- Noah James Cambern

2015. június 04.

A forró levegő még a légkondizott Suzukimba is beszökött. Pólómmal letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadság cseppeket és a gázpedálra nyomtam, mikor a lámpa pirosról zöldre váltott. Képtelen voltam arra koncentrálni, hogy figyeljek az óvatlan gyalogosokra, akik fittyet hányva a szabályokra saját fejük után haladva át is szaladtak a forgalmas utakon. Cseppet sem éreztem bűntudatot, mikor rádudáltam egy babakocsis nőre.

A rádióból zúgott a zene. A füleimet megtöltötte a ritmusos muzsika, teljesen elszakadtam a testemtől, ami itt senyvedt ebben a dohos autóban. Sokkal szebb és távolibb helyekre, mint például a viktoriánus Anglia. A yorki házunk hatalmas kertje és a tavakban lubickoló halakhoz. Messze innen Amerikától, ahol az egyetlen látnivaló a Michigan-tó volt.

Átszáguldottam a piroson és még mindig gázerővel nyomtam a pedált. Nem akartam megállni. Száguldani akartam. Ahogy anno tettem az időben?

Kirázott a hideg, annak ellenére, hogy a tarkómnál egyre több izzadság csepp tömörödött össze. Annak ellenére, hogy rohadtul nem itt kellene lennem.

Halott vagy, Noah James!

Nővérem, jane hangja máig kísértett. Bármikor a régi életemre gondoltam felrémlett előttem a kép, ahogy apró markával a homokba túr és fájdalmasan ordítja a nevemet.

Noah!

Éreztem, mindig is éreztem a fájdalmat, amit a hangja vájt a szívembe. Máig ott repdesett a tudatomban, hogy ott hagytam őket. És én haragudtam még rájuk? Azok után, hogy apám megzsarolta őket jane életével? Apának szüksége volt rám, én voltam az egyetlen fiú utódja, mivel a Nő képtelen volt gyermeket nemzeni. Ezért úgy gondolta, hogy a legjobb megoldás az ha megzsarolja a családomat és kegyetlenül elkoboz tőlük.

És mi történt utána?

jane mindig a fülembe suttogott. Kérlelt arra, hogy mozgassam meg az agytekervényeimet, hogy mélyen felderítsem mi volt ennek az egésznek a lényege. Mi okból kerültem ide? Miért téptek el a családomtól és ültettek a jövőbe?

Ki vagy te?

Megálltam. A parkoló pontosan szembe voltam a Michigan-tóval. Láttam, ahogy gyönyörű kék tükre fodrozódni kezd a szél édes játéka alatt. A nap ruganyos sugarai megpihentek a felszínen, majd mélyen elnyelődtek a végtelen rengetegben. Egy parkban voltam. Nem egészen felelt meg annak, amire vágytam. Egy sötét, titokzatos erdőre, ahol mélyen egy pagonyba tévedve elveszhetek a rút világ szeme elől.

Olyan nehéz volt megszoknom ezt az életet. Hogy az emberek nem frakkban, nem fűzős ruhákban mászkáltak hanem egyszerű rongyokban. Képtelen voltam felfogni, hogy miképp változhatott meg minden ilyen gyorsan. Arról tanultam az iskolában, ahol élnem kellett volna. Hazugságokkal tömték a fejünket, nem hallgattak rám. Kinevettek. És mindezt csupán azért mert a szemük elé vetettem az igazságot.

Gyűlöltem ezt a világot. Nem volt itt senkim, nem éreztem magamat jól. Egyszerűen elvesztem a zúgó tömegben és hagytam, hogy a föld lassacskán elnyeljen.

Egyedül az itteni Jane segített nekem. Nővéremé nőtte ki magát, ő lett az egyetlen barátom ezen a szentségtelen mocskos földön. Lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy a szél lassú keringője mellett ellazuljak. A zene még mindig lüktetett, de nem bírtam rá figyelni, minden idegsejtemet a szél játéka kötötte le. Ahogy hosszú körmeivel a fák leveleibe kap, majd az, hogyan bukik le a víz felszínére, apró hullámokat szítva annak tükrén.

Az órára néztem.

19:59.

Hogy lehet még így is ennyire dög meleg? Gondolataim elkalandoztak a szélről a sütkérező napra. Minden életet kiszívott az élőlényekből. Halkan felsóhajtottam. Éreztem, hogy bőröm lassan az ülésbe olvad. Mindenem izzadt. Göndör fürtjeim a homlokomhoz és tarkómhoz ragadtak, ujjaimról szó szerint folyt a víz.

A telefonom fülsiketítően vijjogni kezdett.

Kezdetben nem értettem mi ez a masina, ami furcsa hangokat hallatva jelezte azt, hogy valaki keres engem. Hogyan működik? Egészen 12 éves koromig váltig hittem abban, hogy ez a mágia műve. Jane csak nevetett rajtam és összeborzolta a tincseimet.

Mindenki csak nevetett rajtam. A pszichológus úgy gondolta, hogy valami trauma történhetett velem kiskoromban és ezért alakította az agyam így a történteket, hogy kevésbé fájjon a szüleim elvesztése. Próbáltam volna elhitetni magammal, hogy nem a szüleim döntöttek a sorsomról? Ezt állította Miranda Cort, az árvaház pszichológusa. Nem írtak fel gyógyszert.

Ez egy természetes folyamat, Noah. Nem egy gyerekkel találkoztam, aki különböző fantázia világokat teremtett magának; így akarta eltüntetni a fájdalmat, amit a szülei elvesztése okozott. Próbálják úgy beállítani a helyzetet, hogy mindez ne úgy tűnjön, hogy meg akartak volna szabadulni tőlük. Ez egy védekező funkció. Semmi több. Egy dologra kell csak figyelned, ne hagyd, hogy az álomvilág meghatározza az életedet!

Épelméjű válasznak tűnt. El is fogadták, kivéve engem. Sokáig őszinte voltam Miranda Corthoz, elmondtam neki a kételyeimet, a ragaszkodást ahhoz a világhoz. És ő mindig ugyanazt a dumát darálta le nekem. Próbált összezavarni. Azt akarta, higgyek neki. Hittem is egy ideig, bíztam a nőben. De egyre idősebb lettem és egyre nagyobb rálátást kaptam a világra. Lassan felfogtam, hogy mi történt velem. Már nem szorultam segítségre, elzárkóztam Miranda Corttól, hagytam, hogy azt higgye, hittem neki. Senkinek sem kellett tudnia az igazságról.

Felvettem a telefont.

- Noah! – Jane hangja keményen csengett. – Megmondtam neked, hogy húzd haza a seggedet, erre fogod az én autómat és lelépsz ki tudja hova! Istenem egyszer megkérlek valamire te pedig pont az ellenkezőjét teszed – mondta elfojtott haraggal. – Kérlek, gyere vissza, add nekem a kulcsokat és menjünk el együtt a Scooterbe. Kérlek Noah...

Mielőtt folytatni bírta volna, egyszerűen kinyomtam, majd kikapcsolva a telefont hátra döntöttem a fejemet. Nem volt kedvem Jane-hez. Nem volt kedvem a Scooterhez, semmihez. Nem akartam a barátaival barátkozni, nem akartam barátnőt, nem akartam semmit sem! Csak visszatérni az otthonomba, mama kezét szorongatni és bűnös álmokról fantáziálni. Ez volt minden kérésem.

Senki sem hallgatott meg.

...

- Noah!

Jane füstölögve lépett elém, ajkait összeszorítva vágott arcon. Nem foglalkoztam vele.

- Figyelj már rám! – kiáltotta. Összerezzentem. Jane gyűlöl kiabálni, sosem tette ezt, most mégis könnyező szemekkel meredt rám. – A nővéred vagyok, Noah!

- Nem vagy az – fordultam el tőle. Hallottam, hogy szaggatottan felsóhajt. A szívem összefacsarodott.

- Noah – susogta. Nem akartam elveszteni a csatát, de reszketeg szavai és könnyező szemei kikészítettek. Gyűlöltem ha sír, főleg ha miattam. Szerettem Jane-t, de nem szerettem ha a nővéremnek hívta magát, mégha az is volt. Hirtelen fordultam meg. Az aprócska lány könnyeit nyelve csimpaszkodott a vállaimba, arcát a nyakamba fúrva szipogott. – Én, én csak jót akarok neked, de te senkivel sem törődsz. Még velem se.

Megráztam a fejemet. Fájtak, mégis igazak voltak a szavai.

- Jane tudod, hogy nem szeretek a barátaiddal lógni. Akkor miért kényszerítesz erre? Miért akarod azt, hogy folyton megbántsalak?

- Aggódom miattad, Noah! Mégha neked egy senki is vagyok, te nekem a mindenséget jelented, érted? Szeretném, hogy jól érezd magad, hogy rajtam kívül magadhoz eressz valakit – pillantott a szemeimbe. Zöld íriszei szomorúan csillámlottak.

- Nekem ez nem kell.

- Miért, Noah? Mert szentül hiszel egy dedós álmodban, ami nem több egy egyszerű védekező funkciónál? Nőjj már fel! Egész életedet annak árnyékába akarod tölteni?

Jane túlságosan jól ismert. Akárhányszor akartam becsapni, egyszerűn úgy tett mintha elhitte volna a szavaimat, miközben mindketten jól tudtuk, hogy nem. Jane okos volt, mégis földhöz ragadt. Nem akarta elfogadni az igazságot. Az emberek szentül hitték, hogy nem létezik a mágia, csak azt gondolták igaznak, amit saját testükön tapasztaltak meg.

Belőlem is egy ilyen ember lett volna? Aki csak úgy nevetve elhalad egy mágiáról hadováló ember mellett? Féltem bevallani, de ez volt az igazság. Én is egy ugyanolyan makacs élőlény voltam, mint a körülöttem élők, csak velük ellenben én megtapasztaltam a mágiát.

Elrepített 1890-ből 2007-be csupán egy éjszaka alatt. Az életem másodpercek alatt változott meg. Addig azt hittem, hogy majd hazaszökök lóháton vagy egyszerűen véget vetek az életemnek, ha nem bírom tovább az apámat. De a sors, a varázslat átvette az irányítást. Egy olyan helyre repített, amit sosem akartam felfedezni. Nem érdekelt a jövő, egy gazdag családból származó fiú voltam, aki lustán leélte volna az életét egy hatalmas birtokon.

Ki gondolta volna, hogy ennek ellenére belekerülök majd egy időhurokba? Néha furcsa volt belegondolni, hogy a régi életemben már hosszú idők óta senyvednék a föld alatt holtan. 2015? Az én koromban senki sem gondolt erre a számra, szentül hittünk a jósnőkben, akik a kétezres évekre jövendölték a világvégét.

- Noah!

A gondolataim lassan csordultak ki az elmémből, nyúlósan olvadoztak, nagyon nem akartak távozni. Jane viszont megragadta a csuklómat és egészen a szobámig hurcolt. A szürke falak között ott feküdt a sötétpaplannal lefedett ágyam, ruháim gyűrötten hevertek a földön. Sóhajtva odaléptem a szekrényemhez, Jane nem tágított. Elszánt tekintettel űzött a fürdőbe, azt akarta, hogy szedjem rendbe magamat.

- Miért foglalkozol velem? – Beletúrtam a tincseimbe és magamra rángattam egy tiszta, fehér inget. Lábaimra egy egyszerű feketenadrágot húztam

- Az öcsém vagy, és a nővérek foglalkoznak a rokonaikkal – mosolyodott el keserűen és meg sem várva a válaszomat kilépett az ajtón. Megvárta míg lassú léptekkel megközelítettem a cípőmet, majd kulcsra zártam az ajtót.

Tedd meg Jane-ért.

Nővérem hangja még mindig a fülemben csengett. Lenyeltem sértő szavaimat és szó nélkül beültem az anyósülésre, már így is pont elegendő problémát halmoztam Jane fejére.

Csak egy este. Csak egy újabb unalommal fűszerezett éjszaka.

Kinéztem az ablakon. Chicago mondhatni pont most kezdett el igazán élni. A fényes kivetítők különböző színű fényekkel árasztották el az utcákat. Fiatalok egymásba karolva, hangos nevetések és az egekig nyújtózkodó felhőkarcolók. Csupa fényes és boldogsággal teli kép.

Ellenben a sötétség szurkos volt. Hosszan nyúlt szét a az utcákon elárasztva az utakat, a növényzetet és magukat az embereket. A színes világítás nagy nehezen patakzott át a vastag rétegen. Lehunyt szemekkel szívtam magamba az esti friss levegőt, már ha lehet friss a levegő egy több milliós városban. A szennyezések ellenére mégis jól esett mélyen magamba szívni a levegőt. Valahogy megnyugtatott.

Mire odaértünk a Scooterbe a szívem már nem dübörgött olyan vadul. Nyugodtan követtem Jane-t, aki mosolyogva mesélt valamit. Arcáról eltüntette sírásának nyomát, csupán egy mosolygós lány maradt a helyén.

Hosszú út volt, de végül elértük a célunkat.

Unottan bólogattam. A Scooter megszokott kékes és vöröses fényei között kiszúrtam Danielt, aki egy nagy korsó sört kortyolgatva flörtölt egy lánnyal. Daniel Jane barátja volt, bár a srác konkrétan le se szarta Jane-t. Ujjaim maguktól szorultak ökölbe, mikor Daniel nevetve hajolt a lány füléhez.

Jane hirtelen megtorpant. A vörös fények megcsillantak gyönyörű zöld szemein, miközben ujjai rövidre vágott frizurájába vesztek. Vörös ajkai megremegtek a zene mély basszusában, de tekintete még mindig a flörtölő párosra csimpaszkodott. Próbálta elhitetni magával, hogy a látvány igazából nem az, aminek tűnik. Hogy Daniel csak a hangos zene miatt hajol a lány füléhez és nem azért, mert beindítja annak az illata.

A dübörgő dallam magával rántotta a fiatalokat. A biliárdasztal körül tolongó tömeg egyszerre visított fel egy zenére és csípőiket riszálva énekelni kezdték a szöveget. Minden olyan megszokott volt.

Ismerős fények, ismerős dallam, ismerős arcok.

A Scooter egy ismerős hely volt. A sötét pultok körül tolongó embertömeg. A bokszokban iszogató barátok, felharsanó vad kacagás.

Jane még mindig csak állt előttem a táncoló rengetegben. Nem sokára kiszúrtam Lisát, aki átfúrva magát a tömegen megállt előttünk és csillámló tekintettel mért fel magának. Szerelmes volt belém, de én nem éreztem iránta semmit. Örültem annak, hogy képes volt jobb kedvre deríteni a nővéremet.

Semmi baj, Noah. Rég volt már, én is szeretem Jane-t.

jane hangja bennem csengett.

- Noah, Jane! – csapta össze a tenyereit és nevetve döntötte homlokát Jane vállának. – Mit bámulsz ennyire bogaram?

Tekintete követte Jane-ét. Lefagyott. Daniel hátra hajtott fejjel nevetett, majd az újabb lassú dallamra lehajolt. A lány dorombolva kúszott a mellkasára, ujjait a tincseibe fűzte. Orruk összeért. Mindketten vigyorogtak. Jane vigyora leolvadt, és felharsant hangos zokogása, mikor a kettő száj összeért. Lisa képtelen volt megállítani, hallottam, hogy Jane még utánam kiált, de az egyetlen, amit láttam az Daniel önelégült képe volt.

- Daniel, te balfasz! – ordítottam át a tömeget, a hangos zsivalygást.

A képéről leolvadt a vigyor. Rám nézett, láttam a szemeiben a meglapult félelmet. Tudtam, hogy nem józan és ezt a dumát adná be Jane-nek, aki persze azonnal rábólintana, hisz tiszta szívéből imádta a fiút. Én tiszta szívből gyűlöltem.

- Noah? – a mai nap annyiszor elhangzott a nevem.

Voltam csalódott, boldog, szomorú, nevetséges és most hirtelen gyáva lettem.

- Felismersz?

- Ez nem az, aminek látszik! – emelte maga elé a kezeit. – Én-én azt hittem...

- Csak nem azt hitted, hogy ez a csaj itt a nővérem? – ordítottam a képébe. Magam mögött egy csodálkozó sóhajt hallottam.

Sosem hívtam Jane-t a nővéremnek senki előtt, csupán a gondolataim kalandoztak el néha a szó felé. Most meg mindenki szemtanúja volt a kirohanásomnak.

- Noah...

- Igen? – arcom Daniel képébe furakodott. A fiú kék szemei elsötétültek, látva, hogy egy pillanatra elkalandoztam az ökle megindult az arcom felé. Jane ijedten sikított fel és a következő kép pedig az volt, hogy Daniel bütykös ökle Jane arcába szál. Lisa sikítva törte át magát a tömegen. Elhűltem figyeltem, ahogy nővérem állkapcsa összeütődik, majd egy apró vérfolyam indult meg az ajkaiból. Jane egy bábúként dőlt össze.

Daniel rémülten lépett hátra, véres öklére szorította a kezét és már épp le akart guggolni, mikor megragadva a gallérját a falhoz ütöttem a fejét. Hangosan koppant egyet, egy biztonsági őr taszigált le a fiúról, de a képéből akkora már csak egy véres, összevert paca maradt. Dühöm nem csappant.

- Noah! – sipította Lisa és a karjaimba csimpaszkodva próbált kitépni a biztonsági őrök szorítása közül. – Istenem eresszék el őt!

Hangja elveszett a lüktető zenében. Az ajtó bezárult mögöttem én pedig a nedves betonon végeztem a kint cigarettázó emberek sokasága között. Csak figyeltem a vörös ajtót és azt a párt, akik kihasználva azt, hogy a biztonsági őrök nyitva hagyták az ajtót beszöktek. Csak a lány barna szemeit, és a szemeibe hulló tépett fürtjeit láttam.

- Haver minden oké? – nézett a szemembe egy srác. Köhögött egy sort, majd a kezét nyújtva felsegített. – Szarul festesz.

Nem válaszoltam. Jane bent volt, az a pöcs Daniel pedig vele. Ki fogja megvédeni?

Lisa?

Lisa tökös csaj volt, de Daniel és Jane közötti kapcsolatba sajnos nem lehetett beleszólása, mivel a lány csupán a saját érzéseire hagyatkozott. Talán én voltam az egyetlen, aki képes volt Jane elméjébe hatolni a vastag rózsaszín katyvaszon át.

A srác még álldogált mellettem egy kicsit, majd megvonva a vállát belépett a Scooterbe.

Idegesen toporogtam, mikor az ajtó kitárult és az előbb említett lány, aki nem rég még a barátjába csimpaszkodva lépett be a helységbe, most már biztos léptekkel haladt felém, viszont az utolsó pillanatban megtorpant.

Hatalmas barna szemeivel engem méregetett, mintha ismerőst látott volna meg, mutatóujját az alsó ajkára simította, majd tett egy utolsó lépést felém. Félredöntött fejjel méregett.

- Véletlenül nem találkoztunk mi már valahol?

Ismerős hang. Megráztam a fejemet és eltekintettem mellette az ajtóra, ami most tárva nyitva állt és ha jól megfigyeltem egyetlen biztonsági őr sem állt a küszöbnél. Ki kell onnan hoznom Jane-t!

A lány megigazította a vörös szoknyáját, ami pontosan a combjának közepéig ért, kihangsúlyozva hosszú lábait, melyek egy aranyos szandálban végződtek.

- Hm? – kapta be az ajkát.

- Nem – mogorván dobtam neki a szavakat, majd kikerülve azonnal elindultam befelé.

- Hé várj! Iris vagyok – kiáltotta. – Így volt a versedben is, ugye? Emlékszem rád, te voltál az egyik versfelolvasó azon a hülyeségen még februárban! – utánam kapott.

Mérgesen néztem le az ujjaira, melyek azonnal le is váltak rólam. Zavartan igazított meg egy izzadt tincset. Tényleg meleg volt. Fullasztó, de ezt eddig valahogy nem érzékeltem, viszont a lány hónalja alatt kirajzolódó izzadság folt arra következtetett, hogy tényleg forróság volt.

Eddig fel sem fogtam mit mondott. – Iris?

Vadul bólogatni kezdett.

Megráztam a fejemet. Kiskorom óta annyi Irisba botlottam, hogy már értékelni sem tudtam ezeket a lányokat. Mégis mit kezdhetnék ezzel a névvel? Szép volt, de semmi nyomot nem adott arra, hogyan folytassam azt a keresgélést, ami már évek óta nem haladt előre.

A pub ajtaja bezáródott. Idegesen túrtam a hajamba. A lámpafények összezavarodtak, mikor színük keveredett a Scooter neon fényeivel. A lány arcára vetültek és azonnal kiszúrtam a szürke szeplőket, melyeket képtelen volt elrejteni azzal a minimális sminkkel, amit magára kent. Ebben a fényviszonyban mutatkoztak csak szürkének.

Megrázta tépett frizuráját, ami édesen kunkorodott a vállainál, ha összekötötte volna csupa rakoncátlan tincs meredezne minden felé.

Jane még mindig bent van, Noah!

- Én nem tudom ki vagy – ráztam meg a fejemet. A lány vállai csalódottan összegörnyedtek.

A csillámlás kiveszett a szeméből, de az ajkait harapdálva megvonta vállát.

- Véletlenül nem N.J.C. a monogramod? – vetette be az aduászt.

- Figyelj fogalmam sincs arról, hogy ki vagy és mit akarsz tőlem, de ezzel nem fogod eljátszani előttem, hogy valami észveszejtő Látó vagy, aki megmondja egy idegen monogramját. Sőt az előbb el is árultad magad.

- Miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét. – Nem akarlak elcsábítani vagy mi, egyszerűen ismerős vagy és kész!

- Csodás – motyogtam.

- Mi a neved?

Idegesen megfordultam. A lány még mindig az orromban lihegett. – Noah.

- Akkor mégis csak eltaláltam a monogramodat! – emelte az ajkai elé az ujjait. Az ajtó kitárult és az előző srác, akivel a lány volt kilépett. Addigra jól formázott szőke haja szétesett és egy hatalmas katyvasszá olvadt. Zöld szemeivel engem méregett, majd a lányt.

- Minden oké van? – A zsebeibe csúsztatta a kezét és megtette azt a néhány lépcsőfokot, majd megállt pontosan előttem. Magasabb volt mint én. – Ki ez itt?

- Noah! – vágta rá a lány és karjaival a fiú kezére csavarodott. – Ő itt...

- Noah! – vágódott ki az ajtó és Lisa sebtében tette meg a köztünk lévő távolságot. – Daniel képes volt már megint elvenni szegény bogaram eszét! – jajveszékelt, majd egy undorodó pillantást vetett a mögöttem álló lányra. – Kérlek segíts!

Hirtelen elegem lett a sok emberből. Mit akartam én? Egy egyszerű estét, mivel Jane képes volt elrángatni ide. Nem akartam új arcokat, nem akartam beszélgetni, egyszerűen elvegyülni a tömegbe és hagyni, hogy a gondolataim éhes pókokként teljesen behálózzák az agyamat. Nyugalmat. Válaszokat. Nyugalmat.

Lisa a csuklómat szorongatva rángatott be, de Iris még mindig nem hagyott. Eleresztette a barátja kezét és megindult felém. Haragosan vontam össze a szemöldökömet, majd Lisára néztem, aki elkeseredetten meredt a tekintetembe. Mindenét feltette volna arra, hogy segítsen Jane-nek. Iris közeledett. Végül feladtam.

- Mond meg Jane-nek, hogy léptem. Te pedig hagyjál békén – morrantam fel és kitéptem magamat a szorítások gyűrűjéből.

- Mi van? – Lisa szemei mérgesen méregettek. – Csak nem visszatért az a Noah Cambern, aki csak a saját érzéseivel van elfoglalva? Már konkrétan kezdtem hiányolni! – fröcsögte, de látva azt, hogy még csak meg sem hatott, hirtelen nyitotta fel a pilláit. Ekkor már egészen más mutatkozott a sértettségen kívül. Érzések dúltak benne. – Képes vagy ott hagyni Jane-t annak az idióta karmai között, aki megütötte, aki csalja, aki egyszerűen semmibe veszi azt a lányt, aki a te tetves életedben először foglalkozott veled? Csak úgy kidobod a szemétbe, mint egy megevett almacsutkát? Jane az életét feláldozná érted, és te meg sem akarod óvni őt a fájdalmaktól?

- Miért foglalkozzak valami olyasmivel, ami nem érdekel?

Lisa szemei elkerekedtek.

- Ha Jane az, ami nem érdekel, akkor úgy fogom érezni elárultál! – Ilyenkor nem az a Lisa volt, aki bogaramnak hívta Jane-t, nem az, aki fölösleges dumával untatta az embert, hanem az a barát, aki mindenben kiállt a barátnője mellett, de ebben a pillanatban leszartam.

Jane felnőtt volt.

Lisa felnőtt volt.

Én is az voltam.

Csupa szubjektív gondolkodású felnőtt.

Miért üssem bele az orromat? Miért aggódjak valaki miatt, aki még csak nem is foglalkozik az én akaratommal?

Noah!

jane hangja megszólalt a fülemben, de most még ez sem érdekelt.

Kedves Olvasóim!

Nos itt is lenne az újabb fejezet, ami reményeim szerint elnyeri majd a tetszésetek. Köszönöm szépen az aranyos visszajelzéseket :)

és nyugalom még érik a sztori, nem sokára majd beindulnak az események!

puszi Kira!

2017. 07. 31.