Szerettem óraközi szünetekben az iskola aulájában ülni és figyelni az embereket, ahogy nyüzsögnek a büfé előtt vagy csapatostul vonulnak egyik teremből a másikba. Az a szép az emberekben, hogy kívülről ugyan nem látszik, de mindegyiknek van saját története, vannak titkai, és ezek bizony kideríthetők, ha nagyon akarjuk.

Hallgattam a társaim zsongását, és megpróbáltam átfutni a bioszfüzetemet - fontos volt, hogy jól írjam meg a dolgozatot, mert már akkor is tudtam, hogy orvos akarok lenni -, amikor Saci huppant le mellém a padra.

Ez szokatlan volt, mivel barátnőm legtöbbször az udvar egyik sarkában töltötte a szüneteket, hogy nyugodtan cigizhessen. Vidámnak tűnt, a vigyora szinte fültől fülig ért, és egy üres kávéspoharat szorongatott.

– Találd ki, ki hívott tegnap este! – mondta izgatottan. – Balogh Andris!

Balogh András végzős volt, és egy kisebb iskolai híresség. Ő volt a röplabdacsapat kapitánya, a sulirádió hírolvasója, az iskolaújság főszerkesztője, a történelem OKTV tavalyi harmadik díjasa, tagja az iskolai színjátszó körnek és egy társastánccsapatnak. Magas volt, barna hajú, kék szemű, a modora kifogástalan... Szóval a suliban bármelyik lány a hetedik mennyországban lebegett volna, ha Balogh Andris hívja fel tegnap este, de sejtettem, hogy Saci nem azért izgatott, amiért bármelyik másik lány lenne.

Nem, itt megint egy ügy volt készülőben.

– És mit akart? – kérdeztem.

– Szívességet kér tőlem... Tudod, kölcsönkéri az eszemet. És szeretném, ha segítenél.

– Érdekesebbnek hangzik, mint a biosz – mondtam. – Miről van szó?

– Tudod, ki az az Almássy Írisz?

– Évfolyamtársam – feleltem.

Írisz egy jelenség volt az iskolában. Hosszú, fekete szoknyában, bakancsban és szűk fűzőkben járt, gyakran fekete művirágot vagy tüllcsatot tűzött vörös, vasalt hajába. Szemeit feketére festette, és volt, hogy a szemhéjára vagy a szeme sarkából indulva az arcára pókhálómintát vagy rózsákat pingált szemhéjtussal. A rúzsa vörös vagy sötétlila, ujjain megszámlálhatatlan alumínium és ezüstgyűrű, a nyakában pedig egy ötágú csillagot formázó medál.

Nekem semmi bajom nem volt Írisz kinézetével, sőt, szimpatikus volt a stílus, bár nem tudtam volna elképzelni olyan helyzetet, amikor mernék így öltözködni. Tudtam azonban, hogy van, akit taszít, vagy megrémít a lány, mások rajongtak érte, de az biztos, hogy mindenki tudta, ki az az Almássy Írisz.

– Remek! – mondta Saci vidáman. – Szeretném, ha megkeresnéd, nem most, mondjuk a következő szünetben, és kérd meg, hogy segítsen neked kideríteni rólam egy-két dolgot. Ha kérdezi, elkértem egy ezüstláncodat, és most tagadom, hogy nálam lenne, ezért kell valami, amivel megzsarolhatsz, de nem fogja kérdezni. Azt fogja mondani, hogy találkozzatok tanítás után egy kávéházban, ott meséld el neki, amit mondtam, legyél kreatív! Kérdezd a módszereiről, legyél naiv és érdeklődő, higgy el neki mindent, és jegyezd meg pontosan, amit mond! Tessék – mondta, ahogy a kezembe nyomott egy összegyűrt papírdarabot. – Ennek elégnek kell lennie.

Széthajtottam a papírt - egy ötezres volt.

– Elégnek? Mire?

– Írisz kábé ennyit fog kérni a szolgálataiért. Ha végeztél, azonnal gyere át hozzám, és mesélj el mindent!

Egyelőre nem kérdeztem, mi lesz a terv értelme. Sacitól ilyenkor nem volt érdemes kérdezni.

A bioszdoga után (egyébként ötös lett, ha bárkit is érdekel) megkerestem Írisz osztálytermét a második emeleten. Beléptem, és azonnal kiszúrtam a lányt - nem az a fajta volt, aki szünetben elmászkál. A sarokban ült, és olyan elmélyülten rajzolt, hogy észre sem vett engem, csak amikor végül megkocogtattam a vállát.

– Mit akarsz? – mordult fel.

– Öhm... Bo-bocsánat, hogy zavarlak, de... a segítségedre lenne szükségem. – Hát igen, a rögtönzés még nem ment olyan jól, mint kéne.

– Miből gondolod, hogy tudok neked segíteni?

– Hát... azt mondták, hogy te ki tudsz deríteni dolgokat emberekről...

– Ki mondta?

– Öhm... azt... azt nem árulhatom el.

Írisz felvonta tussal rajzolt szemöldökét, gyászkeretes szemeivel pedig úgy éreztem, egyenesen a lelkembe bámul.

– Jól van – suttogta sejtelmesen. – Meglátjuk, mit tehetünk. Találkozzunk tanítás után a Mauzóleumban. Legkésőbb fél négyre legyél ott.

Sacit már nem találtam meg aznap az iskolában, így a hátralévő két tanórát azzal töltöttem, hogy tanácstalanul merengtem, próbáltam elképzelni, hogy alakul majd a beszélgetésem Írisszel, és tervezgettem a reakcióimat a különböző forgatókönyvekre.

A Mauzóleum egy rétegkávézó volt a Megyeház utca sötétebbik végén. Egy macskaköves belső udvarból nyílt a félhomályos helység, balra fekete, fa bárpult, jobbra kovácsoltvas korláttal szegélyezett lépcső vezetett a galériára. Súlyos, fekete függönyök zárták ki a fény nagy részét, a falakon vámpírok, sírkertek, és egyéb roppant darkos dolgok képei lógtak.

Délután háromkor értem oda, és Íriszt az emeleten találtam. Az egyik karosszékben ült, kávét szürcsölt, és egy kézzel teleírt füzetet lapozgatott.

Elég esetlenül adtam elő az ellopott ezüstláncról szóló mesémet, de Írisz bólogatott, majd miután befejeztem, némi hallgatás után megszólalt.

– Tudtam, hogy valami ékszerről lesz szó... Tudod, én segítenék... de ez a Sarolta nagyon okos... és makacs. A makacsokkal mindig nehezebb... Megoldom, de nem lesz egyszerű... és nem lesz olcsó.

– Van pénzem – vágtam rá.

– Helyes. Tekintve, hogy értékes tárgy forog kockán, és hogy Sarolta nagy kihívás... ötezer forint lesz. – Átnyújtottam Írisznek a bankjegyet, ő pedig anélkül, hogy ránézett volna, a fűzője fölött a melltartójába dugta. – Hétfőre minden szükséges adat meglesz, kedvesem.

– És... csak kíváncsiságból, mármint... – kezdtem dadogva, pedig ezt a részét vagy százszor lejátszottam a fejemben. – Megkérdezhetem, hogy hogyan csinálod? Mármint nyilván nem egyszerű ilyen profi módon megtalálni a...

De az a hátborzongató vigyor belém fojtotta a szót. Közelebb hajolt hozzám, hangja alig hallható suttogássá halkult.

– Tudsz titkot tartani, Gina?

– Persze.

– Hiszel az okkult dolgokban?

Egészen idáig úgy véltem, Saci konkurenciát lát Íriszben, de akkor rá kellett jönnöm, hogy valami egészen más lehet a háttérben.

De legalább megértettem, miért mondta a barátnőm, hogy higgyek el neki mindent, és legyek naiv.

– Igen... bár nem igazán értek hozzá, mert félek tőlük, azt hiszem – hazudtam. – De igen, hiszek.

– Helyes. Mert amit most fogok mondani, azt sokan őrültségnek tartanák, amit meg is értek, mert tényleg elég vadul hangzik, de ez a színtiszta igazság. Tudod, néhány embernek, nem sokaknak, van érzéke a misztika iránt, látnak, hallanak, éreznek olyan dolgokat, amiket az átlagember nem... Ránézésre benned is van tehetség... majd elválik. Én viszont kiskorom óta művelem a mesterséget, amit még a nagyanyám tanított nekem, neki pedig az ő nagyanyja... A családomnak nemzedékek óta van egy segítője, egy démon. – Sose felejtem el azt a percet. Nem vagyok babonás, de amikor kimondta azt a szót, rettegni kezdtem. Talán a hangsúlytól, vagy a szemeitől, amikről tudtam, hogy a lelkembe látnak. – A neve Nysrogh. Létezik egy rituálé, amivel meg tudom idézni, és mindig jön, ha hívják... Ő mindent tud, és elmondja nekem, amit tudni akarok. Hallom a hangját, a fejemben, érzem, hogy itt van... Néha akkor is beszél, amikor nem akarom... Ez egy átok is, sokszor nem szerencsés, ha sok mindent tudsz... de nem tehetek ellene. Igyekszem elfogadni... – Remegve hallgattam végig Írisz történetét a démonokról. Elmesélt nekem egy komplett mitológiát véres, kegyetlen epizódokkal, a világ teremtésétől kezdve odáig, hogy Nysrogh a családjához kötötte magát. Igyekeztem megjegyezni minden apró részletet, hogy később le tudjam írni, kábán bólogattam, naivan mosolyogtam, és hallgattam, ahogy Saci kérte.

Nem tudom, pontosan mi volt rám akkora hatással a történetben - vagy Íriszben -, talán az, hogy mennyire természetesen mesélt el egy ennyire természetellenes dolgot - mindenesetre a beszélgetés letaglózott.

Nem emlékszem, mikor és hogyan szabadultam el a kávéházból és jutottam haza, pontosabban Sacihoz, úgy tűnik, ez kiesett a memóriámból.

Tudom, hogy a barátnőmhöz érve azonnal tollat és papírt ragadtam, állítólag motyogtam valami olyasmit is, hogy „írnom kell", de ki tudja. Saci nevetése halványan eljutott a tudatomig; kinevetett, mert akkor már pontosan tudta, mit mesélt nekem Írisz.

A démonokról szóló történet lejegyzése később jó ötletnek bizonyult, mivel sokat segített nekünk a Négy halott jelének ügyében (az az eddigi legérdekesebb ügyünk, de Saci megtiltotta, hogy publikáljam), valamint a mese misztikus regényként is megállná a helyét. Sajnos itt nem adhatom közre, mivel szigorúan jogi értelemben az egész Írisz szellemi tulajdona.

Végül az üvegcsörömpölésre tértem magamhoz - egy whisky-süveg szája koccant a poharamhoz.

– Úgy hiszem, erre szükséged van – nyújtotta felém Saci vigyorogva az italt. Szó nélkül lehúztam, és valóban megkönnyebbültem tőle.

– Oké, most pedig mondd el, mi folyik itt. Mondj el mindent! – kértem. A hisztériától már megmenekültem, de még mindig nem éreztem jól magam.

– Jól van. Nos, annyi történt, hogy Írisz szörnyen jól keveri a kártyáit. Olyan jól, hogy az már ijesztő.

– „Szörnyen" és „ijesztő", ezekkel egyetérthetek.

– Írisz olyan, mint én – magyarázta Saci. – Tehetséges nyomozó, és ezért tisztelem. A módszerei viszont alattomosak, és a konspirációitól felfordul a gyomrom... de ez lényegtelen. Ha csak ennyi lenne, nem érdekelne. Viszont Balogh Andris tényleg bajban van. Írisz megtudta, hogy csalja a barátnőjét, és szteroidokat használ, és most pénzt, nem kevés pénzt kér a hallgatásáért. A magánnyomozóskodás nála csak a mellékállás, a főprofilja a zsarolás. Csak még nem jöttem rá, hogy szerzi az információit, de ez szinte részletkérdés.

– Részletkérdés? Mibe kevertél minket? – sóhajtottam. – Itt nem csak Balogh Andrisról van szó, meg a kézilabdacsapat jó híréről, hanem rólunk... te is hallottad, mit mondott, tudod, mekkora veszélyben vagyunk, ha csak a fele...

– Ugye nem hitted el azt a humbugot, amit előadott? – sandított rám barátnőm.

– Hát...

– Úristen, Gina!

– Lásd be, ha csak a fele igaz annak, amit...

– Nem! Egy deduktív elme nem engedheti meg magának, hogy ilyen tündérmesék elvakítsák!

– Csak azért, mert nem tudod bizonyítani, nem mondhatod, hogy a természetfölötti nem létezik!

– Csak azért, mert ezt rágták a szádba, nem mondhatod, hogy a természetfeletti a megoldás – vágott vissza. – Felesleges ennyire túlbonyolítani az ügyet. Legalább hat olyan megfejtést találtam, ami egyszerűbb és kézenfekvőbb, mint a démonok elmélete.

– Kézenfekvőbb?

– Igen. Persze bolond lennék, ha egy százalék esélyt sem adnék Írisz meséjének, de hidd el nekem, nem kell félned. Vagy ha kell is, hát nem a démonoktól.

– Akkor hogyan csinálja?

– Ó, az majd csak akkor derül ki, ha hétfőn válaszol neked...

– És ha kideríted, meg fogod tudni állítani?

– Valahogy biztosan... – mondta elgondolkozva, majd hirtelen elmosolyodott. – Addig is, nem megyünk el gondolkozni?

Saci kétfajta környezetet talált inspirálónak, ha éppen megakadt egy ügyben. Vagy felült egy vonatra vagy buszra, ahol a rázkódás és a folyamatos zúgás kellemes transzszerű félálomba juttatja az embert, és csodálatos összefüggéseket lát meg, vagy a kocsmába ment, úgymond „megkeresni az agyán a reset gombot". És aznap este nem a vasútállomás felé indultunk.

Hétvégén hiába próbáltam meg kiszedni Saciból az elméleteit, makacsul nem árult el semmit, és végül feladtam a próbálkozást.

Hétfőn találkoztam újra Írisszel, megkerestem az osztálytermében, ahogy kérte. Azért a biztonság kedvéért a blúzom alatt a nyakamban lógott a nagymamám rózsafüzére, mert én ugyan tényleg elhittem Sacinak, hogy nincs mitől félni, de ha még ő is ad egy százalékot... biztos, ami biztos.

– Saroltának tényleg voltak botlásai, ahogy sejtetted. Megmondtam, hogy tehetséges vagy – búgta Írisz azon a sejtelmes hangján, amivel azóta is a frászt tudja hozni rám. – Olyasmit találtam neked, amivel nem csak a nyakláncodat fogja önként visszaadni, hanem ő fog könyörögni, hogy mindent megtehessen neked.

– Hű, akkor... akkor komoly a dolog? – kérdeztem, és igyekeztem eljátszani, hogy még mindent elhiszek neki. Nem volt nehéz.

– A lehető legkomolyabb. Úgy tudom... azt súgták, illetve Ő súgta, hogy Sarolta kábítószert árul, többek között itt az iskolában. A vevői nagyjából ők – mondta, ahogy egy kitépett füzetlapot nyújtott át nekem, rajta tíz-tizenkét névvel. – Tudod, hogy ezzel akár börtönbe is juttathatod, ugye? Ha okosan játszol, az érettségidig a talpadat fogja nyalni... Segíthetek a továbbiakban is, akár beszélek vele én, ha gondolod.

– Nem, köszönöm, menni fog egyedül.

– Drogdíler?! – fakadt ki Saci, amikor hétfő délután átmentem hozzá.

– Igazából kinézem belőled.

– Kösz, de nem ez a lényeg. De miért pont a drogdíler? Amikor annyi szép lehetőség közül választhatott volna, lehettem volna gyilkos, vagy prostituált, de nem, drogdíler! Istenem, Írisz, legalább te lehettél volna, egy kicsit eredeti!

Barátnőm kifakadásából nem sokat értettem, amíg el nem magyarázta a módszerét, ami így elmondva meglepően kézenfekvő volt.

– Voltak tippjeim, hogy honnan szerzi az információit. Kiválasztottam a hét legvalószínűbbet, és mindegyik eshetőségre csináltam egy forgatókönyvet... Például ha az e-mailfiókomat törte volna föl, ott olyan leveleket talált volna, amikből azt következtetheti ki, hogy a Budai úti raktár felgyújtása az én lelkemen szárad, tudod, az az üres épület, ami pár hónapja porig égett. Vagy ha a nővéremet környékezte volna meg, ő elhitette volna vele, hogy prosti vagyok.

– Azt hittem, Mina nincs benne a nyomozásaidban.

– Többnyire nincs is, de nem hagyná ki az alkalmat, hogy lekurvázzon... mindegy. A lényeg az, hogy mindegyik forrás más történetre utal. És a drogdíler meséje a Facebookról jön. Van pár barátom, valószínű a történeteidnek hála, akik szeretnének segíteni a munkámban. Az eszüket nem használhatom, már amennyi van nekik, de utasításokat tudnak követni, és az most éppen elég. Megegyeztünk, hogy úgy írnak nekem, mintha tőlem akarnák megvenni éppen, ami kell, és Írisz mindent elhitt. Olyan volt az egész, mint egy cirkuszi előadás, egy bűvésztrükk. És istenem, ha lenne még időm, elszórakoznék vele... Okos, de messze nem annyira, mint én. Ha lenne időm, színdarabokat is eljátszatnék az ismerőseimmel a Facebook-chaten, egész eposzokat! Bármilyen kitalált eseményről írhatnék, mert Írisz nem tudja, hogy tudom, hogy elolvassa, tehát eszébe sem jut, hogy amit lát, az esetleg átverés is lehet... – Akkor olyan csillogást láttam barátnőm szemében, ami egyáltalán nem volt megnyugtató. Később jöttem rá, hogy Marosi szemében is ilyesmit láttam, régen, mielőtt Siófokra költözött, és később, a Négy halott jelének esete alatt is. Akkor őszintén reménykedtem benne, hogy Sacit fölveszik a közszolgálati egyetemre, és ezt az elszántságát továbbra is a bűnügyek megoldására fogja fordítani, nem pedig a megtervezésükre. – Ó, ha lenne időm... de nincs. Sajnos, Gina, nincs időm. Mindenesetre, már ismered drága Írisz módszerét, és láthatod, hogy semmiféle démonnak nem volt köze a dologhoz.

– Látom – feleltem. – És hogy fogod megállítani?

– Az már csak egyszerű pszichológia. Megmondom a segítőimnek, hogy mind írjanak Írisznek egy üzenetet... esetleg csináljanak hamis profilokat és e-mailcímeket... – Ezt már csak morogta, mintha magában beszélne, majd hosszú percekig gépelt, gondolom az utasításokat adta ki. Végül vigyorogva felém fordult. – És az utolsó előtti csepp...

Egy számomra ismeretlen weboldal jelent meg a képernyőn. Saci az első rubrikába Írisz mobilszámát írta, a másodikba pedig a következő szöveget:

„nysrogh uzeni hogy fogd be a szad nysrogh uzeni hogy fogd be a szad nysrogh uzeni..." - Az üzenet körülbelül tízszer ismétlődött.

– Az ékezeteket úgyis leszedné a rendszer – magyarázta barátnőm. – Tudod, ez egy IP-címmel működő ingyenes SMS-küldő program. Csak beírom a számot és a szöveget, és kézbesítette is. És soha nem tudja visszanyomozni, hogy ki küldte.

– Nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi.

– Aha... tegnapig én sem. Marosi mutatta... Hát, most már csak várnunk kell. Írisz csak azért bolondította a klienseit a történeteivel, hogy ne firtassák, honnan vannak az információi, nem tartom valószínűnek, hogy ő maga elhinné őket. Mégis, meglehet, hogy ma este úgy fogja érezni, hogy életre kelt a kis meséje... És holnap feltesszük az i-re a pontot. Velem tartasz?

Másnap Sacival ketten mentünk el Íriszhez. Az osztályterme előtt találtuk meg, ahogy a szekrényébe próbálta bepakolni a holmiját. Amikor meglátott minket, ijedtében elejtette az egyik könyvét, közben minden mozdulatából, az egész lényéből sugárzott a feszültség. Dühösen szikrázó szemeivel, amik aznap nem voltak kifestve, úgy nézett ránk, hogy sejtettem, Saci terve sikerrel járt. Az a tekintet a menekülő állat tekintete volt, amikor szembenéz a vadásszal.

– Mit akartok? – morogta barátságtalanul, amivel csak fokozta Saci jókedvét.

– Csak egy üzenetet hoztam – trillázta barátnőm. – Nysrogh üzeni, hogy fogd be a szád.

Írisz először tágra nyílt szemekkel a falhoz hátrált, majd amikor hosszú pillanatokig ugrált a tekintete köztem és Saci között, a rettegése lassan haraggá alakult.

– Te írtad?! – sikította a lány felénk hajolva, miközben két keze ökölbe szorítva teátrálisan hátrafeszült. – Te küldted az összes üzenetet, te átkozott? Mondd, hogy te küldted őket!

– Éppenséggel mondhatom, ha ezt akarod...

– Mi ez az egész? Miért nem hagytok békén? Mire volt ez jó?!

– Egészen egyszerű – mondta barátnőm, és felemelte a mutatóujját, mintha fenyegetné vagy hipnotizálni próbálná Íriszt. – Tudom, hogy nem vagy látnok, és tudom, hogy hogyan kémkedsz mások után, hogy megzsarolhasd őket. És mindenki más is meg fogja tudni, ha nem teszed azt, amit mondok.

Írisz természetesen azonnal kötélnek állt, minden pontosan Saci tervei szerint alakult. A lány elég ijedt volt, hogy megígérje, békén hagyja Balogh Andrást, és még jó pár embert, akit ezzel a módszerrel zsarolt, cserébe pedig barátnőm nem árulta el senkinek a titkát. Megmaradhatott a másvilági mindentudó, a sötét szemű látnok szerepében, azzal a feltétellel, hogy nem húz direkt hasznot a dologból.

Egy különleges része volt a megállapodásnak, hogy Írisz alkalomadtán segít Sacinak a nyomozásaiban. Barátnőm okos volt, de messze nem értett annyira az informatikához, amennyire szerinte szükséges volt (bár gyakran ez a „csekély" tudása is elégnek bizonyult), Írisz viszont úgy tűnt, a legtehetségesebb hacker az egész városban. Nem mintha a Facebook-profilok feltöréséhez akkora tehetség kellett volna, de ahogy később mesélte, nem ez volt az egyetlen trükk a tarsolyában. Néhány hónappal és üggyel később egészen összebarátkoztunk Írisszel, végül még a Négy halott jelének esetében is együtt dolgoztunk.

Miután a „tárgyalásnak" vége lett, még egy utolsó kérdés nem hagyott nyugodni.

– És Andrással mi lesz? – kérdeztem.

– Hogy érted, hogy mi lesz?

– Hát, szteroidozott, azt tilos, nem? És így a kézilabdacsapat meg tudta nyerni azt a versenyt a múlt hónapban, amivel kaptak egy csomó pluszpontot az egyetemi felvételin. Nem vagyok benne biztos, hogy nem kellett volna mégis lebuktatnunk.

– Én viszont biztos vagyok benne – felelte Saci. – Ha lebukna, az egész csapat bajba kerülne egyetlen ember miatt - utánanéztem, a többieknek nincs köze ilyesmihez. Ráadásul Andrással már beszéltem... eleve úgy vállaltam el az ügyét, hogy csak akkor nem lesz botrány, ha önként otthagyja a csapatot. Ellenkező esetben, nos, nem csak Írisz tud megszerezni egy-két adatot. Tudod, Gina, én nem sokat konyítok az etikához, de azt hiszem, ez így volt a leghelyesebb. Te mit gondolsz?

Bólintottam, de nem tudtam, mit kéne gondolnom.

Wittner Gina
2013.02.26
Székesfehérvár