rengeteg félelem bénítja meg a tagjait, ahogy ez a súly a vállára nehezedik.

Aztán a gyász mélyül, összetettebb lesz, már nem csak egy emberhez kapcsolódik. Most épp szerelmes. Ez ismerős érzés, nem is távoli. Könnyű belesüllyedni. És könnyű, túl könnyű érezni azt a mellkast tépő kínt is, amikor a szerelem is odalesz. És a fájdalmon túl, az utolsó, lehanyatló érintésen, és reszketeg vallomáson túl, amit a másiktól kapott, ott egy kép, ott van két villogó, vörös szem, fekete mintákkal borított bőr, a koponyából kinövő csontfehér szarvak, egy eszelős gyűlölettől csöpögő hang... Rey abban a pillanatban tudja, hogy ez az arc, ez a hang felelős a gyászért. Arra gondol, hogy megoldás lenne, talán minden kínt elűzne, ha elpusztítaná, porrá zúzná... de a gyűlölet nem formálódik meg benne. Felizzó kis szikra marad csupán, amelyet kiolt a hűs eső. A helyére pedig még több gyász érkezik.

Éppen mester. Az a régi felelősség nyomja a vállát, amit még tanítványként kapott, de már nem érzi tehernek. Segíteni akar, utat mutatni, vezetni, egész lényével. Szereti a tanítványát, mintha a kistestvére lenne, mindent odaadna neki, amije van, de érzi, hogy elveszíti. Már épp elégszer vesztett el embereket, hogy érezze. És amikor ez meg is történik, egy sötét bolygó vörös ege alatt, hömpölygő láva fényénél, miközben a csizmája forró hamun tapos, az arcát pedig a veríték és a könnyek egyszerre mocskolják be, azt hiszi, hogy ebbe beleroppan. Hogy most jön majd a pont, amikor ő sem bírja tovább... a szomorúság mélyén újabb feladatot keres, megkapaszkodik, de a lelkét még mindig eszi a gyász, mint valami falánk parazita.

Aztán öregszik. Az évek szállnak felette, érzi a sivatagi szeleket, amelyek kiszikkasztják és ráncokat festenek az arcára, kifehérítik a haját. Még mindig fáj. De az idő múlásával a fájdalom szelídül. Számba veszi a gyász okozóit, látja maga előtt az arcukat, és nem gyűlöl. Az egyikőjük eljön hozzá, a vörös szemű, szarvas alak, harcra kéri, ő pedig megküzd vele: de egyetlen csapásában sincs harag. Akármennyi kínt okozott, amikor kéken ragyogó pengéje átszalad a sith mellkasán, a karjába veszi, beszél hozzá, reményt ad neki, és tökéletesen, teljes szívével megbocsát. Amikor pedig, évek múltán halálra sújtják, semmivé lesz egy vörös fénykard csapásában, akkor sem haragszik a gyilkosra. Rey - az a Rey, aki megérkezett az Exegolra, a fiatal lány, aki még mindig kereste önmagát - paradoxnak találná az egész helyzetet, nem értené, hogy bocsáthat meg, de egyetlen másodpercben évtizedeket él le. Ennyi idő alatt nagyon sok minden változik. Ennyi idő alatt tönkremegy az, aki nem tanul meg elengedni.

Hozd el az egyensúlyt, Rey! Ahogy én tettem.

Ez a hang más. Kiszakítja a békés öregkorból, és utolsó másodperceinek megbocsátó csendjéből. Most épp gyermek, egészen kicsi, és fél. Nagyon fél. Ragaszkodik, álmodozik, nagyra vágyik. Okos, talpraesett és büszke rá. Kíváncsi és szeret. Nagyon sok érzés, és sok bennük a sötétség, Rey ezt már most érzi. Az a félelem, ami mindennek az alapja, az összes gondolatát megmérgezi. Nem szabadna ennyire rettegnie, ez nem helyes, de nem tehet semmit ellene, így csak sodródik az árral, és letagadja a létezését. Mindenben jó, amibe belefog, tehát nyilvánvalóan helyesen döntött. Telnek az évek, idősödik, már kamasz. A büszkesége nőtt, szinte szétfeszíti a mellkasát, és annyira elégedett, a sikerek olyan gyors egymásutánban követik egymást az életében, hogy fel sem ismeri, ez talán probléma.

Aztán már majdnem egészen felnőtt, tizenéves kora végén jár, és megint szerelmes. Nagyon másféle ez, mint az első, időbe is telik, míg teljesen átjárja a lelkét. Ez a szerelem forrósággal jön, égető, tomboló tűzvihar... nem az elvesztése fáj, hanem csak úgy, önmagában is. Féltékeny, dühös, szinte sérti a tudat, hogy bárki akár csak egyetlen mosolyt, egyetlen érintést kaphat attól, akit ő akar... és olyan erős ez az érzés, hogy ahogy az arroganciáját, úgy ennek a sötétségét sem képes felismerni. Amikor pedig erre a forróságra ráömlik a gyász, még abból a régi, félelemmel mérgezett gyermeki szeretetből táplálkozva, az nem képes olyan lágyan bánatba és lelket maró fájdalomba olvadni, mint korábban, az előző hang látomásaiban. Gyilkos haragként söpör végig rajta, és söpör végig mindenen körülötte. Pusztítani akar, vért akar, és közben iszonyodik magától. Rey nem akarja érteni ezt a hangot, próbál tőle elszigetelődni, de nem megy, mert ez az ember most egy vele, az ő érzelmei késztetik hevesebb dobogásra a szívét, az ő emlékképei táncolnak a szemei előtt, elhomályosítva a villámlásban lassan haldokló flotta képét... aztán feladja a küzdelmet, mert boldog. Egy tizedmásodpercben évekig boldog. A szerelem még mindig éget, de most valahogy az is olyan szép. Emberek veszik körül, kihez erősebb kötelék fűzi, kihez gyengébb, de tudja, hogy mind jók, és örül, hogy az élete részei. Elvileg megint mesternek kéne éreznie magát, tudja, hogy az a gyermek, majd kamasz, aki mellette sétál a tanítványa, de nem úgy tekint rá. Inkább olyan számára, mint egy szeleburdi kishúg, akiről mindent tud, és aki mindent tud róla, akivel piszkálódnak bár, de a világ végére elmennének egymásért. Tanítvány ő maga is, még mindig, bizonyos szempontból, de a mesterre sem tekint mesterként. Furcsa átmenetnek érzi apa és báty között.

Persze, végül mindkét testvért elveszíti. Megint fél. A szerelem pedig megint fáj. Ugyanazok a hibák, ugyanazok a kínok, semmi nem múlik, semmi nem változik, és már biztosan hiszi, hogy az a rengeteg boldogság, az is illúzió volt, a világ hazudott neki, vagy az emberek, akikről azt gondolta, hogy jók. Már abban sem biztos, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy jó. Úgy érzi, mindenki hátba döfte. Bárkit elfogadna, bárkinek megköszönné, ha magához öleli, és reményt ad. Úgyhogy mikor kinyúl felé egy kéz, egy ráncos, karmos, sápatag kéz, amin kidudorodnak a kékes erek - amiről Rey pontosan tudja, nem kéne megfognia, nem kéne, mert a saját, rövid életében, a saját szemével már látta - akkor megragadja és kapaszkodik belé. Nem reményt kap, hanem hatalmat, de az talán még jobb is. És megint halált akar, most még többet, és már nem is iszonyodik, már nem is küzd. A szerelem még mindig fáj, nagyon, nagyon fáj, de ezt már megszokta. Amikor úgy érzi, hogy elevenen elég, amikor a mellkasa lüktet a kíntól, és miközben hörögve szakad fel a tüdejéből a lélegzet, mintha ezer tűt szúrnának a légcsövébe, majd mindenét elnyeli a sötétség, szinte meg sem tudja határozni, hogy csak az eddigiek lettek rosszabbak, vagy ez valami fizikai. És megint peregnek az évek, Rey pedig várja a feloldozást. Várja, hogy ahogy korábban is, tompuljon szépen a fájdalom. Bocsásson meg azoknak, akik ártottak neki, váljon semmivé a gyűlölet, legyen könnyebb a lélegzetvétel.

De nem jön enyhülés. Rey sírna, zokogna, de nincsenek könnyei. Könyörögne, de nincs kinek. Hatalma van, egy intésébe kerül, hogy világok égjenek, de mit ér vele, ha mindig, minden fáj? A lány gyűlöli ezt a hangot, gyűlöl minden érzést, amit tőle kapott, és minthogy abban a pillanatban egy vele, gyűlöli saját magát is.

Alig hiszi el, amikor feltűnik a remény. Van arca... tudja, hogy van arca, találkozott vele a saját életében is, de igazából nem számít, ki az. Csak azt tudja, hogy a remény tiszta. Szép, gyengéd, mint az első napsugarak, amelyek a vihar után áttörnek a felhőkön. Az alak, aki hozza felemeli bár a kardját, harcol, de soha nincs benne mély harag. Rey éppen szülő. Szereti azt a fiút, és ez a szeretet most tiszta, tisztább, mint bármi ebben az életben. Nem akarja magához kötni, nem akar hatalmat gyakorolni felette, csak arra vágyik, hogy boldog legyen, hogy az a fény, az a remény, amit hozott, soha ne hunyjon ki.

Nagyon fáj a mellkasa. Igazából nem is kéne lélegezni, bőven elég volt az a sokévnyi fájdalom, de tudatosul benne, hogy a mechanika akkor is emelkedésre és süllyedésre kényszeríti a bordáit, ha ő nem szeretné. Eltűri még egy kicsit, a fiúért. És harcol is érte, csak érte. Megérti, hogy senki nem hazudott neki, kivéve a karmos kéz tulajdonosát, és önmagát. Azok az emberek a boldog években tényleg jók voltak hozzá. A mechanikus szerkezet leáll. Senki nem vesz már helyette levegőt. De a fiú ott van vele, és ő tudja, hogy helyesen döntött, hogy minden hiba után, most megbocsátást nyert, és még egyszer utoljára a jó oldalon küzdött. Megbocsátást nyerni legalább annyira jó érzés, mint megbocsátani.

Találd meg a fényt, Rey!

Ez a hang sokkal nyugodtabb, mint bármelyik az előző kettő közül. Kötelességtudat, és határozott, kissé makacs bölcsesség jellemzi. Az érzelmek is békések... ez egészen újnak hat, de a lány örömmel adja át magát nekik. Nincs fájdalom. Nincs tombolás. Nincs gyász. Nincs szerelem. Tud harcolni, de ha nem muszáj, nem teszi. Hisz a békében és őrizni akarja. Élvezettel tanít. Bizonyos szempontból idealista, de ez is jóleső. Mintha langymeleg víz tetején lebegne, a lelke pihen abban a csendben, amit ez a hang áraszt felé.

Érik veszteségek, persze, de olyan könnyű túljutni rajtuk. Nem ragaszkodik semmihez, nem ragad ki pillanatokat. Az őt körülvevő embereket tiszteli, része egy közösségnek, de nem függ tőle. Csalódik, hibázik, és megbocsát önmagának. Ez az utolsó dolog az egyetlen, ami nehéz, különösen, mert abban követte el a hibát, amiben azt hitte, hogy a legjobb... a tanításban. De kimondta, eldöntötte, tudja, mikor kell valamiért küzdeni, és mikor kell elengedni. Nincs benne bűntudat, sem életében, sem abban a pillanatban, mikor egy csillagromboló sötét cellájában borostyánsárga szemek szegeződnek rá, és ő a padlóra zuhan, miközben a világ egyre homályosabb...

Sosem voltál egyedül.

Öreg hang, és Rey, aki korábban azt hitte, húsz évet leélni egyetlen másodperc alatt elképesztő, hogy két évtized információi és érzései szétfeszítik a szívét és a koponyáját, összerándul az exegoli templom kövezetén, ahogy közel egy évezred zuhan rá. Nem tudná elmondani, mennyi mindenen ment keresztül, mert egy emberöltő lenne csak a mese.

Emlékszik csatákra, és emlékszik békeidőkre. Emlékszik csendre, és emlékszik zajra. Emlékszik arra, milyen volt tanulni, és arra a szomorú pillanatra is, amikor elfelejtette, hogy kicsit mindig gyereknek kellett volna maradnia... amikor rájött, túlságosan bezárult az elméje, és sokszor már nem elég nyitott, hogy jó vezető, és jó útitárs legyen valaki mellett, aki még keresi önmagát. Emlékszik a pillanatokra, mikor küzdött ez ellen az öreges fásultság ellen. Amikor felállt, és maga vívta meg a csatáit, amikor utazott, kutatott, lemerült az elméje legmélyére, és majd kiemelkedett onnan. Amikor elment a sötétségbe fegyvertelenül, és fénnyel a lelkében távozott. Emlékszik arra, milyen hinni az emberekben, milyen hosszú beszélgetések végén reményt, és bölcsességet osztani. Vannak pillanatok, amikor megérinti egy másik lélek háborgása - ismerős háborgás, Rey már égett abban a tűzben - de képtelen lecsendíteni.

A gondolatait áthatja az a kötelességtudat és béke, ami az előző hang látomásaiban, de ez pusztán az idő miatt más. Kilencszáz év, és Rey úgy érzi jól töltötte, minden pillanatát kihasználva, de mégis szíven üti, mikor elszenvedi az első vereségeket, mert túl büszke, és túl öreg már. A gyógyír erre a szomorúságra pedig fiataloktól jön, vagyis olyanoktól, akiket ő fiatalnak és tapasztalatlannak vélt a maga mérhetetlen tudásával, de akik valamilyen módon mégis meg tudták előzni. Talán pont azért, mert elég keveset éltek ahhoz, hogy küzdelem nélkül is gyermekek tudjanak maradni.

Megszűnik a büszkeség, és öregségében a mester még egyszer felnyitja vizenyős szemeit, és tanul. Rey élvezi a belső csendet és a kitárulkozást... élvezi azt is, mikor téved, mikor egy fiatal tanítvány szíve sokkal tisztább, mint elsőre gondolta volna. Ez a tévedés az, amikor végleg kitisztul a tekintete, amikor megszűnnek a rengeteg tudás mellett is rárakódott előítéletek, amikor olyannak látja a világot amilyen, és nem olyannak, amilyennek kilencszáz év alatt elképzelte.

És Rey ekkor rádöbben, hogy az időre szükség van ahhoz, hogy bölccsé válj, de önmagában nem tehet azzá. Ahhoz még nagyon sok minden más is kell. Mert valójában akkor érzi magát először igazán bölcsnek, mikor átadja valakinek a világot, hogy vigye tovább helyette.

Minden Jedi, aki valaha élt, már ott van benned.

Alig érzi, amikor a kilencszáz év lehull a válláról, mert ez a hang sok szempontból annyira hasonlít az előzőre. Nem annyira öreg, de épp úgy tanít és tanulni vágyik. Éppúgy kutatja, mit jelent igazán bölcsnek lenni. Rey melegséget, és kíváncsiságot érez... nem is fiatal már, de élvezi, hogy egyensúlyozhat a határon a játékos ifjú, és a nagytudású mester között.

Együttérez. Ez egy újfajta szemlélet, eddig egyszer sem, egyetlen emlékképben sem figyelt igazán a környezetére, mindig befelé tekintett... most kinyitja a mellkasát, és magába szívja az embereket, megtanulja, mi van a mosoly, és mi a könnyek mögött. Kicsit nyers ez a tudás, mert egyetlen érzelemnek sem adja meg magát, de közben különleges és értékes is. Érzi a veszélyt, amikor félelmet és haragot lát, de éber marad, töpreng, megoldást keres. Tudja, hol kell meghúzni a határokat, és ha a környezete bosszankodik is amiatt, hogy ilyen furcsa tekintettel szemléli a világot, ő flegmán leinti őket, mert minden döntésében egybeolvad az intuíció és a racionalitás.

Aztán megint látja a tüzet, azt az ismerős tüzet, amit már átélt. Sokak élete forgott akörül az egyetlen, lángokban kínlódó ember körül. Ahogy azonban most tekint rá, úgy véli, erőt is lehetne meríteni abból a rengeteg nehézségből, amivel szembe kell majd néznie. Ki akar nyúlni felé, segíteni, tanítani... szentül hiszi, minden ezért volt, azért figyelte az embereket annyi éven át, hogy amikor hozzá elér, tudja, hogy beszéljen vele, merre vezesse. Nem maradnak kétségei, és az őt körülvevők, ha kissé szkeptikusak is, de végül megszavazzák neki a bizalmat. Tényleg ez a sorsa. Ahogy azonban magához ölelné a fiút, és lecsitítaná a lángokat, szétzilálják a világát, és átzuhan egy őrült küzdelembe, egy kényszerű kihívásba. A jövőjéről alkotott képe ezernyi darabra törik, megérti, hogy talán mégis tévedett... de azt is, hogy nem hagyhatja magára, akit már elindított az úton. Ezért belekapaszkodik valakibe, akit Rey ugyanúgy ismer, ahogy a lángokban égőt, ugyanúgy volt már egy vele, de ugyanúgy máshogy lát ebben a pillanatban... most ő az, aki ráruházza a feladatot, aki a vállára ejti a súlyt, de nem azért, mert nehezíteni akarja a sorsát, amiben így is épp elég lesz a fájdalom, hanem azért, mert feltétel nélkül, őszintén bízik benne.

Az Erő körbevesz, Rey! Engedd, hogy vezessen, ahogy minket vezet!

Rey most éppen kiskamasz. Ugrándozva lép, és be nem áll a szája... szeret beszélni, és az egész világ egy játék, egy nagy kihívás számára. Vidám - nem boldog, az érzései nem olyan mélyek, csak felületesen jól érzi magát, rendben van a világgal. Bizonyítani akar, és kicsit hajszolja is a felnőttkort, azt, hogy komolyan vegyék, pedig nagyon sok minden van, amit még nem ért.

Most is ott a tűz, mellette. De ahogy felnéz a lángoló alakra, ebből a szemszögből még ő is egészen más... jobban mondva, ez a szép évek gyengéd forrósága. Kívülről látja azt a fájdalmas szerelmet, de elhiszi róla, hogy minden rendben, tiszta szívvel örül a másik boldogságának. Együtt nevet a fiatalemberrel, játszanak, harcolnak, nevetnek, vitatkoznak, sírnak, és egymásra támaszkodnak. Ő nem próféciák és baljós érzelmek lencséjén át szemléli, így mondhatni, nem is lát benne semmi rendkívülit, a hivatalos címek dacára igazából még hierarchia sincs a kapcsolatukban. Csak törődnek egymással, és vállt vállnak vetve járnak a világban.

Aztán persze csalódik. Rey lassacskán kezd ráébredni, hogy egyetlen emlékkép, egyetlen hang története sem lehet teljes, ha nincs benne legalább egy nagy csalódás. Még mindig kedveli a fiatalembert, de benne is megrendül a bizalma. Ez a veszteség a legrosszabb az összes közül, mert magát a csalódást el tudná viselni, megbocsátana a barátnak, aki hátba szúrta, megbocsátana az öregeknek, akik nem hittek egy gyermek szavának, ha ebben az egyetlen emberben még őszintén tudna hinni. De hátat fordít neki, szép kívánságokkal, és magára marad.

A magányról kezdetben azt hiszi szörnyű. Hogy egyedül van a világban, elveszett, és azt sem tudja, ki ő valójában. Hamarosan azonban változik a véleménye... a magány erősíti és tanítja. Lassan túlteszi magát a csalódáson, rájön, hogy szüksége volt rá. Utazik, új dolgokat lát, keresi a szerepét. Emberek lépnek be az életébe, majd elhagyják azt. Fegyvert vesz a kezébe, a saját fegyverét, fehér fény villan a szemei előtt minden suhintással. Megtisztul, és bátorság éled a lelkében. Mikor lecsap a katasztrófa, mikor a hátrahagyott életének alakjai, akik cserben hagyták elégnek egy ismerős tűzben, tudja, mit kell tennie. Felemeli a hangját. Kezébe veszi, és vezeti a világot. Aztán megy, és szembenéz azzal, akivel egykor azt hitte, együtt járnak majd végig minden utat.

Rey most a mechanikus óriás helyett még mindig a fiatalembert látja, és képes lenne vállalni a halált, ha az lehetővé teszi számára, hogy még egyszer kinyúljon felé, hogy ezúttal ne fordítson hátat, hogy ennyi év után újra a kishúga legyen... de az éveken át tartó, nem tompuló fájdalom, a reszketeg, maró lélegzetek, és a hatalom könyörtelen csábítása megkeményítette annyira a férfit, hogy ne legyen benne könyörület. Tudja, hogy a meghozott döntés tényleg az élete végét jelenti majd...

De kirántják a pillanatból. Eddig kívülről nézett a fiatalemberre, most kívülről néz önmagára, amolyan kettős perspektívából, végtelenített tükrön át szemléli az életét a világok közti világból. Rádöbben, hogy bár képes lett volna meghalni a fiatalemberért, nem tehette, nem az ő sorsa. Ezzel végleg a helyére kerül minden, bezárul a kör, amit aznap kezdett rajzolni, amikor hátat fordított neki. Megérti a szerepét. Felébred. És a világok közti világban egy pillanatra látni véli a reményt és fényt hozó fiú képét, aki majd megteszi, amire ő nem volt képes.

Fut, elesik, talpraáll. Megveti a lábát egy hegytetőn, hófehér köpenyének szegélyét lebegteti a könnyű lothali szél, és tudja, akármilyen kihívás vár rá, meg tud vele birkózni. Tökéletes, de nem túlzó magabiztosság fogja el, ahogy átadja magát a sorsnak.

Érezd, hogy átáramlik rajtad, Rey!

Ez a hang megint békés, és megint kissé egysíkú, de egyben van benne valami furcsa. Mintha egyensúlyozna a sötétség és a fény határán, de nem irányíthatatlanul, hanem tökéletes tudatossággal. Hatalmat nyer abból, hogy nem zárja ki a sötétséget, de minthogy nem is akar eggyéválni vele, vasököllel szorítja. Kizárja az érzelmeket, nem törekszik megértésre... a hideg értelmet, és makacs büszkeséget választja, mert hiszi, minden más meggyengítené.

Vezet, nagy felelősség nyomja a vállát, de úgy érzi, képes megbirkózni vele... ha képes megtartani az egyensúlyt önmagában, és hatalmat nyerni belőle, akkor igazán boldogulnia kell egy ilyen egyszerű és emberi feladattal is. Minden arra mutat, így is van, mert az emberek tisztelik, meghallgatják, és az útmutatása alatt fejlődnek. Nem él vissza a hatalmával, és erre is büszke - a racionalitása lehetővé teszi, hogy megfelelően tekintsen a saját szerepére.

Érzi, hogy jön valami fenyegetés, olyan, mint egy idegesítő szilánk az agyában, de nem fél... meggyőzi magát, majd boldogul ezzel is, mint ahogy annyi mindennel korábban. Ahol veszélyt sejt, ott még erősebbre veszi a kontrollt. Az utolsó pillanatig nem tudatosul benne, hogy hol rontotta el, az utolsó pillanatig, amikor rájön, tökéletesen félreértelmezett mindent. Mert ő kizárhatta az érzelmeket az életéből, megtalálhatta az egyensúlyt úgy, hogy kapaszkodott a hatalomba, de az emberek körülötte attól még ugyanúgy billegtek azon a vékony határon. Rájön, hogy lehetett okos, lehetett erős, de bölcs sose volt.

A Jedi ereje a szívében lakozik.

Most a csalódásig és a veszteségig nem fokozatosan jut el, most rögtön abba zuhan. A fájdalom, az önmagával szembeni megvetés körbeveszi, de annyira homogén, hogy nem is kínozza igazából, csak halovány szürke fátylat von közé és a világ közé. Hamarosan rádöbben, hogy ebben az alkohol is szerepet játszik, attól olyan tompák az érzékei, és esetlenek a léptei. Szeretők karját érzi, és piszkos kocsmai szobák matracának keménységét, de egyetlen arcra sem emlékszik. Vegetál. Létezik, de a létének nincs értelme. Ez bizonyos szempontból még a pusztító fájdalomnál is rosszabb, de nem tud tenni ellene.

Egészen addig, míg újra szerelmes nem lesz. Ez most más, mint az eddigiek... nem lágy és kellemes, de nem is égető és birtokló. Sokkal inkább olyan, mintha lemerülne az óceán fagyos hullámai közé, mintha fuldokolna, de jönne valaki, aki átöleli, és a felszínre úszik vele, újra engedi lélegezni. Most nem vár semmit, nem bánja azt sem, ha a másik nem szereti viszont. Tökéletesen elég számára, ha látja, ha hallja a hangját, ha néha, tétován hozzáérhet. A szerelem feltölti fénnyel, erőt és értelmet ad az életnek, célt a lépteinek. Felemelkedik a szürke fátyol, a világ színes és gyönyörű, elég szép ahhoz, hogy küzdeni akarjon érte.

Emberek jönnek, és lesznek barátai is, a szerelem mellett, olyan fiúk, lányok, férfiak és nők, akiket meg akar védeni. Része lesz egy közösségnek, és élvezi... a világ árnyalatai még mélyebbek lesznek, a pillanatok még élőbbek, az élet még értékesebb. Mesterré válik, és ezúttal nem éri csalódás. Még ha botladozik is, ha nem is tudja mindig elsőre, hogy beszéljen, mit tanítson, a kis tanítvány megérti a szavát, ragyogó szemekkel figyel rá, csodálja, és okos, tehetséges. Büszke rá, és minden egyes lépcsővel, amit együtt megtesznek egyre mélyebb a kötelékük. Rey úgy érzi, nem akar semmi többet, csak ebben az életben maradni, szeretni, tanítani, védelmezni, és érezni, hogy a világ minden gonoszsága legyőzhető.

Aztán hirtelen sötét lesz. Egy pillanatig azt hiszi, ez az a fajta sötétség, amit sok formában látott és érzett már, ami a lelket támadja... aztán rádöbben, hogy nem. Ez fizikai. Megvakult. Próbálja összeszedni magát, de a szívét szorítja a pánik. Nem látja az arcát annak, akit szeretett. Érzi, hogy átöleli, érzi az ujjait a hajában, érzi az ajkait, ahogy megcsókolja, de nem láthatja. A tanítvány elsodródik tőle, és ő hiába kap utána, ha azt sem tudja, hová kéne nyúlnia. A barátoktól nem szürke, hanem fekete fátyol szigeteli el, és annyira magányos a sötétben, hogy még azt is elmarja magától, aki odamenne, és kinyújtaná felé a kezét. Túl közel kerül ahhoz az állapothoz, ami régen volt, az élet ismét kezd kiüresedni és értelmetlenné válni.

De feláll. Végül, újabb pillanatba zárt évek után ismét feláll, mert nem akarja, hogy így legyen vége, mert feladata van. Visszacsókolja azt, akit szeret, és nem bánkódik, amiért nem látja az arcát, elképzeli sebhelyes szemhéjai mögött. Átöleli a tanítványát, és megmondja neki, hogy milyen büszke rá. Nevet a barátaival, nevet még a sötétségen is, és ismét boldog... talán, bizonyos szempontból még boldogabb, mint azelőtt volt, mert minél több a csata, minél nagyobb a káosz, annál jobban tudja értékelni a szépet, ami jutott neki.

Ez a boldogság is majdnem megtörik, embertelen gyorsasággal. Egy robbanás lökéshulláma taszítja hátra, és azzal fenyegeti, elvesz tőle mindent. A szerelem, a büszkeség, a barátai iránt érzett védelmező ösztön azonban erőt ad... a szíve remeg a mellkasában, a vér dobol a fülében, az adrenalin elárasztja az ereit, ahogy meghozza a döntést. Rey úgy érzi, sosem volt még ennyire bátor. Felemeli a kezét, és megállítja a felé vágtató tüzet. Az izmai sikoltanak, emberfeletti erőfeszítésre van szüksége, hogy talpon tudjon maradni, de megteszi, tudja, hogy elég erős. Hirtelen nagyon ironikusnak érzi, hogy egykor tanokat hallgatott arról, hogy szabaduljon meg az érzelmeitől, miközben most épp azok tartják még egy kicsit életben. Hátranéz még egyszer, megkeresi a társai tekintetét, és egy pillanatig mintha ismét látna... a látása most túlnyúlik időn és téren, egy pillanat törtrészére véget ér minden háború, és a karjában tart egy meg sem született gyermeket, egy kisfiút, akit egy jobb világban felnevelhetett volna. Rey elszégyelli magát ezért a gondolatért, hiszen így is annyi szépet kapott... nem szabad most nagyravágyónak lennie.

Végül elhagyja az ereje, a robbanás pedig utoléri... de nem fél, és nem fáj semmi, csak megadja magát, és feloldódik a tűzben. Az élete kis ár volt azért, amit megvédett.

Az Erő veled lesz, Rey. Mindig.

Ezt a hangot már nagyon jól ismeri, az Ahch-To-n töltött tanulónapokból, és a szellemével folytatott beszélgetésekből. Luke Skywalker hangja az. De most nem úgy figyel rá, ahogy eddig, hanem, mint a többieknél, az ő esetében is eggyé válik vele. Tizenkilenc éves, és egy sivatagbolygó egyhangú tájai veszik körbe... ez a saját életében is egészen így alakult. Még az álmodozás is hasonló... a lemenő kettős nap bámulása, a hajómakettek a homokba ásott szobában. Csak ezúttal nem egy álom, egy kis remény tartja egy helyben, hanem hús-vér, élő emberek, akik felnevelték, akik bár nem a szülei, de szinte úgy tekint rájuk.

Amikor elveszíti őket, azonnal dönt. Nem dühből... bizonyos szempontból Luke Skywalker a leggyengédebb, a legártatlanabb figura azok közül, akik átadták Reynek a múltjukat. Most is, ott a cél, ott az akarat, és ott a fájdalom, de nincs gyűlölet. Elkezd tanulni, egy öreg mester a szárnyai alá veszi, és segít megtenni az első lépéseket. Talál egy barátot, nagyszájú, kicsit önző figura, de amikor a hajója pilótafülkéjében ülve Rey figyeli kicsit, felismeri, hogy elképesztően jó a szíve... csak elrejtette, mert nem volt más választása. Aztán megjelenik egy lány is, büszke, elegáns hercegnő, aki pontosan tudja, mit akar, és ők hárman különleges triót alkotnak. Rey a csendes, esetlen hős, aki ismét elveszít egy mestert, és két társa átöleli, ad neki egy löketet, hogy nézzen a jövőbe, és tanuljon tovább. Hallgat rájuk, elfogad minden támogatást, és megy tovább, megtalálja a következő tanítót. Figyel rá, fejlődik, kérdez és kételkedik. Tisztában van a tudatlanságával, de ennek ellenére ragaszkodik hozzá, hogy a végső döntést mindig, minden esetben ő hozza meg... nem fél ellent mondani. A makacssága fellegek közti városokba vezeti, az ezer szemmel nézett, jól ismert, lángoló fekete alakhoz, ahol iszonyú titkokat ismer fel... Rey tudja, hogy most ebben az emlékben ő a fény, ő a remény - de azért a remény is megriadhat néha, nem igaz?

Most gyermek. Gyermek, és az apjára gondol. Lehunyja a szemét, és összeilleszti az apró részleteket, amiket tud róla. A helyébe képzeli magát. Ez olyasmi, mint az az együttérzés, amit az egyik hang tanított neki, de még annál is sokkal mélyebb. És abban a pillanatban, hogy megérti, legalább egy kicsit megérti a férfit, feléled benne a szeretet. Átjárja a lelkét, és egy újabb döntést hoz. Nem harcol. Nem árthat a fekete alaknak. Elé áll, ismét, és bár minden akaraterejére szüksége van, de kikapcsolja a fénykardját, és félredobja, széttárt karokkal várja a csapást. A fekete alakban pedig feléled a fény, és megbocsátást keresve lesújt a sötétségre, majd a karjába zuhan.

Rey ezúttal is szeretné, ha itt lenne vége. Tűz körüli táncot lát, barátok, egy testvér szorítja magához, színes fényjáték díszíti az eget. Boldog, az egész lényét átjárja a jövőbe vetett hit. Egyszerre árasztja el harcos és a mester magabiztossága, és a fiatalos álmok. Elkezdi felépíteni az elképzelt világot. Tanítványok jönnek hozzá, ő pedig keresi a helyét, próbál jól dönteni minden helyzetben. A tervekhez képest ez azért nem megy zökkenőmentesen, ez bántja is... és tudja, közel van az a nagy csalódás.

Megjelenik egy kisfiú. Különleges arca van, az anyja finom vonásai, és az apja furcsa játékossága is megőrződik rajta. Rey egyszerre csodálja, és rémül meg tőle - nagyon furcsa érzés, hogy Luke szemén keresztül éppúgy kettősnek látja őt, ahogy a sajátjával, még ha az érzések egészen más jellegűek is. Szeretet és félelem. Ki ez a fiú? Ki ez a fiú valójában?

Borzalmas hibát vét. Összedől a világa, és a legrosszabb nem is a szenvedés, amit ő maga él meg, hanem az, hogy akaratlanul is kinyitja a lelkét a fiú felé, hasonlóan ahhoz, hogy egykor a fekete alak irányába. Átérzi, hogy rettegett tőle egy gyermek, aki azt hitte, az életét is rábízhatja. Iszonyodik magától, és az árulástól, amit félelemből követett el. Megroggyan a térde, meghajlik a gerince, és képtelen elviselni. Az évek sós levegőt hoznak, és kicsit enyhül a fájdalom - de ez leginkább az előző hang esetéhez hasonlít. Elvegetál. Felhúzza a szürke fátylakat, hogy megvédje magát, ezzel azonban csak még sötétebb mélységekbe zuhan.

És Rey meglepődve néz szembe önmagával. Egy huszonéves, zavart, keményfejű lánnyal, aki szó szerint széttépi azt a szürke fátylat, felrázza, követelőzik és halálra idegesíti. Ebből a szemszögből nézve Rey egészen elszégyelli magát. Mégis érzi, hogy adott valami különlegeset. Ahogy egykor a fekete alak iránt Luke-ként felébredt benne a gyermeki szeretet, úgy kívülről látja, hogy Reyként hogy szeret bele lassan a Kylo Renné torzult Ben Solóba. Meg akarja óvni ettől a lányt, de a kettős perspektívában úgy érzi, mintha minden szavával önmagának mondana ellent. A remény félhet. A remény hibázhat. De nem szűnhet meg reménynek lenni.

Tehát lehullik a fátyol. Megérzi az életet, átöleli a világot, kinyúl a testvére, a barátai, a lány és az unokaöccse felé, mindenkihez máshogy szól, de minden szava őszinte. Beleolvad a hűsítő, sós, tengeri szélbe, és a lemenő nap narancsvörös fényébe, és tudja, hogy az nem a halál...

Aztán az ezernyi képen és végtelen időn túl visszatalál a jelenbe. Ismét érzi a hideget, az exegoli templom kövezetét. Ismét látja a villámokat. Érzi az erőt az izmaiban... lélegzetet vesz, a levegő dohos, de elég ahhoz, hogy talpra tudjon állni. Kinyújtja a kezét, megérzi a terem másik végébe gurult fénykardot, ami csörömpölve pattog végig a padlón, hogy elérjen hozzá.

Megbocsátott, és megbocsátottak neki.

Tanított és tanult.

Félt, gyűlölt és szeretett.

Rájött, hogy mindennek két arca van... hogy mindig van sötétség, és szükség van rá.

Földre tiporták, felállt, győzött vagy vesztett, hiszen nem lesz mindenki diadalmas a végén.

Ahogy a fénykard markolata a tenyerébe csapódik, felragyog a kékes penge, ő pedig felnéz, és a tekintete találkozik a Sith Lord gonosz lángként izzó sárga szemeivel, mintha egy pillanatra látná nem csak a múltat, de a jövőt is. A halál szelét érzi, valaki más (talán azt is tudja, hogy kicsoda) könnyeit az arcán... tudja, hogy ez lesz az utolsó harc.

De nem fél. Aki ennyi életet élhetett, azt többé nem borzasztja el a gondolat, hogy néha meg kell halnia.

A hangok sorrendben (bár remélem, rá lehetett jönni):

Obi-wan Kenobi

Anakin Skywalker

Luminara Unduli

Yoda

Qui-gon Jinn

Ahsoka Tano

Mace Windu

Kanan Jarrus

Luke Skywalker