- Mostanában elég furán viselkedsz. – fordult hátra Owen, gyanakvó tekintettel Tyler felé, miközben a kávézó felé tartottak. – Ugye nem szoktál rá valamire ismét?

- Dehogy! – vágta rá Tyler azonnal. – Elég volt egy halál közeli élmény is. Soha többé nem nyúlok droghoz!

Owen elégedetten bólintott, a barátja határozott tekintetét látva. – Rendben. Nem szeretném valahol megtalálni a hullád. De, hogy visszatérjünk az eredeti témához... mi is ütött beléd mostanában?

- Miből gondolod, hogy bármi bajom van?- kérdezett vissza Tyler, miközben tekintetét körbefuttatta az utcán.

- Például csendesebb lettél. – magyarázta Owen. – Ezen kívül, olyan, mintha üldözési mániád lenne. Tessék! – mutatott Tyler felé. – Most is úgy vizslatod az utcát, mintha keresnél valamit, vagy inkább tartanál valamitől.

- Nem is igaz! – vágta rá ismét Tyler, miközben a barátjára pillantott.

- Pedig így van. – sóhajtott Owen. – Megfenyegettek vagy valami?

- Nem. – csóválta meg a fejét Tyler. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondja el a barátjának a dolgot anélkül, hogy totál zakkantnak nézné. Pedig úgy érezte, hogy valakivel tényleg muszáj lesz beszélnie erről Dr. Kimen kívül. Valakivel, aki komolyan is veszi, és nem röhögi ki.

Owen megtorpant, és egész testével Tyler felé fordult, miközben megigazította a kabátja gallérját, hogy ne fújjon be a hideg szél. – Figyelj! Elég régóta vagyunk már haverok és tudom, hogy tőled mi számít furcsának és mi nem. Szerintem egyszerűbb lenne, ha előállnál vele. Aztán majd kitalálunk valamit a problémára.

Tyler megadóan sóhajtott. – Azt hiszem, hogy megőrültem. – mondta ki egyszerűen, majd rögtön utána végtelenül szánalmasnak érezte magát.

- Aha... - nyugtázta le Owen.

- Ennyi? – döbbent le Tyler.

- Miért? Mit vártál? – kérdezett vissza Owen. – Ha azt mondtad volna, hogy kitakarítottad a lakást, na, az megdöbbentett volna.

- Barom! – szólt vissza Tyler idegesen. – Én próbálom éppen kinyögni, hogy mi a bajom, de te egyáltalán nem veszel komolyan!

- Oké! Csak nyugodj le egy kicsit! – próbálta békíteni Owen. – Üljünk le! – mutatott az egyik pad felé a járda szélén.

Tyler még pár pillanatig toporgott egy helyben, amíg hezitált, hogy leüljön-e vagy sem, de végül követte a barátját.

- Szóval? Miért is őrültél meg? – tudakolta Owen ismét.

tyler sóhajtott egyet, mielőtt belekezdett volna a magyarázatba. – Tudod, volt az az eset a klubban, amikor elájultam.

- Melyikre gondolsz? – vigyorgott owen.

- Cseszd meg! – pattant fel Tyler, hogy távozzon, de Owen elkapta a karját és visszarántotta.

- Oké, bocsánatot kérek! Nem éppen a legjobb alkalom a poénkodásra, vettem! – próbálta békíteni a barátját. – Kezdjük elölről rendben? Tudod, hogy milyen vagyok. Sajnálom! Szóval az ájulás? Gondolom, hogy a legutóbbira gondolsz. A sztriptíz bárban.

- Igen. – sóhajtott Tyler ismét.

Owen várt, de a beállt csendben, amit csak a forgalmas úton haladó járművek hangja tört meg, hamar elfogyott a türelme. – Nézd! Tényleg sajnálom az előbbit, nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly a dolog. Ígérem, hogy komolyan veszem, de ha nem mondasz semmit, akkor nem tudok segíteni sem.

Tyler a barátjára nézett és látta a szemeiben, hogy tényleg komolyan is gondolja, amit mondott. – Rendben. –bólintott rá végül. – Szóval, azóta az eset óta fura dolgok történnek.

- Milyen fura dolgok? – Kérdezte Owen türelmetlenül.

- Gyakran törnek rám olya érzések, amiket nem tudok megmagyarázni. Például félelem a semmiből. – magyarázta Tyler azt, amit ő maga sem tudott megmagyarázni. – Vagy, például indokolatlanul fázok. És ott van az a furcsa fejfájás is...

- Értem. – bólintott Owen, de mást nem mondott. – Folytasd.

- De ez mind semmi ahhoz képest, hogy néha hangokat hallok. – mondta ki végül Tyler és egyből a barátjára is nézett, de Owen továbbra sem mondott semmit, csak nézett maga elé, és hallgatott.

- Tegnap felkerestem egy pszichológust. Ő azt mondta, hogy a stressz miatt van, de én tényleg nem hiszem. Azt mondta, hogy a saját magam segélykiáltásait hallom, de tudom, hogy az nem az én hangom és nem az én szavaim. Tudom, hogy minden bolond ezt mondaná, de akkor is érzem, hogy ez valami más, és az egész tökre ijesztő.

- Miért, te mire gondolsz, mi ez?- kérdezte Owen, továbbra is komolyan, ami megnyugtatta Tyler.

Tyler elgondolkodott egy pillanatra, és kissé kétségbeesett hangon válaszolt. – Ha tudnám, akkor már megoldottam volna.

- Voltál már kivizsgáláson?- érdeklődött Owen.

- Amikor elájultam, akkor teljes kivizsgálást kaptam. – válaszolt Tyler. – Nem találtak semmit.

- És a pszichológus sem mondott semmi mást? – tudakolta tovább Owen. – Talán fel kellene keresned egy másikat is. Tudod, másodvéleményt kérni.

- Van egy olyan érzésem, hogy csak a módszerük térne el, de mind ugyan azzal magyarázná. Felesleges időpocsékolás. – rázta a fejét Tyler.

- Talán tényleg csak a stressz...

- Nem! – vágott a szavába Tyler. – Basszameg! Látod! Te is csak ezt tudod mondani. Kibaszottul tudom, hogy mennyire hihetetlen ez az egész, de hidd el nekem, hogy érzem! Nem vagyok őrült! Ez valami teljesen más! Mintha... mintha valaki lenne a fejemben...

- Valaki? – lepődött meg Owen.

- Igen! Valaki! – bólintott Tyler.

- Figyelj haver... - sóhajtott Owen. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez tényleg elég para, és ahogy mondod, hihetetlen. Biztos nem a stressz?

- Baszki! – pattant fel Tyler idegesen a padról és a halántékát kezdte el masszírozni. – Most mondom, hogy nem! Nem vagyok őrült! – bizonygatta tanácstalanul az igazát. – Az a hang is azt mondta...

- Na, várj! – állította le Owen. – Azt mondod, hogy te beszélgetsz... izé... vele?

Tyler hirtelen lefagyott. Nem tudta elhinni, hogy tényleg kicsúszott a száján egy ekkora ostobaság. Addig süllyedt, míg végül egy hangban akar bízni, ami feltehetően arra utal, hogy kezd elmenni az esze... - Hát... nem mondanám, hogy beszélgettünk. – sóhajtott, majd visszaült a padra a barátja mellé. – Inkább ordítottam, hogy tűnjön el.

- Mit mondott neked? – faggatta tovább Owen.

- Csak kérlel, hogy segítsek. – vonta meg a vállát Tyler.

- Ez hátborzongató...

- Nekem mondod? – nevetett fel Tyler keserűen.

- És miben kell segítened? – tett fel egy egyszerűnek tűnő kérdést Owen.

- Ezt meg, hogy a fenébe érted? – hökkent meg Tyler.

- Nem is tudom...- gondolkodott el Owen. – Ha valaki akar tőlem valamit, akkor először is megkérdezem, hogy mi az. Nem?

- Oké! – csóválta meg a fejét Tyler. – Ez a való életben tényleg így működik, de ez közel sem hasonlít a valóságra.

- Ebben igazad van! – bólintott rá Owen. – Kétségtelen, hogy a realitáshoz semmi köze, de egy próbát megér nem?

Tyler fürkésző tekintettel pillantott a barátjára. Egyik fele nem akarta elhinni azt, amiről éppen beszélgetnek, a másik fele viszont igenis elgondolkodott a hallottakon. Még a feje is belesajdult a rengeteg kérdésbe és gondolatba, amik a fejében keringtek. A kávéját is inkább elvitelre kérte, és egyenesen a szállodába ment, hogy ledőljön egy kicsit. Sikerült is pihennie, egészen addig, amíg a telefoncsörgés fel nem ébresztette.

- Igen? – szólt bele alvástól rekedtes hangon. – Ki az?

- Szia Tyler! – köszönt vissza Jack hangja a telefonból.

- Jó kisfiú vagyok, nyugodj meg! Nem csinálok semmi hülyeséget. – morogta bele egyből Tyler.

- Tudom, és nem is értem, hogy mi van veled, de most nem is ezért hívlak. – magyarázta Jack. – Holnap jelenésed van.

- Mi? Hol? – ült fel Tyler az ágyon meglepetésében. – Nem szobafogságban vagyok?

- De abban vagy. – helyeselt Jack. – De beteg sem vagy, így egy fogadáson simán részt tudsz venni. Csak szépen kell mosolyognod és egy helyben ülnöd. Menni fog?

- Jaj! Nem már! – kezdett el hisztizni Tyler. – Minden jótól eltiltottál, de azért bájologjak, amikor kell?

- Így van. Ennyit igazán megtehetsz.

- Milyen buli lesz? – kérdezte Tyler unottan, miközben felkelt, és a konyhába ment egy palack vízért.

- Buli az nem lesz. – javította ki Jack. – Csak egy állófogadás a fejeseknek a szokásos félévi értekezlet után.

- Remek...

- Ne nyafogj folyton. Vannak kötelességeid, amiket néha teljesíthetsz is. Nem lesz semmi bajod.

- Igazad van! Legalább ihletet kapok a következő dalomhoz.

- Na, látod! Így kell pozitívan hozzáállni. – hallatszott egy kis lelkesedés Jack oldaláról. – És mi a témája?

- Hogyan ne und magad halálra...

- Nem vagy vicces. – morogta Jack.

- Nem is viccnek szántam. – mondta Tyler komoly hangon.

- Rendben, akkor holnap este hatra várlak. Elküldöm a címet email-ben.

- Vigyázz, hogy jól írd be, mert véletlen máshová küldöd.

- Hiába erőlködsz. De, hogy lásd, mennyire törődöm veled, hozhatsz egy kísérőt. Gondolom Owenre esik a választásod.

- Ha önként vállalja a kínzást, akkor elviszem.

- Szuper! Akkor holnap! – mondta Jack magabiztosan, majd le is tette a telefont.

- Hát, ez király! – mérgelődött Tyler. Ki nem állhatta azt a bájolgást, ami egy ilyen rendezvénnyel járt. Éppen elég ilyenen vett részt gyerekkorában ahhoz, hogy nagy rutinra tegyen szert, miként kell eljátszani az érdeklődő személyt, de akkor sem volt semmi kedve puccba vágnia magát és órákat vigyorogni. – De, legalább a kaja jó. – vonta meg a vállát.

***

Owen idegesen szorongatta a kormányt és legszívesebben kilökte volna a kocsiból a mellette ülő személyt, amiért olyan orvul át lett verve.

- Ugyan már haver! – vigyorgott Tyler az anyósülésen. – Ha megmondom, hogy hova kellene elkísérned, akkor biztos, hogy kapásból nemet mondasz.

- Hát, ebben nem tévedtél! – horkan fel Owen.

- Ezért nem szóltam. De, nézd a jobbik oldalát, így szenvedhetünk együtt. – kuncogott Tyler.

- Milyen csodás kilátások. – sóhajtott Owen. – Ahelyett, hogy valamelyik klubban iszogatnék ma este, állhatok kussban melletted.

- De jó a kaja. – hárított Tyler, majd a megcsörrenő telefonjáért nyúlt. – Igen, menedzserek gyöngye? Kitalálom, aggódsz, hogy eltévedek útközben.

- Még mindig nem vagy vicces Tyler, de igazad van, ugyanis belegondoltam, hogy kivel ülsz egy kocsiban, és nagyon remélem, hogy nem valami hülyeségen töritek a fejeteket éppen, ahelyett, hogy öt perc múlva betoppannál a megadott címre. – hadarta Jack egy szuszra. A hangjából tényleg kicsendült némi aggódás.

Tyler felnevetett. – Nyugi, már úton vagyunk. Pár perc és meg is érkezünk. Lazíts egy kicsit!

- Azt megteszed helyettem is. – szúrta be Jack. – Várlak!

Tyler még mindig vigyorogva dugta zsebre a mobilt. – Sosem változik. – csóválta a fejét.

- Nem mintha adnál neki esélyt lazítani. – jegyezte meg Owen is. – Amúgy... - kezdett bele, majd el is hallgatott.

- Amúgy? – kérdezett rá Tyler.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy hogy vagy?

- Kösz jól. – válaszolta Tyler. – De miért van olyan érzésem, hogy nem egészen erre vagy kíváncsi.

- Igazából...

- Igazából arra vagy kíváncsi, hogy mi újság az új haverommal? - fejezte be a kérdést Tyler.

- Már haverok vagytok? – kuncogott Owen.

- Persze! Már egy randit is lebeszéltünk. – forgatta meg a szemeit Tyler.

- Ezek szerint azóta semmi? – kérdezett rá Owen.

- Semmi. – csóválta meg a fejét Tyler. – Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy minden rendben van. Mintha csak egy álom lenne az egész. Annyira hihetetlen...

- Talán tényleg elmúlik egyik pillanatról a másikra. – mosolyodott el bátorítóan Owen.

- Úgy legyen öregem! – adott igazat a barátjának Tyler. – Itt kell bekanyarodni! – mutatott egy kisutca felé, Owen pedig arra is irányította az autót. Az utca végén volt a szálloda, ahol mindig tartották az ilyen eseményeket. Nagy volt a konferenciatermük, és a bár is tökéletesen megfelelt egy kis lazításra. Persze, hogy az egyik résztulajé volt...

Owen leparkolta az autót, majd le is állította, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy ki is akar szállni a kocsiból.

- Ugyan már! – nevetett Tyler. – Egyezzünk meg! Bírj ki egy órát, utána lelépünk valahová. – kacsintott a mellette ülőre. – Te választhatod ki a helyet és én állom az egész estéd!

- Úgy látom, hogy tanultál valamit az évek alatt. – vigyorodott el Owen, majd végre kinyitotta a kocsi ajtaját.

Tyler is kipattant, majd a vállára akasztotta a zakóját. – Mehetünk? – biccentett a barátjának, amikor megérezte a kinti hideg levegőt áthatolni a vékony ing anyagán. Már éppen készült felvenni a felsőjét, amikor egy éles fájdalom hasított a fejébe. Hátratántorodott a váratlan fájdalomtól, de Owen gyors mozdulatának hála, végül nem terült el a földön.

- Minden oké? – kérdezte Owen aggódó hangon.

- Nem... – nyögte Tyler, miközben a fejét fogta. – Itt van...

- Ki van itt... - kérdezte Owen, de mire végig mondta a mondatot, már rá is jött.

Tyler összeszorította a szemeit, és a halántékát masszírozta, így próbált enyhíteni a kellemetlen fájdalmon.

- Sajnálom. – szólalt meg az ismerős hang.

- A francba már! – motyogta Tyler. – Hagyj már békén!

- Tyler! Minden rendben? Válaszolj! – szólítgatta Owen, de a hangja lassan elhalt, és nem jutott el Tyler tudatáig. Csak és kizárólag egy valamit hallott.

- Sajnálom, de csak te tudsz segíteni. – ismételte a hang.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte Tyler, fájdalomtól és erőlködéstől elcsukló hangon.

- Bedford, 176. utca és a Monroe AvE sarka, földszinti lakás, 6-os szám. Az ajtó biztos nem lesz zárva.

Tyler megrázta a fejét. – Nem érdekel! Miért mondod ezt most?

- Éppen reggelit akartam csinálni. Elejtettem a tojástartót a földön. – beszélt tovább a hang.

- Mondtam már, hogy nem érdekel!

- A fürdőszoba szekrényben van egy doboz vitamin. Gyerekkorom óta vashiányom van. – mesélte tovább

- Hagyj már békén! – kiabálta Tyler.

- A hálószobában van egy kis emléktárgy. A fényképen anyám van. Egy éve hagyott magamra.

- Tűnj el a fejemből... - suttogta Tyler, miközben a lábai nem bírták tovább megtartani és a földre térdelt.

- Hallgass meg, kérlek! Csak te tudsz segíteni! Kérlek!

- Nem! – kiabálta el magát Tyler.

- Csak menj el oda! Nem őrültél meg, hidd el! – győzködte tovább a hang a fejében, ami egyre halkult. – Kérlek! Segíts nekem! Te vagy az egyetlen...

Tyler fájdalmai is lassan halványultak, míg végül teljesen eltűntek. A külvilág ismét kiélesedett, így eljutott végre hozzá Owen aggódó hangja is.

- Tyler, mondj már valamit! – hallotta meg barátját. – Jól vagy?

Tyler lassan leült a kavicsos földre, miközben az elméje teljesen kitisztult. Nem válaszolt a kérdésre, csak bólintott párat, amíg a kapkodó légzését próbálta rendezni.

- Hozzak egy kis vizet? – kérdezte Owen? – Megyek és szólok Jacknek! – pattant fel a barátja mellől, de Tyler megragadta a karját!

- Várj! – tartotta vissza Tyler. – Ne szólj neki!

- Na idefigyelj, haver! Ez rohadtul nem vicces! Miért nem mondtad, hogy ilyen komoly a helyzet? – vonta kérdőre Owen! – Azonnal elviszel a kórházba, mert ez nem játék!

Tyler pár pillanatra elgondolkodott, majd komolyan a barátjára nézett. – Ha tényleg ennyire el akarsz vinni, akkor én mondom meg, hogy hová!

- Most csak szórakozol ugye? – hördült fel Owen.

- Mindent elmondok, csak induljunk, amíg Jack észre nem vesz. – mondta Tyler határozottan, miközben felkelt a földről.

- Te teljesen megőrültél? – csóválta meg a fejét Owen, és a hangjából még mindig kicsendült egy kis aggodalom.

- Ezt mindjárt kiderítjük. – nézett a barátjára Tyler még mindig kissé pihegve, miközben az elhatározás kis szikrái csillantak meg a szemében.

***

- Biztos, hogy ezt akarod? – nézett Owen először a mellette ülőre, majd az autó szélvédőjén keresztül, a föléjük magasodó épületre.

- Jelenleg úgy hiszem, hogy semmi veszíteni valóm nincs. – vonta meg a vállát Tyler, aki szintén az épületet nézte. – Maximum tényleg megbizonyosodok róla, hogy megőrültem és hallucinálok.

- Még mindig képtelenségnek tartom ezt az egészet. – rázta a fejét Owen hihetetlenkedve.

Tyler kinyitotta az ajtót, majd kiszállt, úgy szólt vissza a barátjának. – Akkor nézzük, mekkora képtelenség. – mondta, majd becsukta az ajtót, és minden további nélkül megindult az épület felé.

Owen meglepődött a barátja határozottságán, így ő is sietősre vette a figurát. Kipattan az autóból, majd futólépésben érte utol Tylert. – Azért igazán megvárhatnál. – motyogta az orra alatt, miközben aggódó tekintete a környéket pásztázta. Elég lerobbant negyedben voltak, ami tele volt panelházakkal. Sötét volt és ijesztő. Nem ehhez volt szokva.

Tyler azonban meg sem hallotta a barátja szavait. A szemével csakis a bejáratot kereste. Valamit találnia kellett abban a lakásban, és azon ponton már szinte mindegy volt, hogy mi lesz az. Mindegy volt, hogy melyik elmélete igazolódik be, csak kapjon valamiféle választ, legalább egyetlen egy kérdésére.

A gyér lámpák fényében végül meglátott egy ajtót és afelé vette az irányt. Határozottan nyitott be rajta, majd pár lépés után egy folyosón találta magát. Csendes és kihalt volt minden.

- És most merre? – kérdezte Owen a háta mögül.

Tyler a falra pillantott, ahol egy kis tábla jelezte a szinten található lakások számait, kis nyíllal ellátva, hogy merre induljon az ember. – Hatos lakás. – válaszolta halkan, de addigra már meg is találta, amit keresett. Lendületesen fordult a folyosón balra, majd lépteit szaporázva pillantott az ajtókon lévő számokra.

Egy, kettő, három... számolt magában, és a végére szinte már futott, mikor hirtelen megtorpant egy ajtó előtt. A szemei előtt egy fehér színű hatos díszelgett a sötétbarna színű ajtón.

- Ez az? – érte utol Owen is. – Nem hiszem, hogy be kellene mennünk. Tudod, hogy ezért le is csukhatnak?- érdeklődött tovább kissé feszülten.

Tyler nem válaszolt. Kezét lassan emelte a kilincs felé, majd óvatosan megfogta és a lehető leglassabban le is nyomta.

Az ajtó kinyílt, Tyler pedig remegve engedte ki az addig benntartott levegőt.

- Te tényleg megőrültél... – sóhajtotta Owen, szinte már fájdalmasan, de azért minden további nélkül követte a barátját.

Bent teljes sötétség fogadta őket. Tyler bentebb sétált, majd kezével tapogatózva addig keresett, amíg meg nem találta a villanykapcsolót. Egy kis kattanás után halvány, meleg fény töltötte be a helyiséget. Egy keskeny előszobában találták magukat. A fogason kabátok lógtak, a földön pedig egy pár cipő és papucs hevert. Lassan és hangtalanul lépkedett tovább, mert fogalma sem volt arról, hogy mi várja bent. Lehet, hogy Owennek igaza lesz és rendőrök viszik majd el, mert a lakás tulaja fogadja őket? Mire végiggondolta, addigra egy kis szobában találta magát, ahol ismét megkereste a kapcsolót, hogy valamit lássanak is. Körbenézett, és első látásra kiderült számára, hogy egy apró kis lakásról van szó. Mindösszesen egy szoba, egy fürdőszoba és jobbra tőlük, mintha egy apró kis konyha jeleit látta volna a félig nyitott ajtó mögött. Tyler hirtelen levegő után kapott, és meredten bámult előre.

- Nincs itt senki. – nézett gyorsan körbe Owen, és ennek a ténye kicsit meg is nyugtatta. – Mi az? – kérdezte, amikor a barátjára nézett.

Tyler hangja remegett, miközben kereste a hangját. – Reggelit akart csinálni... – jöttek ki a szavak nagyon halkan és nehezen, ahogy a földön heverő, összetört tojásokat nézte. Aztán eszébe jutott más, és a szoba felé fordult. Az ágy mellett egy kis szekrényen állt két gyertya, pár elszáradt virág egy kis vázában, és egy fénykép. Tyler érezte, ahogy lábai remegtek miközben odasétált, hogy közelebbről is megnézhesse a képen lévő alakot. A fényképről egy nő nézett vissza rá barátságos mosollyal az arcán. Nem volt már fiatal, de idősnek sem mondható. Ahhoz viszont elég érett, hogy legyen egy gyereke. Tyler hátratántorodott és mind a két kezével a fejéhez nyúlt, mintha csak kapaszkodni akarna valamibe, ami jelen esetben a józan esze volt.

Owen addig a pillanatig csak figyelte a barátja csendes szenvedését. – Mit mondott még? – kérdezte Tylertől.

Tyler nyelt egyet, hogy elűzze a gombócot a torkából. – A fürdőben... gyógyszer. – nyögte ki nagy nehezen, mire Owen sarkon is fordult, hogy utána nézzen. – Tabletták vashiányra. – motyogta még utána.

Pár másodperc elteltével pedig megjelent Owen az ajtóban. Aggódó tekintettel néztek egymásra, mire Owen lassan felemelte a jobb kezét, amiben egy fehér kis dobozt tartott. A dobozon pedig jól olvashatóan, fekete betűkkel állt a felírat, hogy szerves vas tabletta.

Tyler aggódása egy pillanat alatt rémületbe fordult át. Ezernyi gondolat és érzés futott át rajta, ami teljesen lebénította. Owen látta, hogy a barátja közel áll akár egy pánikrohamhoz is, amire még nem volt példa azelőtt. Már lépett volna oda hozzá, hogy megnyugtassa, amikor nyílt a bejárati ajtó mögöttük.

- Maguk meg kicsodák? – kérdezte az ismeretlen férfi.

Owen pillanatok alatt reagált. – Jó estét uram! – köszöntette az illetőt. – Mi csak az itt lakó személyt keressük.

- Micsoda véletlen. – mondta a férfi, miközben vizsgálódó tekintettel nézett végig rajtuk. – Én is őt keresem. Talán a barátjuk?

- Igen. – bólintott rá lassan Owen, miközben Tyler még mindig, szinte sokkos állapotban a földre meredt. – Nem olyan régóta ismerjük, de mostanában nem jelentkezett, ezért gondoltuk, hogy meglátogatjuk.

- Ha találkoznak vele, akkor szóljanak neki, hogy ideje lenne kifizetni a lakbért. – morogta az idegen férfi.

- Nem tudja véletlenül, hogy hol lehet? – próbálkozott be Owen.

- Honnan a fenéből kellene nekem tudnom? Nem maguk a barátai? – kérdezte gyanúsan a fickó.

- Mikor látta utoljára? – kérdezte ismét Owen.

A férfi elgondolkodott egy pillanatra. – Úgy öt napja talán. – vonta meg a vállát, aztán tovább hőbörgött. – De én nem itt lakom. Engem csak a pénz érdekel, de ez a kis szarházi nem akar fizetni.

- Értem. Köszönjük! – bólintott Owen, majd karon fogta Tylert és kihúzta maga után, egészen az autóig, ahol be is ültette, majd ő is bevágódott mellé, és végre kifújta magát.

Tyler még mindig sokkosan meredt maga elé.

- Ez még nem magyarázat semmire... – csóválta a fejét Owen. – Elég sok az esély arra, hogy ilyen dolgokat más lakásában is találj. – próbálta magyarázni a helyzetet.

- Ugye most csak szórakozol? – szólalt meg végre Tyler is, hosszú, hallgatással töltött percek után. Idő kellett neki, hogy feldolgozza az információkat, és elhelyezze magában egy olyan helyre, ahol minden szemszögből megvizsgálhatja majd. Képtelen volt elhinni azt, hogy az, amit a hang mondott a fejében, az mind ott volt előtte. Ahogy lassan emésztette a dolgot, a félelem egyre jobban háttérbe szorult, a helyét pedig a kíváncsiság, és egyféle megmagyarázhatatlan izgalom vette át.

- Képzeld el, hogy nem szórakozom! – mordult fel Owen. – Az eszedbe sem jutott például, hogy az is lehet, hogy az egészet megrendezték, hogy aztán pénzt csaljanak ki tőled? Lehet az egész egy nagy átverés része!

- Átverés mi? – motyogta Tyler az orra alatt. – És a fájdalom? A félelem? A hideg és megannyi más érzés, ami a semmiből jön? Azt mivel magyarázod?

- Nem tudom... - gondolkodott el Owen. ...talán drog! Fene se tudja! Lehet, hogy észre sem veszed, és úgy adnak be neked valamit, amitől hallucinációid lesznek.

- Persze... - sóhajtott fáradtan Tyler. – Inkább menjünk haza.

Owennek lett volna még mondanivalója, de inkább visszanyelte a szavakat és kissé sértetten kötötte be magát, majd lépett a gázra.

***

Az éjszaka folyamán nem sokat aludt, és a pár óra alvás után elég gondterhelten is ébredt. Nem tudta kiűzni a fejéből a gondolatokat. Annak ellenére, hogy mindez vele történt, még mindig alig tudta elhinni. Egyszerűen képtelenség volt az egész, pedig a saját szemével láthatta, a saját fülével halhatta és a saját bőrén érezhette. Szürreális volt az a gondolat is, ami az éj leple alatt a tudatába kúszott. Mi van akkor, ha valaki tényleg segítséget kér tőle? Mi van akkor, ha az a valaki tényleg létezik és ilyen elképesztő módon akar kommunikálni vele? Hihetetlen volt a gondolat, de mással nem tudta magyarázni az elmúlt napok történéseit. Abban teljesen biztos volt, hogy nem hibbant meg, nem ment el az esze és nem őrült meg. Nem tudta megmagyarázni, de tisztán érezte, hogy így van.

Miután gépies mozdulatokkal lefőzte magának a kávét, elővette a telefonját, ami előző este óta csak dísznek volt a zsebében. Azt egyből gondolta, hogy számtalan nem fogadott hívás és üzenet fogja várni Jacktől, de a tényleges mennyiség még őt is meglepte. Nagy levegőt vett mielőtt rányomott a visszahívás opcióra. Nem volt kedve vitatkozni a menedzserével, így inkább csendben végighallgatta, hogy ismét nem lehetett rá számítani és milyen felelőtlen, mindemellett mennyire közönyös a karrierjével kapcsolatban.

Az alapos és hosszú fejmosás után tanácstalanul rogyott le a kanapéra és bámult maga elé. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Fogalma sem volt arról, hogy ez az egész meddig fog még tartani, nem tudta, hogy az a valaki mit akar tőle, hogy neki mit kellene tennie, hogy milyen szerepet szántak neki.

Aztán jött az a képtelen ötlet. Felkelt és felöltözött. Ismét felkerült a kapucni és a maszk, majd sietős léptekkel indult el, hogy majdnem negyvenöt perc múlva ismét ott álljon, ahol előző este Owennel. Egy fa árnyékából nézte a magas épületet, aminek az ablakain megcsillant a délelőtti nap fénye. A forgalom sokkal nagyobb volt, mint előző este. Felnőttek jöttek-mentek mindenfelé. A parkban, a hideg ellenére gyerekek játszottak, páran pedig éppen kutyát sétáltattak.

Tyler vett egy mély levegőt, majd megindult az ismerős bejárat felé. Nem szólította meg senki. Senkit sem érdekelt, hogy ki ő és mit keres ott. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, így akadály nélkül jutott el egészen a hatos lakás ajtajáig. A keze sokkal lassabban nyúlt a kilincs felé. Mintha az előző naphoz képest hezitált volna valami miatt, amit ő maga sem értett igazán.

- Fiatalember! – szólította meg egy vékony, rekedtes hang.

Tyler egyből a hang irányába fordult. – Jó napot asszonyom! – köszönt az idős nőnek, aki a szomszéd lakás ajtajából kukucskált kifelé.

- Szerintem nincs itthon. – rázta a fejét az idős. – És, szerintem egy darabig nem is lesz.

Tyler azonnal ráharapott a témára, és egy lépéssel közelebb ment a nő felé. – Miből gondolja? – kérdezte is meg azonnal, hátha valami információhoz juthat.

- Azok az emberek elvitték, tudja!? – magyarázta az asszony, a még mindig résnyire nyitott ajtóból.

- Kik vitték el? – tett még egy lépést Tyler, de egyből meg is torpant, mert idős bentebb húzta az ajtót bizalmatlansága jeléül, így nem akarta kockáztatni, hogy félbeszakad a beszélgetésük.

- Azt nem tudom pontos. – csóválta meg a fejét az asszony. – Az utóbbi időben gyakran jöttek. Tudja, mióta meghalt az anyja. Jaj, annyira sajnáltam azt a szegény asszonyt. Tudja, a férje mindig is egy semmirekellő volt. Csak a szerencsejáték meg a fogadások. – bólogatott szaporán, hogy minél jobban megerősítse az elmondottakat.

- Azt mondja, hogy akik elvitték, azok már többször is jártak itt? – tudakolta Tyler, és máris volt egy sejtése, hogy mi is történhetett.

- Bizony, bizony! – helyeselt az asszony. – Biztos vagyok benne, hogy valami alvilági gengszterek voltak. Nagyon csúnyán néztek rám, amikor a bejáratnál összefutottunk.

Tyler érezte, hogy igaza lesz. Ha nem is alvilági gengszterek, de behajtók igenis lehettek azok az alakok, akikről a nő beszélt. – És hol van most az apja? – kérdezősködött tovább, hátha továbbra is szerencséje lesz, és az idős közlékeny marad.

Az asszony fújtatott egyet a heves legyintés mellé, mielőtt válaszolt volna. – Biztos, hogy bujkál valahol! Ha csak el nem tették már láb alól a tartozásai miatt.

- Azt mondja, hogy életben van és bujkál? – hökkent meg Tyler.

- Rosszabbik esetben... - vonta meg a vállát az asszony. – Én csak szegény Dylant sajnálom, hogy egy ilyen apával áldotta meg a sors.

- Dylan? – kapott levegő után Tyler.

- Igen. – bólintott az asszony, mire Tyler kissé elfehéredett. – Jól van, fiatalember?

- Persze, köszönöm. – motyogta Tyler, alig érthetően, majd lassan visszahátrált a lakás elé és belépett. Hátát az ajtónak vetve vett pár mély lélegzetet egymás után. Nem. Egyáltalán nem volt jól. A hang a fejében nevet kapott. Eddig is elég nehezen tudta elképzelni és valóságnak elkönyvelni mindazt, ami vele történt az elmúlt napokban, de most, hogy mindehhez társult egy név is... Dylan...

Tyler kezei remegtek a feszültségtől. Fogalma sem volt arról, hogy hogyan kezelje az érzéseit, amik óráról-órára, percről-perce folyamatosan változtak, méghozzá akaratán kívül. Az előtte lévő szobában most félhomály volt, attól a kis ablaktól, ami a tömbbel szemközt lévő parkra nézett. Lábai lassan mozdultak, és vitték egészen az ágyig.

Felröppent benne egy gondolat egy személyről, aki azon az ágyon aludt éveken keresztül. Vajon tényleg az a személy próbál vele kapcsolatot teremteni, vagy Owennek van igaza abban, hogy valaki át akarja verni. A helyzet abszurditása teljesen kikészítette. De mi mással lehetne magyarázni az egészet? Tudja, érzi, hogy nem megőrült, hanem valami tényleg történik vele, mégpedig akaratán kívül. Közelebb ment ahhoz a kis szekrényhez, amin a fénykép állt, és amit előző nap is szemügyre vett. Most kicsit higgadtabban próbált megfigyelni mindent. Kellett valami nyom, valami, ami válaszul szolgál mindenre, köztük arra is, hogy miért pont ő.

A képen lévő nő megviseltnek tűnt ugyan, de keveset veszített a szépségéből. Barna szemei mosolyogtak, a kitudja mennyi borzalom ellenére, amit el kellett viselnie egy senkiházi férj mellett. Talán pont ez volt a veszte. A reménytelenség és a fájdalom.

Megfordult és bement a fürdőszobába. Kicsi volt, de tiszta. Világos és rendezett. A mosdó feletti tükörből a saját arca nézett vissza. Kinyitotta a kis szekrényt, és visszatette a vitaminos dobozt a helyére. Azt, amelyiket előző este Owen, a váratlan vendég miatt csak hanyagul letett. A szekrényben volt még egy fogkefe és fogkrém is, a többi tisztálkodási szer mellett, valamint, volt még ott egy kis üveg. Lassan kivette a helyéről, majd egy mozdulattal eltávolította a tetejét, egy másikkal pedig finom permettel töltötte meg a levegőt. Már majdnem nevetségesen félénken szimatolt bele az illatfelhőbe. Az agya pedig egyből elkezdte levetíteni az aroma keltette képeket. Zöldellő mezők, friss forrásvíz, szikrázó nap, végeláthatatlan narancsligetek, cédrus erdő és rózsabokrok... Önkéntelenül is elmosolyodott, amin igazán meglepődött. Az illat késztette erre, ami teljesen ellentéte volt annak a hangnak, amihez párszor már volt szerencséje. Ez az illat vidám volt és energikus. Szinte hallotta nevetést, és érezte az energiát, ami egy mosolyból fakad.

Aztán, hirtelen megszakadt az élettel teli kisfilm. Idegesen helyezte vissza a kupakot, majd rakta a helyére a parfümöt. Szégyenkezve fordult ki a fürdőből. Mégis mit művel ő? Mire vetemedik? Egy idegen lakásában kutakodik, és a magánéletében vájkál csak azért, hogy bebizonyítsa magának, hogy nem őrült? De a francba is! Tudnia kell!

Odalépett az egyetlen szekrény elé, ami a szobában volt. Kinyitotta az egyik ajtaját, ami mögött vállfákon lógtak a ruhák. A sokszínű anyag nem hazudtolta meg a parfümöt. A színskála legtöbb eleme megtalálható volt, kivéve a komorabb színeket. Ez egyből feltűnt. Mintha egy vidám tavaszi délután eleredt volna az eső, és egy kiadós felhőszakadás után egy színpompás szivárvány takarná be az eget. Vidám, nyugodt és megmosolyogtató. Kinyitotta a másik felét is, ahol a többi ruhadarab katonás rendben behajtogatva pihent a gazdájára várva. A legfelső polcon volt egy papírdoboz. Tyler felnyúlt és óvatosan levette. Két kézzel nyúlt érte, de azonnal megérezte, hogy fél kézzel is elbírná. Vett egy mély levegőt, és a kezében a dobozzal leült az ágy szélére. A dobozban lévő stóc legtetején egy fénykép foglalt helyet. Nyilvánvalóan ugyan az a nő volt, mint az éjjeli szekrény képén is, csak pár évvel korábbról. Óvatosan kivette, és miután alaposan megnézte maga mellé helyezte az ágyra. A következő képen is ugyan az a nő volt, de egy férfi társaságában. Érezte, hogy az a férfi az a bizonyos férj, és az is teljes bizonyosságot nyert, hogy ez életük nem a kezdetektől fogva volt nyomorúságra ítélve. A következő képen már hárman voltak. Két oldalt a szülők, középen pedig egy, talán egy éves kisfiú, de ezt nem tudta pontosan megmondani. Azt viszont elmesélte a kép, hogy egy játszótéren készült, és az is tisztán látszik, hogy a kicsi erősen koncentrál, hogy megtegye az első önálló lépéseit. Egy keserédes mosoly ült ki Tyler arcára, miközben letette maga mellé a képet, hogy kivegye a következőt. A mozdulata félúton megakadt és a keze megremegett. A képen ismét az anya volt. Látszott rajta, hogy megviselt és gyenge. Talán a halála előtt készülhetett valamikor. Mellette viszont egy fiatal férfi ült, széles, önfeledt mosollyal az arcán. Tudta. Azonnal érezte, hogy a férfi a képen csakis ő lehet. A hang a fejében. Minden úgy illett össze, mint a puzzle darabkái. A parfüm, a ruhák, a mosolya. Minden Ő volt. A név mellé kapott egy arcot. Izgatott lett az újabb felfedezésétől, de mindeközben a lelkiismerete is tovább fokozta a bűntudatot.

Megfogta az ágyon heverő képeket és visszatette őket a dobozba, a dobozt pedig vissza a szekrény felső polcára. Késlekedés nélkül hagyta el az épületet. Nem tudott tovább ott maradni. Feszélyezte a helyzet, amibe került, és zavarták a saját érzései. Gondolatai folyamatosan csapongtak. Hol saját magát őrültnek nevezve rohant a járdán, nekiütközve a békésen sétálgató embereknek. Hol pedig végtelen szánalom járta át egy számára ismeretlen, de kétség kívül élő személy iránt, akit nem is ismer.

Ő mindig is egy olyan burokban élt, amit a szülei húztak köré, és ami mindig megvédte a külső, nem kívánt hatásoktól. Ugyanakkor ez a burok nem engedte ki az érzésit sem. Mint egy láthatatlan csomagolás, ami nem engedi, hogy beszennyeződjön az értékes tartalma, de közben nem tudni, hogy mi is van belül igazából. Később, amikor saját lábra állt, önszántából hagyta meg ezt a buborékot, mint egy utolsó mentsvárat, ahová el tud menekülni. Ahol elrejtőzhet és önmaga lehet. Ennek hatására az élet sötétebb oldalából nem tapasztalt meg semmit, és nem is érdekelte mások nyomorúságos sorsa.

És, amikor már teljesen el is felejtette, hogy neki mit kellett átélnie, amíg eljutott addig, aki végül lett belőle, megjelent egy hang, egy élet, egy sors, egy ember.

- Baromság! – suttogta maga elé, a kis pocsolyákba gyűlt esővíznek, amik az útját keresztezték. A kapucnijából már csöpögött a víz. A nadrágja teljesen átázott, ahogy a kabátja is. Fogalma sem volt, hogy mikor eredt el az eső. Fogalma sem volt, hogy mennyit és merre sétált. Csak azt vette észre, hogy a szálloda előtt áll és a bejáratot nézi, majd a tekintete fentebb siklik a hatalmas ablakokra. Fogalma sem volt, hogy meddig állt volna ott bambán, ha valaki neki nem ütközik és zökkenti ki.

- Elnézést... - mormolta a férfi menet közben, sietősen, és már el is tűnt Tyler látószögéből.

Lassan ment fel azon a pár lépcsőn, ami elválasztotta a bejárattól. Szinte hallani lehetett a ruhájából csöpögő vizet, ahogy a lift felé sétált.

- Hé, maga! – tartóztatta fel egy határozott férfi hang. – Ez nem egy melegedő. Kérem, hogy távozzon! – lépett mellé az egyik biztonsági őr.

Tyler szemei megvillantak a fekete kapucni alatt, amikor az őrre nézett.

- Uram! – vett vissza a férfi azonnal. – Ne haragudjon! Azt hittem...

Tyler nem várta meg a magyarázatot, tudta ő azt anélkül is. Mire a szobájába ért, addigra teljesen kimerült érzelmileg. Nem volt képes tovább gondolkodni vagy ötleteket gyártani. Minden mozdulata a berögzülésnek volt köszönhető csak, úgy indult a fürdőszobába, mint egy robot, hogy megszabaduljon a vizes ruháitól. Vett egy forró fürdőt, majd bágyadtan roskadt le az ágyára, miközben az ablakon kopogó eső hangját hallgatta.

- Elmentél? – jött a kérdés a semmiből.

Tyler ijedtében felült az ágyon. A pulzusa megemelkedett ugyan, de kivételesen semmi mást nem érzett, hiába várta szinte rettegve a fejfájás és a fagyos érzést. Nem mondott semmit. Fogalma sem volt, hogy mit kellene válaszolnia. Fogalma sem volt, hogy hogyan kellene beszélgetnie egy hanggal a fejében.

A hang, hallhatóan sóhajtott egyet. – Talán nem is hallasz. – mondta leverten és kissé kétségbeesetten.

Tyler nyelt egyet, hogy elűzze a szorító érzést a torkából és erőt vegyen magán. – De hallak. – suttogta maga elé, amitől viszont tényleg kirázta a hideg.

- Tényleg hallasz? – jött a meglepett és egyben megkönnyebbült kérdés.

- Igen. – válaszolt Tyler hidegen. Egyelőre képtelen volt kezelni a helyzetet.

- És elmentél? – kérdezte újból.

Tyler először csak bólintott, de gyorsan rájött, hogy a mozdulatnak semmi értelme nem volt, mert az a valaki, akivel beszélgetett, nem mellette ült, hiába is hangzott úgy. – Igen, elmentem. – mondta ki hangosan is végül.

- Akkor most már elhiszed, hogy nem vagy őrült, ugye? – kérdezte a hang bizonytalanul. – Ha kell, akkor máshogyan is be tudom bizonyítani...

- Ennyi éppen elég volt. – vágott közbe Tyler zaklatottan.

- Sajnálom. – érkezett a bocsánatkérés.

- Ugyan mit? – kérdezte Tyler gyötrődve. – Miért kellene elhinnem valamit, ami józanésszel is elképzelhetetlen? Honnan tudjam, hogy nem az én képzeletem szüleménye ez az egész szarság? Vagy honnan tudjam, hogy az egész nem egy rohadt átverés? – tette fel azt a kérdést is, amit Owen már pedzegetett előző este.

De válasz nem jött. Ismét csak a kinti eső hangja szűrődött be az ablakon, vegyülve pár jármű hangjával. Tyler eldőlt az ágyon, és érezte, ahogy a fáradság lassan teljesen szétárad benne, késztetve őt arra is, hogy lehunyja a szemeit.

- Nem tudom elmondani, hogy mennyire sajnálom azt, hogy felforgattam az életed. – szólalt meg a hang, de most lassan és megnyugtatóan beszélt. Tyler a fejére húzta a takarót. Tudta, hogy szánalmas próbálkozás arra, hogy elnémítsa a beszélgetőpartnerét, de a tétlenség is idegesítette. – Csak szeretnék kérni valamit.

Tyler mélyet sóhajtott, mielőtt visszakérdezett volna. – Mit akarsz tőlem?

- Jelents be egy eltűnt személyt. – érkezett a gyors és határozott válasz.

- Hogy mi? – lepődött meg Tyler.

- Hosszú lenne most elmagyaráznom, és azt sem tudom, hogy mennyi időm van. – mondta a hang, de most eléggé hadarva. – Csak kérlek, jelents be egy eltűnt személyt a rendőrségen. A többit majd ők intézik.

- Ne fáradj a magyarázkodással. Ha nem hinném azt, hogy elment a józan eszem, akkor azt mondanám, hogy már összeraktam a sztorit. – magyarázta Tyler, aki még mindig nem hitte el, hogy mit is csinál éppen.

Pár másodperces csend következett ismét. Ezt annak tudta be, hogy a hang tulajdonosa meglepődhetett a kijelentésén.

- Értem. – jött a válasz végül. – Akkor megteszed ezt nekem? A nevem Dylan Brown. Csak mondd azt, hogy pár napja eltűntem. Akkor biztos keresni fognak majd és megtalálnak. Megteszed, ugye? – kérdezte a hang, immár kicsit kétségbeesettebben. A hangja is meg-megremegett párszor.

Tyler belefúrta az arcát a párnába, és olyan kicsire húzta össze magát, mintha valamitől rettegne és el akarna bújni éppen.

- Kérlek! – győzködte tovább a hang. – Utána eltűnök! Ígérem, hogy soha többé nem fogsz hallani rólam!

Az, hogy újra normális életet élhet hangok nélkül, Tylernek bizakodásra adott okot. – Megteszem. – válaszolta végül.

- Köszönöm! – csuklott el ismét a segítséget kérő hangja.

Azután Tyler már nem hallott semmit. Sem a hangot a fejében, sem az autók hangját, sem pedig az ablakon kopogó esőt. Olyan mély álomba merült, amilyenben már régen volt része.

***

Amikor reggel elkezdte nyitogatni a szemeit, olyan érzése volt, mintha egy végtelenül hosszú álomból kelt volna fel, de hiába akarta felidézni, hogy miről szólt, semmire sem emlékezett. Csak annyit érzett, hogy végre kipihente magát, és elégedettséggel töltötte el, hogy kivételesen nem is kell rohannia sehová, és nem is a telefonja hangos csörgésére kelt. Sajnos elkiabálta, de mielőtt a telefonjáért nyúlt volna, még nyújtózkodott egy jóízűt.

- Igen? – vette fel végre a csörgő készüléket.

- Neked is jó reggelt. – köszönt Jack a vonal túlsóvégén. – Minden rendben?

- Persze. – válaszolta Tyler, miközben kikászálódott az ágyból és megindult a konyha felé, hogy lefőzzön egy adag kávét. – Miért ne lenne?

- Nálad ezt sosem lehet tudni. – vágta rá Jack. – Ugye nem kell emlékeztetnem téged, hogy a legutóbb is jól átvertél?

Tyler megállt a kávégép előtt, és bár Jack nem láthatta, de kissé elszégyellte magát. – Azt sajnálom, már mondtam neked. Nem állt szándékomban az, hogy átverjelek. Tényleg el akartam menni a fogadásra, csak...

- Csak közbe jött valami. – sóhajtott fel hangosan Jack.

- Igen. – helyeselt Tyler is.

- Mindegy! Felejtsük el! Ez is megy a többi közé. Most más miatt kereslek. – váltott témát Jack.

- Szabad tudnom, hogy miért? – kérdezte Tyler, miközben megnyomta a kávéfőző gombját, és az hangosan darálni kezdte a kávészemeket.

- Azt akartam tudni, hogy hogyan haladsz a könyvel. – magyarázta Jack. – Illetve a felkérés arra a filmre... eldöntötted-e már, hogy mi lesz a válaszod.

Tyler elgondolkodva dőlt neki a konyhapultnak, miközben az átlátszó bögrébe csordogáló feketét nézte. Az utóbbi pár napban semmire sem volt ideje, csak levegőt venni. Mindig máshol járt fejben és mást próbált megoldani. – Már nem sok van a könyvből, ma befejezem. – válaszolta, kicsit lódítva. – A filmet pedig elvállalom. – bólintott rá végül a szerepre is.

- Remek! – örült meg Jack a hírnek, amit a vidám hangszíne telefonon keresztül is elárult.

- Mikor kezdődik a forgatás? – tudakolta Tyler, mert már arra sem emlékezett.

- Csak jövő tavaszra, de nem árt, ha már elkezdesz rá készülni. – válaszolta Jack. – Így, hogy elvállaltad, szerintem hamarosan meg is kapod a szövegkönyvet. Remélem, hogy nem fogsz kihátrálni valami miatt. Felelősségteljesen kell végigcsinálnod, amit elvállalsz.

- Hogy halad a karácsonyi koncert? Ugye megbeszélted már a fejesekkel? – váltott témát most Tyler. Nem volt kedve a menedzsere kioktatásához ismét. Ahhoz túl jól ébred.

- Már megemlítettem nekik, de nem igazán örültek neki. Viszont jó hír, hogy még nem mondták le a koncertet. Ha engem kérdezel, akkor, igazából nem is állt szándékukban ilyet tenni.

- Túl sok pénztől esnének el. – mormolta Tyler az orra alatt. – Akkor számíthatok rá, hogy minden megy a tervek szerint?

- Száz százalékig csak a holnap reggeli megbeszélés után lehetünk benne, de a véleményem szerint igen.

- Holnap bemegyek! – közölte Tyler határozottan.

- Még van pár napod hátra a betegszabadságból. Nem tudom, hogy örülnének-e, ha...

- Ugyan már Jack! – szólt közbe Tyler nevetve. – Épp most mondtad, hogy le sem mondták a koncertet. Mind a ketten tudjuk, hogy ez mit jelent. Nem igazán várhatunk tovább, mert még van mit csiszolni az előadáson, köztük a koreográfián is, és még a fellépő ruhák sincsenek meg hiánytalanul.

Jack gondterhelten sóhajtott. – Igen, igazad van. Mikor akarsz bejönni?

- Nyolcra ott vagyok. Szólj a csapatnak, hogy addigra legyenek a próbateremben, hogy átvehessük a koreográfiákat.

- Reggel nyolcra? – kérdezett vissza Jack, hogy biztosan jól hallotta-e.

- Nem azt mondtam? – kérdezett vissza Tyler értetlenül.

- De, igen, azt mondtad, csak... - köszörülte meg a torkát Jack. - ... tőled ez kissé szokatlan.

Tyler elgondolkodott egy pillanatra a hallottakon, de tényleg csak egy pillanatra. – Akkor holnap találkozunk! – köszönt el a menedzserétől, majd bontotta is vonalat.

- Ha neked ez szokatlan, akkor én mit mondjak? – mondta ki hangosan a gondolatait, majd kinyúlt oldalra és felvette a kis csészét, amiben gőzölgött a reggeli feketéje. Ráérősen elkortyolgatta, majd zuhanyozni indult, végül pedig felkapott egy kényelmes ruhát, hogy elindulhasson végre, ugyanis arra a napra akadt egy elég fontos elintéznivalója.

- Csak nyugalom. Mi történhet? Semmi! Velem nem csinálhatnak semmit, és nem is tudnak semmiről... - mantrázta magának, miközben megtette az bejárati ajtó felé vezető pár darab lépcsőt. Szándékosan egy kisebb rendőrőrsöt nézett ki magának a város szélén, ahol nem nagy a forgalom. Feltehetően úgyis fel fogják majd ismerni, legalábbis valaki biztosan, így próbálta minél kisebbre csökkenteni a körülötte lévő felhajtást.

Amikor belépett az ajtón, el is csodálkozott egy pillanatra, ugyanis nem arra számított, mint ami fogadta. Úgy képzelte el a rendőrséget, mint valami forgalmas és hangos helyet. Folyton csörög a telefon, kiabálás egyik asztaltól a másikig, ordítozó és megbilincselt emberek itt-ott. Na, már most, ez a hely olyan volt, mintha egy sima irodába sétált volna be.

- Üdvözlöm! – köszönt rá egy egyenruhás férfi. – Miben segíthetek?- kérdezte a pult mögött állva.

- Én...ööö... - szállt inába a bátorsága egy pillanatra azoktól az átható szemektől, amik kérdőn néztek rá. De, hát mi mást várjon az ember egy rendőrtől? – Szeretnék bejelentést tenni. – mondta ki végül az érkezésének a célját.

- Értem. – bólintott a férfi. – Mi lenne az?

- Egy eltűnés. – húzta ki magát Tyler, amikor végre összeszedte a bátorságát. Ki mert állni több ezer ember elé, minden hezitálás nélkül, de ha magának kellett elintéznie valamit, akkor kicsúszott a lába alól a talaj. Csak egy egyszerű dolgot kell elintéznie... - Egy személy eltűnését akarom bejelenteni.

- Hozzátartozója az illető? – kérdezte azonnal a rendőr, majd a monitor felé fordult, és azonnal pötyögni kezdett.

- Nem. – válaszolta Tyler.

- Mikor tűnt el az illető? – kérdezett a rendőr ismét.

- Pár napja. – válaszolta Tyler, eléggé bátortalanul.

- Eltelt már a hetvenkét óra, mióta utoljára látta az illetőt?

Tyler kezdte kényelmetlenül érezni magát. Szó sem volt arról, hogy kérdésekre kell majd válaszolnia. – Nem tudom pontosan. – felelt végül a kérdésre.

- Mikor találkozott utoljára az illetővel? – nézett fel a rendőr a monitorról egyenesen Tylerre. – Tud valamit arról, hogy hol tartózkodott utoljára az eltűnt személy?

Tyler csak nemlegesen megrázta a fejét, mire a rendőr felvonta a szemöldökeit.

- Meg tudja mondani esetleg a nevét? Valamint kellene egy személyleírás is. – érdeklődött tovább a férfi.

- A neve Dylan Brown. – válaszolta Tyler, szinte elharapva a név végét. Még mindig nehéz volt elhinnie, hogy ez az egész dolog valós.

- Értem. – fordult vissza a rendőr a monitor felé. – Tud bármit az eltűnésének a körülményeiről?

Tyler ismét a fejét rázta, mire a rendőr egy igen kételkedő pillantással illette a pult túloldaláról. – Annyit tudok, hogy elvitték. A szomszédja mondta el. – egészítette ki magát.

- A szomszédja? - sóhajtott a rendőr. – Esetleg a barátja az eltűnt személy?

Tyler ismét kétségbeesett. Most erre mit feleljen? Hazudjon vagy mondjon igazat? – Csak pár napja ismerem. – válaszolta végül.

- Pár napja? – ismételte el a férfi, mire Tyler csak bólogatott. – És miért nem az eltűnt személy rokonai teszik meg a bejelentést?

Tyler kezdett kissé feszült lenni. Csak egy egyszerű feladatnak tűnt az egész, de kezdte úgy érezni, mintha vallatnák, és ő lenne a bűnöző. Ráadásul egy helyes választ sem tud mondani. Érezte, ahogy a hátán végigfut egy verejtékcsepp, amitől kirázta hideg. – Nézze Uram! Annyit tudok, hogy pár ember elvitte a lakásából pár napja, amit a szomszédja mondott. Azóta nem járt otthon, és nem is látta senki. – magyarázta zaklatottan.

A rendőr vett egy mély levegőt, majd Tyler felé fordult. – Értem. Viszont azt kell mondanom, hogy ez még elég kevés ahhoz, hogy körözést adhassunk ki. Ezt magának is be kell látnia.

- Tényleg nem tudnának utána nézni a dolognak? – kérdezte Tyler ingerülten. – Tudom, hogy eltűnt!

- Tud bármi információval szolgálni az eltűnt személyről, ami elősegíthetné azt, hogy megtaláljuk? – kérdezte a rendőr.

- Nem a maguk dolga kideríteni? – kérdezett vissza Tyler, kissé megemelt hangon.

- Kérem, hogy nyugodjon meg Uram. Ezzel nem segít a helyzeten! – szólt rá a rendőr.

- Én? Nem segítek a helyzeten? – kérdezte Tyler hihetetlenkedve.

- Kérem, uram! – csitítgatta a férfi.

- Ilyen nincs!- csapott a pultra Tyler. Az istenért, csak egy eltűnt személyt akart bejelenteni, akit meg kellene találni, de még ez sem megy! Milyen egy rohadt világ ez?! Idegesen a hajába túrt, úgy nézett körbe a helyiségben. Addigra már több szem is rászegeződött. Kíváncsiskodó, gyanúsan méregető szempárok várták a fejleményt. – Rendben... – fújta ki magát. – Akkor legalább annyit meg tudna tenni, hogy kimennek a címre és körbekérdezősködnek? – kérdezte, miközben villámló tekintettel nézett a pult mögött állóra.

- Bassza meg! – csapta be maga mögött az őrs ajtaját. Még mindig feldúlt és végtelenül csalódott volt, pedig a rendőr legalább annyit megígért, hogy szól egy járőrnek, hogy nézzenek szét a megadott címen. Viszont attól az érzéstől, miszerint az egész hiábavaló volt, nem igazán tudott szabadulni. Összébb húzta magán a kabátot, és a fejére húzta a kapucnit is, ahogy a benti meleg után megcsapta a kinti dermesztő hideg.

- És most? Ennyi volt? – kérdezte hangosan, miközben elővette a telefonját, hogy hívjon egy taxit magának. Végre megszabadult attól a hangtól? Élhet tovább, mint minden rendes ember?

A nap további része eseménytelenül telt. Miután hazaért egyből a zuhany alá állt, hogy felmelegítse magát. Az elmúlt napokban nem tudott szabadulni az állandó hidegérzettől, és ez kezdte kiborítani. Bármit csinált, bármennyi ruhát vett magára, vagy csavarta fel a fűtést, belülről, a csontjaiban érezte azokat a fagyos kis szilánkokat, amiket nem tudott megolvasztani. Most viszont még ő maga is meglepődött, hogy pár perc zuhany segített. Ismét úgy érezte, hogy meleg vér folyik az ereiben.

Délkörül járhatott az idő, amikor végre leült a nappali kanapéjára és maga elé húzta az ebédjét. Bekapcsolta a tévét, amiben valami film volt éppen műsoron. Evett pár falatot, majd felvette az önéletrajzi könyvét és belelapozott. A következő fejezet az énekesi karrierjéről szólt. Húsz éves volt, amikor a filmszerepek után könnyűszerrel kapott ajánlatot egy kiadótól, miután meghallgatták. Akkor még tele volt motivációval és alig várta, hogy megmutathassa az embereknek, a rajongóinak, hogy mire is képes egy-két filmszerepen kívül. Mivel eleve ismert volt, így nem volt nehéz dolga. A régi rajongói továbbra is támogatták és örültek a váltásnak, mindemellett a zene révén új rajongókat is szerzett. Mindene megvolt akkoriban. Rengeteg szponzor kereste meg, megszámlálhatatlan reklámfelkérést kapott, dőlt a pénz és az ismertsége soha nem látott mértéket öltött. Minden remekül alakult, egészen addig, amíg az akkori kiadója rá nem tért a szerződésbe foglalt apró betűs részre. Mindent ki akartak sajtolni belőle, mégpedig amilyen hamar csak lehetett, nehogy idő előtt bukják a befektetést. Így olyan munkákat is el kellett vállalnia, amiket nem akart, vagy éppen nem értett velük egyet. Ha csend volt körülötte, vagy szabadságot kapott, akkor pletykákat kezdtek terjeszteni a magánéletéről. Előfordult olyan is, hogy a saját menedzsere készített róla képeket, amiket aztán eladtak a sajtónak. A reklám az reklám, legyen jó vagy rossz. Tyler ekkor kezdett megváltozni. Úgy próbálta magát védeni ezek ellen, hogy kizárta a külvilágot. Pár hét leforgása alatt mintha személyiséget váltott volna. Nem érdekelte senki és semmi. A szülei folytonos behatása miatt addig sem volt egy egyszerű élete, de azok után az esetek után teljesen és véglegesen magába fordult. Úgy élt tovább, mintha semmi sem érdekelné. Nem érdekelte a pénz, nem érdekelte a munkája, sem az emberek. Így élt közel egy éven keresztül, míg nem az egyik hajnalig tartó ivászat és más függőséget okozó szerek hatása alatt összefutott Owennel. Az első találkozásuk verekedésbe torkollt, mivel mind a kettejük vére éppen elég alkoholt tartalmazott már, így nem tudták visszafogni magukat. A sajtó természetesen felkapta az ügyet, mert pár vendég levideózta az esetet. Mivel Owen apja befolyásos ügyvéd volt, ezért perrel fenyegetett, amiért rossz hírét keltik a családnak. Tyler és Owen kénytelen volt úgy nyilatkozni, hogy csak egy baráti veszekedés fajult el kissé, amit meg is bántak, és természetesen tisztázták a félreértéseiket. Ez a kis nyilatkozat pedig olyan jól sikerült, hogy azóta is a legjobb barátok. Owen volt az a személy, aki addig nyaggatta Tylert, hogy váltson kiadót, míg végül meg is tette.

A várt mesebeli változás viszont elmarad. Tyler ugyan olyan maradt, mint volt. Csak néhány szokását hagyta el, mint például a folytonos parancsolgatás, de jöttek helyette újak, köztük az állandó lustaság.

Az olvasást egy újabb telefoncsörgés zavarta meg. Lenyelte a falatot, majd a telefonjáért nyúlt.

- Mondd, hogy inni akarsz! – szólt bele a telefonba.

- Azt éppen nem. – kuncogott Owen a vonal másik végén. – Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e, mielőtt elutazok. – árulta el a hívás okát.

- Ja, igen! – eszmélt fel Tyler. – Kíséred apucit az üzleti útra. – tette még hozzá, kicsit gúnyosan, hogy heccelje a barátját.

- Fehér homok, meleg tengervíz és pálmafák. Még szép, hogy megyek, még akkor is, ha nem hívott. – nevetett fel Owen. – Minden jobb ennél az átkozott hidegnél.

- Mikor köszönthetlek újra? – tudakolta Tyler.

- Csak egy hét. – sóhajtotta Owen fájdalmasan. – Öregkoromra lehet, hogy odaköltözöm. Na de, hogy a lényegről is beszéljünk, megleszel addig ugye, és remélem, hogy nem kerülsz bajba addig.

- Úgy beszélsz, mint egy aggódó apa! Most fejezd be! – szólt rá Tyler határozottan, de nem bírta ki nevetés nélkül.

- Csak kicsit aggódom. – mondta Owen, majd csak félve folytatta. – Tudod, az miatt.

Tyler hátradőlt a kanapén, és a plafont kezdte el bámulni, miközben válaszolt. – Gondoltam, de megnyugodhatsz, mert vége van.

- Mi? Ezt meg, hogy érted? – lepődött meg Owen.

- Úgy, hogy vége van. – mondta el újra Tyler. – Megtettem, amit kért, így könnyes búcsút vettünk egymástól. – szipogott párat az összhatás kedvéért.

- Ez így elég furán hangzik, ugye tudod?.Mit csináltál? – tudakolta Owen.

- Nem lehetne inkább elfelejteni ezt az egészet. Gondoljunk rá úgy, mint egy rossz álomra. – javasolta Tyler.

- Most az egyszer nem faggatlak tovább, mert nem érek rá, de ne hidd azt, hogy ennyiben hagyom a dolgot. Ezt még meg kell magyaráznod rendesen, ha hazaértem! – erősködött Owen.

- Persze-persze! – kuncogott Tyler. – Feltéve, ha én ráérek, ugyanis holnap már megyek melózni. Úgy néz ki, hogy a karácsonyi koncerttel indul a turné.

- Ez az haver! Tudtam, hogy nem hagyod magad! – érkezett az elismerés Owen felől.

Tyler felállt, hogy a konyhába menjen tölteni magának valami innivalót. – Igazából le sem mondták a koncertet. Ezt nevezem én éles előrelátásnak. – húzta fintorba a száját, miközben kitöltött magának egy kis martinit, hogy megünnepelje a visszakapott szabadságát.

- Pénz beszél... - sóhajtott Owen. – De nézd a jobbik oldalát, most már rendesen tudsz koncentrálni a dolgodra.

Tyler emelte a poharát és gondolatban koccintott Owennel. – Ahogy mondod, haver! – mondta, majd ki is itta a poharát.

- De, most már tényleg mennem kell, mert még van pár dolgom indulásig, amit el kell intéznem. Tudod a számom, ha kell, akkor hívj! – figyelmeztette ismét a barátját Owen.

- Oké-oké! Menj és süttesd magad a napon. Csak akkor gyere haza, ha már égett szagod van! – kacagott Tyler.

- Féltékeny vagy, amiért neked meg vacognak a fogaid, mi? Majd beszélünk!

- Igen, majd beszélünk! – mosolygott Tyler, majd elégedetten tette le a telefont a pultra, hogy töltsön magának még egy italt.

A csendbe egy rövid szó hatolt. – Segítség!

Tyler keze megállt miközben az üvegért nyúlt, és a pulzusa máris a fülében visszhangzott.

- Segíts! – jött újra a kérés, szinte suttogva, mire Tyler összeszorította a szemeit és várt. De valami nem volt rendben, csak hirtelen nem tudta megmondani, hogy mi.

- Segítség! – hangzott el újra, mire Tyler hátrafordult, majd két határozott és gyors lépéssel a nappaliban termett.

A tévé. A film, amit éppen nézett.

A szó hallatán rátört zaklatottság, hirtelen dühbe fordult át. Olyan erővel járta át, hogy legszívesebben tört-zúzott volna, de csak a vázát kapta fel, ami díszként szolgált volna, de végül hangos reccsenéssel tört apró darabokra a szemközti falon, majd hullott a földre.

Tyler csak állt és nézte a maradványokat, amik szétszóródva, apró színes szilánkokkal díszítették a padlót. Abban a pillanatban nem értette saját magát. Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, ehelyett ingerült lett és mérges. De miért? Végre megszabadult attól a tehertől, amit akaratán kívül rátettek. Élhet tovább nyugalomban. Akkor miért? Miért csalódott?

Lassan a kanapéhoz sétált és leült. Az étvágya teljesen elment, így inkább a távirányítóért nyúlt az ebédje helyett, hogy kikapcsolja a tévét. A kapcsoló hangos csattanással érkezett a kis dohányzóasztalra, Tyler pedig felpattant és a kabátjáért ment. Felvette, majd kilépett az ajtón. Dühösen szedte a lépcsőfokokat. Sietősen, mintha minél előbb szeretne túl lenni valamin. Kilépve az ajtón a hideg levegőre megborzongott. A lehelete sűrű párafelhővé alakult a szeme láttára. Mélyeket lélegzett egészen addig, amíg kicsit lenyugtatta magát, csak ezután indult el. Fogalma sem volt arról, hogy hová kellene mennie, csak azt tudta, hogy meg kell nyugodni és reálisan végiggondolnia a dolgokat, ehhez pedig tiszta fejre van szüksége.

Teljességgel kizártnak tartotta azokat az érzéseket, amik feltörtek benne. Nem táplálhatott semmiféle aggodalmat egy olyan ember iránt, akit nem is ismer. Nem tud róla semmit az ég világon, csak a hangját hallotta párszor, amit minden alkalommal félelmetesen rossz érzések kísértek. Hogyan alakulhatna ki bárkiben is szimpátia az iránt, amitől fél.

- Baromság az egész! – mondta ki hangosan, miközben csak ment előre céltalanul, miközben a csontig hatoló hideget ismerősként köszöntötte, de mégsem volt ugyan az.

***

- Akkor, kezdhetnénk is a házi feladattal, amit Önnek adtam. – dőlt hátra Drew a fotelben, és nézett kérdőn Tylerre.

- Ugyan már Doki, nem hagyhatnánk ezt az egészet. Már tényleg nincs szükségem erre az egészre. – sóhajtott Tyler.

- Igazán? – nézett fel a jegyzetiből Drew, egyenesen Tylerre. – Ha ezt Ön is száz százalékban így gondolná, akkor nem jelent volna ma meg itt. De, mivel itt van, feltételezem, hogy valami még sincs rendben. Van valami, ami nem hagyja nyugodni, valami, amire választ akar kapni. Nem igaz?

Tyler ekkor jött rá, hogy miért is utálta mindig a kötelező pszichológiai vizsgálatokat. Ezeket a dilidokikat nem lehet átverni. Mintha az ember veséjébe látnának egyetlen pillantásukkal. Félelmetes.

- Szóval? – nézett kérdőn Drew a páciensére.

- Lehet, hogy igaza van. És akkor mi van? – kérdezett vissza Tyler nyugtalanul.

- Az égvilágon semmi. – mosolyodott el Drew. – Azért vagyunk itt, hogy megoldást találjunk a kérdésekre.

- Ez esetben akkor... kérdezhetek én? – csapott le Tyler a lehetőségre.

- Ha ezt szeretné, akkor rendben. Kérdezzen. – bólintott rá Drew.

- Maga hisz a telepátiában? – tette fel a kérdését Tyler.

- Telepátia... - gondolkodott el Drew egy pillanatra. – Ez egy nagyon érdekes téma a mai napig. Egyesek próbálják bebizonyítani a létezését, mások pedig folyamatosan megcáfolják azt, valamilyen logikai elmélettel, vagy a véletlen művének tekintik csupán. Én is tudok felhozni érveket mellette, de ellene is. Egy valami biztos csupán, az pedig az, hogy olyan emberekre van szükség a telepatikus kapcsolat megteremtéséhez, akik feltétel nélkül hisznek benne és egymásban is.

Tyler elgondolkodott egy pillanatra. Ha ezt a vonalat követné, akkor máris megbukott. A doki szerint az egész alapja a hit, viszont ő nem is merte azt a valakit, így hogyan lehetne hinni valakiben... - Szóval, az egész a hitről szól? – mondta ki hangosan a gondolatait.

- Nem ezt a szót használnám. – csóválta meg a fejét Drew. – Inkább a bizalom lenne rá a megfelelő szó. Bízni abban, hogy az érzések célt érnek. Bízni abban, hogy a másik számára épp olyan fontos a közvetített dolog, mint számunkra. Bízni abban, hogy mi is vagyunk olyan fontosak. Hit és bizalom nem ugyan az.

- Tök ugyan az. – sóhajtott fel Tyler. Kezdte elveszíteni az érdeklődését, pedig tényleg kíváncsi volt.

- Ebben téved. – mosolyodott el Drew. – Képzeljen el maga előtt egy olyan mélységet, amire csak képes. Nem végtelent, hanem mélyet. A bizalom annak a mélységek a legaljából fakad. A legmélyebb pontjából. Csak abban élhet bizalom más iránt, aki elsődlegesen önmagában bízik.

Tyler ezen a ponton elveszett, ami minden bizonnyal kiült a tekintetébe is, mivel Drew folytatta az eszmefuttatását.

- Az ember nagyon sok mindent mutathat kifelé a világnak. Egy ismeretlen szemével nézve lehet, szórakozott, lehet meggondolatlan, felelőtlen, utálatos, idegesítő és még sorolhatnám. A lényeg az, ami belül van, amit saját magáról gondol az ember. Ez az, amit kevesen képesek felismerni, mert a mai világban szinte már csak a külsőségek számítanak. Ritka az, amikor valaki látja az álarc mögött lévő embert. És azt kell, hogy mondjam Tyler, hogy maga egy erős ember. Mindenkinél jobban bízik magában. Bízik abban, hogy meg tudja csinálni, kerüljön bármibe és bárhogyan is kelljen megvalósítania. Nincs igazam?

Tyler lassan kifújta a benntartott levegőt amíg feldolgozta hallottakat. – Szóval maga szerint én attól vagyok erős, mert távol tartok magamtól mindenkit. Azért vagyok erős, mert egy olyan világot építettem magam köré, amibe belekényszerítettek?

- El kellett határoznia magát nem igaz? Bíznia kellett benne, hogy sikerülni fog, másképp nem ment volna, és nem tudta volna megvédeni saját magát.

Bő fél órával később, miközben kilépett a rendelő ajtaján és megérezte az arcán a csípős levegőt, ismét megfogadta, hogy nem megy vissza a dokihoz. Mindig is úgy gondolta, hogy neki kemény és határozott személyisége van. Vannak céljai és saját véleménye, gondolatai a világról, amikben hisz. De abban a pillanatban, amikor hazafelé vette az irányt, elkezdett kételkedni bennük. Arról nem is beszélve, hogy a franc sem volt kíváncsi a hit és a bizalom eredetére, ő csak többet akart tudni valamiről, aminek részese volt.

Kora este volt, amikor visszaért a szállodába. Arra a napra éppen elég sokk érte, így nem is bánta, hogy hamarosan vége, és a holnappal egy új időszámítás kezdődik majd számára. Alig várta, hogy elkezdődjenek a próbák, összeálljon a setlist és a koreográfia, a látványtervekről már nem is beszélve. Nagyot álmodtak, amikor a karácsonyi koncertet tervezték. Úgy gondolták, hogy tökéletes nyitánya lenne egy turné kezdetének, és ehhez mérten kezdték el kidolgozni a világítást, a kivetítőkön megjelenítendő klipeket és képeket, a fényjátékot és minden egyebet.

Mivel másnap reggel nyolckor jelenése volt, úgy döntött, hogy hamar elteszi magát másnapra, hogy legalább felkeljen az ébresztőre, amit néha meg sem hallott, így sokszor be sem állított. Éppen a fürdőből jött kifelé, amikor kopogtak az ajtón.

- Ki az? – szólt ki az ajtón.

- A ruhákat hoztam a tisztítóból Uram! – szólt be az egyik alkalmazott az ajtón.

Tyler odasétált, hogy kinyissa az ajtót, majd át is vette a papírtáskát, amiben a tiszta ruhái voltak.

- További szép estét! – köszönt el az alkalmazott, Tyler pedig becsukta az ajtót. A szatyrot a kanapé egyik felébe dobta ő pedig leült a másikba, miközben már újra a telefonját nyomkodta. Amióta szobafogságra volt ítélve, teljes volt a nyugalom körülötte. Nem talált friss képet saját magáról a neten, és kivételesen nem jött vele szembe egy újabb rosszindulatú pletyka sem.

Ezen a ponton már teljesen elégedettnek kellett volna lennie, mégis az az enyhe keserűség még mindig keringett benne, amit nem akart tudomásul venni, megmagyarázni pedig végképp nem. Már úgyis mindegy volt. Csak túl kell lépnie a dolgon és elfelejteni mindent az elmúlt az időszakból.

Az elhatározás révén, másnap reggel, frissen és üdén, elképesztő módon, de az ébresztő előtt kelt egy órával. A szokásos reggeli rutinját most nem kapkodva végezte el, hanem ráérősen kortyolgatta a kávéját az ablak előtt, ahonnan az első lehulló hópelyheket nézte. Még kisgyerek volt, amikor utoljára játszott a hóban, amikor hógolyózott, vagy hóembert épített. De az utána bekövetkezett változások hatására, az élete lényegesen felgyorsult, így sem ideje sem kedve nem volt már, hogy a tél szépségeivel foglalkozzon. De nem csak ezzel volt így. Ugyan ez volt igaz a környezetére is.

Most viszont, amikor az órájára pillantott, és meglátta, hogy még másfél órája van indulásig, tekintetét újra az ablaküvegen túlra vezette, ahol úgy hullottak a fehér kis pelyhek, mintha valamiféle varázslattal akarná beszórni a földet.

Fél órával később azonban már az telefonja is jelezte, hogy ideje lenne készülődnie. A szekrényhez lépve elővette az aznapra szánt szettet, de nem találta azt a jó meleg, bélelt felsőt, amit még ősszel vett, mert első látásra is melegnek tűnt. Amikor már szinte az egész szekrényben káosz uralkodott, csak akkor jutott eszébe, hogy pár nappal azelőtt is azt is viselte, így nem is ott kellene keresnie, hanem a tisztított ruhák között. A kanapéhoz sétált és felvette a táskát, amiben a ruhái voltak, frissen, illatosan. Ahogy kihúzta a felső darabot, valami lebegve hullott a lába elé. Lepillantott a földre, és meglepődve nézte azt a valamit. Biztos valamit a zsebében hagyott. Még szerencse, hogy a tisztítóban átnézik a ruhákat és a legtöbb esetben vissza is juttatják a tulajdonosnak. Lehajolt és felvette a kis papírlapot, amit mit sem sejtve fordította meg, hogy megnézze a másik oldalát is.

- Ez nem igaz... – suttogta kissé zavartan maga elé, ahogy a fényképre nézett. Egy mosolygós arc nézett vissza rá egy nő társaságában. Nyugtalanul kezdett el keresgélni az előző napi emlékei között, hogy mégis, hogyan került hozzá a kép, mert ő úgy emlékezett, hogy mindet visszatette a dobozba.

A kiegyensúlyozottsága és a nyugalma azonnal szertefoszlott. A keze megremegett, amint a rámosolygó szempárba nézett. A kezében lévő zacskó visszaesett a kanapéra, ő pedig a mellette lévő fotelbe roskadt.

- Miért nem felejthetem el, csak úgy ezt az egészet!? – motyogta az orra alatt. – Semmi közöm hozzád az istenért! – hadarta idegesen, majd hátradőlt és a szemeit kezdte dörgölni, mintha valami illúziót látna. De a kép nem tűnt el. Továbbra is ott pihent az ujjai között, mint valami figyelmeztetés, és ettől igencsak ingerült lett. A képet tartó keze megfeszült, és a tenyerében lévő kép lassan elkezdett gyűrődni, ahogy az ujjainak szorítása erősödött körülötte. Aztán meggondolta magát.

Felpattan és a konyhába ment, kinyitotta az egyik alsó szekrényt, aminek az ajtajával együtt kifordult egy szemetes is. – Végeztünk! – suttogta maga elé, majd elszántan tartotta a kezét a kuka felett, de az ujjai nem engedték el a képet. Pedig annyira egyszerű dolog lett volna. Csak egy apró mozdulat, és megszabadulhatott volna tőle. Akkor miért nem megy?

Feszült tekintete lassan ellágyult, ahogy eszébe jutott az a kétségbeesetten kérlelő hang. Vajon hol lehet? Mi lehet vele? Vajon megtalálták már? Ugye tényleg utána néznek? Egyik kérdés jött a mási után, ahogy a kezét leejtette maga mellé és a konyhaszekrénynek dőlt. Ezen a ponton már nem tudta tovább tagadni magának, hogy igenis érdekli egy idegen sora. Igenis foglalkoztatja egy ismeretlen élete. Igenis aggódik egy olyan dolog miatt, ami ép ésszel nézve teljességgel lehetetlen.

Ismét fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen, hogy ezek az érzések eltűnjenek végre. Pár másodperc után azonban letette a képet a szekrény egyik polcára, ahol pár kávésbögre állt. Nem a polc elejére tette, és nem is a csészék közé csúsztatta, hanem a polc leghátuljába száműzte, ahol nem látja majd.

Owen elutazásával magára maradt. Mivel saját magától elég nehezen nyílt meg embereknek, még a barátjának is, ezért eszébe sem jutott, hogy hívogassa őt, mialatt éppen kikapcsolódik a tengerparton. A napok eleinte lassan teltek, mert a gondolatok a fejében rendszerint kizökkentették, akár próbán volt éppen vagy vacsorázott, esetleg tusolt. El kellett telnie pár napnak, mire rájött, hogy hogyan zárja ki ezeket is a fejéből. A szokásosnál jobban kellett terhelnie magát szellemileg és fizikailag is. Ebből kifolyólag este kimerülten zuhant az ágyába és aludt reggelig.

Ez így ment egy héten keresztül. Jack, a stáb és a főnöke is elégedett volt a teljesítményével. Pontosan megjelent az előre egyeztetett időpontokon, nem járt el esténként szórakozni, és ugyan egész hihetetlen, de alig pár korty italt ivott csak. Azt is egyedül és otthon. Ez idő alatt nem történt semmi. Semmi szokatlan vagy megmagyarázhatatlan, attól eltekintve, hogy egy érzelemmentes szövetnek érezte magát csupán. Még a szokásos elégedettsége is elhagyta, amikor egy-egy próba alkalmával sikerült még magát is felülmúlnia.

A beállt robotszerű monotonitást Owen törte meg egy este, miután hazaérkezett.

- Veled meg mi történt? – álltak az ajtóban, egymással szemben.

- Kicsit fáradt vagyok. – tárta ki az ajtót Tyler, hogy beinvitálja a barátját.

- Kicsit? – horkant fel Owen, miközben a nappaliba vette az irányt, hogy helyet foglaljon és elkezdje a vallatást. – Nem részletezném a külsődre vonatkozó gondolataimat, de baszki..., mik azok a táskák a szemed alatt? Orvos látott már?

- Haha! Nagyon vicces! – erőltetett magára egy mosolyt Tyler, majd a barátja után ment, hogy ő is kényelembe helyezze magát.

- Mit csináltál, hogy Jack így büntet? – vonta fel a szemöldökeit Owen.

- Neki ehhez semmi köze. – rázta meg a fejét Tyler.

- Akkor? – tudakolta Owen. – Mi történt, amíg nem voltam itthon?

Tyler a hajába túrt, de nem azért mert ideges volt, inkább csak időhúzásképpen. – Én, csak próbálom lefoglalni magam. – adta a rövid, de Owen számára cseppet sem kielégítő választ.

- Gratulálok hozzá! – kuncogott Owen. - Még másnaposan sem nézel ki ilyen szarul. Szóval? Elmondod, vagy inkább húzzak a francba? – nézett kérdőn a barátjára.

- Kérlek, ne idegesíts már te is! – fakadt ki Tyler.

- Én is? – dőlt előre Owen. – Szóval ki idegesít még. Azt ne mondd, hogy...sssz...visszatért?

- Nem tért vissza senki, oké? – pattan fel Tyler a fotelből.

- Ez jó hír, nem? – vonta meg a vállát Owen, mintha nem is lenne olyan nagy dolog számára, pedig belül igenis aggódott, de nem akarta tetézni a barátja amúgy sem túl fényes hangulatát.

- Az... - motyogta Tyler az orra alatt, miközben az ablakhoz sétált, hogy lefoglalja magát és a gondolatait, a környék nézegetésével.

- Akkor még mindig nem értem, hogy mi a probléma. – csóválta a fejét Owen. – Azt meg felettébb ki nem állhatom, hogy mindent harapófogóval kell belőled kihúzni mostanában. Tudod, a környezetedben élnek mások is, akik esetleg kíváncsiak rád, még akkor is, ha te igyekszel tudomást sem venni róluk.

Tyler idegesen fújtatott egyet az ablak előtt, majd hátra arcot vett és a konyhába ment. Egyenesen ahhoz a polchoz lépett, ahová azt a bizonyos képet rejtette. Levette, majd azzal együtt sétált vissza a barátjához, és a képébe nyomta. – Ez a probléma!

Owen gyanús pillantások mellet vette ki a kezéből a képet, hogy rendesen megvizsgálja. – Ki ez és honnan van?

Tyler még pár pillanatig toporgott a barátja mellett, mire végre megszólalt. – Visszamentem a lakásba. – vallotta be.

- Mit csináltál? – hökkent meg Owen.

Tyler csak állt, mint aki lefagyott, nem mozdult és nem is mondott semmit.

- Miért kellett neked oda visszamenni? – kérdezte kissé feszülten Owen. – Mi lett volna, ha összefutsz valakivel, akivel nem kellett volna? Vagy éppen rád hívják a rendőrséget?

- Oda önként mentem, nem kellet őket hívni. – motyogta közbe Tyler.

- Mi? – zavarodott össze teljes Owen. – Akkor most leülsz, és szépen elmeséled, hogy mit sikerült alakítanod, ameddig nem voltam itthon. – szólt rá, és a fotelre mutatott. – És nem, nem a koncert próbáira vagyok kíváncsi.

Tyler kelletlenül ült le, mégis, valahol belül fellélegzett, hogy valakivel beszélhet végre. Az elején kezdte és mindent elmondott a bizonyos hanggal való beszélgetésről és a rendőrségről is, valamint az utolsó találkozójáról a dilidokival. Az érzésit azonban nem fedte fel. Nem akarta, hogy Owen bolondnak nézze, viszont a barátja nem volt hülye.

- Aha... - sóhajtott Owen. – Már mindent értek. – bólintott gondterhelten a hallottak után. – Szóval nem hagy nyugodni a dolog.

- Te el tudnál felejteni egy ilyen dolgot egyik napról a másikra? – nézett fel Tyler, aki egészen addig a földet fixírozta. – Úgy értem... ha nem őrültem meg, akkor egy élő, lélegző emberrel beszélgettem a fejemben, csessze meg! És igen, képtelen vagyok nem rá gondolni! Arra, hogy mi van vele, hol van most vagy, hogy épségben van-e. A francba is!

- Nem vagyok pszichiáter, szóval olyan mélyrehatóan biztos nem tudom elemezni a témát, de gondolom, hogy valahol ez normális. Elvégre nem a boltba ugrottál le sört venni és futottál össze egy ismerőssel. Biztos vagyok benne, hogy én is kilennék a helyedben. – boncolgatta a témát Owen. – Nézd, annyit tudok neked ajánlani, hogy apám révén ismerek pár rendőrt és magánnyomozót. Ha gondolod, akkor utánakérdezhetek, hogy megnyugodjanak a kedélyek végre.

Tyler meglepett arckifejezéssel pillantott a barátjára. Ő erre eddig nem is gondolt, pedig a vagyonából felfogadhatná a város összes nyomozóját, de annyira szétcsúszott az elmúlt napokban, hogy nem sok ép gondolata maradt. – Ez jó ötlet. Kösz haver! – nyugodott meg kissé.

- Nincs mit. Ahol tudok, ott segítek. Holnap reggel telefonálok párat és remélhetőleg pár napon belül már okosabbak leszünk. – bólintott rá Owen is.

Kivételesen nem ittak egy kortyot sem és Owen sem akarta magával cipelni egy bárba, ahol reggelig mulatnának. Barátja hamar lelépett fáradtságra hivatkozva, így Tyler ismét egyedül maradt.

Bekapcsolta a tévét, amiben éppen valami valóságshow ment, de csak nézte a villogó képernyőt. Az ötlet hirtelen jött. Szinte felpofozta magát, hogy addig az sem jutott eszébe. Izgatott lett, kezei megremegtek és a türelmetlenség vette át felette az irányítást. Mi lenne akkor, ha...

- Ha... hallasz? – suttogta maga elé bátortalanul. Kezei ökölbe szorultak, miközben nem tudta eldönteni, hogy esetleg rájött a magoldásra, vagy éppen oltári nagy baromságot csinál. De, végül is nem látja senki. Válasz azonban nem érkezett.

- Hallasz? – kérdezte, most határozottabban, mint először. Az állkapcsát már-már görcsösen szorította össze, miközben feszülten várakozott. De semmi.

Kinyitotta a szemeit, amiket addig szintén szorosan zárva tartott. Megdörzsölte a homlokát és a fotel karfájára csapot, amikor végre elhatározta magát. – Dylan! – mondta ki a nevet határozottan. Az izgalom miatt hallotta a saját pulzusát visszaköszönni a fülében. Érezte a torkában gyűlő gombócot, amit még egy üveg drága ital sem tudott volna elmosni. De semmi.

Csalódottan fújta ki a levegőt, majd egy másik gondolattal próbálta nyugtatni magát. Mi van akkor, ha már kiszabadult és azért nem válaszol. Igen! Csakis ez lehet a megoldás. Hiszen a hang megígérte, ha megteszi ezt neki, akkor soha többé nem keresi. Azóta eltelt egy hét, és semmi.