- Noah James Cambern

Iris. Az az Iris, aki csak úgy felbukkant egy pénteki napon az életemben most nyugodtan ücsörgött Yu Ling karosszékében és ártatlan barna szemeivel engem méregetett. Ujjai az ölében hevertek, míg tépett fürtjei a vállait súrolták. A lány kíváncsian figyelt, nem feledkeztem meg arról sem, hogy a három testvér tökéletesen egyszerre kapta rám a tekintetét a belépőm után.

Ming, aki valamiért a földön ücsörgött kuncogva összefűzte az ujjait az ölében.

- Noah! – tapsikolva figyelte azt, hogyan lépkedek egyre beljebb. – Hát nem megmondtam, hogy ma még látjuk itt?

Ling csettintett.

Úgy tettek, mintha nem éppen az előbb rontottam volna be a házukba. Mintha nem lett volna meglepő az, hogy Iris a kék karosszékben üldögél, és az, hogy én csak úgy a semmiből előkerültem. Ez a három ikerpár képes volt kiakasztani és megnyugtatni is egyben. Kezdtem végre elhinni, hogy rátaláltam az én embereimre.

Az autó kulcsokat a zsebeimbe süllyesztettem és némán figyeltem a diskurziót, amit ez a három nő csupán a tekintetével elvégzett. Eközben félszememet Irison legeltettem. A lány csak ült és bámult. El sem rejtette, hogy már többször is végigmért, de nem úgy mint akinek bejönnék. Volt valami azokban a kávébarna szemekben. Kíváncsiság? Félelem? És még több kíváncsiság? Nevetni akartam az egész helyzeten. Olyan abszurd volt mégis helyénvaló.

- Itt van a nőszirmod! – kurjantotta Ming.

Iris megforgatta a szemét, majd elfogadta a felé nyújtott csészét, a gőzből ítélve valami tea lehetett. A lány cseresznye színű ajkaihoz illesztette a poharat és óvatosan kortyolgatni kezdte az italt. Ling elismerően nézett Mingre.

- Nos végre valakinek ízlik a teád.

Tu halkan felnevetett, de eközben egy pillanatra sem hagyta abba a tevékenykedést. Tekintetével rabul ejtette a bútorokat és összevont szemöldökkel gyilkolta a menekülő porszemcséket.

- Megválaszolnák végre a kérdésemet?

Tu dünnyögve rázta a fejét, rövid tincsei követték lendületes mozdulatait. Iris, aki eddig nyugodtan iszogatta a teáját érdeklődve hegyezni kezdte a fülét. Szánalmas színész volt.

- Ahogy a nősziromnak mondtam mi nem azzal foglalkozunk, hogy választ adjunk a kérdésekre, mi csak a megoldás felé terelgetünk benneteket – mosolygott. Hátradőlt és elterült a szőnyegen.

- Ming az isten áldjon meg, épp most akartam felporszívózni!

De senki sem hallotta meg. Engem pedig felcseszett a sok levegőben repdeső kérdés.

- Egész életemen keresztül a választ kerestem, maguk tudják de képtelenek elmondani? Ezért fizetek én maguknak? Hogy „elterelgessenek" a válasz felé, mint valami hülye birkát? – ujjaim ökölbe szorultak. Ling helyet foglalt az egyik babzsákon. A ventilátor, ami a plafonon lógott a rengeteg fűszernövénnyel együtt, hirtelen lefulladt.

- Minőségi – dünnyögte Tu.

Ling eközben mereven méregetett. Végigmért. Rengetegszer és egyre jobban összeszűkült a tekintete. Csak figyelt és az ujjaival apró köröket írt le a poros levegőben. Olyan misztikus hangulat uralkodott a nappaliban. A lassan felrebbenő porszemcsék, a ventilátor halk zümmögése, a kintről alig-alig beszűrődő autók moraja. A lágy esésű fény, az illatos gyógynövények minden hozzájárult ahhoz, hogy kirázzon a hideg és csak figyeljem a nőt, aki szakadatlanul írogatta a levegőbe azokat a fránya köröket.

Csend.

- Mágus vagy – Ming hangja halk volt. Egészen nem olyan, mint eddig. Nem volt benne semmilyen életkedv, vidámság. Kihűlt és nyers volt. – Mert megoldod a problémádat.

Tu nevetni kezdett.

Csak figyeltem a három nőt, aki tudta a megoldást, akik képesek lettek volna visszaküldeni a saját koromba, megválaszolni a kérdéseimet és nyugodt életet biztosítani számomra. De nem. Eltitkolták és gúnyt űztek belőlem.

Nem bírtam tovább, hitetlenül megráztam a fejemet. De bennem minden összedőlt. A reményem, a hitem. A csalódottság mellett haragot éreztem. Az ereimben bugyogó vérem forrását, ahogy lassan átmelegítette az egész testemet és egy kellemes eufóriát biztosított nekem.

Megfordultam és mielőtt tönkre tehettem volna egy családot kivágtattam.

Egyedül akartam lenni.

Messze a gondolatoktól. Elbújni, menekülni a saját árnyékom elől.

A sötét lépcsőház megint fakó volt, körül se nézve vágtattam le, arrébb löktem a befelé furakodó embereket, nem érdekeltek a visító gyerekek, a méltatlan szülők. Tekintetemmel a fekete Suzukit figyeltem.

Elmenekülni.

- Noah? – És a hangot apró ujjak követték, melyek az alkaromat megragadva maguk felé fordítottak. Azonnal eleresztett és a füle mögé tűrte azt a fránya tincset, ami amúgy sem maradt volna ott.

- Miért birizgálod mindig a hajadat?

- Mert idegesítő. – Egyszerű válasz. Nem volt bonyolult. Egyszerűen idegesítette.

- Akkor miért nem vágod le?

- Hova vágjam még! – csattant fel a zsebeibe tűrve az ujjait. Száraz ajkait megnedvesítette a nyelvével. – Figyelj Noah...

- Mond meg Iris mit akarsz tőlem? – meg sem akartam várni, hogy befejezze a mondatot. Nem akartam, hogy egy újabb ember legyen részese a pocsék életemnek így is elegendő volt Daniel és Lisa, akik pofátlanul belefolytak a mindennapjaimba.

Iris bamba képpel bámult. Újból a füle mögé tűrte a hajtincset, ami szokásához híven egy másodpercig sem tudott ott maradni. Már azon voltam, hogy levágom azt a fürtöt.

- Nem tudom.

- Akkor kérlek tegyél meg nekem egy szívességet és ne is folyj bele az életembe!

- Kíváncsi vagyok rád! – kiáltotta utánam, mikor már megfordultam és az autóm felé baktattam. – Valamiért úgy érzem, hogy meg kell ismernelek.

Talán ő lenne az az Iris?

- Kiábrándítalak, egyáltalán nem vagyok érdekes.

Már kitártam az ajtót. Figyeltem, ahogy az autóban felforrósodott levegő lassan kiáramlik és egy sokkal forróbb levegő veszi át a helyét. Lustán megfordultam. Iris a csuklóján lévő pántot birizgálta, keresztbe vetette a lábait. Olyan vékony volt. Olyan törékeny. De azokban a barna szemekben minden volt csak gyengeség nem. Csupa ellentét és kitartás ölelte körbe a lányt.

Olyan volt, mint egy nyitott könyv, nem voltak sok titkai. Egyszerű volt mégis bonyolult. Mint egy labirintus. Azt hiszed könnyen kijuthatsz, azt hiszed, hogy jó felé mész, de a végén már csak a sövényt látod a kijárat elveszett a szemed elől.

- Miért vagy ennyire tolakodó? – sóhajtottam.

A lány felkapta a fejét és összevonta torzonborz szemöldökét. Megforgatta a szemeit és közelebb lépett.

- Inkább te miért vagy ennyire zárkózott. Figyelj elhiszem, hogy különös számodra az, hogy egy idegen lány zaklat, de kérlek ne taszíts el. Kíváncsivá tettél. – Beletúrt a hajába, majd egyik lábáról a másikra áthelyezve a testsúlyát egyszerűen megfordult. Magasabb volt, mint a mostani lányok nagy része, hosszú lábak. A hosszú lábairól eszembe jutott a szőke pasija. Csak figyeltem a lányt, aki szándékosan lassan ment, abban reménykedett, hogy megszólítom.

Megráztam a fejemet.

Mindenre szükségem volt de egy újabb problémára nem. Miért avatkozzak bele ennek a lánynak a dolgába? Egyszerűen kíváncsi. Semmi több.

Iris hátranézett. Tekintetünk találkozott. Kávébarna, örvénylő szempár. Aranyos mosolyra görbítette az ajkait. Talán azt hitte megtörtem és végre behálózhat, de én nem értem rá arra, hogy vele legyek. Egy fontos ügyem volt. Egy megoldatlan rejtély. Csak rám várt, egyedül kezdtem el, egyedül is kellett befejeznem.

Beszálltam az autóba és nem figyelve a csalódott sóhajra elhajtottam a kínai negyedből. Pontosan elegendő dolog történt velem egy nap alatt.

. . .

Riverdale.

Chicago legszegényebb része. Tele prostikkal, fölöslegesen kóválygó fekete és mexikói alakokkal, akik az övüket igazgatva csoportosultak bandákba. A felhajtónkon álltam. Tekintetemmel a szomszédos családban füvet nyíró mexikói srácra tereltem. Félmeztelenül vonszolta a gépet, ami halkan pöfögve teljesítette a feladatát. A verandán a srác anyja ült, kezében egy újsággal, míg a fehér műanyag asztalon egy száradt virágcsokor állt. A nő haja ősz volt, egy laza kontyban állt a fején.

Rádőlt az asztalra és figyelte a fiát, aki unottan nyírta a füvet, de félszemmel az utca végén álló romos furgont nézte. A haverjai messze a háztól várták a fiút. Innen nézve az anyának talán nem tűnt fel, hogy a szorgos gyereke nem csak a barátaival akar lógni, hanem a közeli banda részesévé akar válni. Minden itt kezdődött.

A srác gyorsan végzett a munkával, felkapta magára fehér trikóját és az anyja arcára helyezett egy aprócska csókot. Nevetve szaladt az utca végén álló furgonhoz, ahol a haverjai hangosan nevetve pacsiztak le vele. A nő nem volt hülye, zokogva összegörnyedt az asztalon és hagyta, hogy a fiát elragadja az alvilág.

Már évek óta figyeltem a családjukat. A cseperedő kislányt, aki mosolyogva figyelte fivérének barátait. A lány még naiv volt és fiatal, az idősebb bandatagok könnyedén behálózták az agyát.

Így ment tönkre a családjuk. Riverdale nem a legszebb környék volt. Csak azok a családok költöztek ide, akiknek tényleg nem volt más választásuk. Alkoholisták, állás vesztett családok, bevándorlók, árvák. Ez volt Chicago pokla.

Jane átvágott a száraz gyepen és kopogtatva pillantott be. Nem volt az autóban semmi. Semmi érdemleges.

- Megmondanád, hogy mikor akarsz munka után nézni? – Fojtott hangja átszűrődött az üvegen. Egyre idegesebben kopogtatott. – Az átkozott életbe Noah! Mikor? Mikor mozdítod meg magadat és segítesz nekem? Nem azt volt, hogy ma munka után nézel?

A szomszéd verandáján ücsörgő nő Jane-re nézett. Csalódottan nézett a Suzukira. Azaz rám, majd belépett a házba.

- Noah nyisd már ki az ajtókat!

Nem figyeltem rá.

Nem akartam rá figyelni.

- Ha ezt folytatni fogod kénytelen leszek elküldeni téged a házból! – kiáltotta ingerülten és beviharzott a házba.

Nem bírt érdekelni az sem, hogy elküld.

Minden tönkre ment, mikor elküldtek Yorkból. Minden szétomlott. A mamát akartam, jane-t és Mary-t. A régi életemet.

...

A vacsoraasztalnál Jane rám se bírt nézni. A konyhapultot törölgette, míg én a számba tömtem a salátát. Végül megfordult.

- Noah beszélnünk kell.

Nem figyeltem, tovább ettem, mintha meg sem hallottam volna a szavait. A lány elvesztette a türelmét, felemelte a hangját és az asztalra csapta a rongyot. Hirtelen lett számomra világos, hogy Jane elvesztette a türelmét.

- Azt hiszed Noah Cambern, hogy nekem nem nehéz? Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen árva ebben a kibaszott házban, hogy engem nem hagytak ugyanúgy a pokolban a szüleim? Az átkozott életbe! – ordította. – Mikor apukámat és a nővéremet baleset érte anyukám nem bírt tovább létezni. Tönkre vágott mindent, engem és az öcsémet is, aki alig volt négyéves. Érted Noah? Kurvára négyéves volt! Anyám inni kezdett és drogozni, vert minket. Egy nap annyira megverte az öcsémet, hogy korházba került, ártatlanul annyit mondott, hogy „szegénykém leesett a lépcsőn". – Ennél a pontnál elcsuklott a hangja. – Másnap árvaházba dobott, az öcsém még aznap éjjel meghalt. – Még mindig próbáltam nem a szavaira koncentrálni és tovább enni. A falatok egyre nehezebben gurultak le a torkomon. Jane kiakadt. Őrjöngve ragadta meg a hajamat és arcon vágott. Zokogott, sírt. Tönkrement. – Az öcsémet Noah-nak hívták és meghalt! Mikor megláttalak az utcán ő jutott eszembe, mert ugyanúgy nézett ki mint te, te átkozott! – Még egyszer arcon vágott és tépte a hajamat. – Ma viszont megbántam, hogy megálltam azon az átkozott utcán, hogy megnézzem azt a mérgezett gyereket! Meg kellett volna halnod!

A szavak a torkán akadtak. Megkövültem. Éreztem, hogy a szívemet darabokra szakítják, hogy lelkem még inkább elsötétül.

Eltaszítottam magamtól Jane-t.

- Tudom, hogy meg kellett volna halnom.

Nem fejeztem ki semmit. Megfordultam és összegörnyedt vállal a szobám négy fala közé bújtam.

Meg akartam halni. 

Itt is vagyok.

Nagyon sajnálom a késést és remélem, hogy azért maradt néhány kedves olvasó, aki velem maradt még így is, hogy alig jönnek fejezetek!

De nagyon kérlek titeket, hogyha elolvastátok hagyjatok valamiféle nyomot magatok után, mert most nagyon fontos a visszajelzés! :)

Köszönöm a türelmet

Puszi Kira!