KIM

LASSAN NYITOM KI A SZEMEM, AMI RÖGTÖN MEGAKAD EGY HARRY-T S ENGEM ÁBRÁZOLÓ KÉPEN. A napsugár fénye keresztülfut rajtunk, tovább haladva Nate és Wendy képére. Ahogy eszembe jut Nate meg is láttam, ahogy az ágyán ül bokszerben és póló nélkül. Engem néz, és hirtelen rossz érzés tölt el. Nem, ez nem érzés. Gyorsan felpattantam, majdnem dobva egy hátast, úgy megfájdult a fejem, és berohantam a fürdőbe. A WC felé görnyedtem és hányni kezdtem. Akcióm közben hallom, hogy halk léptekkel Nate utánam jön, majd elemelte a hajam az arcomtól. Folyamatosan jött ki belőlem a tegnapi italok, mintha kinyomnák volna belőlem. Mikor éreztem nem jött több kimerülten lerogytam a hideg padlócsempére, testem meg egyfolytában remegett.

Lassan felálltam, kimostam a számat és visszamentem az ágyamba.

- Ööö... Kim. - kezdte Nate én meg csak hümmögtem egyet, hogy hallgatom.

- Az az én ágyam. - felmordultam, kimutatva, hogy hogyan lehetek ennyire hülye. Álltam volna föl, de Nate megállított:

- Semmi baj. Maradhatsz. - Nem is kellett sok, rögtön vissza is estem az ágyba. Megéreztem a párnán Nate samponjának az illatát, és alig észre vehetően bele szagoltam.

Megrohantak a tegnap este történtek.

Ashton-nal bementünk, ittunk párat, mire arra emlékszem, hogy valakinek a karjaiban vagyok, és visz el valahová. Eszembe jutott ugyanez az illat, amit épp most szagolgatok, és rémülten pattantak ki a szemeim. Te jó isten! Nate jött értem? És visszahozott a karjaiban? Gyorsan lepillantottam a ruhámra, és meglepettem konstatáltam, hogy nincs rajtam más csak egy fekete bugyi és egy nagy póló, ami valószínűleg Nate-é.

- Te átöltöztettél? – mutattam magamra a takarón keresztül.

- Igen. – úgy válaszolt erre, mintha azt kérdeztem volna, meg milyen nap van ma.

- De ugye nem történt semmi? – puha tollazva tettem fel a kérdést, hogy neki ne legyen kínos. Ha már lefeküdtünk, még ha nem is emlékszem rá, akkor legalább tudjak róla.

- Nem. – vágta rá a választ, és egy kicsit el is pirult. – Nem használtam ki az alkalmat. – hajtotta le a fejét, és túrt bele arany-barna hajába.

- Szóval rád másztam? – elásom magam.

- Nem. – nem ásom el magam. – Részegen felhívtál engem, én érted mentem. A fürdőszobában találtalak meg, és a földön sírtál. Kisírtad nekem a bánatodat az exed-ről, majd elaludtál a karjaimba, és haza hoztalak. – hol van az az ásó?

- Francba. – morogtam, és eltakartam az arcomat hátha bejön azt, hogyha nem látom Nate-et, és csak a fülem szórakozik velem a másnaposság miatt. De nem. Még mindig itt van, és engem néz, a kezében meg egy szem pirula Tylenol és víz van.

Felültem, és elfogadtam az életmentő gyógyszert. Torkomon leerőszakoltam, mivel nem vagyok az a fajta, aki könnyen le tudjam nyelni a gyógyszert, és visszadőltem a párnára, hogy ne forogjon többet - a gyógyszer segítségével - a világ.

- És mit mondtam neked Jules-ról? – a torkomat égette a fiú neve, és azt hittem megint elhányom magam.

- Hogy mennyire hiányzik neked. – fél szemmel felnéztem rá, de ő rezzenéstelen arccal bámult vissza rám. – Meg, hogy hogy tehetett veled ilyet, éreztetni akartad vele azt a fájdalmat, amit ő okozott neked, azzal, hogy szakítasz vele. – leült az ágy szélére, megfogta a kezem, de eszem ágában sem volt elhúzni onnan. Megnyugtatóan simogatta a kézfejemet. A szavak megakadtak a torkomban, levegőt is elfelejtettem venni. – Hogy szereted őt, de ő téged nem. – ránézett kezén fekvő kezemre, idegesen felnevetett, majd megint a szemembe nézett. – Én erre azt mondtam, hogy egy pöcs. – felnevetett, én meg elmosolyodtam a kijelentésén. Mélyen néztem szép szemeibe és rájöttem valamire.

Amikor valaki gyászol, átesik a gyász öt szakaszán, és ez általában a szakításoknál, vagy bármilyen veszteségnél is így szokott lenni.

3 hétig a tagadás fázisában voltam, és az első iskolai napon, mikor Jules odajött hozzám, és szakítottam vele dühös voltam. Dühös voltam rá, dühös voltam arra a ribancra, aki elvette tőlem, és dühös voltam magamra, mert hagytam elmenni. Hagytam, hogy a gyász elvegye az eszem, és szakítsak vele, majd ott hagyjam faképnél. Az alkudozás fázisában igazából mindig is bent voltam. Minden nap anyáztam magam azért, hogy miért? Miért tettem, rosszul cselekedtem? De rájöttem, hogy nem. Ashton is kellett, amikor lefeküdtem vele, mert próbáltam valahogy Jules-hoz visszamenni, hátha olyan a szex egy másik fiúval, mint vele, de tévedtem. Napokig depressziósnak éreztem magam legbelül, a szívemben, de sose akartam kimutatni. Az utolsó fázis az most érkezett el: Elfogadás. Elfogadtam, hogy Jules megcsalt, hogy nem szeret többé, mert találtam valaki mást, aki sokkal jobb lehet hozzám, mint Ő. Köszönöm Nate-nek, hogy helyre hozta a szívem, mert most ő érte dobog. Nem tudok magyarázatot találni erre az érzelem hullámra, de azt hiszem, újra dobog valaki iránt a szívem, amit sose gondoltam volna.

Arra eszmélek fel, hogy arcunkat csak milliméterek választják el egymástól, ő meg folyamatosan az ajkamat figyeli. Lehunytam a szemem, várjam ajkait, de semmi sem történt. Kinyitottam a szemeim, és már nem volt Nate előttem. Sehol se volt a szobába, és csalódottan ültem egyedül az üres helyiségbe a szívembe zárt érzésekkel.

Lehet, hogy most utáltok, és jogosan, mert én is utálom magam, ezért erre nincs bocsánat kérés, mert nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot. Na ez értelmes volt...

Azért nem tudtam a Hands to myself-el foglalkozni, mert az elmúlt két hetembe folyamatosan szóbelikre kellett mennem, és gyakorolnom - és ez nem vicc. Most már csak a jövőbeli dogák miatt, ja és a felvételi eredményeim miatt kell aggódnom, hogy felvettek-e vagy sem, és hogyha nem vesznek fel a Kisképzőbe, asszem felakasztom magam. Drukkoljatok, hogy ne történjen meg, mert akkor nem lenne több rész ;D xd xx♥♥