A házunktól nem messze volt a 22-es busz megállója, ami kivitt minket egészen Kisfalud központjáig. Onnan egy fákkal szegélyezett, poros ösvényen indultunk a rom felé. Saci útközben egy énekóráról ismerős dallamot fütyült, de nem emlékeztem pontosan, mi a címe (jóval később jöttem rá, hogy a Pisztráng volt az Schuberttől). Az egész lényéből sugárzott az izgatottság, annak ellenére, hogy szerintem pontosan tudta, mit fogunk találni a kastélyban.

Egy ócska deszkákból összetákolt híd vitt át a rom mellett csörgedező, jelentéktelen patakon. Azon átérve az út jobbra kanyarodott, a birtokot körülvevő gyenge drótkerítés mentén, Saci viszont, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, még mindig fütyörészve elkezdett felmászni a kerítésen. Amikor lehuppant a túloldalon, én is követtem a példáját, és meg kell mondjam, drótkerítést mászni egyáltalán nem olyan könnyű dolog, mint amilyennek tűnik.

Barátnőmet követve átbújtam két bokor között, és megláttam a kastélyt. A magassága félelmetes volt - féltem, hogy akármikor összeomolhat az épület. A falakról nem mállott a vakolat, maguk a falak indultak rothadásnak, az ablakok talán már évtizedek óta hiányoztak, és az épület egészében véve úgy nézett ki, mint egy rossz zombis film helyszíne.

A főbejárat előtt, legalábbis a falakban tátongó legnagyobb foghíj előtt valóban ott állt egy majdnem három méter magas obeliszk, alig olvasható cirill betűs vésettel az oldalán.

Felismertem, hogy itt készült a fénykép. Közelebbről s meg akartam vizsgálni az emlékművet, de Saci visszarántott a bokrok közé.

– Nem a kapkodás! Össze ne járkáld a bűntett helyszínét! – mondta, elővette a mobiltelefonját és négykézlábra ereszkedett. – Két harminchatos mokaszinnyom, kettő-kettő negyvenötös bakancsnyom a mokaszin két oldalán, és velük szemben egy pár negyvenkettes lakkcipő nyoma. – Lefotózta a lábnyomokat, és felegyenesedve az orrom alá dugta a készüléket, mintha nem látnám a földön is éppen ugyan azt. – Mit mondd ez neked? – kérdezte.

– Hogy emberek jártak itt? – találgattam.

– Méghozzá nem is akármilyenek. Egy alacsony lány, nem feltétlenül önszántából. A két bakancsos legalább száznyolcvan centi magas volt, és Martens bakancsot, nézzük csak... csak katonák és punkok szoktak hordani. Aki velük szemben állt, az készítette a képet. Egy doboz cigiben, hogy Marosi volt az!

A hideg rázott attól a lelkesedéstől, ahogy ezt mondta, és igyekeztem nem követni a gondolatmenetét, mert nagyom nem tetszett az, ahová vezetett.

A fűcsomókon egyensúlyoztunk el a bejáratig, hogy ne hagyjuk ott a saját nyomainkat a síremlék előtti sárban.

– Mit keresünk? – kérdeztem Sacit, és körülbelül azt válaszolta, amit vártam tőle.

– Akármit, Gina.

A padlót olyan vastagon borította a por és a törmelék, hogy helyenként gyökeret vert benne a parlagfű, és egyéb, számomra ismeretlen gyomnövények. Ez volt Saci szerencséje, mert ebben a környezetben gyönyörűen megőrződtek a lábnyomok.

– Látod ezt itt? – mutatott barátnőm két kanyargós, szaggatott sávra a porban, ami mellett különféle szögekben álltak a bakancsnyomok. Körülöttük kevesebb volt a törmelékdarab, és néhány nagyobb bucka mögött rövid csík húzódott, mintha elrúgták volna az útból. – Ez csak mond neked valamit.

Csak tétován ráztam a fejem, míg Saci párszor lefényképezte a rögöket és a csíkokat, majd követte a nyomot, ami felvezetett a romos lépcsőkön. Hosszasan időzött az egyik fok kicsorbult élénél, amiről még én is meg tudtam állapítani, hogy friss, mert a törésfelület világosabb volt, mint a környező kövek, amiket már jócskán megviselt az idő.

Egy emelettel feljebb a lépcsőház falán találta a következő nyomot, öt, közel egyenes, nem túl mély karcolást a vakolat maradékának felszínén. Ezek is frissnek tűntek, és egyre erősebben éreztem, hogy vissza kéne fordulnunk.

Saci begörbítette az ujjait, és a falon lévő vájatok fölé helyezte, mintha azt próbálná, beleillenek-e.

– Passzol – mondta vigyorogva, majd lefényképezte a nyomokat, és folytatta útját fölfelé, én pedig a józan ítélőképességem heves tiltakozása ellenére is követtem.

Az épületnek három emelete volt, és mi éppen a legfelső szintre tartottunk. Itt a nyomok végigvezettek a folyosón, és bekanyarodtak az egyik szobába, de nem láttam, mi lehet odabent, mert a kilátást teljesen eltakarta egy korhadt faajtó, ami keservesen lógott egyetlen megmaradt zsanérján.

Saci lelkesen vigyorogva szinte futott az ajtóig, feltépte, és mindketten hátrahőköltünk - ő az izgalomtól, és pedig a rémülettől.

Arra emlékszem, hogy sikítottam, és hogy Saci kitámogatott a folyosóra, aztán visszament a szobába, hogy elfényképezhesse Orosz Katalin holttestét.

A szerencsétlen lány a csillár csonkjára csomózott kötélről lógott, fejének természetellenes szögéből nyilvánvaló volt, hogy kitört a nyaka - legalább nem szenvedett sokat. Ahogy Saci kikövetkeztette, valóban mokaszin volt a lábán, ami kicsit több mint fél méterrel a föld fölött lebegtek. Az ablakon beömlő ragyogó fény teljesen elvakított, így nem tudtam jobban megfigyelni az öltözetét, de a sokk miatt valószínűleg úgyse maradt volna meg az elmémben. Az egész jelenség egy tündérre emlékeztetett, kivéve a szemeit, amik fénytelenül meredtek a porral borított padlóra.

Amikor Saci kijött a szobából, már messze nem vágott olyan elégedett képet, mint azelőtt. Szinte komor arccal letérdelt mellém - észre sem vettem, mikor csuklottak össze a térdeim -, és a pupilláimat kezdte vizsgálni, hogy megállapítsa, mennyire vagyok magamnál.

– Megvagyok – motyogtam, és hagytam, hogy talpra segítsen.

– Helyes, akkor most figyelj rám – mondta vontatottan, hogy akkor is megértsem, ha mégse vagyok teljesen rendben. – Ki kell hívnunk a rendőrséget. Sajnos muszáj, de nincs más választásunk. Viszont nagyon fontos, hogy ha kérdeznek, ugyan azt mondjuk. Annyi történt, hogy erre kirándultunk, és láttuk az ablakból, hogy valami mozog idefönt, ezért jöttünk be. Megvan? Felfogtad? Ismételd el... ha tudsz egyáltalán beszélni.

– Kirándultunk, és valami mozgott – nyöszörögtem. Nehezemre esett kiejteni a szavakat, a nyelvem megduzzadt, valószínű a sokk miatt.

– Ügyes vagy, Gina. És a videóról, vagy Marosiról egy szót se. Meg fognak minket vágni, mert ez magánterület, és azt fogják mondani, hogy öngyilkosság, de nem baj, csak túl akarok lenni a kékek marhaságain. Csak válaszold azt, amit mondtam, és próbálj ijedtnek látszani, és megígérem, nem lesz semmi gond.

Úgy éreztem, ez utóbbi nem lesz nehéz.