Újra olvasva az első történetemet Wattpadon eléggé elszégyelltem magam. Ennek a sztorinak a megírása teljesen másképp történt, mint a legújabb a Domestic Violents /amibe amúgy egész nyugodtan bekukkanthat bárki ;)/ Úgy döntöttem átírom, mert ez így nekem nagyon nem tetszik. De addig is jó olvasást! 

MÉLY ÁLOMBÓL RIADTAM FEL A SZOBÁMBA. Ruhástól az ágyam takaróján összegömbölyödve feküdtem. Látásom tompa volt, fülemmel viszont tisztán érzékeltem a hangot, ami az ablakom felől jött. Felpattantam és kinéztem. A kis göndör az ablakom alatt állt, fütyörészve, miközben kavicsokkal dobálta az ablaküveget.

- Mi a...? – kezdtem bele a mondandómba, de Harry megállított, mutató úját a szája elé téve.

- Sss... halkan. – körül nézett, majd drámaian felnézett. – Júlia, Júlia mássz ki az ablakon.

- Vad barom!

- Komolyan mondtam. – Úgy néztem a Harry-re, mintha teljesen elment volna az esze, mert talán tényleg úgy volt.

- De még is hogyan?

- A repkény elég vastag, és felér az ablakodig. Mellesleg jól mászol.

- Nem is! – tiltakoztam.

- Ne így beszéljük meg. Gyere le! – felnyögtem. Tehetetlennek éreztem magam. Harry mindig azt állította, hogy remek mászó vagyok, de ezt magam nem hittem el. Mindig, ha kifogást keresett, hogy tartsak vele a mászási ügyességemre hajlott. Az elején nem volt éppenséggel a legmegnyerőbb módszer, de ő minden áron be akarta bizonyítani. Egyszer még fel is akarta venni a mobilja segítségével, de valahányszor előkapta én már a földet értem.

És mit volt mit tenni, most sem szökhettem meg ez elől.

Szélesre tártam az ablakot, felmásztam a párkányra, és merész ugrással belekapaszkodtam a repkénybe. Megcsúszott a kezem, de mielőtt leeshettem volna megakaszkodtam egy másik részébe.

- Le ne ess! – figyelmeztett drága barátom, amire csak a szememet tudtam forgatni.

- Jó tanács! – Minden erőfeszítésem kellett ahhoz, hogy megtartsam magam és, hogy biztonságban leérjek a földre. Térdemet behajlítottam és, mint egy puha tollpehely érkeztem a biztonságot nyújtó talajra.

Mikor ismét levegőhöz jutottam felnéztem Harry halálra rémült képére.

- Még, hogy nem vagy képes ilyesmire. – ámuldozott, kitérve döbbenéből.

- Az imént semmi szín nem volt benned. – Odaléptem és megpaskoltam az arcát. – És tudod, te a... - ráböktem a mellkasára.– ...szíved mélyén, hogy nem vagyok olyan jó.

- Ha! – ugrott félre, és mutatóujjával felém mutatott. – Bevallottad, hogy valamilyen szinten jó vagy. – Forgattam a szemeimet az áltatossága miatt.

- Na, tulajdonképpen miért is kérted, hogy kockáztassam az életemet? – fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

- El kell, hogy gyere velem az öcsém előadására. – Felhúztam a szemöldökömet. Ehhez én miért is kellek? – Anyám nem tud rá elmenni és nekem ott kell lennem, és arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem, mert baromira unatkozni fogok ott 3 órán keresztül.

- És belerángatnál mi? – Harry hamisan elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolyt. Mindig akkor mosolyodott el így, ha bűntudatot érzett. – Jó... - kezeim közé vettem a fejem. – Rendben, legyen.

- Ezért vagy a legjobb barátom!

- Fogd be! – korholtam le Harryt, közben kisétáltunk az utcára.

-----۞-----

Sose gondoltam volna, hogy egyszer ennyire pokolian fogom érezni magam, de most ez volt az a pillanat. Néztük, hogy a kicsik különböző produkciókkal lépnek fel. Mikor már úgy éreztem nem bírom tovább a kínzást, Harry vállára döntöttem a fejem.

Ismeritek azt az érzést, mikor úgy érzitek, hogy valaki figyel benneteket? Zavarodottan odasandítottam. Feketébe öltözött fiú nézett minket. Próbáltam nem a fiúra figyelni, hanem inkább a kislányra, aki katicának öltözve táncolt a színpadon, de minden idegszálam az idegen bámulására hajlott.

A fiú szemében megcsillant valami nagyon fénylő. Mire pislogtam egyet a fiú eltűnt a szemem elől, mintha mi sem történt volna, egyszerűen köddé vált.

És soha többé nem láttam.

Majdnem.

Remélem tetszett a prológus és ha igen, akkor írjatok visszajelzéseket, mert akkor folytatom.