Mióta ebbe az iskolába jöttem nyugodtnak éreztem magam. Nem csak azért, mert valamilyen okból kifolyólag elaludtam Ashton vállán, hanem, mert úgy éreztem végre lezárhatom ezt a szakaszt. Talán sikerül nyugodtan megbeszélnem Nate-tel azt, ami közöttünk folyik, és majd meglátjuk, mi történik.
Ez volt az első gondolatom, hogy felkeltem. Rögtön felkaptam a fejem a párnáról és Nate ágya felé néztem. De ő nem volt ott. A tegnap esti pulcsim még mindig rajtam volt ugyan úgy az az napi ruhám is. Nem törődtem vele, hogy esetleg büdös vagyok, vagy gyűrött a ruhám, felpattantam és kimentem a szobából.
Kísértetiesen nagy csönd van az egész épületben. Feljebb mentem Ashton szobája felé, ahol résnyire ki volt nyitva az ajtó. Beljebb toltam az ajtót, ami halk csikorgással nyílt jobban ki. Lassan benéztem a szobába, de ott se volt senki. Ágya bevetetlenül van, cuccai meg össze-vissza. Ruhák a komódon, a földön, és a szobatársa sincs sehol. Olyan, mintha csináltak volna valamit, de aztán közbejött valami dolog és csapot-papot ott hagytak és elmentek.

Kirohantam a koleszból, kocogós futás közben embereket kerestem. Sehol senki. Mi történt itt?
Madár csicsergés is ha lehet hallható egy, ő is keresi a társait, de senki sincs itt rajtam meg a kismadárkán kívül. A szél enyhén fújdogál, és olyan különösen tisztának érzem a levegőt, mert úgy érzem nincs itt senki. De valahol biztos kell, hogy legyenek. Nem nyelhették el őket a föld.
Beléptem a szintén nyitva álló kétszárnyas ajtón az iskolába, de itt se járkált sem tanár, sem diák. Gyorsan megcéloztam a tanárit, Mr. Peterson irodájának a képe volt folyamatosan a fejembe.
Csukva volt az ajtaja, de én benyitottam és, amit bent találtam ledöbbentett.

Minden tanár, a szoba közepén meg volt kötözve. De nem egyszerűen egyedül meg voltak kötözve, hanem mindenki egymás hátához volt kötve. Elkezdtem körbe járni a kis kört addig, míg meg nem találtam Mr. Peterson-t. Gyorsan letérdeltem hozzá, és kezembe vettem az élettelenül lógó fejét. Másik kezemmel megnéztem a nyakán a pulzusát. Hál' istennek van pulzusa, még ha nem is olyan erősen.
Paskoltam az arcát, szólongattam, de nem akart felébredni.

- Az isten verje meg, Mr. Peterson! Keljen már fel! - suttogtam az arcába, de nem reagált.

- Basszus. - sziszegtem. Tehetetlen vagyok, nem tudom felébreszteni. Megpróbáltam más tanárnál is, de ők se ébredtek fel.
Éles csattanást és egy elfojtott nyögést hallottam valahonnan. Vártam, hogy hátha újra meghalljam, de semmi. Felálltam, óvatosan kilestem az ajtóból, majd kiléptem mikor tudatosult bennem, hogy senki sincs a folyósón. Bár nem tudom, talán jobb lett volna magammal hoznom valami kemény dolgot, amivel védekezni tudok.

Össze-vissza bolyongtam az egész iskolába, reménykedve, hogy valahol meglátok valakit és végre választ kapok a kérdéseimre.

Utolsó esély... Fújtam ki a levegőt, mikor odaértem a tornacsarnok ajtajához. Lenyomtam azt a hosszú fogantyút és benyomtam az egyik szárnyat.

Félig lehunytam a szemem, féltem attól, amit majd bent látok. Félek attól, hogy itt se lesz senki és akkor nem tudok már mitévő lenni.

De így is megijedtem, attól, amit bent láttam. Noha nem volt üres a terem megijesztett az a látvány, hogy mindenki össze van kötözve a földön eszméletlenül ülve. Szám elé kaptam a kezem, azt hittem felsikítok. Az embereken meg rajtam kívül nem láttam semmi, senki más furcsa lényt. De ki tette ezt az egészet?

Hirtelen felindulásból kirohantam a tornacsarnokból, ott hagyva az iskola összes diákját. Soha életembe nem rohantam még olyan gyorsan, mint, amilyen sebességgel száguldottam a bizonyos szoba felé, ahol a Szeráfot tartottuk. A legjobb futási időmet nem látta a tesi tanár. Persze, naná!

Konkrétan neki estem az ajtónak, lihegtem, a hajam eltakarta a fél arcomat. Ahogy sejtettem. A Szeráf nincs sehol.

Horror filmbe illő gonosz női nevetést hallottam és gyorsan felkaptam az eldőlt széket. Nem volt más dolog, amit védekező eszközként használjak, szóval maradt ez. Körbe kémleltem a szobát, mikor megakadt a szemem egy poroltón. Eldobtam a széket és letéptem a falról a piros fém palackot. Az eszközt magam előtt tartva, felemelve lopakodtam volna ki a szobából, mikor valaki megragadta a hajam és visszarántott. A vér is megfagyott bennem az ijedségtől, azt se tudtam ki rántott vissza, de mikor a szemem újra fókuszálni kezdett, nem azt a személyt pillantottam meg, mint akire számítottam.

- De Biville? - nyögtem fel, mert, ahogy hátra estem a tüdőmből a lehető összes oxigén kipréselődött. De Biville csak odatette az ujját a szája elé és némán mutatta, hogy halkan, lassan álljak fel és menjünk ki. Csak annyit nem értem minek kellett spontán agyrázkódást csinálni nekem... Elég lett volna megfognia a vállam vagy valami. Na, mindegy. Ezzel majd később számolok. Már ha vége lesz ennek az egésznek.

De Biville ment előre, kivette a kezemből a poroltót és letette. Én értetlenül néztem rá, mire kihúzott egy pisztolyt a nadrágszíjából és átnyújtotta nekem. Ránéztem a csillogó, fekete fegyverre, de nem mertem elvenni. Gondterhelten felsóhajtott, ahogy látta, hogy habozok. Belenyomta a pisztoly markolatát a kezembe, és kibiztosította a fegyvert. Kis kattanással jelezte a szerkezet, hogy most már lőni is tudok vele. Nehéznek éreztem, mintha ólom lenne.

Ismét tovább mentünk, egészen ki az iskola elé. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha észreveszem a Szeráfot. De még ha észre is venném nem biztos, hogy le is lőném.

- Hova megy? - suttogtam a varázslónak, ahogy egyre messzebb ment az épülettől.

- Meg kell erősíteni a védőkupolát, hogy ne tudjon... - nem tudtam befejezni a mondanivalóját, mert az ég mintha felszakadt volna. Hangos, sivító hang töltötte be az eget, a horizonton - már, ami látszott a fáktól - vöröses pontok jelentek meg.

- Lám, lám, lám... - gúnyos, ugyan az a női hang jött most éppen a hátam mögül, mint, amit a szobából hallottam. Megpördültem a tengelyem körül, és hirtelen feltartottam a fegyvert. Wendy állt előttem, és a Szeráf, aki beszélt belőle kést tartott Nate torka előtt. Ujjam a ravaszon van, hogy bármikor meghúzhassam. Wendy oldalra döntötte a fejét, majd vizslatni kezdte a fegyvert markoló kezemet. Pillantása utána szemembe forrt és úgy éreztem a lelkembe lát.

- Te se gondolod komolyan, hogy le akarsz lőni. - végig húzta nyelvét felső fogsorán. - Látom félsz. Félsz, mert ha engem lelősz, azzal együtt Wendy is meghal. Félsz, hogy Nate nem fog megbocsájtani neked.

- Kim, ne hallgass rá! - nyöszörögte Nate, elfojtott egy kiáltást, ahogy a Szeráf mélyebbre nyomtam a kését. Nate vére kiserkent, a démon meg lehajolt, hogy nyelvével lenyalja.

- Hm... - hümmögte lehunyt szemmel a Szeráf én meg nem bírtam ki grimasz nélkül. - Nate sose fog úgy szeretni téged, mint Wendy-t.

- Fogd be! - sziszegtem, mert ez olvas a gondolataimban. Érzem, ahogy az agyamba turkászik, és legszívesebben kiverném őt - szó szerint - a fejemből.

- Ott volt ugye az a fiú. Hogy is hívják? Ja, igen Julian. - összeszorítottam a fogam. Éreztem, ahogy előhozza az emlékeimet Jules-ról. - Helyes fiú, de téged eldobott, mert egy kétszínű kis ribanc vagy.

- Csak fel akar dühíteni! - figyelmeztetett Nate, én meg azért imádkoztam, hogy a Szeráf ne vágja el a torkát.

- Nem tudsz te semmit. - sziszegtem, mert nem bírtam ennél hangosabban beszélni.

- Dehogynem, drágám! Hisz ott vagyok a fejedbe! Te is érzed. - úgy éreztem, hogy a fogaimat mindjárt összetöröm, úgy szorítottam egymáshoz a két fogsoromat. Ránézett a görcsösen kiszabadulni próbáló Nate-re én meg érzem, hogy most akarja elmetszeni a torkát. Éreztem az ő gondolatait, ahogy az enyémekbe is kutatott. Mikor meghúznám a ravaszt, amire később rájövök, hogy nem menne, szeme fenn akad és elterül a földön. Nate is a földre esik, de ő nem mozdulatlan. A Szeráf a hasán fekszik, és egy lyuk tátong a fején.

Felpillantok, vajon honnan jött a golyó, mert biztos nem én voltam. Ashton, kezében pisztollyal áll előttünk és megkönnyebbülök.

Lila fény lepi be az égboltot, mire felnézek és látom, ahogy kirajzolódik felettünk a védő kupola formája. De Biville megerősítette a védvonalat.

A vörösösen fénylő pontok addigra már ide értek, de nem bírtak bejönni. Ahogy neki mentek a kupolának szénné porladtak. A néhány elesett Szeráf hamvait meglátva, a többi démon azonnal visszafordul.

Ujjonghatnánk, de ahogy visszaemelem a tekintetem Nate-re elmúlik az ünnepi hangulatom. Meredten bámulja Wendy élettelen testét, nekem meg szívem szakad meg érte. Letérdelek hozzá, karjába kapaszkodom és némán sírunk egymást ölelve.

Nem tudom, hogy mennyire lett jó rész, de le akartam végre zárni ezt a egészet. Úgy tervezem, hogy lesz még egy epilógus és valszeg befejezem a sztorit.

Vote-olni és kommentelni szabad. xx♥♥