„– Marosi Imrével két éve találkoztam először, amikor szobatársak lettünk az intézetben...

Szabadisóstón születtem, az Siófok egyik kerülete, mondjuk úgy. Amikor tizenhat éves voltam, voltak... zűrjeim... Igen, ez, azt hiszem, a helyes kifejezés. Ne úgy értsd, hogy „zűrös kamasz" voltam, hanem... Mindegy is. A lényeg, hogy anorexiával befektettek a siófoki pszichiátriára. Ott, a gyerekosztályon kerültem vele egy szobába, és... hehe... az orvosok nem tudták, miért nem javul az állapotom, pedig aaaannyira nyilvánvaló volt! Mert Marosi folyton... beszélt. Illetve mesélt, én pedig... Hiszen ismered, tudod, milyen meggyőző tud lenni, nem? Ha megszólalt, mindenki rá figyelt, olyan volt... olyan, mint egy varázslat. Mágia. Pedig sose voltam babonás, de ő... ő beszélt, én pedig hallgattam. És, azt hiszem, ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem: hogy hallgattam. Hallgattam rá mindenben, és hallgattam mindenről. Pedig... Pedig ha eszembe jut beszélni, mindent, de mindent meg lehetett volna előzni, de én...

Folyton a szülővárosáról mesélt, Székesfehérvárról. Akkoriban költöztek Siófokra az apjával, és azt mondta, hiányzik neki a régi városa, de főleg egy ember: Halmos Sarolta.

– Azért viselkedtél furán, amikor Saci bemutatkozott.

– Igen, mert felismertem a nevét. Azt szokta mondogatni, hogy „Meglepetésem van számára", meg hogy „Van egy tervem"... Mondhatnám, hogy nem tűnt veszélyesnek, de...

Egyszer megkért, hogy ha kiengedik, jöjjek vele vissza Fehérvárra. Sose mondta, hogy miért került oda, egyébként. Én meg, hát, sose volt túl sok ember, aki beszélt hozzám, úgyhogy...

Meg tudtam győzni anyámat, hogy elengedjen, és idén januárban ideköltöztünk Marosi apjához. Akkor kezdődött minden, amikor elkezdtünk iskolába járni.

Addig nem mondta, hogy mi az a terv, amiről folyton áradozott, és akkor sem mondott el mindent, csak az elejét. Elkezdett embereket gyűjteni maga köré, főleg buta és befolyásolható embereket. A suliból, ahova jár, a diszkók előtt, az ezoboltból a Várkörúton... Olyanok vagyunk, mint a Harcosok klubja. Tudod, egy szót se a klubról. Egy kurva szót se a klubról.

Nem láttam, ez hova vezet, de... de nem is igazán érdekelt.

Marosi azzal hülyített minket, hogy ő valamiféle pap, vagy istenség, vagy a bánat tudja, mi, ami be van zárva ebbe a dimenzióba... oké, tudom, hogy bután... nem is, inkább szörnyen hangzik, de van fogalmad róla, mi mindent képes elhinni az ember? Azt mondta, hogy ha kiszabadul, mindannyiunknak jobb lesz... Tudod, a legtöbb „követőjének" hatalmas zűrjei vannak, alkoholista szülőktől kezdve árvákon át emókig meg szkinheadekig... édes istenem, majdnem harminc ilyen idegroncs...

Azt mondta, négy másik ilyen hozzá hasonló csodabogár, úgy mondta: „kapuőr" van, akik nem hagyják kiszabadulni, és...

és...

– Igen?

– Tegnapelőtt hétfőn... azt mondta, találkozzunk. Azt mondta... azt mondta, „most kezdődik a játék", a „meglepetés", és... Azt hittem, többen leszünk, de csak Marosi volt ott, Csaba, egy ilyen nagydarab srác, akinek megölték az anyját, én, és Katalin... istenem.

Katalinnak volt egy bátyja, akit lecsuktak, mert díler volt, és az anyja gondolom ezért nem engedte el soha sehova, de pénzük se nagyon lett volna elmenni akárhová is. Szabadkozott, hogy nem ér rá sokáig, maximum egy órát, de Marosi meggyőzte, hogy el kell mennünk Kisfaludra, mert megtalálta az egyik ilyen „kapuőrt": Csaba autójával mentünk ki, és...

Kata csak akkor kezdett gyanakodni, amikor felerőltettük rá azt a nyomorult szoknyát. Felcibáltuk a lépcsőn, és...

Valószínű nem hiszed el nekem, de én sose gondoltam, hogy ez lesz. Én nem ezt... nem erre... nem gondoltam volna, de akkor, ott már nem lehetett kiszállni.

Gyűlöltem magam azért, amit... úgyhogy... biztos látta rajtam, hogy nem vagyok... de nem mondott semmit. Elmentem Íriszékkel a Vadászkürtbe, és... és mivel cukorbeteg vagyok, nem érzem meg az alkoholt, ezért olyan simán halálra tudtam volna magam inni, az alkoholmérgezésig és tovább, észre sem vettem volna, csak elalszom, és kész.

De aztán megjelentetek, Sarolta az orrom alá dugta Katalin képét, te pedig...

[Itt a felvételen hosszú csönd és néha szipogás hallható. Azt hiszem, én szipogtam.]

Ez elég jó vallomásnak, vagy kellene még tovább részleteznem?

– Nem, ez asszem elég lesz.

– Elmehettem volna a rendőrségre. Megtehettem volna, de... úgyse hittek volna nekem. Marosi mindenből ki tudja magát magyarázni, ráadásul ott van az orvosi kartonomban az a nyomorult intézet, és azt mondta, úgy csinálja, hogy öngyilkosságnak tűnjön, és azt is, hogy ha valaki egy szót is szól, az lesz a következő hulla. Pontosan ezeket a szavakat használta.

És még így is... még mindezek után is olyan nekem, mint... mint a testvérem. Gyűlölöm, de akkor is...

Ha ez elég, akkor nem kapcsolnád ki a felvevőt?

– De, persze. – [Itt kaparászás hallatszik, ahogy a gombok körül matatok, de nem kapcsoltam ki a szerkezetet, mert sejtettem, hogy amit még mondani fog, az enyhítő körülményt jelenthet.] – És most mihez fogsz kezdeni?

– Nem tudom.

– Ugye tudod, hogy vissza kell menned hozzá?

– Vissza?! Mármint... hogy érted?

– Ha most lelépsz, eltűnsz, ne adj isten megölöd magad, vagy akár csak egy kicsit is furábban viselkedsz, mint egyébként, Marosi rá fog jönni, hogy beszéltél.

– Ebben lehet valami.

– Muszáj lesz úgy tenned, mintha még mindig hinnél neki...

– És közben, amit csak tudok, elmondok majd neked, részletesen, és te majd csinálhatsz mindenről felvételt...

– Úgy lesz.

– Segítesz megállítani, ugye? Megígéred?..."

– Ha innentől csak ilyesféle nyáladzás, akkor kapcsold ki – mondta Saci, és én kikapcsoltam, mert ez nem egy romantikus regény.

Barátnőm elküldte a felvételt Minának, a nővérének, akit most afféle adatbankként használt. Állítása szerint a lány meg sem nézte a húgától kapott e-maileket, így a fájl sértetlenül, változatlanul pihent a virtuális térben.

Ezen kívül semmit nem reagált a felvételre, talán csak csendben gondolkozott a hallottakon, az agya kattogott, mint a hőn szeretett vonatjai a sínek illesztési pontjain. Ez a beszélgetés volt a váltó, ami végre egy helyesebb pályára terelte a gondolatszerelvényeit, és most igyekezett megbarátkozni az új útiránnyal.

Közben felváltva vagy az órájára sandított, vagy az ablakon át a parkolót kémlelte.