- A francba! – nyögött fel a férfi fájdalmasan, miközben felült az ágyon, és megpróbálta felidézni az elmúlt éjszaka eseményeit, amit egyelőre csak szürke köd fedett. Tudta, hogy túlzásba esett, de nem érdekelte. Mindig is úgy gondolta, hogy csak egy élete van, és ez alatt az élet alatt ne mások mondják meg neki, hogy mi az elfogadott és, hogy hogyan éljen.

Annak ellenére, hogy Tyler McLean hírességnek számított New Yorkban, nem igazán követte a társadalom, illetve a kiadója által előírt viselkedési normákat. Az élete körülbelül annyiból állt, hogy néha megjelent a próbáin, aztán iszogatott a haverokkal. Megtisztelte a rajongóit és megjelent a koncertjein, aztán vedelt a haverokkal. Amikor csak tudott aludt, mert valahogy ki kellett pihennie azt a rengeteg munkát, amit el sem végzett, de utána persze, hogy a pohár fenekére nézett a haverokkal.

Pedig, mint szólóénekes, nem volt nehéz dolga, és amilyen híresnek számított az országban, az volt a csoda, ha valaki nem ismerte fel. Ő ennek ellenére, mégis mindig szembe ment a szabályokkal, nem foglalkozott a környezetével, és amit csak lehetett, azt másnapra halasztott.

- Baszki! De fáj a fejem! – dörmögte az orra alatt, és már kapta is fel azt a doboz fájdalomcsillapítót, ami mindig a kis éjjeliszekrényen várt készenlétben, a szállodai szobájának hálójában. Pár üres doboz már hevert a földön a többi szemét társaságában. Két hete hajtotta el a szálloda által kijelölt takarítónőket, mert mindig akkor mentek volna takarítani, amikor ő éppen aludt. Azóta csak gyűltek az üres gyógyszeres dobozok és a többi szemét, amit főleg üres üvegek, és beazonosíthatatlan italos dobozok tömkelege tett ki. A földről felhalászott egy vizes palackot, amiről remélte, hogy az alján tényleg víz lötyögött, majd a három tabletta után küldte, hogy kicsit elmossa azt a borzasztó keserű ízt a szájából.

Halántékát dörzsölgetve kelt fel az ágyról, majd a fürdőszobába indult, hogy könnyítsen magán. Miután végzett, levetette magát az egyik fotelba és kézbe vette a telefonját.

- A rohadt életbe, még simán aludhattam volna! – nyöszörögte, amint meglátta, hogy a kijelző még csak reggel nyolc órát mutatott. A szokásosnál többet ivott az éjjel, így nem is volt csoda, hogy a fejfájása nem hagyta sokáig aludni, viszont annak örült, hogy legalább nem émelygett.

Pörgette az üzeneteket, amiket a menedzsere küldött számára, és amikben az aznapi menetrendje szerepelt, de hamar megunta. Annyit megjegyzett, hogy tízre a stúdióban kell lennie, a többi meg pont hidegen hagyta, és inkább elkezdett böngészni a neten.

Imádta a közösségi médiát. De csak azért, mert minden napra jutott valami, ami miatt felkapott volt valamelyik oldalon. Mindig jókat röhögött néhány rajongója bejegyzésén, és mulattatta az a dolog, hogy már több ezer házasságot kötött a tudta nélkül a rajongóival, akiknek természetesen kilencvenkilenc százaléka nőnemű volt. De még milyen kis dögös libák akadtak a horgára közülük...

Az eléggé elcseszett életmódjából kifolyólag, nem vetette meg a női test adta gyönyöröket sem. Ő a megszállottja volt, miközben az ügynöksége nem győzte eltussolni a pletykákat, amik természetesen mindig igaz történeteket dolgoztak fel. Merthogy mindig akadt egy-két szépség, akit élvezhetett egész éjjel. Ha nem, akkor meg szerzett.

Miközben a twittert nézegette, ahol rá is talált pár, éjjel készült képre, megcsörrent a telefonja.

- Szevasz haver! – köszönt bele, amikor felvette.

- Szevasz! – köszönt vissza egy szintén másnaposan, álmosan csengő hang. – Csak gondoltam lecsekkolom, hogy élsz-e még, vagy már alulról szagolod az ibolyát az alkoholmérgezéstől.

Tyler felröhögött kínjában. - Nem semmi éjszaka volt az tuti! De van egy rossz hírem Owen. Szerintem többet nem mehetünk oda.

Owen volt a jelenlegi legjobb haverja, akit pár éve ismert meg, természetesen egy klubban. A megismerkedésük körülményeihez képest, gyorsan egy hullámhosszra kerültek, és azóta is együtt járnak szórakozni, amikor csak lehet. Azt pedig mindig lehet.

- Engem ne vegyél bele! – tiltakozott Owen. - Te voltál az, aki belekötött a kidobókba nem én, és szintén te voltál az, aki megcsókolta a földet, amikor kibaszták az ajtón, nem pedig én. – emlékeztette az estére.

- Most, hogy mondod... lehet, hogy van benne valami. – gondolkodott el Tyler, de a történtek nagy részét még mindig homály fedte.

- Nem lehet, hanem biztos! – nevetett fel Owen jóízűen. - Az egyik haverom hívott, hogy ma este nyílik egy új hely, amit meg kellene látogatni. Tök exkluzív meg minden. Még két VIP kártyát is kaptam. Mit szólsz?

Tyler egy pillanatra elgondolkodott. - Nem is tudom haver. Majd szétesik a fejem, ha erre ráiszok, akkor tényleg végem lesz. – morfondírozott, miközben meg is masszírozta a halántékát, mert a gyógyszer nem fejtette ki a várt hatást, és úgy érezte, hogy az agya éppen helyzetet vált a koponyájában.

- Sztriptíz bár.

- Hol és mikor? – engedte el Tyler az aggodalmait egyből, amint meghallotta, hogy pontosan milyen helyről is van szó.

- Na, ez a beszéd! – kuncogott Owen a telefonba. – Maximum narancslevet iszol.

Tyler elhúzta a száját az ajánlat hallatán. - Ki nem állhatom a narancslevet.

- Mi a franc? Tegnap hány pohárral is ittál, hogy végül úgy végezted?

- Ja, de vodkával! Az más tészta. – javította Tyler az észrevételt.

- Neked is fura egy ízlésed van, meg kell, hogy mondjam. Mindegy! Hányra menjek érted? – érdeklődött a haverja.

- Tízre jöhetsz. – válaszolta Tyler. – Legalább lesz idő megalapozni az estét.

- Oké! Addigra kapd össze magad! Nem akarok egy felmosóronggyal mutatkozni! – hívta fel a figyelmét Owen a kinézetével kapcsolatban, amit bár nem látott, de annyi év ismertség után simán el tudott képzelni.

- Nyugi! – nevetett fel Tyler. – Gyorsan regenerálódok. Akkor este!

Miután letette a telefont, visszabattyogott az ágyhoz és eldőlt rajta. A fejfájása nem akart sem megszűnni, sem pedig tompulni, ami kezdte kiakasztani. Arról szó sem lehetett, hogy lemondja az estét. Csomó ilyen jellegű bárban járt már, de most egy új helyről volt szó, és nem hagyhatja ki, hogy szétnézzen. Ha valamiről azt mondják, hogy különleges és egyedi, akkor neki ott a helye, hogy ezeket személyesen is eldönthesse, és a megjelenésével emelje az est színvonalát.

Egy óra elteltével nyitotta ki a szemeit újra. Visszaaludt.

- Fenébe! – pattant ki az ágyból egyből, ahogy meglátta, hogy mennyi az idő. – Jack ki fog nyírni!

Villámgyorsasággal zuhanyozott le, majd fél órával később már egy taxiban ült, és a stúdió felé hajtott. Ásítozva nézte a ráérősen sétáló embereket. Tizenöt éve volt közszereplő. Tíz évesen kezdte egy filmszereppel, amiben az egyik főszereplő fiát játszotta. Nagy siker lett a film, ennek következtében rá is felfigyeltek, mint gyerek színész. Ezután kapott még két filmszerepet, egyet tizenegy évesen, a másikat pedig tizennyolc évesen. A filmipar után próbálkozott be egy kiadónál, és amilyen mázlista volt elsőre sikerrel járt, pedig nem is próbálkozott komolyan. Viszont utólag úgy érezte, hogy ha jobban utána nézett volna a dolgoknak, hogy mivel is jár az egész, akkor tuti bele sem fogott volna. Kezdetben elég naiv volt, és lépten-nyomon átbaszták a fejét valamivel, de aztán, ahogy telt az idő, és kitapasztalta a dolgokat, majd ügynökséget váltott, a dolgok is megváltoztak. Az volt a szerencséje, hogy tényleg isten adta tehetség volt, így bármelyik kiadó tárt karokkal várta volna, annak ellenére, hogy tudták, hogy a kiváló hanggal rengeteg probléma is társul.

Kipattant a kocsiból, és miután valamennyi pénzt a sofőrhöz vágott, sietős léptekkel nyomta be az üvegajtót, és vette célba a liftet. Miközben felfelé tartott, előhalászott a zsebéből egy kis dobozt, és bevett még két szem fájdalomcsillapítót, biztos, ami biztos alapon. Még mindig a pirulák keserű ízét próbálta elűzni a szájából, amikor benyitott a stúdió ajtaján.

- Az isten szerelmére! – szólt rá egyből Jack, aki éppen a számítógép előtt ült, de mikor Tyler belépett, felpattant és elé sétált. – Mi a francért nem tudsz beérni időben? Tíz órára kértem, hogy gyere, direkt azért, hogy összevakard magad addigra, mire kezdünk. Úgy érzem, hogy neked a délután kettő is hajnal lenne...

- Persze-persze! – sóhajtott Tyler, miközben megcélozta a szobában lévő kanapét, és levetette magát rá. Karját a szemeire fektette, mert zavarta a fény. – Másnapos vagyok és fáradt, szóval a szentbeszédet hagyd meg holnapra.

Jack felhördült. – Miért? Holnap máshogyan fogsz kinézni? - kérdezte idegesen. - Ha kicsit felelősségteljesebb lennél, akkor nem itt tartanál. – morgott még mindig, majd ő is visszaült a gép elé.

- Miért? Hol tartok?- kérdezett vissza Tyler. – Ha jól tudom, akkor a bevételetek jelentős része belőlem van, szóval kérlek, hagyjuk ezt a fajta kioktatást, mert nem veszem be.

Jack döbbenten fordult ki a székkel Tyler felé. - Elképesztő, hogy mekkora egód van! De, ha azt hiszed, hogy a főnökség ezt hajlandó elviselni még hónapokig, akkor elkezdhetsz egy másik kiadó után nézni. – világosította fel, a kissé elszállt férfit.

- Ugyan már Jack! Öreg cimborám! Nem kell ilyen csúnya dolgokat mondanod nekem, úgyis tudom, hogy elviselnek, mert pénzt hozok nekik. Sokkal, de sokkal többet, mint amennyibe kerülök. – motyogta Tyler az orra alatt. – Szóval, mi a mai program?

- Az utolsó számot vesszük fel a lemezre, ahogy már írtam is. – közölte Jack. – Mindjárt szólok Lucasnak, hogy jöhet, mert megérkeztél végre, és neki is állhatunk.

A felvétel jelentős részével estére végeztek is, annak ellenére, hogy Tyler néha legszívesebben lefeküdt volna aludni. Egyszer meg is próbálta, de Jack olyan félelmetes szemekkel meredt rá, és nem volt kedve kockáztatni.

Este hét óra volt, mire visszaért a szállodába. Fáradtan rogyott le az ágyra, és szinte abban a pillanatban elaludt. A telefoncsörgés mellett, lüktető fejfájásra ébredt. Kihalászta a zsebéből a készüléket, majd nyúzottan szólt bele.

- Igen?

- Mehetünk? – szólt bele Owen friss és üde hangja.

- Ne már! – nyögött fel Tyler. – Máris annyi az idő?

- Nem, még csak kilenc múlt, de ismerlek már, mint a rosszpénzt. Itt állok az ajtóban, ha lennél oly kedves!

- Oké, megyek... – sóhajtotta Tyler, majd nehézkesen feltápászkodott az ágyról, hogy kinyissa az ajtót.

- Ez csak egy fokkal jobb a felmosórongynál. – állapította meg Owen, amint kinyílt az ajtó.

- Mindjárt helyre pofozom magam. – nyugtatta le Tyler. – De, ha kérhetném, akkor egy kicsit halkabban, mert szétrobban a fejem.

- Szar dolog a másnaposság. – vonta meg vállát Owen, majd ledobta magát az egyik fotelba. – Mivel ütötted el az időt ma?

- Felvételem volt. – válaszolt Tyler, miközben ruhát keresett magának a kupiban.

- Akkor hamarosan indul a turné is ugye? – érdeklődött Owen.

- Ja, már csak egy hónap, aztán kihajtják belőlem a szart is. – érkezett a válasz, miközben Tyler szekrényének az egész tartalma már a földön hevert. – De előtte még lesz egy karácsonyi koncert.

- Összepakolhatnál egy kicsit ember! Nem vagyok finnyás, de az utóbbi időben túlságosan elengedted magad, nem gondolod? – mérte végig Owen a szobát.

- Ne kezdd el te is osztani az észt! – szólt rá Tyler a szekrényajtó mögül. – Pár napja volt itt az anyám, és már egy hónapra előre kiosztott.

- Így jártál! – nevetett fel Owen. – Ha sűrűbben hazalátogatnál, akkor nem járna a nyakadra.

- Nincs kedvem azt hallgatni, hogy milyen rossz útra tévedtem, miközben ők voltak azok, akik kiskorom óta arra vágytak, hogy teljesítsem az ő álmaikat. – nézett Tyler a barátjára, elég komoly ábrázattal.

- Nyugi! Nekem aztán mindegy, hogy mit csinálsz. Nem fogom megmondani neked, hogy mi helyes és mi nem. – vonult vissza Owen.

- Azt megköszönöm! – bólintott Tyler, majd bevonult a fürdőszobába, levette a ruháit, és beállt a zuhany alá.

Húsz perc múlva, még kissé vizes hajjal, de röhögve léptek ki a szálloda ajtaján a november végi hidegbe. Mint mindig, most is várta pár rajongó a kijáratnál.

Mivel nem élt visszavonultan, mint ahogy azt alapesetben elvárták volna tőle, ezért nem ment csodaszámba, hogy ha valahol felbukkant. A karrierje elején persze még száz számra tolongtak a bejáratnál, de ahogy telt az idő, úgy maradt el a tömeg, mert Tyler mindig elérhető volt egy képre, vagy pár aláírás erejéig. Most is kedvesen mosolygott pár selfihez, meg aláírt három albumot, váltott velük pár szót, aztán beültek Owen autójába és elhajtottak.

- Szerinted megélem azt, amikor majd tőlem kérnek autogramot, mint a híres Tyler McLean barátja? – nevetett fel Owen.

- Éppen elég előnyre tettél már szert. – állapította meg Tyler is nevetve. – Az nem elég?

- Dehogynem! – vágta rá a barátja, aki közben rutinosan kanyargózott az esti forgalomban, és alig tíz perc múlva már meg is érkeztek.

- Baszki! Olyan közel van ez a hely, hogy innen négykézláb is hazamászok. – döbbent rá Tyler.

- Ez az érv rendesen a hely mellett szól, mi? – röhögött Owen. – Menjünk, mert kíváncsi vagyok! – biccentett a széles ajtó felé, és mind a ketten elindultak.

A bejáratnál felmutatták a VIP kártyákat, így azonnal be is léphettek a kétszárnyas ajtón, amit az egyik biztonsági fickó nyitott ki előttük. Owen elismerően biccentett egyet. Amint beléptek, lassú, de a célnak megfelelő zene ütötte meg a füleiket. A vörös szín dominált mindenhol. A bútorok vörös kárpittal voltak bevonva, az elkerített kis bokszok, ahol több fős társaság ülhetett le, szintén vörössel voltak borítva, ahogy a világítás is ennek a színnek a különböző árnyalatait vonultatta fel. A pultnál, és az asztalok felett volt elhelyezve csak egy-egy hidegebb fényű led lámba, ami jól ellensúlyozta a félhomályt. A teremben volt egy nagyobb színpad, előtte kényelmes fotelek álltak, azon kívül pedig, több, kisebb színpad emelkedett ki, látszólag véletlenszerűen a földből, mindegyik közepén egy rúddal.

- Ha a felhozatal is ilyen minőségi lesz, akkor nálam a top helyek között van. – mondta Tyler, már a bárnál állva, ahol pár másodpercen belül már előttük is termett egy pultos csaj, elég hiányos öltözékben. Méretes melleit csak egy falatnyi anyag takarta, ami körbefutott a törzsén, épp a lényeget takarva, alul pedig... nos, azt nem látta, mert a pult pont takarta.

- Két martinit kérünk! – mosolyogott a lányra Tyler, aki máris hozzálátott az italok elkészítéséhez. Miután megkapták, a pultra könyököltek és onnan vizsgálták tovább a hely minden apró részletét.

- Vajon mikor kezdődhet a műsor? – tanakodott Owen.

- Még korán van. – vonta meg a vállát Tyler, miközben éppen egy előtte sétáló lányra kacsintott, aki egy tálcát vitt a kezébe. Szintén formás idomokkal volt megáldva, így Tyler eldöntötte, hogy valakit mindenképpen hazavisz az éjszaka folyamán, mert csak a látvánnyal nem fogja beérni.

A következő egy óra iszogatással, és a hiányos öltözékű felszolgálólányok fixírozásával telt, miközben várták a közös barátaikat, akik végül szerencsésen csatlakoztak is hozzájuk, úgy fél éjfél magasságában. Pont időben, mert nem sokkal később indult a műsor is. Mivel kettejüknek volt VIP kártyája, ezért az első sorból nézhették végig. Kényelmes fotelekben ülve élvezték a látványt, amit a nem mindennapi koreográfiának köszönhettek és, ahol ráadásul a táncos lányok is meglátogatták őket, amikor pár perc erejéig lesétáltak a színpadról, hogy különböző módokon kényeztessék az elit vendégeket.

A műsor elég kielégítőre sikeredett, legalábbis Tyler férfiassága szerint, mert nem egyszer rándult meg a szűk farmerban. A műsor végeztével csak pár táncos maradt, akik az éjszaka további részében a látnivalót szolgáltatták. Tyler és Owen is csatlakozott az asztalhoz, ahol a barátaik iszogattak. Az ital csak fogyott, a beszédtéma egyre több lett, és hamarosan az alkohol hatásai is jelentkezni kezdtek rajtuk.

Tyler az első pár pohárnál örömmel vette észre, hogy a fejfájása csillapodni látszott, de ahogy telt az idő, nem hogy elmúlt volna, inkább hullámzóan fellángolt az a tompa nyomás a fejében. Amikor elmúlt, olyan érzés volt, mintha semmi gondja nem lett volna, amikor pedig éppen a tetőponton volt a fájdalom, akkor hangosan felszisszent, mire a többiek beletukmáltak még egy pohár italt, mondván, hogy az majd segít.

- Megyek és csinálok helyet a folytatásnak. – állt fel Owen az asztaltól, hogy távozzon a mosdóba.

- Én is megyek! – szólt utána Tyler, majd a követte a barátját.

Amint becsukódott mögötte a mosdó ajtaja, minden elhallgatott körülötte. Egy apró neszt sem hallott, és végre megszűnt az egész napos kibírhatatlan fejfájás is. Pár másodperc múlva pedig úgy érezte, mintha lebegne. Mintha testen kívüli élménye lett volna, ami azt jelentette, hogy minden felesleges dolog a hús és vér szövetekben maradt, ő pedig valamiféle megkönnyebbüléssel szinte súlytalanná vált.

A következő pillanatban pedig: FÉLELEM!

Olyan erővel járta át az egész testét a semmiből, hogy hirtelen még levegőt sem tudott venni. Érezte, ahogy elkezd remegni. A szíve egyre hevesen dobogott, méghozzá olyan erővel, hogy érezte a pulzáló vérét az ereiben keringeni. Nekitámaszkodott a falnak, mert úgy érezte, hogy a lábai nem bírják megtartani a remegéstől.

- Na, mi az? Nem kell hugyoznod? – kérdezte Owen, miközben éppen a dolgát végezte.

Tyler homlokára pillanatok alatt ült ki a hidegveríték, és alig kapott levegőt. Tisztán érezte, hogy retteg, de annyira maga alá gyűrte az érzés, hogy nem tudta logikusan végiggondolni, hogy vajon honnan és miért tört rá az az iszonyú érzés. Soha nem félt még így, egészen addig a pillanatig.

- Hé! Nehogy iderókázz nekem! – szólt rá Owen, aki csak annyit látott, hogy Tyler, háttal a falnak támaszkodik.

Tyler szemébe könnyek gyűltek az ijedtségtől. Próbáld levegőt venni, de úgy érezte, mintha valami összepréselné a mellkasát. Aztán elfehéredett minden.

***

A következő pillanatban furcsa hangra lett figyelmes. Valami egyenletesen csipogott. Irritáló egy hang volt, és nagyon szerette volna kikapcsolni. Megmozdult, hogy kiderítse honnan a csipogás, de mintha valami visszatartotta volna. Önkéntelenül is le akarta söpörni azt, ami arcán volt. Egy maszk. Egy oxigénmaszk.

- Mi a franc?! – nyögött egyet, majd azzal a lendülettel ült volna fel, de éles, szúró fájdalmat érzett a karjában, így megállt a mozgásban.

- Jobb lenne, ha fekve maradnál! – tanácsolta egy ismerős hang.

- Hol a faszomba vagyok? – kérdezte Tyler kábán, miközben megköszörülte a torkát is, ami úgy ki volt száradva, hogy alig tudott hangot kiadni.

- Kórházban. – érkezett a rövid válasz.

- Ugyan miért? –kérdezte ismét, miközben próbálta megnyalogatni kiszáradt ajkait.

- Mert elájultál a klotyóban. – válaszolta Owen, majd odanyújtott Tylernek egy pohár vizet. – Tessék. Idd ezt meg.

- Valami rémlik... – motyogta reszelős hangon, majd nagyokat kortyolt a megváltást jelentő vízből.

- Rendesen rám hoztad a frászt. – tette karba kezeit Owen, majd hátradőlt a széken.

Tyler megremegett, ahogy az emlékek feltörtek benne. Két dologban volt teljesen biztos abban a pillanatban. Az egyik az volt, hogy soha többé nem akarja azt érezni, amit akkor. A másik pedig az volt, hogy kurva gyorsan el akarta felejteni a dolgot.

- Meddig voltam kiütve? – kérdezte a barátját.

- Majdnem két napig.

- Jack?

- Már volt bent nálad. Nem volt túl boldog.

- Mit mondott a doki?

- Egyelőre fogalmuk sincs. Talán az életmódodból kifolyólag történt, mert az eredményeid jók. Csak az alkohol mennyisége a véredben volt megdöbbentő kissé.

- Akkor hazamegyek! – mondta Tyler, majd kissé nehézkesen ugyan, de az ágy szélére tornázta magát. – Hol vannak a cuccaim?

- A szekrénybe tettem. – biccentett Owen az említett bútor felé. - De jobb lenne, ha visszafeküdnél és megvárnád, amíg az orvos megvizsgál.

- Már nincs semmi bajom! – mondta Tyler határozottan, és ami azt jelentette, tényleg jól volt. Semmi rossz vagy kellemetlen érzést nem tapasztalt. A fejfájás is eltűnt, és másnapos sem volt. Tekintve, hogy már lassan harmadnaposnak kellett volna lennie.

- Legalább addig maradj a seggeden, ameddig szólok a dokinak! Csak kibírsz még pár percet nem?- szólt rá Owen erélyesebben, majd fel is kelt és távozott, pár pillanat múlva pedig a dokival karöltve érkezett vissza a kórterembe.

Hosszas huzavona után, és három órával később már a kocsiban ültek.

- Igazán bent maradhattál volna még, hogy megfigyeljenek. – sóhajtott Owen.

- Teljesen felesleges! – állította Tyler. – Semmi bajom, csak fáradt voltam, de kialudtam magam.

- Te tudod. – vonta meg a vállát Owen. – Akkor most hazaviszlek, aztán hívd fel Jacket. Kérte, hogy tájékoztassam, de úgy látom, hogy erre te is képes vagy.

- Csak álljunk meg egy gyógyszertárnál, mert ki kell váltanom ezeket a vackokat. – lobogtatott meg pár papírt.

Pár utcával arrébb meg is álltak, majd egy kisboltba is bementek, mert Tyler éhes volt, legalábbis nassolhatnékja támadt volt. Hiába az infúzió, a kalóriákat rendesen formában kell pótolni. Gyógyszerekkel, meg egy szatyor, egészségesnek nem igazán mondható rágcsálnivalóval megpakolva cammogtak a szálloda folyosóján.

- Segíts!

- Mit? – fordult hátra Tyler a barátja felé. – Nem bírod el azt a kis táskát? Akkor minek jársz edzőterembe? – vigyorgott, ahogy végignézett Owenen.

- Mi? – kérdezett vissza Owen, aki békésen sétált mögötte, miközben épp egy csokit tömött befelé.

Tyler halkan felkuncogott rajta, és tovább sétált a szobája felé.

- Segíts!

- Ne szórakozz már! – torpant meg Tyler, és fordult ismét hátra, a barátja felé.

- Én? Neked mi bajod van? – kérdezett vissza Owen gyanúsan. – Ugye nem vettél be több gyógyszert, mint kellene?

Tyler zavartan pislogott, de végül visszafordult és elindult. Az ajtóhoz érve kinyitotta, majd egyenesen a sosem használt konyhába indult... volna...

- Ki takarított ki? – kérdezte idegesen, miközben ledobta a kezében tartott szatyrokat.

- Az anyád volt itt. – közölte vele Owen. - Jacknek kötelessége volt értesíteni őket. Volt bent a kórházban is, viszont ma reggel el kellett utaznia valami tárgyalásra.

- Jellemző. A munka mindig fontosabb. – forgatta meg a szemeit Tyler, majd kipakolt a pultra az egyik papírtáskából. Felkapott egy gumicukros zacskót, és a nappaliban foglalt helyet a telefonja társaságában. Volt mit bepótolni, bár nem igazán volt kíváncsi az ájulással kapcsolatos cikkekre.

- Ha többet kommunikálnál velük, és nem éreznék magukat koloncnak, talán nem így lenne. – jegyezte meg Owen, miközben a rágcsálni valók között kotorászott. A csendre figyelt fel, és csak akkor vette észre Tyler szúrós tekintetét, amivel ölni lehetett volna. - Akkor én léptem. – zárta rövidre a társalgást. – Ha bármi van, akkor hívj!

- Meglesz! – mondta, majd Owen után dobott pár gumicukrot.

- Akkor, viszlát!! – intett vissza az ajtóból a barátja, majd becsukta maga mögött.

Tyler kényelmesen elhelyezkedett és visszanézte az elmúlt napok történéseit. Nem maradhatott le, naprakész kellett, hogy legyen a pletykákat illetően, amik róla szóltak. Jókat nevetett bizonyos kommenteken, de voltak, amikre elismerően bólintott, de csak azért, mert azokban azt kívánták neki, hogy mihamarabb gyógyuljon meg.

- Segíts!

Tyler az ajtó felé kapta a fejét. Aztán körbenézett a szobában, de nem volt ott senki. Pillanatok alatt ellepte a libabőr. Még egyszer körbenézett és fülelt, de teljesen egyedül volt.

- Mi a fasz!? – sóhajtott fel, miközben visszahelyezkedett a párnák közé. – Azt hiszem, hogy még mindig nem aludtam eleget. – jegyezte meg magának.

- Segíts! Kérlek!

Tyler azonnal felpattant és idegesen pislogott körbe ismét.

- Ez egy kurva rossz vicc! Hova a fenébe bújtatok l? – kérdezte, mert meg volt győződve róla, hogy a haverjai szórakoznak vele. Nem az első eset lenne, hogy szívatják valami hülyeséggel.

- Kérlek!

Tyler a fejéhez kapott és megmasszírozta a halántékát. Egyáltalán nem fájt a feje. Sőt, tényleg jó volt a közérzete.

- Inkább lefekszem. – hajította el a telefonját, majd úgy, ahogy volt, belefeküdt az ágyba, és fel sem kelt másnap reggelig.

Csak és kizárólag azért akkor kelt, mert hangos és kitartó kopogás ébresztette.

- Megyek már! Megyek! – kiabált, miközben morogva felkelt az ágyról és álmosan, bizonytalan léptekkel kinyitotta az ajtót.

- Mi a fenéért van telefonod? – kérdezte Jack, miután kifújt egy jó nagy adag levegőt a megkönnyebbüléstől, hogy az idióta énekes egyelőre még életben van.

- Azért, hogy téged idegesítsen? – fordított hátat Tyler a férfinak, majd a konyhába sétált, egyenesen a kávéfőző elé.

- A korházi számlákat rendeztük. Édesanyádat tájékoztattam, hogy itthon lábadozol. Két hetet kaptál, hogy kipihend magad. – kezdte el sorolni Jack.

- Még egy receptet is érzelmesebben olvas fel az ember, mint ahogy te most ezt elmondtad. – eresztett meg egy keserű vigyort a kávéscsészének Tyler.

- Mit vártál? – kérdezte Jack idegesen. – Tudom, hogy nem hiszed, de igenis aggódom érted, mert annyira felelőtlen vagy, hogy mindig adsz rá okot. Nem is keveset.

- Persze, persze... – legyintette Tyler.

- Szóval... - pillantott a jegyzeteire Jack, majd sorolta tovább. -... a következő két hétben kérlek, hogy tartózkodj a nyilvánosság elől. Lemondtunk minden programot.

- Házi őrizet? – kérdezett közbe Tyler keserűen.

- Igen! Az! – vágta rá Jack. – A főnöknél is kiverted a biztosítékot. Nem volt szép a címlap sztori, miszerint a híres énekest, az éjszaka közepén, ájultan szállította el a mentő, egy sztriptíz bárból.

Tyler sóhajtott egy nagyot válaszképpen.

- Ezeken kívül eldönthetnéd végre, hogy elvállalod-e azt a filmszerepet vagy sem. Pont lesz rá elég időd. A határidő egy hét, úgyhogy gondolkodj el rajta és írd meg a válaszod. A többit majd intézem.

- Francba már... - sóhajtott még egyet Tyler, csak most sokkal panaszosabban. Arról volt szó, hogy lábadozik, ami pihenést jelent, de máris ellátták munkával.

- Az életrajzodról szóló könyv is elkészült, már több mint egy hete. Menne a nyomdába, de előtte el kellene olvasnod, bár mi már megtettük és jóváhagytuk. Viszont jogod van fellebbezni, ha valami nem tetszik. Elhoztam a te példányod. Tessék. – rakta le a férfi az asztalra a könyvet.

- Nem arról volt szó, hogy pihennem kell? – adott hangot Tyler az előző gondolatainak.

- Ezeket mind meg tudod csinálni fekvés közben is! – világított rá Tyler. - Ha szakítottál volna rájuk időt, akkor, amikor kértem, mondjuk egy éjszakai tivornya helyett, akkor már régen túlléphettünk volna az ilyen apróságokon. – tette hozzá kissé feszülten. – Az én fülemet jobban rágják ezek miatt, ezt elhiheted.

- Még valami? – kérdezte Tyler unottan.

- Lenne még, elhiheted, de először ezeken essünk túl, mert ezek most a legfontosabbak, ha már elmarad a karácsonyi koncert.

- Miért maradna el? – kérdezte Tyler döbbenten.

- Négy hét múlva, azaz december huszonnegyedikén lenne esedékes, mint azt te is tudod. Legalábbis remélem, hogy még emlékszel rá.– tette karba a kezeit Jack, hogy határozottabb kisugárzást adjon a kemény hangja mellé. – Ebből te két hetet pihensz, mert nem figyeltél magadra rendesen. Marad két heted felkészülni, és őszintén szólva nem hiszem, hogy a jelenlegi életviteled mellett ez sikerülne.

- Ti tényleg nem sokat néztek ki belőlem! – csattant fel Tyler.

- És ez vajon kinek köszönhető? – kérdezett vissza Jack.

- Oké! – állt fel Tyler a fotelből, és erősen gondolkodva kezdett járkálni oda-vissza. Aztán döntött. – Nem vagyok hajlandó törölni egy koncertet sem! Szóval a tervezett dátummal indulunk! – jelentette ki határozottan.

- De Tyler...

- Ez nem vita tárgya! Ha te nem beszélsz a nagyfőnökkel, akkor majd személyesen én megyek el hozzá. – mondta Tyler eltökélten.

- Az istenért se! – sóhajtott Jack lemondóan. – Majd én beszélek vele, bár nem hiszem, hogy tudok tenni bármit is.

- Nem érdekel, hogy ki mit mond! Tudom, hogy egy kiszámíthatatlan és megbízhatatlan seggfej vagyok, akire nem lehet számítani, de nem engedek ebből! – mondta Tyler idegesen.

- Oké, meglátom, hogy mit tehetek. – bólintott rá Jack. – De ne éld bele magad!

- Majd kitalálsz valamit. – mondta Tyler, és kérdőn nézett a férfi felé.

- Rendben van már, na! – mondta Jack lemondóan. Nem érte meg vitatkoznia Tylerrel. – Akkor én most megyek is, mert időben neki kell kezdenem megpuhítani őket. Te meg ki ne tedd a lábad a szállodából! – tette még hozzá fenyegetően, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elviharzott.

Tylert kissé bosszantotta a kényszerszabadság, mivel egyáltalán nem érezte indokoltnak a dolgot. Kiiktatták két hétre, nem hagyhatja el a szállodát, és még az első koncertet is le akarják mondani... - Röhej!

- Akkor mit is csináljak most? – töprengett Tyler, miközben visszaült kanapéra. Aztán gyúlt az isteni szikra és felvette az asztalról a róla szóló könyvet. Hosszas interjúkon kellett részt vennie, mire megszületett az a könyv. Egy héten keresztül, napi hat órát beszéltették, és végtelen kérdések sorát tették fel az elmúlt huszonöt évéről.

Nagyon érdekes és bizarr érzés volt saját magáról olvasnia. Kicsit még ki is rázta a hideg, ahogy befogadta a mondatokat a papírlapokról. Aztán eszébe jutott az előző nap, és az a furcsa hang. Annyira élő volt, annyira igazi...

Gyanúsan nézett körbe a szobában, és csendben fülelt, de nem hallott semmit sem, csak a falióra kattogását.

Aztán gondolt egyet, megfogta a telefonját és hívást indított.

- Mi történt? – szólt bele Jack aggódó hangja.

- Semmi! Nem történt semmi! – vágta rá Tyler. – Csak... szeretném, ha elintéznél nekem egy teljes körű kivizsgálást. Mondjuk most azonnal. – mondta hadarva és határozottan.

- Mi? Miért? – kérdezte Jack meglepett hangon. – Nem érzed jól magad? Fáj valamid?

- Nem, semmi ilyesmi. Csak tudod... biztos akarok lenni benne, hogy minden rendben.

- Ahogy gondolod. – bólintott rá Jack. – Felhívom az orvosod és visszacsörgök.

- Rendben! Kösz! – mondta Tyler, majd ki is nyomta a telefont. Bekapott pár falat pirítóst reggeli gyanánt amit kávéval küldött le, azután pedig türelmetlenül járkált a nappaliban, kezében a telefonjával, úgy várta a menedzsere hívását.

- Egyből fel is vette, amint meghallotta az ismerős dallamot. – Igen?

- Azt mondta az orvosod, hogy semmi szükség rá. – közölte Jack.

- Mi az, hogy semmi szükség rá? – kérdezte Tyler csodálkozva.

- Ameddig kórházban voltál, a lehető összes vizsgálatot megcsinálták, ami indokolt volt. Kezdve a teljes vérképtől, EKG-t és a CT-t is.

- Hogy mi? – értetlenkedett Tyler.

- A pajzsmirigyed rendben. A fehérvérsejtek száma tökéletes, nincs gyulladás a szervezetedben. A szíved sosem volt jobb, mint most. Nincs agydaganatod, vagy bármiféle oda nem illő... bár ezt megvétóznám. Illetve nincs vashiányod sem. Egyedül a szemvizsgálat, illetve a hallásvizsgálat nem történt meg, mert elhúztad a csíkot. Ezeket még be kell pótolnod, és az éves szűrésed is rendben lesz. Jó formában vagy Tyler és makkegészséges. – összegezte végül Jack.

- Nem! – tiltakozott Tyler. – Valami nem stimmel, hidd el nekem. Tudom! – erősködött tovább.

- Miből gondolod? – kérdezte Jack gyanakodva. – Történt valami?

Tyler pár pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. - Nem. – válaszolta végül. – Nem történt semmi.

- Pihenj, most nincs más dolgod. És ha lehet, akkor ne idd le magad Owennel ismét. Kerüld az alkoholt, mert elsorvad az agyad.

- Az máj nem?

- A te esetedben egyszerre pusztul mind a kettő. Szóval nyugi van! Most mennem kell. Majd beszélünk! – nyomta ki Jack a hívást.

Tyler csalódottan tette le maga mellé a telefont.

- Akkor mi a fenétől hallucinálok? – tette fel a kérdést magának.

Azután, egyszer csak megint eszébe jutott valami. A doki írt fel neki egy enyhe stressz oldó tablettát.

- Próbáljuk ki! – pattant fel ismét, hogy megkeresse a papírtasakot, amiben a kis dobozok voltak. – Ez az! – örült meg, amikor megtalálta, amit keresett. Be is kapott két szemet belőle, majd elégedetten dőlt bele az ágyába.

Dél körül ébredt a telefonjának a csörgésére. Nyögdécselve, sóhajtozva tapogatta ki, hogy hol is rezeg pontosan.

- Igen? – szólt bele álmosan.

- De jól megy egyeseknek, hogy délben kelnek. – nevetett bele Owen a telefonba.

- Fogd be! – morogta Tyler, miközben felült és a szemeit dörzsölte.

- Oké! Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e!?

- A legnagyobb rendben. Két kibaszott hétre elzárást kaptam. –panaszolta Tyler.

- Ezt csakis magadnak köszönheted! – vágott vissza Owen. – Aki olyan izgalmas életet él, mint te, az készüljön fel a váratlan helyzetekre is.

- Most ugye nem egy követ akarsz fújni a Jackkel? – kérdezte Tyler bosszúsan.

- Az istenért se! – tiltakozott Owen. – Tudod, hogy haverok vagyunk és támogatlak, de néha nagyon gyerekes és felelőtlen tudsz lenni.

- Egyre jobb... – forgatta meg a szemeit Tyler.

- Oké! Úgy hallom, hogy tényleg minden rendben veled. A flegmaságod legalábbis a régi.

- Még szép! – nevetett fel Tyler.

- Mit terveztél mára? – érdeklődött Owen. – Egy buli?

- Te most tényleg bűnre akarsz csábítani? - hördült fel Tyler. – Most mondtam, hogy nem mehetek sehová ezen a kibaszott szobán kívül.

- Na ácsi, haver! – szólt vissza Owen. – Egy szóval sem mondtam, hogy bármerre is menned kell. A buli is mehet hozzád nem?

Tyler ismét felnevetett. – Te tényleg gyorsan kapcsolsz! Viszont ma tényleg nem jó. – utasította vissza az ajánlatot. – Tényleg kell legalább egy nap, hogy utolérjem magam.

- Na, ezt örömmel hallom! – szólt Owen elismerő hangja. – Akkor hagylak is, hogy elmerülj, eme fontos dolgok megvalósításában. – kuncogta el magát a mondat közben, de azért komolyan hozzátette még. - De, azért majd hívj, ha meggondoltad magad!

- Meglesz! Mindig te vagy az első! – vágta rá Tyler.

- Csak azért, mert nincs más rajtam kívül! – röhögött bele Owen telefonba. – Majd beszélünk!

Tyler ledobta maga mellé a telefont, és már kelt is volna fel, amikor az az idióta gondolat, akaratlanul ugyan, de befészkelte magát a fejébe. „Nincs más", mondta Owen a telefonba, és ez valamiért megpendített egy idegszálat Tylerben. Még hogy egyedül lenne?

- Faszság! – válaszolta meg hangosan, miközben a fejét rázta.

Rajongók ezrei vannak körülötte. Ha kiteszi lábát az utcára, mindenki felismeri. Rengeteg barátja van a világ minden pontján, és bármikor szerezhet magának egy csinos barátnőt is, mert a jelentkezők végtelen sorban állnak a képzeletbeli ajtó előtt. Hogy lenne már egyedül?

- Ez is csak azért van, mert bezártak! – gondolkodott tovább hangosan. Mindent annak a számlájára írt, hogy két hétre kivonták a forgalomból, így túl sok szabadideje maradt, hogy máris hülyeségeken agyaljon.

Oldalra pillantott, ahol a telefonja mellett a könyv feküdt. Felvette és megkereste azt a részt, ahol a családról és a barátokról kérdezték az interjúk során. Már nem is igazán emlékezett rá, hogy mit válaszolt a kérdésekre, de feltehetőleg a nagyját kivették vagy átfogalmazták, hogy kevésbé legyen sértő hangnemű. Öt oldal. Mindössze ennyi lapot töltött meg az életének ez a része.

Gyorsan futotta át a sorokat, amikben egy szeretetteljes családról írnak, akik mindenben támogatták őt, hogy felkészülten induljon el a média világába. Volt pár sor az anyjától és az apjától is, akik kifejtették, hogy mennyire büszkék a fiukra. Arra viszont tisztán emlékezett, hogy megemlítette Owent, mint a legjobb barátját, de erről még csak említés sem esett. Pedig neki köszönhette a legtöbb támogatást, amit a karrierje során kapott, amióta megismerkedtek. Ellenben az anyja hosszasan ecsetelte, hogy a mai napig támogatja a fiát mindenben.

- Francba már! – csattant fel, miközben ledobta a könyvet is maga mellé. A lába idegesen dobogott a földön, és elgondolkodva meredt maga elé. – Ebből elég! – pattant fel, majd az ajtó felé sétált. A szekrényről felkapott egy baseball sapkát, amit a fejére nyomott, majd az elmaradhatatlan napszemüveg is felkerült annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy semmit sem ér el velük, ha álcázásról volt szó. Zsebre tette a telefonját, majd kilépett az ajtón. A szállodából a hátsó ajtón távozott, miután még a kapucnit is a fejére nyomta.

Amikor kilépett a parkolóból a nyüzsgő utcára, hirtelen megtorpant. Fogalma sem volt, hogy eredetileg miért is indult el, hogy mit is akart tenni, csak ott találta magát a nyüzsgő járda közepén, hogy emberek haladnak el mellette tömegével, miközben őt teljesen figyelmen kívül hagyja mindenki. Vett pár mély levegőt, majd tett egy óvatos lépést.

Még nem volt igazi, téli hideg, de azért összébb szorította magán a kabátot. A karácson közeledtét hirdette egyre több kirakat és dísz.

Nem volt hozzászokva ahhoz sem, hogy saját maga közlekedjen. Mindig Owennel, Jackkel vagy taxival utazott. Még csak jogosítványa sem volt, pedig tudott vezetni. Úgy gondolta, hogy teljesen felesleges a procedúra a vezetői engedéllyel, ha mindig van sofőrje. Az sokkal kényelmesebb. A séta meg... hát, igazából meg sem fordult a fejében.

Két tömb választotta el Owen lakásától. Ösztönösen arra vette az irányt, miközben a telefonját is kikotorta a zsebéből, és tárcsázott.

- Máris unatkozol? – szólt bele Owen.

- Valahogy úgy. – válaszolta Tyler.

- Valami gond van? – kérdezte Owen, mert a válasz túl rövid volt, és egy kicsit sem Tyleres.

- Otthon vagy haver? Felugranék hozzád egy kicsit. – tért a lényegre Tyler.

- Lent vagyok a stúdióba. – válaszolta Owen. – De, neked nem otthon kellene csücsülnöd?

- Fogalmam sincs, hogy Jack miből gondolta, hogy pár óránál tovább megülök a seggemen. – nevetett bele Tyler a telefonba elég kényszeredetten.

- Még van egy... körülbelül másfél órás dolgom, de akkor eléd megyek. – egyezett bele Owen. – Megiszunk egy kávét?

- Az jól esne! – bólintott rá Tyler. – Mindjárt ott vagyok!

- Oké!

Owen a közelben bérelt egy tetőtéri lakást, és szerencséjére a munkáért sem kellett messzire mennie. Független producerként dolgozott, csak úgy hobbiból, illetve dalokat írt, amiket aztán jó pénzért eladott. Nem lett volna szüksége arra, hogy dolgozzon, mert a családi háttere anyagilag elég stabil volt, de ő szerette a zenét, egészen addig, amíg nem kötötték szabályok. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra.

Tyler végig a földet bámulta, miközben gyors tempóban szedte a lábait, hogy minél hamarabb odaérjen. Még akkor sem nézet fel, amikor sokadszorra lökték meg, vagy mentek neki a forgalmas zebrán.

Már csak egy saroknyira volt, de valamiért egyre idegesebb lett. A szíve úgy kalapált, mint régen egy album megjelenés vagy koncert előtt. De az érzés valamiért mégsem volt ugyan az. Sokkal inkább rémisztőnek hatott, mintsem izgalmas várakozásnak, és ráadásul másodpercről másodpercre egyre erősödött.

- Ne! – kiáltotta mellette egy hang. Megtorpant és felnézett, de senki sem állt ott. Zavartan nézett körbe, de mindenki nyugodtan sétált tovább.

- Segítség! – jött egy újabb kiáltás, mire megfordult, hogy a háta mögé nézzen, de nem látott semmit, a sietősen lépkedő embereken kívül.

- Nem! Elég! – a hang ismét mellőle jött, és ijedten kapta a fejét oldalra, miközben egy idegen értetlen tekintetével találta szemben magát, akiről lerítt, hogy abban a pillanatban bolondnak nézte. Tyler a kapucnijáért nyúlt, hogy jobban az arcába húzza, és próbálta az időközben szaporává vált légzését kissé visszafogni. Vett egy mély levegőt és a remegő kezét is visszadugta a zsebébe, majd sietősre véve a tempót, folytatni kezdte az útját. Már nem volt messze, csak egy kereszteződés választotta el a céljától.

- Kérlek! – jött az újabb hang. Tyler ekkora már rájött, hogy ismét hallucinál. Nem nézett fel, csak maga elé koncentrál, és próbálta magát lenyugtatni. A gombóc a torkában már akadályozta a nyelést, és a fejfájás miatt a hangok eltompultak körülötte.

- Kérlek! Segíts! – a hang a fejében kétségbeesetten könyörgő volt. Remegett minden egyes kimondott hang, amit hallott. A szavakból áradó félelem és kétségbeesés élesen kúszott be Tyler minden sejtjébe. Olyan volt az egész, mintha egy rémálomba csöppent volna, miközben úgy érezte, hogy menekülnie kell. Futnia kell valami elől, ami fenyegetést jelent a számára, miközben nem tud ésszerű magyarázatot adni semmire, ami éppen lezajlik benne.

- Azt mondtam állj meg! – dörrent egy hang mellette, majd hangos dudálás, és egy kemény esés. – Neked meg mi a fasz bajod van? Fülhallgató van füledben vagy megsüketültél, te idióta?

Tyler a földön feküdt és úgy zihált, mint aki percek óta nem kapott levegőt. A fejfájása eltűnt, a kép éles volt, és a hangok is a maguk valójában csengtek a fülébe. Valaki elkapta a karját, hogy felrángassa a földről.

- Állj már fel! Ha így akarsz reklámot csinálni, akkor találj ki valami kevésbé életveszélyeset! – tanácsolta a mogorva, de ismerős hang.

- Mi történt? – szedte össze magát Tyler.

- Én is ezt kérdezem! – vonta fel a szemöldökeit Owen, miközben próbálta felrángatni a barátját a földről.

Tyler felállt, leporolta magát, majd megigazította a sapkáját és a kapucnit. Aggódva nézett körbe, fürkészve a körülötte állók reakcióját, de nem sok embert érdekelt a lejátszódó jelenet. Csupán pár rosszalló pillantást és fejcsóválást kapott.

- Menjünk be. – rángatta Owen maga után abban a kis kávézóba, ahová mindig járni szoktak.

Tyler még mindig próbálta feldolgozni a történteket, és az agya sebesen gyártotta a saját maga kreált válaszokat, amivel igyekezett megmagyarázni a lehetetlent.

- Szóval? – könyökölt Owen az asztalra. – Mi a fene történt veled? – kérdezte ismét.

Tyler végre felnézett a barátjára, és próbált valamiféle magyarázattal előállni, de nem jött ki semmi. – Fogalmam sincs. Elbambultam. – válaszolta végül.

- Majdnem elütött egy kibaszott kocsi! – mondta Owen indulatosan, miközben a hajába túrt. Látszott rajta, hogy őt is felzaklatta az eset. – Ha nem rántalak vissza, a fene se tudja, hogy mi lett volna veled!

- Kösz. – nyögte ki Tyler, miközben fejben az eseményeket próbálta felidézni, de semmi másra nem emlékezett, csak hangra a fejében.

- Még szerencse, hogy eléd jöttem! A francba is! – dünnyögte Owen.

Tyler nem szólt semmit, ami tőle elég szokatlanul hatott, és Owennek is feltűnt, de ő sem mondott semmit, csak hagyta, hogy a barátja rendezze magát fejben, miközben megrendelte a szokásos kávéjukat.

Csendben ültek, egészen addig, amíg ki nem hozták a rendelést. – Szóval, miért is nem a lakásodban csücsülsz éppen, szót fogadva a menedzserednek? – törte meg a csendet Owen.

Tyler vett egy mély levegőt. – Csak unatkoztam. – vonta meg a vállát.

- Akkor tégy meg egy szívességet. Ha legközelebb unatkozol, akkor inkább verd ki a zuhany alatt párszor. Az kevésbé életveszélyes. – tanácsolta Owen fapofával.

Tyler arcán egy halvány mosoly futott, át, de nem dobta vissza a labdát egy epésebb megjegyzés formájában sem. A délután további részét Owen mellett töltötte csendben gondolkodva, de olyan káosz uralkodott a fejében, hogy egy értelmes gondolata sem született.

Ellenben azután, mikor este magára csukta a szobájának az ajtaját, és magára húzta a takarót, a gondolatok elkezdtek logikus formát ölteni. A fejsérülést kizárhatja, mivel már megvizsgálták és egészséges. Trauma nem érte mostanában, és droghoz sem nyúlt már jó ideje, hogy hallucinációi legyenek. Alkoholt sem fogyasztott, így ezt a lehetőséget is kilőtte. Két lehetőség maradt. Az, hogy valaki szórakozik vele, vagy pedig lassan tényleg megőrül. A legnagyobb sajnálatára az első lehetőséget gyorsan ki is zárhatta, mert azokat az érzések, amik rátörtek bizonyos pillanatokban, azokat nem tudja senki csak úgy elővarázsolni a semmiből. Azok az érzések annyira valósak és igaziak, annyira félelmetesek voltak ahhoz, hogy csak beképzelje magának. Maradt a második verzió, ami cseppet sem volt megnyugtatóbb.

- Keresnem kell egy dilidokit... - sóhajtotta csalódottan, miközben fáradtan lehunyta a szemeit. Várta a megváltó álmot, ami talán ellazítja és megnyugtatja pár órára, de helyette csak a hideg kúszott a bőre alá. Hiába húzta magára a takarót, később pedig kapcsolta fentebb a fűtését, a hideg teljesen átjárta és csontig hatolt.

Másnap reggel fáradtan kelt fel. Az éjjel, végül még egy vastag pulóvert is magára vett, és elővett plusz két takarót, de így is alig aludt pár órát. A meleg víz valamennyire segített, ahogy a meleg kávé is, amint érezte, ahogy a forróság szétárad, miközben nyeli.

Kimerültnek érezte magát és fáradtnak, annak ellenére, hogy semmi megerőltetőt nem tett. Ezt röviden betudta a nehéz éjszakának és az előző napi stressznek. Leült a nappaliban és elkezdett keresgélni a neten. Találnia kellett egy... pszichológust...

Még a hideg is kirázta, ahogy belegondolt, hogy mit akar éppen tenni. Eddig semmi szüksége nem volt ilyen fajta orvosra. Az egyedüli kivételt az éves felülvizsgálat képezte, amit a cége által kirendelt pszichológusnál kellett teljesítenie.

Elég sokáig keresgélt mire ráakadt egy névre. Az értékelése messze a legjobb volt, ráadásul a megadott cím is a városban volt, így nem kell vidékre utaznia. A férfi is szimpatikus volt, aki a weblapjuk főoldalán mosolygott vissza rá. Pár mozdulattal kimásolta a telefonszámot és mentette a névjegyzékbe. Percekig bámulta a kijelzőt, ami idegesítően sokszor sötétedett el, és mindig nagy elhatározással oldotta fel a képernyőzárat. Nagyjából fél óra után is, csak egy véletlen mozdulatnak köszönhetően indította el a hívást.

- Dr. Johnson rendelője. – szólt bele egy kellemes női hang. – Miben segíthetek?

Tyler nyelt egy nagyot, és majdnem ki is nyomta a telefont, de a józan esze szerencsére most nem hagyta cserben. – Időpontot szeretnék kérni. – nyögte ki, mindenféle előzetes nélkül.

- Értem, uram. – szólt vissza a nyugodt női hang. – Egy pillanatot kérek, és azonnal megnézem, hogy mikorra van szabad időpont.

Tyler lába ütemesen verte a padlót, miközben a szabad kezével a körömágyát kapargatta idegességében. Próbálta magát meggyőzni arról, hogy nincs abban semmi különös, hogy valaki időpontot kér egy dilidokihoz. Még akkor sem, ha róla van szó. A dokit biztos köti a titoktartási fogadalom, így nem fog eljárni a szája, annál is inkább, mert akkor egy hatalmas pert akaszt majd a nyakába. Az ujjából kiserkent a vér, mire a nő újra beleszólt a telefonba.

- A legközelebbi időpontunk péntek délután kettő óra. Ez megfelel Önnek?

- Az még három nap! – mordult fel Tyler. Még teljes három napot kell várnia arra, hogy egy idegen pasas megállapítsa, hogy kezd elmenni az esze?

- A Doktorúr teljesen be van táblázva hetekkel előre. Ezt az időpontot ma reggel mondták vissza. – magyarázta a hölgy nyugodt hangon. – Ha gondolja, akkor adhatok egy későbbi időpontot is.

- Nem! Jó lesz. – törődött bele Tyler. Akkor péntek kettő óra.

- Egy nevet kérhetnék?

- Miért szükséges ez? – lepődött meg Tyler.

- Hogy be tudjam Önt jegyezni. – válaszolt a nő.

Tyler tépelődött még pár másodpercet. Fogalma sem volt, hogy miből gondolta azt, hogy majd megússza és név nélkül, álruhában besurranhat egy neves pszichológus rendelésére. Közröhej tárgya lesz, ha ez kiderül...

- Tyler McLean. – bökte ki végül, olyan halkan, hogy a vonal másik végén éppen csak, hogy hallották.

- Rendben Mr. Mclean. Beírtam az említett időpontra. Egyéb kérdése van esetleg?

- Nem, nincs. köszönöm! – mondta, majd le is tette a telefont, így azt már nem hallhatta, ahogy a vonal másik végén további kellemes napot kívánnak neki.

Ahogy letette a telefont, felállt, és a hűtőhöz ment. Kivett egy üveg vodkát meg egy poharat a szekrényből, majd töltött és ivott. Érezte, ahogy az alkohol végigégeti a mellkasát, kellemesen meleg érzést hagyva maga után, amint szétárad az ereiben és ellazítja az izmait, kitisztítja a fejét. Legalábbis annyira kikapcsolja, hogy ne az elmúlt pár perc kínos beszélgetése legyen a fő gondolata. Miután kiitta a pohara tartalmát újratöltötte, és úgy ment vissza a nappaliba. Fogalma sem volt, hogy mit kezdjen magával. Ebben az időben általában még aludni szokott az előző éjjeli ivászat után, dél után pedig nehezen, de bevánszorog dolgozni.

Felvette a mellette heverő könyvet, aminek még negyedét sem sikerült elolvasnia, de volt még ideje bőven. Annál a résznél tartott, ahol az első filmszerepéről írtak. Hogy mennyire tehetséges volt, és milyen elismerően nyilatkoztak a felnőtt színésztársai a teljesítményéről. Az anyja is büszkén nyilatkozta, hogy elsőre átment a film válogatóján.

Persze, arról már nem mondott semmit, hogy előtte hány meghallgatásra rángatta el és, hogy mindegyiken visszautasították. Mindig az volt a kifogás, hogy tapasztalatlan, mire az anyja még egy amatőr színházi társulatba is beíratta, és felfogadtak mellé egy tanárt, aki az érzelmek kifejezésére tanította, testbeszédre, mimikára és, hogy hogyan élje bele magát egy-egy szerepbe. Történt mindez a gyerekkora rovására. Arról sehol sem írtak, hogy mennyi szülinapi meghívásról maradt le, mert próbája volt, vagy meghallgatása, és egy idő után pedig, már nem is hívták ilyen bulikra. Hány átvirrasztott éjszakán át tanulta először a szövegkönyvet, azután pedig pótolta a hiányzások miatt kimaradt tananyagot.

Felfordult a gyomra, ahogy a magasztaló szavakat olvasta. Nem azért mert hazugság volt, mert ezt mind megtette, hanem azért, mert olyan köntösbe bújtatták az egészet, ami nem fedte a valós érzelmeket. Azt, hogy legszívesebben elszökött volna otthonról, hogy minél messzebbre kerülhessen attól a világtól, amit a szülei rendeltek neki. A sorok mögött egyáltalán nem látszott az a valóság, amit neki igenis meg kellett élnie. Mintha semmiség lett volna az egész...

Mire a fejezet végére ért, elfogyott az üveg vodka, és végtelen számú káromkodás hagyta el a száját, míg végül a nap hátralévő részére sikeresen kiütötte az alkohol.

A pszichológussal lebeszélt találkozóig pedig, olyan eseménytelenül és nyugodtan teltek a napjai, hogy csütörtökön megfordult a fejében, hogy le is mondja a találkozót. Ami pedig megakadályozta ebben az volt, hogy váratlanul beállított Owen pár haverral, és az elmaradhatatlan italkészlettel. Ennek eredményeképpen sikerült péntek délben magához térnie.

A másnaposságtól sajgott a feje, amikor a telefonért nyúlt, de a szemei azonnal kipattantak, amikor meglátta, hogy mennyi az idő. Lerántotta magáról a takarót, és a fürdőszoba felé menet lerángatta magáról a pólót meg a gatyát. Mivel a gyomra is fájt és fogalma sem volt, hogy mikor is evett utoljára, ezért gyorsan rendelt a szobájába egy kis harapnivalót, ami mellé leküldött pár fájdalomcsillapítót is. Negyed kettőkor lépett ki a szálloda hátsó bejáratán, maszkban és sapkában. Esze ágában sem volt gyalogolni, de nem akart lebukni, így a taxit a Owennel közös törzshelyükhöz rendelte.

Háromnegyed egykor lépett be a rendelő ajtaján. A légkör kimondottan kellemes és megnyugtató volt, pedig semmi extrát nem talált a helyben. Egy nő ült a helyiség egyik sarkában egy íróasztal mögött. Amikor felpillantott és Tylerre nézett, barátságosan elmosolyodott.

- Mr. McLean?

Tyler csak bólintott, hogy igen, ő lenne az, méghozzá teljes valójában, és természetesen szívesen ad autogramot is..., de a gondolatmenetét félbeszakította a hölgy.

- Kérem, foglaljon helyet. – mutatott egy szék felé az asszisztens. – A doktorúr felkészül, és azonnal fogadja is Önt. – tette még hozzá, majd minden további nélkül visszafordult a monitor felé, mit sem törődve a hírességgel, aki még mindig zavartan toporgott az ajtóban.

Végül csak megtett pár lépést, de mielőtt leülhetett volna, nyílt is a rendelő ajtaja. Egy meglepően magas alak lépett ki rajta és Tyler felé fordult.

- Mr. McLean? – kérdezte a férfi, miközben levette a szemüvegét és nem titkoltan végignézett Tyleren.

- Igen. – bólintott rá.

- Remek! – mosolyodott el a férfi, majd közelebb is lépett. – Dr. Drew Johnson vagyok, de szólítson csak Drewnak.

- Tyler. – biccentett vissza ismét.

- Akkor, erre kérem. – mutatott Drew az ajtó felé.

Tyler vett egy mély levegőt, majd lassan elindult, miközben százszor is megbánta, hogy végül erre vetemedett.

- Foglaljon helyet. – mutatott Drew az egyik fotel felé, majd ő is helyet foglalt. – Szóval... miben segíthetek Önnek? – tért is rá a lényegre, miközben egy mappát vett elő.

- Igazság szerint, szerintem már megoldódott a dolog. – adott is hangot a gondolatainak Tyler, majd állt is fel, hogy távozzon. – Nem is szeretném feleslegesen rabolni az idejét, csak elfelejtettem lemondani az időpontom.

- Kérem, várjon! – szólt utána Drew, hogy megállítsa.

- Tényleg sajnálom, hogy feltartottam. Természetesen kifizetem.

- Mikor aludt utoljára? – jött a semmiből a kérdés.

Tyler megtorpant és értetlenül nézett vissza. – Az éjjel például. De, köszönöm a kérdését. – bólintott, majd ismét az ajtó felé lépett.

- Alkohollal vagy gyógyszerrel? – szólt utána ismét a Doki. – Nem-nem. Ha jobban megnézem, akkor mind a kettő, igaz?

- Honnan veszi, hogy...

- Mr. McLean, nézze. Elég régóta vagyok a szakmában, és már akkor kiszúrtam a szemeit, amikor megláttam a váróban. A szemei alatti sötét karikák azonnal elárulták. Mivel tisztában vagyok vele, hogy ki is ön, ezért az egészségügyi problémákat, mint a pajzsmirigy vagy egy esetleges vitaminhiány azonnal kizárnám, mert gondolom, hogy az ügynöksége fokozottan figyel az egészségügyi állapotára. Allergia nem lehet, mert nem társul mellé más panasz. Persze foghatjuk a stresszre is, de valamiért ezt kizárnám egyelőre. Tehát marad a dohányzás, ami oxigénhiányhoz vezet, ezért a sötét karikák, de köztudott, hogy ön nem dohányzik. Ellenben, ha hinni lehet a pletykáknak, akkor nagyon is szeret inni, illetve aktív éjszakai életet élni. A vörös, eres szemek arról árulkodnak, hogy keveset alszik, amit az ön korában és életvitelével az emberek pár bogyóval akarnak orvosolni ahelyett, hogy megkeresnék az igazi okot, ami miatt nem tudnak pihentetően aludni.

- Igaza van, de ettől még nincs szükségem magára. – szólt vissza idegesen Tyler.

- Ebben pedig magának van igaza. – bólintott rá Drew. – De mi van azokkal az idegen érzésekkel? – kérdezte ismét, mire Tyler felnézett. – Az időnkénti és megmagyarázhatatlan pániknak?

Tyler szemei összeszűkültek, és mindennél jobban szeretett volna gyorsan eltűnni. – Nézze, nekem...

- És a hangok? – kérdezett rá Drew, amitől Tyler azonnal lemerevedett. – Szóval eltaláltam...

Tyler gyanúsan méregette a férfit, majd tett meg pár lépést a doki felé. – Honnan tudta?

- Mint azt mondtam, elég régóta vagyok már a szakmában ahhoz, hogy fel tudjak állítani egy diagnózist, amiből kiindulhatok. – mosolyodott el Drew, majd ismét a fotel felé mutatott.

Tyler, komoly fenntartásokkal ugyan, de végül visszaült.

- Rendben, akkor neki is kezdhetünk. Mióta tart? – kérdezte Drew, miközben tollat vett a kezébe és elkezdett jegyzetelni.

Egy órával később, Tyler, ujjait tördelve ült a csendes Drew előtt, aki a jegyzeteit tanulmányozta.

- Doki, csak essünk túl rajta. Írjon fel valami bogyót, aztán mennék is a dolgomra. – unta meg a várakozást.

Drew elmosolyodott. – Ha ez ilyen egyszerűen lenne, akkor nem sok munkám lenne.

- Mi ebben olyan bonyolult? – kérdezte Tyler türelmetlenül. Eléggé feszélyezve érezte magát.

- Véleményem szerint, Önnek szüksége lesz még pár alkalomra, hogy rendesen feldolgozhassa az elmúlt időszakot.

- Mit kellene feldolgoznom? – nevetett fel Tyler. – Nincs mit feldolgoznom. Azt aláírom, hogy egy kicsit túlzásba vittem az italt és a bulizást, de mikor csináljam, ha nem most? Majd hatvanévesen, amikor már mozogni sem tudok?

- Nem így értettem. – csóválta meg a fejét Drew. – Az a hang, amit hall a fejében. Nem gondolkodott még el rajta, hogy talán az a saját maga segélykiáltása?

- Hogy mi? – meresztette a szemeit Tyler a csodálkozástól. Na, nem azért mert úgy érezte, hogy a Doki ráhibázott, hanem azért, mert ennél nagyobb ostobaságot még nem is hallott.

- Az érzelmi hullámokat a stressz okozza, de a hangokat a fejében nem. Azok mélyebbről jönnek. Az eddigi tapasztalataim szerint, valami olyasmit akar elfogadni vagy netalán beletörődni, amit valójában minden idegszála el akar utasítani. Talán belefáradt a munkájába és nem érzi jól magát.

- Ez hülyeség! – csóválta meg a fejét Tyler, aki jót kuncogott az állításon.

- Bizonyítsa be, hogy nincs igazam. – bólintott rá Drew. – A következő beszélgetésünkre gyűjtse össze azokat a dolgokat, amiket szeret a szakmájában.

- Még házit is kapok? – próbálta továbbra is elviccelni Tyler.

- Úgy is nevezhetjük. – válaszolta Drew elég komoly arckifejezéssel.

Tyler arca folyamatos változáson ment át, mialatt realizálta, hogy a dokitól bizony tényleg nem fog egykönnyen szabadulni. – Rendben! – bólintott rá egy halvány mosoly kíséretében, amikor eszébe jutott a legegyszerűbb megoldás. Annyi a dolga, hogy többet nem jön. Kész! Probléma megoldva! Hiszen ez nem egy kötelező program, csak a tanácstalanság vitte rá, de azóta már minden rendbe jött. Kipihente magát a kényszerszabadság alatt, így minden megoldódott magától. Az italból és az éjszakázásból majd visszavesz egy kicsit, és minden rendben lesz.

Ugyan ezekkel a gondolatokkal, végül elégedetten lépett be a szállodai szobájába, és mint aki jól végezte dolgát, töltött is magának egy italt, amit aztán nyugodtan kortyolgatott a nappaliban.

A hideg a semmiből jött, ahogy a tompa fájdalom is a fejében. Ránézett a termosztátra, de az a szokásos huszonöt fokra volt állítva. Felállt és megnézte az ablakokat, de mind zárva volt. A talpa alatt érezte a padlófűtést, mégis kirázta a hideg, amíg visszament és leült. – Biztos elkaptam valamit... - morfondírozott magában, majd az italáért nyúlt.

- Sajnálom.

Tyler kezéből kiesett a pohár, ahogy felpattant a hangra. Meg mert volna esküdni rá, hogy a háta mögül érkezett a hang.

- Sajnálom, de segítened kell!

Tyler máris zihált az ijedtségtől, és többször is körbefordult a szobában a hang tulajdonosát keresve, de senkit sem látott. Végül felemelte a kezeit és befogta a füleit. Olyan erősen szorította őket, hogy elfehéredtek az ujjai. – Tényleg megőrültem... – guggolt le a nappali közepén, miközben próbált nem pánikrohamot kapni.

- Nem vagy őrült. – mondta a hang, ami valamiért most nem olyan volt, mint legutóbb. Akkor félelemmel teli hatást keltett, most viszont nyugodt volt és szinte kellemesnek mondható. Tyler mégis a kiborulás szélén állt.

Felkelt és a konyhába ment, majd elővett egy üveg italt és nem bajlódva a kitöltéssel, egyenesen az üvegből kortyolt. – Csak hallucinálok, nyugi... – mondta magának, miközben folyamatosan azt figyelte, hogy mikor fog előbukkanni valaki.

- Nincs sok időm, kérlek hallgass meg!

- Tűnj el innen! – kiabálta Tyler, miközben addig hátrált, amíg a konyhapultnak nem ütközött, ahol a fejéhez kapott. – Tűnj el a fejemből!

- Kérlek!

- Tűnj el a fejemből! Tűnj már el! – kiabálta tovább kétségbeesetten. – Nem vagyok őrült! Nem vagyok őrült! Csak hallucinálok, csak képzelődök!

- Sajnálom!

- Tűnj már el végre! – ordította el magát Tyler, majd hirtelen minden elcsendesedett. Nem volt hideg sem, és a fejfájása is megszűnt. Lassan ereszkedett le a földre, míg végül a padlón ülve húzta össze magát, miközben próbált mélyeket lélegezni. Majdnem negyedórának kellett eltelnie, mire végre megmozdult és felállt.

- A kurva életbe! – támaszkodott neki a szekrénynek. – A nagy francokat Doki! Ez tuti, hogy nem az én hangom!