Kezdhetném azzal, hogy mennyi idegeskedés származott abból, hogy Renjun nem talált vámpírruhát, de ez lényegtelen a történet szempontjából.

Az érdekes jelenetek mind a bulin zajlottak, amelyre ő is meg lett hívva haverja, Yukhei által.

— Ma este jól bebaszunk! — üdvözölte így a biciklivel érkezett vendéget a Frankeinsteinnek öltözött.

— Hogyne, te már az első pohártól. — Renjun kicsi, ám pimasz mosolyt villantott, mert nem igazán szeretett volna átmenni a mámor állapotába.

Csak jól akarta érezni magát és elfelejteni, hogy vérszívó jelmez helyett két szarvban, felcsatolt ördögfarokkal és egy műanyag vasvillával tekerte végig a várost, ehhez pedig nem kellett alkohol.

— Miről beszélsz? Jól bírom a piát — tiltakozott az idősebb és hadonászásából lehetett arra következtetni, hogy annak a bizonyos első pohárnak a fele már benne van.

— Akkor csak annyit kérek, hogy ne hozz olyan kínos helyzetbe, mint múltkor!

— Miről beszélsz? — dobta át kezét a barátján tudatlanságot álcázva.

— Lehánytad az egyik srác pólóját és utána még vitatkoztál is vele, hogy a hányásod útjába állt. Nekem kellett szétválasztanom titeket, mielőtt részeg bunyót csinálok, azaz egymáson hemperegtek a hányásodban.

— Az nem én voltam — ellenkezett változatlanul a nagyobb. Renjun megforgatta a szemét.

Önszántából felelősséget vállalt Yukheiért. Ez volt a másik oka, hogy nem ivott.

Renjun szívesen folytatta volna még az eszmecserét, amíg Yukhei be nem ismeri, hogy emlékszik, viszont amint átléptek a bejárati ajtón, a tompa morajlás, amit kint hallottak, a nyílászárón túl dobhártyaszaggató zenévé változott és csak ezt lehetett észlelni.

— Zaba a konyhában! Érezd jól magad! — üvöltötte Yukhei a fülébe, viszont még így is suttogásnak hatottak szavai.

Renjun biccentett, majd megindult. Sikeresen átlavírozott a táncolókon és bejutott az említett helyiségbe. Első intézkedésként becsukta az ajtót, hogy kicsit megzabolázza a hangos örvényt, aztán máris azt mérlegelte, hogy melyik finomságot kóstolja meg.

Az asztalon sorakozó italokra egy pillantást sem vetett. Nos, igen, az alkoholnak ellen tudott állni, azonban a mindenféle ropogtatnivalónak és édességnek annál kevésbé.

Vizsgálódása közepette észre sem vette, hogy a kinti hangulat zaja felerősödött pár másodpercre; valaki kinyitotta az ajtót, utána újra becsukta.

— Örülök, hogy itt vagy, és láthatlak. — Renjun az ismerős hangra lefagyott. — Még mindig nem veszed fel a telefont.

— Nem véletlenül. — A fiú elméjét számtalan édes, szerelmes emlék töltötte meg, hogy ezeket szétmarcangolja a szakítás múltbéli gondolata. Gyengének érezte magát a könnyektől, amik megindultak arcán.

— Nem tudsz megbocsájtani? — A zombi Mark egy lépéssel közelebb ment. Renjun tudta, hogy összetört szívét még mindig uralma alatt tartja az exe, de már nem a szeretet miatt.

— Nem könnyű — sóhajtotta fájdalmasan. Ezzel egy időben az ajtó ismét kinyílt, egy vörös hajkoronájú fiú dugta be a résen a fejét.

— Mark visszajössz?

— Gondold még át, Renjun. — Mark végszavaival egyetemben elhagyta a szobát, Renjun pedig egyedül békében sírhatott.

Ezt a találkozást el akarta kerülni, megtörténte után fogalma sem volt, mit tehetne elsorvadt kedvével. Amikor a tömött asztalra vezette tekintetét, igazán gyorsan meggyőzte magát, hogy a befolyásoltság az egyetlen mentőöv, hogy ne sírja át a partit, úgyhogy feltápászkodott, kibontott egy doboz sört és nekilátott ledönteni a torkán. A többi már ment magától.

Amikor meglátása szerint eléggé jól volt, elhagyta a konyhát, és elhatározta, hogy ő lesz a táncparkett ördöge. Ennek az lett a vége, hogy a dohányzóasztalra állva karaokézett.

A harmadik indok, hogy távol tartsa magát a tudatmódosítástól, hogy részegen kivetkőzött csendes, megfontolt valójából és hiperaktív lett.

Volt diszkó, éneklés, csakhogy a rémtörténetek mesélése előtt még tervben volt a kihagyhatatlan felelsz vagy mersz, amit Renjun mégis kihagyott, mert eszébe jutott, hogy a legutóbbi ilyenen sztriptízelnie kellett egy kaktusznak, szóval elvonult búvóhelyére, a konyhába.

Most viszont nem egyedül tartózkodott ott.

— Te is elszöktél a játék elől? — A fiú, mint ahogy Renjun féltékenyen megállapította, vámpírnak volt öltözve. Arca fehérre festve, fekete frufruja vörös kontaktlencsével ellátott szemébe lógott. Szája alá két fogat mázoltak.

— Hmm. Renjun vagyok — nyújtotta kezét az idegen felé.

— Jeno — biccentett, miközben elfogadta a kézrázás ajánlatát. A jelmezét annyira élethűvé tette, hogy még szürke műkörmöket is felrakott. — Amíg a többiek kint játszanak, mit csináljunk?

— Eszek és iszok, de te nyugodtan csinálj, amit akarsz.

— Az ivást nem ajánlom. Figyeltelek, és szerintem eléggé ki vagy már ütve. — Renjun meglepetten vonta fel szemöldökét, miután elfoglalta a konyhapultot azzal a céllal, hogy elfogyaszt egy zacskónyi ropit.

— Miért figyeltél?

— Akkor mi is felelsz vagy merszezünk? — Jeno villantott egy reménykedő félmosolyt.

— Csak felelések. Szóval?

— Láttam, hogy Mark bejött utánad ide, aztán sokkal később jöttél ki. Aggódtam. Mit csináltatok?

— Beszélgettünk. Honnan ismered Markot?

— A szobatársam egyik barátja. Néha felbukkan. Te ismered?

— Igen. Miért aggódtál?

— Nincs túl jó híre. — Renjun ajkai lebiggyedtek, szemei megteltek hűvös szomorúsággal. — Mi a baj?

Renjun elmondta az egészet. Hogy hogyan találkozott a fiúval, mi történt az első randin, milyen biztonságban érezte magát és, hogy mennyire szörnyű volt, amikor a boldogsága és a bizalma lerombolódott, mert megtudta, hogy Mark megcsalta a vörös hajú fiúval. Azt is hozzátette, hogy azóta a bocsánatáért esedezik, de ő képtelen elnézni a kihágást és fátylat borítani rá.

— Te vagy az áldozat, és mégis neked van bűntudatod. Szívás. — Jeno összefonta karjait és elgondolkodott, addig Renjun letörölte friss könnyeit. — Ezen csak egy dolog segíthet.

— Mi?

— A bosszú.

— Honnan tudod?

— Nekem is volt ilyen kapcsolatom. Hidd el, jót fog tenni. Maradj itt és ne csinálj semmit! — Jeno a sütőhöz hajolt, kinyitotta és egy tálcányi karamellás almát vett elő.

— Miért akarsz segíteni?

— Mert azzal, hogy elmondtad ezt, a társad lettem. — Renjunon látszott, hogy újabb kérdést akar feltenni. — Sietek vissza.

🎃🎃🎃

Jeno könnyen kiszúrta Markot, mert kevesen öltöztek hullának.

— Találtam karamellás almát, kérsz? — guggolt a fiú mellé. Igyekeznie kellett, hogy ne beszéljen haragosan hozzá.

— Ja, jól esne.

— Szedek ki, majd gyere a konyhába.

🎃🎃🎃

— Nem mondtam, hogy ne csinálj semmit? — Jeno gondterhelten szusszant, amikor észlelte, hogy Renjun egy szirupos almán nyammog.

— Egy részeg embernek ne ossz parancsokat! — vonta meg Renjun a vállát. — Most mi lesz?

— Először is félreteszed az almádat egy kis időre, utána felőlem az egész tálcát felfalhatod. — Renjun tekintete felcsillant az ötlettől.

Jeno hosszas keresést követően két tányért vett elő, az egyikre a Marknak szánt édességet, a másikra a Renjun által rágottat rakta.

— Hogyan tovább?

— Várunk.

— Avass be! Ez mégis az én bosszúm — kérlelte a fiút.

— Jogos. Ahhoz képest, hogy részeg vagy jól érvelsz. — Jeno mosolyogva lépett a változatlanul a konyhapulton ücsörgő elé.

— Kösz, de ez nem válasz.

— Ha Mark belép az ajtón meg foglak csókolni. Ez a terv.

— Jól hangzik. — Jeno kicsit hátrahőkölt Renjun reakciójától. — Tetszik ez a bosszú. Köszönöm, hogy segítesz.

— Semmiség. — És ekkor meghallotta a közeledő egyént. Ujjaival végigzongorázott Renjun combjain, végül a derekán állapodott meg. Nem is kellett kérnie, Renjun lejjebb hajolt, kezeit Jeno tarkóján kulcsolta össze, finoman simogatva az ott nőtt hajat.

— Kérlek, ne legyél durva! — suttogta vékony hangon.

— Ne félj! — Jeno megnyalta időközben kiszáradt száját, aztán megízlelte Renjunét, ami édes volt a karamellás almától. Még volt pár másodperc előnyük, addig apró puszikat nyomott Renjun orrára, arcára és állára, aki emiatt heherészni kezdett. Mikor Mark belépett, ismét Renjun ajkait ostromolta.

— Öhm...

— Odaraktam — hajolt el Jeno és megmutatta a tál pontos helyét. Renjun megszemlélte Mark meglepett arcát, és végre először képes volt a szemébe nézni, sőt, mosolyogni is rá.

Mark elmenetelét elégedett kuncogásuk kísérte. Renjun vállairól nagy teher szakadt le, felszabadult, és ezt nem az ivásnak, hanem Jenonak köszönhette.

Ahogy elkezdte őt nézni, s ahogy ezt Jeno viszonozta, elhalt a nevetés. Renjun felfelé görbülő ajkai elnyíltak, szíve szaporábban dobogott, a következő pillanatban meg Jenot húzta vissza magához, hogy folytassák a csókolózást, ezúttal nem a bosszú kedvéért, hanem mert ezt akarták.

woncon