"Nagyon kérem önöket, hogy kezeljék fenntartással Gina történetét! Szereti kiszínezni a dolgokat; talán ez az, amit írói vénaként tartanak számon? Nem tudom, a művészetekhez nem értek. Engem mindenesetre kicsit zavar.

A gyilkosságok valóban megtörténtek, és valóban megoldottam az ügyet, aminek az lett a következménye, hogy felvettek a Rendőrtiszti főiskola bűnügyi igazgatási szakára, bűnügyi nyomozó szakirányra. De Gina valamiért nem azokat a dolgokat tartja megörökítésre méltónak, amiket én, és gyakran lódít, amikor a történeteit meséli. Például miután megtaláltuk Orosz Katalin holttestét, a presszóban hosszasan elemeztem neki, hogy miként tudtam megállapítani, hogy a lány szemhéján is rúzs van: az állagából, a pontos színárnyalatból, abból, ahogy a könnyei elmaszatolták. Eszem ágában sem volt megkóstolni, bár tény, hogy az az egyik legkönnyebb módszer.

Továbbá visszautasítom, hogy Marosi valaha is megcsókolta volna a dekoltázsomat vagy bármely más testrészemet, nem bizonyítható, hogy akár a bálban, akár a tetőn történt volna ilyesmi. Azt feltételezni, hogy a hangfelvételen hallható szünet idejében bármilyen erotikus jellegű dolog történt köztünk, teljesen légből kapott, és csupán spekuláció. Az az állítás viszont, hogy örülök, hogy Marosi életben maradt, nem tagadom. Valóban örülök neki, de ez csupán az emberbaráti szeretet számlájára írható, meg persze szakmai ártalom. Egy élő és egy halott ember teste megegyező számú elemi részecskét tartalmaz, de nyomozóként a halottak többnyire nagyobb munkát jelentenek.

Végül szeretném kijelenteni, hogy az, hogy idén nyáron éppen oda megyek üdülni, ahol Marosi a kényszergyógykezelését tölti, csupán a különös véletlen műve. Természetesen a nyomozásban betöltött szerepemnél fogva valószínűleg engedélyeznék, hogy meglátogassam.

Kérem, hogy a fentieket észben tartva értékeljék újra a történetet!

Halmos Sarolta"