Előszó

Köszönöm a testvéremnek hogy megvette az Evil within című játékot. Inspiráló volt! 

A hétfői aggodalmak 

A csengettyűk. Már megint....Halk hangjukat tova vitte a szél. És ahogyan ő balra pillantott nem látott mást csak a sötét erdőt. Igen, megint itt vagyok- gondolta magában. A köd miatt csak távolról látta, de megint ott állt ugyanabban az erdőben, ugyanabban a ködben, s ugyan azokkal a gondolataiban. Csak állt, magatehetetlenül s miközben tudatosult benne hogy ez egy álom minden erejével azon volt hogy magához térjen. És bár hiába volt teljesen tudatában mindannak ami körülötte volt, hiába tudta hogy csak egy álom, tudata mégsem volt felkészülve erre, s így nem tért magához. Az erdő sötét, őszi képe szinte magához ragadta.A falevelek recsegtek, ropogtak a szél pedig hidegen borzolta össze a haját Előre pillantott. Összehúzta magán a kabátját, bár feleslegesen hiszen már amúgy is bőrig ázott. Elől, valahol a távolban egy körhinta állt. A köd mögül halovány megvilágítása, mint útjelző úgy bukkant elő. Érintetlen s magányos képe csontig hatoló látvány maradt és mint egy állókép beleégett a retinájába. A csengettyűk a körhinta felől szóltak, bár ekkor már tudta hogy legszívesebben visszafordulna. Elfutni, olyan gyorsan és olyan messzire amennyire csak lehet. De nem tudott hova. Az erdő fenyegetően körbe ölelte őt, mintha nem lenne kiút, mintha soha nem akarná elengedni. És ahogyan lenézett az avarba látta hogy vér tapadt a csizmájára. Félelem fogta el, és lassan hátrálni kezdett, ereiben a vér mintha meghűlt volna.A körhinta pedig ugyanabban a pillanatban megállt. A csengettyűk halk visszhangja egyre hangosabban zengett és a nő megdermedve ácsorgott a hatalmas fekete fák között. Merre? Merre is mehetne? - Kétségbeesett gondolatait csak tetézte hogy valaki leszállt a körhintáról. A lépte dobogása kristálytisztán hallható volt, ahogyan a dohos fa alapzaton végig megy.  Az eső ekkor már nem esett, de Natalie nem látta még így sem hogy ki lehet ott. Túl sötét volt. A hold sápatag fénye alig érte el őket, a megkopasztott ágak eltakarták a tiszta, csillagos eget.  És igaz hogy nem látta, hogy ki áll ott, de nem is akarta. Abban a pillanatban veszélyben volt hogy megmoccant az a valami a körhintán. Natalie megfordult,futásnak indult volna, de a falevelek csúszósak, ragadósak voltak a vértől s így elesett. A földön puhán landolt, és az alak már majdnem ott volt mikor erőt vett magán. Tovább ment, tudta hogy muszáj. Mint egy beláthatatlan labirintus mindenhol fák magaslottak feléje. Futni kezdett teljes erejéből, hiszen ha megállítja az alak bármi megtörténhet. Talán megölheti... talán... inkább bele sem gondolt. Ahogyan balra fordult azonban megcsúszott és elesett, éppen rá valamire... vagy valakire.. Ahogyan négykézláb feleszmélt a sárban, akkor pillantotta meg a rideg testet. Nem látta az arcát, nem látott belőle szinte semmit sem. Hátra tántorodott, és bár már látott egypár holt testet ez most valamiért más volt. A hideg kéz érintését még mindig érezte a kezén. Ki volt ez? Nő vagy férfi? Ismerte vagy nem?... A gondolatok tengere elterelte a figyelmét a csengettyűkről. Fiatal volt vagy öreg?.. Vajon jó élete volt?  Natalie csak ült. Ült a sárban, ült a bűntudatában. Tudta hogy fel kell állnia, hagynia kell a holtat ott ahol van, és ő nem tehet érte semmit sem. Pedig orvos volt. Nem olyan mezei, körzeti orvos, mint bárki más, hanem a lehető legprofibb, legjobb orvos.... és most csak gyengén azon kapta magát hogy a sártól és vértől koszosan elmélkedik az életről tehetetlenül. Hirtelen csönd lett, és azon kapta magát hogy a körhinta visszhangját se hallja már.Nem, a hangok eltűntek de a tekintetek nem. Érezte hogy nézi valaki, áthatóan,mereven.Felpillantott és akkor látta a holt testet ahogyan őt bámulja....

================================================================================

Csapkodva felült. A szobában sötét volt, ő pedig az ágyában feküdt. Szíve a torkában  dobogott. Álmok, rémálmok már megint, sokadjára ugyan az. Natalie egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát és nem is moccant meg sokáig. Csak ült az ágya szélén és megpróbált semmire sem gondolni. Se az álomra, se másra... de mégis, az arctalan, üvegszemű hulla képe időről-időre eszébe jutott. Az álmok már két hete folyamatosan gyötörték. Olyan volt mintha soha nem akarna véget érni ez a korszak számára, pedig csak egy beteget vesztett. Egyetlen egyet. Tudta hogy műhiba volt, hogy nem lett volna szabad megtörténnie, de mégis megtörtént és ő ugyan olyan tehetetlen volt mint az álmában amikor csak ült a földön. Connor Byrne. Így hívták a betegét. Megígérte neki hogy nem lesz baj, hogy ez csak egy rutin műtét lesz. És hogy másnapra hazamehet... és Connor másnap meghalt. Egy elnézés, ennyi kellett csak hogy összekeverjen egy adag gyógyszert egy másikkal. Aztán bumm... egy világ omlott össze őbenne amikor az a kölyök meghalt. Csak 18 éves volt. Előtte lehetett volna még az élet. És ő, Dr Natalie Conaway tehetett róla. A nap minden percében ezt érezte. Szinten minden órában, minden pillanatban a fiatal, szőke fiú utolsó pillantása volt a fejében. Amikor becsukta a szemét látta. Megbocsájtó volt,nyugodt, de mégis meglepett.A nő sóhajtott egyet majd felállt, és kiment egy kis vízért. Nem állhat meg az élet- gondolta magában - még így sem. Két hete már nem dolgozott a kórházban. Felmondott, és új munka után nézett. De valahogy semmi sem volt jó neki. Nem találta a helyét a világban...a sötét konyha ablakán keresztül most a csillagokat nézte. S amint bevette a negyedik altatóját aznap megint minden távolodott tőle. Leült a széles ablakpárkányra, hátát a falnak döntötte, és az ápoló munkára gondolt...nem akarta elvállalni, hisz ő nem ápoló hanem orvos volt. De mégis..ugyanakkor mégis ha nem vállalja el, nem lesz miből állnia a számlákat. Aztán vett egy mély lélegzetet. 

Lesz ami lesz-fűzte hozzá háborgó gondolataihoz- holnap úgyis eljön Maddison és elmesél mindent amit tudnia kell... ezzel most nem kell foglalkoznia.. de még... mégis elfogták őt a hétfői aggodalmak...