- Noah James Cambern

Riverdale Chicago egyik legszegényebb negyede volt. Minden elvetett sötét zugban bujkált valami félelmetes, ami rettegésben tartotta az ott élőket. Egyáltalán nem tűntek ki az utcákról a néger bandák, akik az övüket igazgatva csörtettek át az utakon, erős füves szagot hagyva maguk után.

A fekete Suzukival leparkoltam az aprócska ház előtt, amit még az árvaház intézett nekünk, először Jane költözött be, őt követtem én.

A lakásba beérve azonnal a poros kanapéra dobtam a kulcscsomómat. Nem foglalkoztam a kosszal, ami beborította az egész házat. Majd Jane gondoskodik róla.

Becsörtettem a szobámba és magam után becsukva az ajtót elterültem a sötét paplanokon. Ugyanaz az átlagos illat fogadott, mint mindig, egyszerű szürke falak és egy halványan pislákoló csillár. Különös alakú volt, talán egy keresztes pókhoz tudtam volna hasonlítani, az öt égő közül négy ki volt égve, tehát a szobát csupán egy gyéren világító körte juttatta fényhez. A csillár szárai között hosszú pókhálók nyúltak el egészen a falig.

A párnára hajtottam a fejemet, majd hallgattam a bukóra nyílt ablak mögül beszűrődő lüktető tücskök morajlását, messziről lehetett hallani néhány dörmögő autó motorját, de valahogy Riverdale ilyenkor misztikus csendbe borult.

A paplanom alatt ott hevert egy vékonyka matekfüzet benne megannyi csúnya betűvel feljegyzett gondolat. Az életemet adtam arra, hogy megtaláljam annak a módját, hogy visszajussak a régi életembe. Nem riasztott vissza a tudat, hogy mostanra már halott lennék. Csak jane-t akartam meg a mamát. Semmit többet.

A füzet első lapján ott hevert Britannia térképe. Még anno egy könyvtári atlaszból téptem ki, azóta ki voltam tiltva a GRB-ből. Végigsimítottam a megfakult képen, láttam magam előtt York zöldellő legelőit, ahol temérdek számban tenyésztették a juhokat. A friss záporok utáni édes illatot. Éreztem az ujjaim alatt a zsíros, vastag szálú fűszálakat, a folyók hűs cseppjeit, a szél süvítő ódáit. Mindent. Ám mikor felnyíltak a pilláim nem maradt más csak a szürke falak és pókhálós csillár.

Egy üres élet.

A hátamra fordultam. Ujjaimmal a füzet megtépázott gerincét piszkáltam és próbáltam az emlékeim mélyére hatolni. Milyen mágia képes valakit egyik időből a másikba repíteni? Egyáltalán miért pont engem száműztek?

Rengetegszer átrágtam magamat ezeken a kérdéseken. Talán valaki életét mentem majd meg? Talán valakinek az életére törtem volna a múltban? Mit kellett megakadályozni azzal, hogy ide küldtek át?

Mindenre egy álom volt a megoldás. Az a homályos derengés, ami megmaradt abból az éjszakából. 10 évesen aligha felfogtam annak a jelentőségét. Egy egyszerű rémálomnak tituláltam, ma már tudtam, hogy jelentést birtokolt. Csupán az évek megfosztottak annak emlékétől.

Egy név, egy kép.

Iris és a vörös nőszirmok gyors rothadása. A hosszú jelenetekből ennyi maradt meg. Egy rakás érthetetlen metafora.

De meg kell oldanod a rejtélyt!

...

Éjszaka hallottam, ahogy Jane megérkezett. Nem volt egyedül. Először azt hittem, hogy Danielt hozta fel magához, de a halk diskurálásból inkább Lisára terelődött a gyanúm. Végül az apró pisszenésnyi nevetés elárulta őket.

Üresen bámultam az ajtót. Üdvözölnöm kéne őket? Illendő lenne megkérdeznem, hogy végül mi történt?

Egyiket sem tettem meg. Ujjaim a paplanba martak és egyszerűen bámultam a repedezett ajtót majd visszahajtottam a fejemet a párnákra. Egy kis idő elteltével hallottam, hogy az ajtóm kinyílik. Éreztem magamon Jane tekintetét. Hosszú percekig szuszogott az ajtóban, besettenkedett és az ablakot kitárva egy sóhaj mellett elhagyta a szobámat.

Egyedül voltam már-már 8 éve.

...

Reggel már korán a fekete Suzukiban ültem. A telefonom kikapcsolva hevert a szövethuzaton. Az időjárás egészen kellemes volt, a nap egyáltalán még csak sárga színét sem mutatta, mélyen elrejtőzött a vastag felhők mögött. Ám a szél nem csendesült el, sőt. A fák ágai recsegve dúdolták a szél gőgös dallamát a Grant Parkban. Elhaladtam a sűrűn nőtt park mellett és figyeltem a babakocsis nőket, akik barátnőikkel beszélgetve léptek át a hatalmas kapun. A fényes betűk, melyek a parkot jelezték most egészen elhomályosodtak. Tekintetemet visszavezettem a forgalmas útra.

A kínai negyedbe tartottam. Fél kilencre volt találkozóm egy kínai „neves" jósnővel. Rengeteg helyen érdeklődtem és mindenki sutyorogva ajánlotta a hölgyet.

Mikor megemlítettem egyszer a nő nevét Miranda Cortnak, a pszichológus hangosan hahotázva simult bele az ülésébe.

- Yu Ling? Annál a nőnél nagyobb szélhámost nem is látott a világ! – kacagása eltompította a gondolataimat.

Cort sosem hitt a jóslásban. Semmilyen épeszű ember nem hitt benne, de azok után, hogy mágikus módon egy időhurokba keveredtem megtehetem azt, hogy ne higgyek a Látókban?

Figyeltem a megannyi ázsiai embert, akik gyorsan szedegették rövid lábaikat miközben szemükkel a közeledő buszokat lesték. Idegesen pillantottam a lányra, aki gondtalanul ugrott ki az útra. Lábammal erősen a fékre tapostam, ami nyikorogva hagyott maga után egy vastag fekete vonalat. A lány megigazította a szemüvegét és tovább szaladt egészen a megállóig, ahol éppen elcsípte a járatát.

Ez a negyed egészen más volt, mint Chicago többi része. A házak alacsonyak voltak, míg az épületek teteje a kínai tetőszerkezetet másolták. A kínai negyednek mindig meg volt a sajátos hangulata.

A szélvédőre szerelt GPS egy idő elteltével pityegni kezdett miszerint elértem az úticélomat. Egy háromemeletes téglaépület. Semmivel sem volt különb az összes többinél. Bámultam a teraszra ültetett növényzetet, a rengeteg fűféle között viszont kiszúrtam a nősziromra jellemző kardos leveleket. Szívemben egy holtnak hitt rettegés született, az egész mellkasomat uralta az érzés. Lenyeltem a torkomban egyre csak növekvő gombócot és kulcsra zártam az autót. A zsebembe süllyesztettem a kulcsokat.

Egy férfi a lépcső tövében ücsörgött és éppen elhamvazott egy cigarettát. Egyáltalán nem illett a környezetbe, vörös haja egészen a vállait verdeste míg élénk színű sárga szemüvegkerete mögül hatalmas barna szemeivel az arcomat vizslatta.

Egy mély slukkot szívott a cigiből majd sárga, ferde fogait kivillantva elnevette magát.

- Hello. – A hangomra sem ismertem. Az idegen hapsi a földre hajította a cigarettát, majd megpaskolva a seggét feltápászkodott a mocskos földről. – Yu Ling itt él?

Beletúrt zsíros hajába, majd végigsimított vörös szakállán.

- Attól függ ki keresi.

- Én – húztam fel az orromat.

A fiú hangosan elnevette magát és szipogva törölte ki az orrát a tenyerével. A fiú fikája ott lógott az ujjain.

- Na ne mond faszikám! – belenyúlt a zsebeibe és elő kotort egy bicskát. Ijedten hátra tántorodtam. A srác hangos röhögésbe tört ki és meglendítette felém a fegyvert. – Na mi van faszikám, már nincs is akkora pofád?

Kásásan vihogott, majd rázkódó vállakkal visszaült az előző helyére. Unottan méregette a körmeit, majd a bicska hegyével a körmeit kezdte tisztogatni. Hatalmasat nyelve figyeltem a zárt ajtókat. A srác elállta az utat.

- Figyelj találkozót beszéltem meg vele! – Hangom sürgetőnek hatott.

Fel se nézve megvonta a vállát.

- Valaki megakadályoz abban, hogy odaérj? – röfögve nevetgélt. A bicska megcsúszott. A húsába mélyedt. A vörös vér megindult, de a srác nyugodtan kapargatta tovább a körmeit a rozsdás bicskával.

Óvatosan átosontam mellette. A csengő mellett felsorolták a lakók névsorát, de sehol sem volt az a bizonyos Yu Ling. Kezdtem úgy érezni, hogy engem rohadtul átvertek.

Mérgesen letrappoltam, nem figyeltem a fiúra, aki hirtelen felpattant az ülőhelyéről. Alacsonyabb volt, mint én. Mocskos ujjaival megvakarta a seggét, majd megigazította a szemüvegét, láttam az üvegen összetorlódott mocskot.

A bicskát lassan a mellkasomra feszülő pólóra helyezte, éreztem a bőrömnek nyomódni az éles pengét. A srác kajánul vigyorgott.

- Na mi van faszikám, nem találtad meg?

- Nem – sziszegtem a büdös pofájába. Hátravetett fejjel vihogott, a bicska meglazult a kezében ezért gyorsan kikaptam azt. Az arcáról nem olvadt le a vigyor.

- Tán fenyegetsz faszikám?

A szívem hevesen kalapált, bár agyvizem már forrt a fiútól.

- Csak...

- Peter?

A vörös srác idegesen pillantott a nőre, aki az erkélyből szemlélt minket. Pontosan úgy nézett ki mint Yu Ling. Összeszorítottam a fogaimat és kíváncsian figyeltem a srácot, aki egyszerűen megvonta a vállát és a járdára köpött.

- Peter mégis mit csinálsz te ott? – Hangja halk volt, összevonta a szemöldökét és egy ősz tincset hátra túrva megöntözte az erkélyen virágzó muskátlikat. A vörös szirmok ringani kezdtek a lágy szélben. – Hallasz engem?

Peter összefonta maga előtt a karjait és idegesen kezdte harapdálni a nyelvét. A bicska még mindig a markomban volt, bár már gyengítettem a szorításán.

- Miért nem szóltál Noah-nak, hogy merre lakunk?

Hatalmasat nyelve néztem fel a nőre, aki ránk se pillantott. Ősz fürtjeit fújdogálta a szellő. Yu Ling még mindig öntözte a nővényeket. Eddig a percig nem is tűnt ki az erkély a többi közül, ám meglátva a rengeteg gyom között a nyugodtan diskuráló hölgyet azonnal éreztem, hogy valamiért más az a balkon.

- Peter?

- Már megyek is. – Haragos pillantást vetett rám, majd a markom után nyúlva el is vette tőlem a bicskát. – Ezt most megúsztad faszikám!

Nem válaszoltam csak követtem a fiút.

Az ajtókat kitárva azonnal elém tárult a sötét lépcsőház, ahol egy viszonylag felújított lépcső vezetett a többi emeletre. A sarokban egy rozsdásodó lift nyikorgott. Peter elindult a lift felé, lenyeltem magamban a remegést, amit ez a mozgó masina keltett és laza mosollyal követtem a fiút.

A két vasajtó nyikorogva nyílt ki. Peter beslattyogott a masinába, hátát összegörnyesztette majd a tükörbe nézve megigazította vastagkeretes szemüvegét. Amint a szürke dobozba léptem elfogott a nem létező klausztrofóbiám és már alig vártam, hogy felérjünk a mi emeletünkre. Peter vigyorogva bámult a szemembe, míg a lift lassan megindult a 3 emelet felé.

Végül az ajtók felnyíltak én pedig szökött rabként futottam ki onnan, magamba szívtam a poros levegőt, majd a vörös faajtóra futott a tekintetem. Cirka betűkkel vésték fel a 3-as számot. A csengő mellett egy kis cédulán ott szerepelt egy név: Lotta Young.

Az ajtó hirtelen nyílt fel és az ázsiai beütésű nő mosolyogva tárta ki az ajtót. Hosszú, ősz haja a derekát verdeste, míg testét egy furcsa kék lengő ruha fedte, amin különböző növényi minták jelentek meg.

Yu Ling íriszei áthatóan feketék voltak, míg pillái tövében pontosan három szarkaláb vájt magának árkot. Különös érzés lett rajtam úrrá, amit azonnal meg is tört a fiú, aki csörtetve lépett be a különös illatú helységbe.

A hall egyszerű volt, bár a kék minden árnyalata előbukkant valamilyen formában. A nappali egyszerű sötétlila színű volt, a bútorok pedig fehér és barna árnyalatúra voltak festve. Különböző tárgyak, minden egyes négyzetméter tele volt tömve bútorokkal és furcsa kis entitásokkal. A plafonról bűzölgő gyógynövények lógtak, melyeket nagy valószínűséggel az erkélyről gyűjtöttek össze.

Ling egy sötétszobába vezetett, egyetlen aprócska ablak nyílt az ikerházak aprócska kertjére, de még ezt a picurka fényforrást is eltakarta egy hatalmas tölgyfa. Leültetett egy vörös kanapéra és mosolyogva nyitva hagyta az ajtót. A falakon festmények lógtak, tarott kártyák a komódon, rengeteg fajta teafű a fiókokban és mély jelentéssel bíró képek nagyjából mindenütt a lakásban. Tekintetemet viszont egyetlen festmény ragadta meg. Egy egyszerű ecsetvonásokkal felrajzolt nőszirom. Semmi különleges, ismerős lágy szirmok, édes színek és jól ismert kardos levelek. Nekem mégis más volt.

- Írisz. – Az ajtóban egy újabb nő jelent meg, ezúttal egy buggyos, kék nadrágban és egy hosszú, térdéig nyúló vadvirágos ingben. Haja rövidre volt nyírva és a másik nővel ellentétben neki még egyetlen tincse sem fordult szürkévé. – Apotropaikus növény.

- Tessék?

Ling nevetve dőlt hátra a fotelben. – Azt akarta mondani, hogy a virág a védelmet szimbolizálja.

A másik nő helyet foglalt a második fotelban, még egy volt üres a háromból. Mindegyik más színű.

- Ő a testvérem Yu Tu! – Ling hangja kedves volt, arra ösztönzött, hogy eresszem el az izmaimat, melyek össze-össze ugrottak, ha Yu Tu borongós tekintetébe pillantottam. Fel akartam állni bemutatkozni, de Tu nem szólalt meg csak megrázta a fejét. Visszahuppantam a helyemre.

- Peter nem hiszem el, hogy nem bírod felmelegíteni magadnak a levest! – valaki a nappaliból kiabált ki a fiúnak. Gyors léptek, majd egy vörösesbarna kobak jelent meg az ajtóban. – Ó, hogy már itt vagy Noah?

- Ő a harmadik testvérünk Yu Ming – Tu hangja szemérmes volt. – Nos szerintem már megismerkedtél a fiával, Peterrel. Eléggé furcsa szerzet.

- Csupán amiatt, hogy nincs megáldva látnoki képességekkel nem lesz furcsa egy ember! – szuszogta Ming. Kezdtem összezavarodni. Tekintetemet az ölemre vezettem, majd hirtelen egy tenyeret éreztem meg a vállamon. – Mit kérsz: zöld, jázminos vagy szegfűs teát?

Már rá akartam vágni, hogy egyiket sem Tu közbevágott. – Muszáj választanod ez is a jóslás része.

Megrándult a szám, majd vontatottan Ming szemebe pillantottam. – Szegfűs?

A nő szemei felcsillantak és a testvéreire kacagva eltűnt a szobából. Tu duzzogva figyelt még mindig, míg Ling üres tekintettel szemlélte a plafonokat. Kezdtem rosszul érezni magamat, aztán végre befutott Ming is, aki egy porcelán csészében nyújtotta felém a gőzölgő italt. Mosolyogva helyet foglalt a harmadik fotelban, majd összecsapta a tenyerét ezzel maradék két testvér is kijózanodott a gondolataiból.

Megszeppenve figyeltem a nőket, majd egy nagy kortyot ittam a teából. Bevallom rengetegszer voltam már jóslásokon, de egyik sem volt ennyire misztikus. Már maguk a gyógynövények illata, melyek a lágy szellő hátán csordultak be a kék fényben úszó szobába. A különös fényviszonyok és a három különböző mégis egyforma testvér. Rémisztő volt ennyire közel kerülni a mágiához.

- Azt hittem, hogy csak Yu Linggel beszéltem le a találkozót – törtem meg a csendet. A nappaliból hallani lehetett Peter motyogásait. Ming megforgatta a szemeit.

- Peter már mennyiszer mondtam, hogy amikor dolgozunk menj a szobádba?

A fiú megint mormogott valamit, ám nem sokkal ezután minden elcsendesült.

- Bocsánat a fiamért csak kissé szétszórt az utóbbi időben – hadarta Ming. – Rengeteg mindenen ment keresztül, például az apja éppen tegnap szökött meg a börtönből, míg a nagynénije pont a szökés után lett öngyilkos...

- Ming a lényegre! – rikácsolta Tu.

A vöröshajú kuncogva nézett rám. Hosszú sárga ruha fedte vékony testét, amit egy fehér övvel kötött meg a derekán.

- Képes vagyok elfecsegni a semmin – legyintett egyet. – A kérdésedre válaszolva igen, tényleg Lingtől kértél egy jóslást, de... hogy is fejezhetném ki magamat? Ó, igen, mi mindannyian vagyunk Yu Ling.

A három testvér rémisztően egyszerre bólintott. Megittam az utolsó kortyot, majd a komódra helyezve a csészét feléjük néztem.

Ming vörös haját hátra fogta, megigazította a lámpát, ami az egyik szekrényről árasztotta el a helységet sárgás fénnyel. Lábaimmal a padlón kopogtam.

- És kérlek szólíts minket a keresztnevünkön! – Mosolyogva simított le egy ráncot a szoknyájáról, majd tekintete a vörös körmeire tévedt, azt kezdte babrálni.

- Mire is vagy kíváncsi, Noah?

Ling hangja egészen más volt a testvéreinél. Nyugodt volt, mégis figyelmet felkeltő. Mélyen a szemébe néztem és elmosolyodtam, valamiért vigyorgásra késztetett a nő enyhe tekintete.

- Biztos hülyének fognak nézni – vetettem be a jól ismert dumámat.

Eddig minden jósló szeánszon így kezdtem az egész történetet. A jósok a fejüket rázva kuncogtak, miszerint fölösleges aggódnom, de minden egyes délután azzal léptem ki a lakásokból, hogy a jósnők a hasukat fogva kacagtak. Azt hitték őrült vagyok. Néha én is úgy gondoltam.

Tu megrázta a fejét és előre dőlt a fotelben. – Szerinted mi nem vagyunk ugyanúgy őrültek, mint te?

Meglepetten pislantottam, hisz eddig egyik jós szájából sem hallottam ilyen meggyőző szavakat. A végére egészen kezdtem elveszteni a hitemet a jóslással kapcsolatban, de ez a három nő mégis arra kényszerített, hogy próbáljam meg, annak ellenére, hogy a végén tudtam, hogy nevetve rúgnak ki a lakásból.

- 10 éves voltam, mikor egyik nap arra ébredtem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellett volna – a szemükbe néztem, lassan sorjában. De egyiküknek sem volt szkeptikus, vagy éppen gúnyos. Figyelték a szavaimat. – Egyik nap még 1890-ben voltam a másikban pedig már 2007-ben.

Ming szemei felcsillantak. Tu hümmögve bólintott. Ling apránként emésztgette a szavaimat.

- Az idő egy megfoghatatlan fogalom. Nincs lineáris folyása. – Tu bölcs hangja nem rítt ki a misztikus környezetből. Halk volt és búgó. A kék fénnyel együtt folydogált el hozzám.

Ming abba hagyta a körmei babrálását és a karfára simította jobb kezét, bal tenyerével egy fiókot tört fel, ahonnan előhúzta vastag, műanyag keretes szemüvegét, melynek élénk színe megegyezett Peterével. Anya-fia.

- Tudsz mesélni valamit az otthonodról? – Újabb halk morajlás. Ming előre nyúlt, túl messze volt tőlem, hogy hozzám érhessen, de a levegőbe markoló ujjai kiszorították belőlem a levegőt. Mindhárman elmélyülten figyeltek. – Yorkban születtél ugye? – Némán bólintottam. – Furcsa... nem látok mást csak feketét. Minden olyan homályos – motyorászta. Tekintete már homályos volt, mintha a lelke kiszökött volna a testéből. Hatalmasat nyeltem.

- Neked is minden homályos, Noah? – Ling alig egy szempillantás alatt termett a kör alakú asztalnál és már a tarott kártyákat keverte.

Ujjai szélsebesen mozdultak, majd a sötét hátlapú, furcsa indákkal keretezett kártyákat felém nyújtotta. Sötét tekintete kék fényben úszott, míg Ming furcsa nyöszörgéseket hallatott. Tu csendben figyelte a testvéreit.

- Noah? – nézett mélyen a szemembe Ling.

- Én emlékszem – válaszoltam meg a rég feltett kérdést. Ráncos ujjaival széjjel tárta a lapokat.

- Érdekes – mormogta a nő. – Húzz egy kártyát!

Ming felkiáltott. Tu hirtelen ragadta meg testvére kezét és egyet rántott rajta, egy hullám futott végig a nő testén. Fekete szemei kitisztultak és hátradőlt az ülésében.

- A mágus – Ling a sötétkék terítőre helyezte a kártyát. Ujjaival végigsimított a képen, ahol egy koronás férfi kezeit különös kék indák fogták közre, egy asztal és mindenütt ott voltak a tüskés növényi szárak. – A kard, a dénár, a bot és a kehely – mutatott a kártyán szereplő tárgyakra melyek mind egy homályos asztalon feküdtek. Tökéletesen kidolgozott minták, a mágus arckifejezése rémült volt. Egyik kezét a magasba taszították az indák a másikat pedig a mélybe. Kirázott a hideg. – Mond Noah mire vagy kíváncsi? Miért jöttél el hozzánk?

A búgó hang elvegyült a nappaliban zúgó ventilátor zajával. Ming hangosan szuszogott, elnéztem a testvérekről egyenesen a nősziromra. Az életemre?

- Miért vagyok itt?

- A mágus általában pozitív jelentéssel bír, mégis különbözően interpretálhatjuk – suttogta. – Azt gondolom, hogy az életedet eddig nem jellemezte más csak a kutatás, a múltad utáni kapálózás. A mágus azt mondja, hogy mindez még csak a kezdet. A kehely jelentheti az életedbe csöppenő hirtelen szerelmet, a kard a belső békét, a dénár a kudarcot, majd a belőle születő türelmet, a bot az önállóságot.

Feldolgozni sem bírtam a jelentésüket.

- Szerelem, Noah! – bégette Ling lehunyt szemekkel. – Szerelem.

- Mindez egy dologra ad választ, nem hiába kerültél ide. A mágus jelentéssel bír, Noah. Múlttal, jövővel és jelennel.

Ming vadul bólogatott. Tekintetem a kék fényben lubickoló nősziromra tévedt. Tu hangosan duruzsolta a következő szavakat.

- Te magad vagy a mágus, Noah!

Ezt a fejezetet imádtam írni, de komolyan :D szóval nagyon remélem, hogy nektek is elnyeri majd tetszéseteket!

csak egy kérdés, annyira nem jön be nektek ez az új sztori stílusa, mert minden fejezettel egyre kevesebb csillag és megtekintés érkezik :D mármint nem akarok nyafogni vagy ilyesmi csak kíváncsi vagyok. eszméletlenül hálás vagyok nektek, hogy olvassátok csak ez kissé furcsa.

ha tetszett nyugodtan hagyj nyomot:)

puszi