- Iris Marva Baum

Telefonommal a kezembe huppantam le egy kávézóban. Semmi kedvem sem volt ma egy nyüzsgős Chicagohoz tehát egy eldugottabb helyre ültem be. A napsugarak ezúttal elrejtőztek a vastag felhők mögött, de forróságát még így is érezni lehetett.

Letöröltem a homlokomhoz ragadó izzadság cseppet és belekortyoltam a hűs limonádémba. Azonnal éreztem a hatását felfrissülve kortyolgattam tovább míg szemeimmel a pult mögött serénykedő pincért figyeltem. Tekintete a kezében tartott kávéra összpontosult, ajkait összeszorítva öntötte bele a tejszínt. Végül büszke tekintete összetalálkozott az enyémmel. Egy halvány vigyor mellett vissza is fordultam a telefonomhoz.

A bejárati ajtó előtt lógó csengő folyamatosan csilingelt, az óra 9 órát mutatott. Kaori 20 percet késett. Barátnőm sosem volt pontos, általában ő volt az a személy, aki mindig késve esett be az órákra. Ezt a tanároknál egy bájos mosollyal próbálta elfeledtetni, de a felnőttek átlátva rajta egymás után halmozták az igazolatlan órákat.

Az ajtó újból csilingelt. Unottan felpillantottam. Kaori megigazította fekete keretes szemüvegét és füstös szemeivel az asztalomat kutatta. Egy egyszerű fekete rövid gatya és egy fehér póló volt rajta, mégis gyönyörűnek hatott. A pultos srác szemei is megakadtak rajta.

- Bocsi – huppant le elém Kaori és az itallapot a kezébe véve azonnal lapozgatni kezdte. Mintha annyira elgondolkozott volna azon, hogy mit válasszon. Mivel laktóz érzékeny volt mellőznie kellett a tejes italokat. Végül egy eszpresszót rendelt magának, mint minden egyes alkalommal.

Kaori sosem nőtte ki ezt a tulajdonságát. Szeretett tökéletesnek tűnni, szeretett fontoskodni és szerette, hogyha minden szempár ráragad. Ezt egy egyszerű mosollyal el is tudta érni.

- Tudod mi történt velem ma reggel? Nyugodtan megyek át az úton, amikor egy tetves fekete Suzuki éppen a belemen akart átgázolni – méltatlankodva megigazította a szemüvegét. – Annyira elegem van ezekből a felelőtlen emberekből és ha láttad volna ki ül benne! Egy fiatal srác, érted?

Szórakozottan szürcsöltem míg barátnőm ki nem őrjöngte magát. Könnyen fel lehetett húzni. A legapróbb hiba is szemet szúrt neki. Hajszolta az elérhetetlen tökéletességet, és nem csak magánál.

- Hogy-hogy szemüveg? Csak nem elfelejtetted, hogy elígérted magadat nekem?

Kaori fészkelődve pillantott fel a pincérre, aki elhagyva eddigi helyét egy csábos mosolyt lövellt barátnőm felé. A lány észre se véve a gyenge próbálokozást megköszönte az italát, majd a szájába kapta a kávé mellé adott csokiba mártott sütit.

- Téged nem lehet elfeledni – legyintett. A fiú után nézett, majd előre dőlt. – Láttad azt a srácot?

És témánál is voltunk.

- Igen?

- Láttad milyen cuki volt? – kuncogott fel és kortyolgatni kezdte a kávéját. – Egy estére felvinném magamhoz.

- Mit szól majd ehhez anyukád? – kanalaztam ki a limonádé alján összegyűlt gyümölcsöket.

Kaori arcáról le is olvadt a vigyor. – Baszki tegnap egy srácnál aludtam. Mikor haza értem anyukám majd' leharapta a fejemet.

Hangja végül elveszett a monoton csengésben, a kintről beszűrődő autók zsivajában és úgy általánosságban abba a hatalmas búgó masszában. Ajkai kecsesen mozogtak, tekintete a közre fogta az enyémet és elmesélte azt a történetet, amit már kis milliószor hallottam. Mikor végzett kiitta az utolsó kortyot a csészéjéből. Megragadta a kezemet és a nyüzsgő városba hurcolt.

De ahelyett, hogy a belvárosba cipelt volna elmentünk hozzájuk. A kínai negyed mindig is az egyik legkedveltebb helyem volt az egész városban. Maga a hangulat, a sokszor felbukkanó narancsos, vörös árnyalat. Imádtam minden szegletét, a különös betűkkel díszített házaktól egészen a macskaköves járdáig.

Kaori néha odaintett egy-egy hatalmas zsákkal megrakodott néninek. Végül elértük a célunkat. Egy háromemeletes téglaépület; azaz Kaori otthona. A bejárathoz vezető lépcsőn ott ült a vörös hajú Peter, aki mint mindig most egy elszívott cigarettával játszadozott. Vörös fürtjei az arcába lógtak. Szakállát vakargatva dobta le a földre a csikket, majd lassan felpillantott ránk. Arca azonnal felderült és egy pajzán vigyor mellett fel is pattant eddigi helyéről. Letörölte a seggéhez ragadt koszt, majd nyugodtan megindult felénk.

- Istenem miért teszed ezt velem? – nyögött fel Kaori.

Peter a Yu családból származott, aminek ajtaja pont Kaori lakásával volt szemben. A nők különös „spirituális" erővel bírtak, vagyis egyesek ezt pletykálták. Látóknak nevezték magukat.

- Hölgyeim! – Büdös, mosatlan leheletét méterekről is érezni lehetett. Kaori az orrához kapott.

- Takarodj az útból – sziszegte barátnőm.

- Na de Kong kisasszony!

Halkan felkuncogtam, de barátnőm azonnal elhallgattatott egy gyilkos pillantás mellett.

- Ha még egyszer hozzám mersz szólni letépem a tökeidet – morrant fel és elindult a bejárat felé. Peter még utánunk szólt.

- Minden vágyam, hogy hozzáérj a tökeimhez!

Kaori felmutatta a középső ujját belőlem pedig kitört a röhögés. De mindez egy pillanat alatt bennem rekedt. Kaori hosszas sopánkodásba kezdett ám az én tekintetem csupán azt a fiút tartották fogva, aki gyors léptekkel szaladt le a lépcsőn.

Barna haja szanaszét volt túrva, a göndör fürtök aranyos kis csavarokba álltak a tarkójánál, ujjait a zsebeibe süllyesztve haladt el mellettünk. Arca feszélyezett volt, talán komoly.

- Noah?

A fiú kérdőn meredt rám. Nem hittem volna azt, hogy fel sem ismer. De a homályos szemek ezt üzenték felém. Csupa hatalmas kérdőjel. Kaori abbahagyta a fecsegést, az ajkai elé kapta a tenyerét.

- Szent szar! Te akartál elütni ma reggel!

Noah Kaorit sem ismerte fel, apró lépések mellett közelítette meg az ajtót.

- Aha, értem – bólogatott.

- Iris vagyok!

Pillantása rám ugrott. – Tényleg. – Mindezt egy meggyőző fapofával mondta, hangja nem változott meg, ahogy a testtartása sem. Unottan meredt két lányra.

- Még bocsánatot sem kérsz? – kiáltott fel barátnőm majd a levegőbe szippantva azonnal elfintorodott. – Végül is másra amúgy se tudnak tanítani azok az üresfejű „látók".

Noah összeszorította az ajkait majd megfordulva kilépett az ajtón. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. Éreztem, hogy nem szabad.

- Noah! – siettem ki az ajtón arrébb lökve a befelé furakodó Petert, de a srác ment tovább mintha meg sem hallotta volna a hangomat. Kezdett felmenni bennem a pumpa. Ez a srác képes volt puszta jelenlétével felhergelni az idegeimet. – Noah Cambern!

- Honnan tudod a nevemet?

Szörnyen gyorsan fordult meg. Észre se vettem és sötét fekete szemei már az enyémekbe mélyedtek. Csupa kérdés és titok. Sötét volt maga a fiú is.

- Mert már találkoztunk – csattantam fel. Összefontam a mellem alatt a karomat, egy rövid tincs a szemeim elé furakodott. – Komolyan nem emlékszel vagy csak hülyének tetteted magadat?

Noah kihúzta a zsebeiből az ujjait, a fürtjeibe túrva nézett végig rajtam. Tekintete egy pillanat alatt világosodott meg, majd újból elkomorult.

- A csaj a Scooterből.

- Pontosan! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, de a következő lépése végleg elpattintotta az idegeimet. Noah egyszerűen megfordult és a fekete Suzukihoz szaladt. Mintha én ott sem lettem volna, mintha nem beszéltem volna hozzá. Seggfej. – Nem zavar, hogy hozzád beszélek?

- Nem – jött a válasz miután kinyitotta az autó ajtaját. – Figyelj mit akarsz tőlem?

A baj ott kezdődött, hogy én sem tudtam mit akarok tőle. Egyszerűen azok a szénfekete szemek, maga a fiú túlontúl ismerősnek tűnt. A monogramja. Az álmomban szereplő valami ő volt. És azok után, hogy 10 éves koromban róla álmodtam, hagyjam, hogy kicsússzon az ujjaim közül? Soha. Ki akartam deríteni, hogy ki ő. Hogy miért olyan furcsa érzés mellette lenni. Miért olyan titokzatos.

Mivel kérdésére nem feleltem és csak bamba képpel bámultam ezért egy dünnyögés mellett az orromra csapta az ajtót. Ijedten szaladtam az üveghez, de a fiú egy pillantásra sem méltatott. Ujjait a sebváltóra fűzve egy gúnyos kacsintás mellett el is hajtott.

Ha nem lettem volna kíváncsi, hogy ki is ő valójában egyszerűen hagytam volna a fenébe. De még mindig előttem derengett az a homályos kép, amit még anno 10 évesen láttam.

Hosszú perceken keresztül figyeltem a nyüzsgő utat és azt az üres parkoló részt, ahol nem rég még Noah fekete Suzukija parkolt.

- Iris! – Kaori összevont szemöldökkel állt meg mellettem. – Megmagyaráznád ezt az egészet? Egyáltalán miért barátkozol egy gyilkossal?

Megforgattam a szemeimet és elszakadtam a fekete vonalaktól, amit még a Suzuki hagyott maga mögött.

- Egy srác...

- Tudtommal te halálosan szerelmes vagy Calebbe – kuncogott fel. Átkarolta a vállamat. -, másrészt Caleb tízezer-milliószor helyesebb, mint ez a csonti.

Hangosan nevettem, hirtelen el is felejtettem Noah-t, azokat a szénfekete íriszeket és azt a fránya fekete Suzukit. Csupán hallgattam Kaori véget nem érő fecsegését. Igazán jól esett elereszteni a kételyeket.

Kaori a kulcsival bajlódott mikor a 3-as ajtó hirtelen kitárult és egy hippi ruhába bujtatott nő lépett ki onnan. Erős fűszernövény illatot bocsátva az egész sötét lépcsőházba. A nő mosolyogva libbent ki. Ruhája láthatatlanul fodrozódott mozdulatai körül és egy meggyőző mosollyal az ajkain sepregette a bejárat előtt összegyűlt koszt. Mozgása lassú volt és kecses, nem járt inkább repült abban a puha anyagú ruhában. Hosszú, ősz haja a derekát verdeste.

Összességében megragadó látvány volt.

- Szervusztok! – az arcára írt nyugodt kifejezés mosolygásra késztetett. – Yu Ling vagyok!

- Iris...

- Senki sem kíváncsi a pénzsóvár trükkjeire Lotta! – kiáltott rá Kaori. – Menjen és ámítson másokat!

Ling meg sem hallva a felé irányuló goromba szavakat mosolyogva figyelt engem.

- Iris? – csilingelte megnyerő, édes hangján. Bólintottam. – Szép név, ahogy te magad vagy, kedvesem.

- Köszönöm – vigyorodtam el és követtem barátnőmet a szűkös kis házukba.

Amint becsukódott az ajtó nekem rontott.

- Ugye eszedben sem volt ezekhez az üresfejű libákhoz jönni! Láttad mit tettek a te Noah-dal!

- Kaori? – Barátnőm nagymamája kíváncsian dugta ki a fejét a fal mögül. Egy nagy szekrény elé helyeztük a cipőinket majd elindultunk a konyhába, ami pontosan a bejárat mellett volt. A műanyag asztalra egy kék virágos terítőt fektettek, amin egy aranyos kínai teáskészlet volt. Az apró porcelán poharakban ott gőzölgött az aranyszínű nedű. Összefutott a számban a nyál.

- Szervusz mama – unottan ült le az egyik székre.

- Megmondtam, hogy ne mondj semmi rosszat a Látókról! – mormogta egy bájos mosoly mellett. A cél az volt, hogy kis diskurálásukat ne halljam meg.

Tekintetemet színpadiasan a teára fordítottam és egy kis poharat elcsenve az ajkaimhoz illesztettem. Közben félfüllel figyeltem a beszélgetést.

Kaori mamája megszállottja volt a jósoknak, egykoron ő is az volt, de az idő elteltével mikor hozzáment az egyik pácienséhez minden fenekestől megfordult. A férfi kiszakította a nőt a jós életből és egy egyszerű kínai nővé varázsolta, aki gyönyörű gyermekeket nemz és egy egyszerű munka mellett eltartja a családot. A nő már öreg volt és emlékezete lassan elhagyta, Kaori anyja a jóslást vádolta emiatt. Kaori úgy nevelkedett, hogy gyűlölje a spirituális, misztikus dolgokat. Vele együtt belém is vertek egy kicsit ebből, ám bennem annyi maradt meg, hogy mind ez egy jól felépített trükk. Nem hittem a mágiában, mégis rabul ejtett.

A nő megfordult és elindult a tűzhely felé, felhelyezte a teavizet.

- Mama már csináltál három kancsó teát! – szuszogta Kaori.

A nő pirulva fordult meg.

- Ó hát persze! – kuncogott. Leült mellénk és ő is a szájához emelt egy illatos jázminos teát.

...

Mikor kiléptem az ajtón Ling még mindig sepregetett. Kakukkfű és rozmaring illata volt. A kis lakásból egy gyenge leves szag is áradozott. Óvatosan köszöntem a nőnek, aki felkapva a fejét abba is hagyta a munkáját.

A csípőjére fűzte hosszú művészujjait, elmosolyodott. A pislákoló fényben ez a mosoly veszélyesnek mégis nyugodtnak hatott. Két véglet között pattogott.

- Áh Iris! – most már a szemei és a hangja is mosolygott. – Téged vártalak! Nem ismered véletlenül Noah Cambernt?

Jó szöveg volt. Azt akarta, hogy valamivel megragadja a figyelmemet. Bólintottam. Csettintett a nyelvével.

- Tudtam – nevetett fel majd elindult a lakása felé. – Nyugodtan gyere be.

Éreztem, hogy Kaori figyel az ajtón túlról, de hirtelen fellángolt bennem a kíváncsiság így elindultam utána. A ház zsúfolt volt, lélegezni sem adott elég helyet. Amint beléptem két nő azonnal felém kapta a tekintetét.

A rövid hajú nő megforgatta a szemét és abbahagyta a portörlést. Feszengve húztam össze magamat, zavarban voltam a kíváncsi tekintetek miatt. Arrébb akartam állni, de inkább maradtam helyemen mert kitudja milyen „varázs" tárgyba ütköztem volna. Tehát szerencsétlenül kapkodtam a tekintetemet a három nő között, akik szavak nélkül kommunikáltak. Mindig is meg akartam tanulni ezt, de Edgar túlságosan imádott beszélni ahhoz, hogy gyakorolhassam vele ezt a testvéri beszédformát.

- Nézzenek oda! Itt is van a mi kis nőszirmunk – csilingelte az egyik vörös hajú. Ruhája meglibbent körülötte.

- Iris – segítettem ki.

Felkacagott. Ez a nevetés segített abban, hogy ujjaimmal ne fojtogassam magamat, a testem mellé helyeztem a kezeimet és tovább ácsorogtam. A rövid hajú megrázta a fejét és tovább porolgatott.

- Tu, mutass egy kis tiszteletet! – A vörös hajú a derekára simította az ujjait. A rövid hajú megrázta a fejét.

- Ne mond, hogy nem izgat téged az idő megfejthetetlen keringése, csak figyeld meg őket!

Mind a hárman elemezgetni kezdtek. Szemöldököm összeugrott, a kakukkfű illat intenzíven áramlott a konyhából majd megszólalt a teafőző kanna ismerős fütyülése. A vörös ujjongva sietett a konyhába, halk dudorászás mellett készítette el a teát, ami édes rózsaillatot árasztott magából. Egy törékeny csészébe öntötte a rózsaszín nedűt, csintalan mosollyal ugrándozott elém.

- Virágot a virágnak.

Felkuncogtam és elvettem a forró csészét. Az ajkaimhoz illesztettem és kortyolni kezdtem, egészen nem foglalkoztatott az, hogy ezek a nők idegenek számomra és bármilyen mérget pakolhattak a teámba. De a tudat, hogy Noah alig pár órája még itt volt megnyugtatott, ha őt nem gyilkolták meg engem miért ölnének meg?

Gyorsan elfogyasztottam a teát, éreztem, hogy sejtjeim ellazulnak egy pillanatra elfogott a páni félelem, hogy mégis megmérgeztek, ám a rövid hajú most először mosolyodott el. Éles és sebzett volt a gesztus mégis ez jelentette a legtöbbet.

- A rózsa segít ellazulni – az éjjeliszekrényről tovább haladt az ablakpárkányra, majd a koszos rongyot a szappanos vízbe mártva újból törölgetni kezdte a bútorokat. – Én Tu vagyok. Linget ismered, az aki a teát adta: Ming.

Bólintottam. Ling egy fotelba vezetett, közben valami idegen nyelven motyorászott, gondoltam kínai lehetett. Mikor felnézett megigazította hosszú fehér hajkoronáját majd gyors és apró léptekkel menetelt a konyhába.

- Mióta ismered Noah-t? – Ming a földre ült, pontosabban a vörös szőnyegre, amin apró kék foltok tűntek fel. Nem tudom, hogy ezt eleve így vették vagy a testvérek díszítették tovább az amúgy egynemű textilt.

Tu megrázta a fejét. – Ming ne legyél amatőr! – A vízbe mártotta a poros rongyot, kicsavarta és csendben folytatta a munkáját. – Az auráját figyeld – sziszegte halkan.

Ming tekintete egy pillanatra megfakult. Ling egy újabb csésze teát dugott az orrom alá.

- Nyugodj meg, csak próbál megfejteni.

Legszívesebben hangosan felnevettem volna. Annak ellenére, hogy az elején kíváncsian álltam a dologhoz a nők valamilyen oknál fogva megrémisztettek. Talán az, hogy milyen átéléssel és milyen vehemenciával fordultak a „munkájukhoz". Eddig nem hittem ebben a látó dologban, de látva őket meginogtam. Nagyon nem akartam ezt érezni.

Az üres csészét az ujjaim közt forgatva fészkelődtem a fotelban. A plafonról csomóba kötött fűszer-és gyógynövények lógtak. Néhányat felismertem. Például a levendulát, a bazsalikomot és a gúzsba kötött majoránnát. Az illatuk összekeveredett az erkélyről beszűrődő erős mézilattal. Fogtam a csészémet és a közeli bútorra helyeztem, pontosan nem tudtam megállapítani, hogy mi is az és mi a funkciója. A lakásban lévő bútorok kilencven százaléka ilyen volt.

- Nem hiszel a Látókban ugye? – egy mély hang búgta a fülembe. Ijedten felpattantak a szemeim. Tu vigyorogva törölgette azt a valamit, amire nem rég még a csészémet helyeztem.

- Nem igazán – vallottam be. Ming még mindig a földön terpeszkedett. – Valahogy sosem hittem ezekben a mágia cuccokban. Persze jól hangzott, de nem valóságosak. Maguk is miért látnának az „aurámba" vagy micsodámba.

Ling elnevette magát, mégis kedvesen. – Még jó sok minden áll előtted.

- Ezt meg hogy érti, talán már a jövőmbe is belelát? – hangom kissé gúnyosan csengett. Ming kuncogni kezdett.

- Mi nem látunk a jövődbe a múltadba, mi nem a cselekedeteket látjuk, mi téged látunk. Hogy ki vagy, ki voltál és ki leszel. Nem mondom, hogy azzá válsz, akit most látok, hogy válni fogsz. Mi nem megmondjuk, mi felvázoljuk az énedből kisugárzó aurád jövőjét, aminek sorsán te akkor és úgy változtatsz, ahogy akarsz. A jövő nincs megírva – mosolygott a nő.

Hatalmasat nyelve bólintottam. Manipulálónak hatottak a szavai. Megrészegítettek, magukkal ragadtak, de mindezt összetört, mikor Tu a hallba gyalogolt és csak úgy kitárta az bejárati ajtót.

Noah volt az. – Mondják mégis mit jelent az, hogy én magam vagyok a mágus? – Csak ezután vett észre. – Iris?

Végre megtanulta a nevemet. 

Kedves Olvasóim!

Ha tudnátok, hogy mit érzek, istenem annyira nagyon szégyellem magamat emiatt a több hetes késés miatt, már-már egy hónapja nem volt rész!

Nem mondom azt, hogy nem lett volna időm rá, de egyszerűen olyan időszakot éltem meg az utóbbi időben, amikor valahogy nem fülledt fogam ahhoz, hogy írjak!

De most újult erővel és egy új tanévvel itt vagyok! 

Köszönöm azoknak, akik még maradtak itt velem. 

Puszi Kira! :)