Negyed óra múlva egyetlen rendőrautó farolt be a kastély melletti földútra. Én a kerítés tövében kuporogva vártam őket, mert még mindig remegtek a lábaim, Saci viszont idegesen járkált előttem fel-alá, és próbálta a körmével megbontani a telefonja műanyag borítását, hogy ki tudja venni a memóriakártyát. Amikor végül sikerrel járt, a kis fekete micro SD-t a zoknijába rejtette, és sikerült újra összeraknia a készüléket, mire megérkeztek a rendőrök.

A kocsiból két egyenruhás szállt ki. Az egyik hozzánk sietett, a másik pedig átmászott a kerítésen, éppen ahogy mi tettük fél órával azelőtt. Láttam, ahogy Saci arca keservesen megvonaglik, amikor ez a rendőr lassítás nélkül keresztülgyalogolt az emlékmű előtti sártócsán, eltüntetve ezzel Katalin, Marosi és a bakancsosok nyomait. Barátnőm később elmondta, hogy ez volt az a pillanat, amikor végképp feladta a reményt, hogy a rendőrség bármiben is a segítségünkre lehet, vagy hogy egyszerű öngyilkosságnál többnek fogják elkönyvelni az esetet.

A rendőr valóban csak annyit kérdezett, amennyire Saci felkészített, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hogy kerültünk ide, ami szerencse, tekintve, hogy saját kútfőből nem tudtam volna hazudni. Nem voltam olyan állapotban. Talán kicsit jobban megviselt a dolog, mint az várható lett volna, de csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy egy romos kastélyban hullát találni árt az egészségnek.

Mire végeztek a kikérdezésünkkel (mert mint ahogy barátnőm később elmagyarázta, ez nem kihallgatás volt), addigra érkeztek meg a helyszínelők, egy fehér kisteherautóval. Saci mohón bámulta őket; ha jól tudom, még sosem látott helyszínelőket élőben, de - mondjuk úgy - tisztelte a munkájukat. Én viszont azt figyeltem, hogy mikor zavarnak végre el minket.

Úgy tűnt, a helyszínelők még annyira sem törődtek a magántulajdon szentségével, mint mi; sietve szétvágták a drótkerítést, hogy kényelmesen becipelhessék a felszerelésüket.

– Hát ti? Felhívjuk a szüleiteket? – kérdezte az egyik egyenruhás, amikor észrevette, hogy még mindig az út szélén vacakolunk.

– Nem, köszönjük – felelte Saci. – Viszont lehetne egy kérdésem?

– Ja – morogta, miközben a jegyzetfüzetét lapozgatta. Nem igazán foglalkozott velünk.

– Ugye emiatt nem fogunk bajba kerülni?

– Hogy? – pillantott fel homlokráncolva. – Ja, nem hiszem. Magánlaksértés miatt hivatalból nem indítunk eljárást, csak ha a tulajdonos feljelent titeket, de asszem az öreglánynak más baja is van. De majd kapni fogtok egy idézést, hogy hivatalosan is elmondjátok, mi történt... És most szerintem vidd haza a barátnődet, mert elég rossz bőrben van.

– Persze, máris – mondta Saci, átkarolta a vállamat, és a falu felé támogatott.

Még majdnem egy óránk volt a következő buszig, ezért felkerestük Kisfalud egyetlen kocsmáját, a Nefelejts presszót.

– Én még sosem láttam halottat – ismertem el, amikor a homályos helység végében letelepedtünk. Körülöttünk nem volt senki, mert a vendégek mind az ablakokhoz vagy a teraszra gyűltek, és leplezetlenül bámulták a kastély körül szorgoskodó hatóságokat.

– Ma még én sem – kuncogott Saci.

– Komolyan gondolod, hogy Marosinak köze van ehhez?

– Ez a logikus következtetés – mondta. – A videóra és a nyomokra csak egy magyarázat van: Orosz Katalint megölték, és Marosi minimum tudott a dologról, bár szerintem valószínűbb, hogy ő tette. Segítséggel persze. Tudod, nem túl erős alkat.

– De ha így van, miért nem beszéltél a rendőröknek a videóról?

– Miért tettem volna? – kérdezett vissza kényelmesen hátradőlve a székén. – A lábnyomokat sem vették észre, a körömnyomokat sem fogják. Azt mondták volna, hogy túlreagálom - persze kicsit kifejezőbb jelzőkkel És egyébként is, ha a ruhájából nem jönnek rá, hogy valami nem stimmel, akkor megérdemlik.

– Miért, mi volt a ruhájával?

– Te nem láttál semmi furát?

– Nem.

– Még jó, hogy lefényképeztem – mondta, és kihalászta a zoknijából a memóriakártyát. – Eldugtam, mert gyanús lett volna, ha a mobilom tele van Katalin képeivel – magyarázta, ahogy visszaügyeskedte a kártyát a telefonjába. – De túlbecsültem a kékeket, no, mindegy. Mit veszel észre? – kérdezte felém nyújtva a készüléket, képernyőjén Katalinnal, de ellöktem a kezét.

– Vidd innen, nem akarom látni.

– Okéjó, akkor csak figyelj. A körme alatt vakolat a falról, a cipőjén sok-sok sár. Törtfehér szövetmokaszin, rózsaszín zokni, Snoopy képével. Hosszú, fekete csipkeszoknya, legalább három számmal nagyobb, mint a lány. Fekete fűző, vörös virágos díszítéssel, ez is nagyobb a kelleténél, a hátán a szalag csomóra van kötve, nem masnira. A hajában vörös szövetrózsás csat, rajta vérfoltok, a fém rész felsértette a fejbőrt. A száján egyenetlen rétegben fekete rúzs, nem kevés a fogain is. A szeme feketére festve, de nem púderrel, vagy szemceruzával, hanem ugyanazzal a rúzzsal.

– Ezt honnan tudod? – vágtam közbe, de azonnal megbántam.

– Az ízéből.

– Fúj!

– Te kérdezted...

– De amit nem tudok, az nem fáj.

– Nekem csak az fáj, ha nem tudok valamit... de ez csak egy apróság – vonta meg a vállát Saci. – Mit gondolsz az összképről?

– Hát... – Próbáltam erőltetni az agyam, és a házi szilva, amit Saci vett nekem szíverősítőnek, segített. – Nem a saját ruháiban volt.

– Nem bizony. Sőt, erővel öltöztették fel így, és festették ki, mint egy goth-ot. Aztán felakasztották.

– És kívülről az egész úgy néz ki, mintha csak azért öltözött volna be, hogy így lehessen öngyilkos.

– Hát a körmeit, a karmolásnyomokat, a rúzst a fogán, a sebeit és a videót leszámítva, végül is... De igazad van, a rendőrök ezt fogják hinni.

– És mégis mi volt az egésznek az értelme? – kérdeztem. – Mármint lehetetlen, hogy csak szórakozásból...

– Üzenni akar – vágott közbe barátnőm. – Még nem tudom, hogy mit, de szerencsére éppen kéznél van egy közös ismerősünk, aki tudhatja – mondta, azzal Írisz számát kezdte tárcsázni.