NEM BESZÉLTÜNK RÓLA. Nem akartuk megbeszélni arról, hogy lefeküdtünk egymással azon az éjszakán.
Bűnösnek érzem magam most először. Nate-nek barátnője van, akit velem csalt meg. Rólunk jutott eszembe Jules és a csaj, akivel megcsalt. Én is az a lány lettem. Egy lány, aki el akarja venni tőle a barátját. Rossznak érzem magam, de most komoly értelembe. Akartam őt és azt is éreztem, hogy ő akar engem, de ez így nem helyes.

Ma van Wendy 18. szülinapja, de nem ébredt fel. Kezdem azt hinni, hogy nem volt túl erős és meghalt mielőtt egyesülhettek volna.

Fel- alá járkálok az ágya előtt. Felváltva őrködünk. Estére bevállaltam, hogy én leszek itt. Nate reggelre kialudja magát, míg én fent vagyok egész éjszaka. Mr. Peterson-tól felmentést kaptunk Wendy fel nem ébredéséig. Örülhetnék neki, de nem tudok, ha egy kómába esett lány miatt vagyok felmentve. Ez így olyan aljas. Főleg, hogy lefeküdtem a fiújával.

Nagy sóhajjal álltam meg az ágy lába előtt és Wendy alvó arcát figyelem, hátha levegő után kapkodva felébred. A remény hal meg utoljára.

- Szia, Wendy! Én vagyok, Kim. - aki lefeküdt a pasiddal. - Tudod a lány, akit Nate hozott ide. - aki szereti a fiúdat. - Nem tudom, hogy hallod-e amit mondok, de rossz dolgot tettem... Tettünk Nate-tel. - arra gondoltam, hogyha már a szemébe nem tudnám elmondani inkább úgy, hogy ő nincs magánál. A filmekben elvileg hallják amit mondasz egy kómásnak, tehát lehet, hogy ezt most mind hallja.
- Nem tudom igazából, hogy mi történt, egyszerűen nem tudom felfogni. De annyira sajnálom Wendy. Sose akartam ezt. Hogy az ex pasim hibája az enyém is legyen. Ne Nate-et hibáztasd, hanem engem! - a sírás határán vagyok közben kurva szar beszélni. Mindent, amit mondtam igaz volt. Nem akartam én is egy csaj lenni, akivel megcsal a fiúja a barátnőjét.
- Én támadtam le. - muszáj lesz magamra hárítanom a felelősséget. Nem jó Nate-et szomorúnak látnom, ezt már megtapasztaltam. Azt akarom, hogy boldog legyen, még ha nem is én teszem boldoggá, hanem Wendy. Egyszerűen nem érdemlem meg. Ő túlságosan kedves hozzám, de én nem vagyok, voltam olyan lány, akivel mindig is törődtek ezért belefáradtam abba, hogy elvárjam, hogy figyelmesek legyenek velem.
- Megértem, ha most ezért utálsz, mert én is utálom ezért magam. - csalódottan hajtottam le a fejem, látva, hogy még most sem ébredt fel. Könnyeim utat találtak maguknak és áztatták el az arcomat.

- Kim. - szólalt meg egy hang, de az nem Wendy-é volt. Ez mélyebb volt. A szívem kihagyott egy ütemet, majd lassan a hang irányába fordítottam a fejem. Nate az ajtóban állt engem nézve. Könnyfátylam alatt alig láttam valamit, de annyit biztosra véltem, hogy megbánás és szomorúság tükröződik a szemeiből.

Megindult felém, beszédre nyitva a száját, de ekkor hangok jönnek Wendy felől. Gyorsan oda kapjuk a fejünket.
- Hívom Mr. Peterson-t. - mondta és kifutott a kórteremből.

- Wendy, itt vagyok. Ne félj! Minden rendben van! - simogattam megnyugtatás gyanánt a karját. Nyöszörgött, dobálta magát, mintha rémálmai lennének. Hol vannak már?
Csattogó léptek zaja jött a folyosóról, mire a tanár és Nate be nem lépett. Mr. Peterson rögtön odament Wendy-hez, aki még mindig rángatózott a kezeim között.

- Kérek morfiumot! - kérte tőlem én meg hirtelen nem tudtam, hogy az, hogy is néz ki. - Kim gyorsan! - förmedt rám én meg kapcsoltam. Az ágy melletti fémasztalról elvettem egy bekészített fecskendőt. Oda adtam a tanárnak ő meg kapkodva elvette. Mikor befecskendőzte volna Wendy könyökhajlatába egyenesen be a testébe a nyugtatót hirtelen megáll a rángatózás. Senki se mozdul, síri csönd van a terembe. Visszatartott lélegzettel várjuk mi lesz most ezután. Az ágy néha-néha recseg az előbb abba hagyott rángatózás miatt. Lélegzete egyenletes, mintha nem dobálta volna magát perceken keresztül.

- Most mi van? - suttogta Nate és a fülemnek még ez is hangos volt. Nem válaszolt egyikőnk sem. Igazából mi se tudjuk a választ.

Hirtelen Wendy háta ívbe hajlott, félig kinyitott szájából nyöszörgő hang jött. Teste remegett, háta még egy másodpercig ugyanabba a pózba volt, utána visszahanyatlott az ágyra a teste. Komolyan horror filmben éreztem magam. Szeme egyszer csak kipattan, de, amit látunk ledöbbent. Az egész szeme fekete. Semmi pupilla, semmi írisz, semmi szemfehérje nem volt. Minden fekete volt. Megrettenve néztem őt és szerintem a többiek is így nézhettek ki.
- Helló. - mondta a fekete szemű szörnyeteg.

-----۞-----

- Senki nem mondta, hogy így fog kinézni. Azt hittem, hogy az a Wendy jön vissza, mint, aki elment. - rimánkodott Nate. Wendy-t bevitték Mr. Peterson irodájába, most éppen arra várunk, hogy a tanár kijöjjön onnan. Nem akarjuk egyelőre elmondani túl sok tanárnak, ezért is méri fel Mr. Peterson a démoni Wendy-t.

Nyílik az ajtó és a tanárunk lép ki rajta.
- Nem akar velem beszélni. - ekkor ránk néz, mintha tudna valamit. - Titeket hívott. - Nate-tel egymásra néztünk, közben Mr. Peterson kitárt az ajtót és intett nekem, hogy menjek be. Lassan, félve átléptem az ajtókeretet, de csak a fapadlót tudtam nézni. Hallom, ahogy becsukódik az ajtó a hátam mögött és érzem Nate jelentétét. De nem csak őt érzem. Érzem a démoni tekintetet magamon és kiráz a hideg.

Harsány, vékony női hang jön a szobából, és akaratlanul is összerezzenek. Nem akarok felnézni, de muszáj lesz szembenéznem vele. Tekintetemmel megtaláltam Wendy-t, ahogy egy székhez van kötözve, a lába, felsőteste és a keze a szék mögött. Ahogy összekapcsolódik a tekintetünk a démon félmosolyra húzza ajkait és elgondolkozva oldalra dönti egy kicsit a fejét.

- A híres nevezetes Kim Hoston. – csak ennyit mondott, közben alaposan végig mért. – Sokat hallottam a neved a fejében. Nagyon érdekes lány lehetsz, ha Wendy nem zár ki a gondolatiból. – rossz, aki rosszra gondol, rögtön ez jutott az eszembe, mert biztosan nem azért gondol folyamatosan rám Wendy, mert szerelmes lenne belém. – Teljesen igazad van. Nem szerelmes beléd. – basszus, ez hallja a gondolataimat?

- Minden egyes szavadat hallom, igen. – megszeppenve nézem őt, ő meg le nem veszi rólam a fekete szemeit.

- Mit akarsz Wendy-től? – kérdeztem hirtelen felindulásból, azért is legyen leterelve a figyelme rólam. Mosolyog, gondolom ezt is hallotta, de válaszolt a kérdésemre:

- Tőle semmit se akarok. Viszont az összes többi társammal az iskolátokat akarjuk. És hogy miért mondom el nektek? Nem tudom. – vonja meg a vállát.

- Miért?

- Az emberi fajtátok csak rombolni és pusztítani tud. Azzal, hogy minket is irtotok, ezer meg ezer számra nem oldotok meg semmit, mert még mindig ott vagytok. – harsányan felnevet. – Nem is értem, hogy éltek még évezredek óta, de már rég ki kellett volna halnotok. Nagyon jó úton haladtok, hogy ez meg is történjen. Már annyira izgulok. – hangja átvált gúnyos hangnembe, kezem ökölbe szorul.

- Még emlékszem, hogy miért is lettünk megteremve, mi Szeráfok. Isten igazságszolgáltatói voltunk, hogy megbüntessük azokat a halandókat, akik valami bűnt követtek el. Gondolom, tudjátok a hét főbűnt. Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség. – ekkor Nate-re nézett. – Te szépfiú elkövetted az egyiket nem is olyan rég. – szúrós szemeket meresztettem rá, ő pedig Nate arcát fürkészte. – Megcsaltad a barátnőd ezzel a két lábon járó szerencsétlenséggel. – biccentett a fejével felém bennem meg elpattant valami.

- Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyet tettek. – a démon rám nézett és abban nyomban elszállt a bátorságom.

- Hát persze, drágám. De belőled nem néztem volna ki, azok után, ami az expasiddal történt. Rosszul esett mi? Gondolj bele, hogy Wendy-nek mots milyen.

- Semmilyen, mert most miattad nem érez semmit. – vágtam vissza.

- Majd fog. Mindent eszébe juttatok. – miért tesz ilyet? – Mert ez a munkám. Hogy büntessek és kínozzak.