AZ AKADÉMIÁN MÁRA VÉGE VAN A TANÍTÁSNAK. A legeslegjobb dolog minden nap végén. Attól még, hogy nincs semmi bonyolult tantárgy, mint matek, vagy fizika, attól még iskolában vagyok, és ott is figyelnem kell a tanárokat, hogy miről beszélnek. Az iskola az iskola, nem lehet ezen mit szépíteni.

A tanári előtt mentem el, mikor heves szóváltást hallottam. Önkéntelenül közelebb merészkedtem a folyóson egy résnyire nyitott ajtóhoz.

Három tanár egymással veszekedett.

Az igazgató, a fegyvertan tanárunk, aki kiköpött Hitler, és egy számomra ismeretlen tanár.

- Hogy történhetett meg ilyen, de Biville?

- Kérem, csak újra meg kell néznem az iskola körüli kupolát, és ki is küszöböltem a hibát. Ilyen bárkivel előfordulhat. - de Biville erős francia akcentussal nyugtatta az igazgatót, aki dühvel tele folytatta a kioktatást:

- De nem magával de Biville! Maga a legjobb varázsló, akit valaha ismer az alvilág. - varázsló? A francia férfi lófarokba fogva hordta éden fekete haját. Ránézésre rögtön a viktoriánus kor jutott az eszembe.

- A varázserőmnek nem mindig lehet megmondani, hogy mekkora erővel végezze el a bűbájt. Ezt is idővel fejleszteni kell. - a pocakos igazgatóúr megdörzsölte állán az őszszálakkal teli szakállát, majd mintha meg akarna nyugodni kifújta a levegőt.

- Akkor most arra kérem de Biville, hogy erősítse meg a pajzsot, a diákok érdekében, minél előbb. Egy Szeráf sem juthat be!

Szeráf? De hisz én már tanultam róluk. A Megváltó visszahívta őket, így a Szeráfok meghaltak, de néhány lelke még itt kering a világban, arra várva, hogy megszálljanak egy testet. Ha jól emlékszem. De miért veszélyesek a Szeráfok ránk nézve?

Lassan hátrálni kezdtem, mire valakibe belebotlottam. Gyorsan megfordultam, és M. Peterson-nal találtam szembe magam.

- Miss Hoston! Maga mit keres itt? - gyorsan találj ki valamit!

- Csak az orvosit kerestem. - lenézett rám, mintha tudná, hogy titkolózom előle.

- Lent van. - összehúzta a szemöldökét. - De hisz ezt maga is tudja.

- Ja, hát persze! - csaptam színpadiasan a homlokomra. - Milyen hülye vagyok! - elléptem előle, hátrálva a folyosóról. - Tudja, csak össze vagyok zavarodva. Pasik, a havim nem jött meg... - jesszus állítsd le magad! Mit habogsz összevissza? - Felejtse el, amit mondtam! Viszlát, az órán! - gyorsan elhúztam onnan a csíkot, kettesével véve a lépcsőfokokat, szinte viharoztam le. Futottam, míg a lábammal el nem értünk a koleszunkba.

Felfutottam a lépcsőn, és bevetettem magam a szobám ajtaján. Az ajtónak dőltem, lihegtem, mint egy kutya. Nate nem volt a szobába, csak három kocka csokoládé, egymásra rakva az ágyam melletti kis komódon. Gyanútlanul odamentem, felvettem az egyik kockát és beleharaptam. Nem volt semmi baja. A csoki szétolvadt a számban, kis csoki darabokkal benne.

Előkaptam a laptopom és imádkoztam, hogy rajtalegyen a Szeráfokról szóló anyag. Nem csalódtam magamban, mikor megpillantottam a dokumentumot a fájljaim között.

Megnyitottam közben majszoltam a csokit. Honnan került ez elő? De igazából mit számít? Végül is ez csoki!

Átfutattam gyors olvasással, szememmel a szövegen. Először semmi furát nem találtam, de mikor másodjára futottam át, megpillantottam valamit, és elgondolkoztam.

Ha egy Szeráf megszáll egy testet a megszállt és a Szeráf képessége egyesül, ezáltal felerősödik mindkettő képessége. Mi - vagyis a legtöbben - démonvadászok vagyunk, megtanított harcmódokkal, gondolkodással, amiket ki lehet használni.

De mi szüksége lenne egy Szeráfnak pont most egy gazda testre? Ez valahogy nem illik bele ebbe az egész zűrzavarba.

Ránéztem a fiókra kitett elfogyasztott csokik helyére. Vajon ki tette ide? És hol van Nate? Ma egyáltalán nem láttam még órán sem. Felpattantam az ágyról, rádobva a laptopomat és felrántva az ajtót kiszaladtam a folyósóra. Valakinek neki mentem, de nem tudtam visszaszólni, hogy figyelj a lábad elé, mert ád egy én mentem bele, ád kettő Ashton-ba szaladtam bele.
- Ash! Nem láttad Nate-et? - összeráncolta szemöldökét.
- Nem hallottad? - szívem kihagyott egy ütemet, majd őrületes vágtába kezdett.

- Mi történt? Megsérült? - legszívesebben megfogtam volna a pólója nyakszegélyét és úgy rángattam volna, hogy mondja azt, hogy Nate-tel nem történt semmi.

- Ő nem. - megdörzsölte a tarkóját. - Csak Wendy.

- Hol vannak? - feltételeztem, hogy Wendy nincs egyedül.

- A gyengélkedőn. Az iskolában, fenn a tetőtérben. - meg se köszöntem már szaladtam is. Lerobogtam a kolesz 2. emeletéről, kirepülve és keresztülszelve a suli és a kolesz közötti ürességet. Tehetetlenül fújtattam mikor észrevettem, hogy itt diákok nem használhatják azt a kibaszott liftet, ezért muszáj lépcsőznöm. Nagyon nagy gázban vagyok, mert a tetőtéri szint 3 nagy emelettel feljebb van és a lépcső is kurva sok. A lábaim remegtek, a tüdőm égett, a torkom meg jobban hasonlított egy sivatag szárazságához.

Az utolsó lépcsőfokokat nagy szenvedéssel másztam meg, és egy hatalmas sóhaj keretében a térdemre támaszkodtam a lépcső tetején.

Az emeleten nem volt sok használt terem, tehát keresnem se kellett sokat. Az utolsó folyósón lévő ajtóhoz érve gyorsan feltéptem, és már bent is voltam a szobában.

Végig néztem minden ágyon és már épp feladtam volna a reményt, mikor egy az ágyakat elválasztó ponyvát pillantottam meg. Odasiettem é elrántottam a fehér anyagot.

Wendy lecsukott szemhéjakkal fekszik a fehér lepedő alatt, Nate az egyik kezét fogja, és a fejét az ágy szélén nyugtatja. Mikor meghallotta a hangos függöny elhúzást felkapta a fejét. Először kábán nézett körül, de mikor leesett neki, hogy én vagyok itt, látása már nem volt olyan ködös.

- Kim. - mintha csak meg akart volna bizonyosodni, hogy tényleg én vagyok Kim, ízlelgette a nevem.

- Mi történt? - a szavak furán, és halkan jöttek ki a számból. Nate sóhajtva megdörzsölte a combját, mintha fájna neki.

- Nem tudom. - léptek zaja szűrődött be az ajtó másik oldaláról. A fehér ajtót szuggeráltuk a szemünkkel, amin végül Mr. Peterson lépett be. Nate hirtelen felállt, én meg nem tudtam hova tenni a viselkedését.

- Mr. Peterson! - néztem hátra egy pillanatra Nate-re értetlenül. - Mit keres itt? - homlokráncolva figyeltem a tanárt, aki szintén összezavarodva járatta a szemét közöttünk.

- Ezt én is kérdezhetném. - egy pillanatra még nézett minket, és mintha mi ott sem lennénk indult meg Wendy felé. Odaérve az ágyhoz Wendy-t kezdte vizsgálgatni.

- Na jó! - csattant fel Nate. - Mi a baja? - mutatott a barátnője felé. Mr. Peterson felnézett, de azonnal vissza is terelte a figyelmét Wendy-re.

- Menjetek el! Ez nem a ti dolgotok. - mondta szárazon, Nate meg tovább erőlködött.

- Mond el mi baja!

- Nem lehet! - még mindig nyugodt hangnemben beszélt, bennem meg felment a pumpa.

- Nem! - kiáltottam fel. - Nem megyünk el innen addig, míg nem tudunk valamit! - Mr. Peterson kíváncsian fürkészet, a szemem sarkából láttam, ahogy Nate-nek halvány mosolyra húzódik a szája.

A tanár tehetetlenül sóhajtott, felegyenesedett, még mindig Wendy-t nézve.

Hirtelen megjelent előttem a kép, mikor hallottam, hogy az igazgató, meg de Biville veszekedtek. Hajtogatták, hogy megsérült a kupola, én meg megnéztem a laptopomon a Szeráfokról szóló tananyagot. Mintha majdnem minden összeállt volna.

- Az iskola kupolája megsérült. - kezdtem bele a mondandómban, mikor láttam, hogy Mr. Peterson nem akar megszólalni. Nate felém fordult, és minden figyelmét nekem szentelte.

- Egy Szeráf bejutott? - néztem óvatosan Mr. Peterson-ra, hátha megadja nekem az igazat.

- Igen. - esküszöm hallottam azt a zenei effektust, mint, ami a filmekben szokott lenni, valahányszor valaki valami sorsdöntő, vagy nem várt dolgot mond ki. Most ez a pillanat is ilyen volt.

Huh, két hete nem volt rész...

Észre se vettem, meg szerettem volna végre egy forgalmasabb részt csinálni.

Viszont 1200 megtekintő??? Seriuosly???? ♥♥♥

Végre új telót is kaptam, amire konkrétan rögtön feltöltöttem a Wattpadot, és remélem most már gyorsabban fog menni a rész írás, mert oda is tudok vázlatokat menteni tanóra közben xd

Remélem nem lett gagyi ez a rész is. xx♥♥