- Noah James Cambern

Nem aludhattunk. Iris ugyan csendesen pihegett a matracon az én szemeim egyenesen az egyre csak beboruló égre és a nap utolsó sugaraira vetültek. Minden csendes volt, ma még a tücskök sem ciripeltek, mert mindannyian tudták, hogy nem hiába borultak be a fellegek, hogy nem hiába tűnt el a nap olyan hamar.

Valami készülőben volt. Ott volt a levegőben, megtelítette az emberek tüdejét, talán a párának tudták be, talán azt hitték, hogy egy egyszerű eső, egy egyszerű nyári zápor.

Sóhajtva kibújtam az ágyból és magamra kapkodva a földön heverő ruháimat, csendben megindultam a nappali felé.

A lámpa pislákoló fénye halvány derengéssel vetült a szobára. Iris apja, Ling kezéből kapta ki virágokat, majd a szoba különböző pontjaira helyezve kinézett az ablakon. Sötét árnyak köröztek az égen, talán nem voltak annyira feltűnőek, akár sietős esőfelhők is lehettek volna, de én már túlságosan ismertem ezeket a sötét ködhöz hasonló árnyakat.

Lepillantottam a szőnyegre.

A felhalmozódott tárgyakat elpakolták a lila szobába, ahonnan valamilyen nyugtatónak szánt jazz zene áramlott ki, de ez esetben pontosan az ellenkező érzést váltotta ki belőlem. Edgar is neki állt pakolászni, mire az ajtó hirtelen kicsapódott és egy izzadt Martyn szédelgett be, kezében egy rendesen megpakolt kosár. Szemei rám vetültek, majd hihetetlenül gyorsan a földre szegezte őket.

Szívem már kalapált.

Azt mondtam Irisnak, hogy nem féltem a haláltól, részben az igazat mondtam el, de mégsem voltam teljesen őszinte hozzá. Álmaimban kísértettek a képek, kísértették az elmémet. Rettegtem. A tudatlanságtól, attól, hogy Iris elfeled, hogy neki ez a pár hónap meg sem történt lesz. De mi lesz velem? Én ott leszek a múltban, ott leszek egyedül egy modernebb elmével, kínlódó szívvel. Aztán pedig meg fogok halni. Egy tudatlan test leszek. Egy csontváz, ami elporlad a földben. Elfelednek és, ahogy annyi más ember belőlem sem fog semmi maradni, még egy átkozott gondolat sem!

Tu hirtelen ragadta meg a vállamat ezzel kiszakítva a körkörös gondolataim féktelen végtelenségéből.

- Ne félj! Kérlek, ne rettegj! – A nő kezei az arcomat ölelték körbe, mire kintről egy hatalmas dördülés mellett elcsattant az első villámszó. – Ők érzik Noah, ha félsz ők erősebbek lesznek, a tudatodba férkőznek.

- Noah!

Iris kétségbeesetten meredt a szemeimbe. Ajkai reszkettek, ahogy lenézett arra a kis oltárra, amit virágszirmok ezreivel raktak ki. Edgar már a szőnyegen feküdt, Ling mellette térdelt, míg Martyn a kosarából pakolta elő a különböző anyagokat. Iris arrébb taszította a nőt és mérgesen pillantott körbe, arca fájdalmak ezreitől volt terhes. Ahogy apró kezeivel az enyémeket szorongatta, az egész teste reszketett. Olyan volt, mint egy elveszett nyárfalevél, ajkait összeszorítva rogyott a földre és utolsó erejével próbálta eltüntetni a rózsaszirmokat, zokogva terült el.

- Iris! – Az apja hitetlenül pattant fel a helyéről, de a lány nem volt magánál, arca a szirmok rengetegébe zuhant. – Szent isten, segítsenek a lányomnak!

Tu leguggolt elé és a karjaiba kapta. Iris ellenkezett, dühöngött. Ki akarta tépni a nő haját, de nem tudta. Arca eltorzult és halkan borult a vállaira, mint egy szörny, akiből eltávozott az utolsó csepp erő.

Ettől akartam őt megszabadítani, ettől akartam megóvni őt. A fájdalomtól, ami azzal járt, hogy engem szeretett.

- Csak pár óra, drágám. Pár óra és soha többé nem...

- Azt hiszed ez megnyugtat? Azt hiszed az a tudat, hogy ez a kibaszott fájdalom el fog tűnni, megnyugtat? Azt hiszed erre vágyom? – Dühösen szakadt el a nőtől. Erőszakosan letörölte a könnyeit. – Ha velem maradnál...

- Audio.

Edgar hörgése szakított minket félbe.

Elkezdődött.

És pont ezt a pillanatot várta Nixon. Az ablakok betörtek. Iris felsikított, az apja testével védte a fiát, míg Ling nyugodt tekintettel figyelte a jeges kék szemű démont. Itt állt előttünk, arcát és testét tökéletesen kilehetett venni, de lábai fekete füstbe fulladtak.

Kint zúgott a zivatar. Az esőre jellemző frissesség bekúszott a füstfelhő mögül és a virágoktól terhes szobát betöltötte ez az üde illat, ám az időjárás nem tükrözte ezt. Villámok cikáztak az égen, míg Nixon egy nyers vigyorral az arcán átszállt a szilánkokon.

- Örvendek.

Iris elém lépett. Pontosan tudta, hogy ő a legerősebb virág az összes közül, arca rezzenésmentes volt. Mintha Nixon felkészült volna, meg sem érezte a virágok erős taszítását.

- Magának is, nőszirmom.

- Meg fog halni! – Iris mélyen a mellkasába akart bökni, de a férfi füstből állt. Ijedten torpant meg, ez az egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy Nixon ajkaira egy gőgös vigyor üljön ki.

- Igazad van, nőszirom. Meg fogok halni, ezért jöttünk ma ide, hogy megakadályozzam azt, ami történni fog.

- Miért? – halkan megszólaltam, hallottam magam mögött Edgar hörgését. Iris összerezzent. – Miért jó neked a mágia?

- Hát nem érted, Noah? Mondd mit hiszel miért pazaroltam rád az időmet? Azt hiszed minden szenvedő lelket megváltunk, azt hiszed minden fájdalomban élő férget a nirvána vár? Nem Noah, az éjszaka gyermekeinek a vérében a mágia folyik, a tiedben is, a kisfiúéban is, benned is nőszirom! És ezt az erőt akarják ők elkobozni! – Nixon sziszegve tántorodott hátra, mikor Ling felállt a kannapéról. Eddig gőgösen jeges tekintetében fagyos félelem ütött otthont.

- Mi okból tennék ezt?

- Mert félnek, a látók nem azért születnek látónak, hogy a mágiát szolgálják, hanem az emberiséget! Azt a fránya emberiséget, ami még egyetlen egy vigasztaló szót sem érdemel! Kitagadnak minket, minket mágusokat azért, mert mások vagyok, azt hiszik ők uralják a földet, pedig ha tudnák mire vagyunk képesek!

- Ne hallgass rájuk, Noah!

- Audio! – Edgar gerince ívben megfeszült pont ebben a pillanatban dördült el egy újabb villám. Egy újabb Nixon jelent meg a szilánkokon. A sötétség erőt adott nekik, küzdeni tudtak a virágok ellen.

- Martyn...

- Salmony! Martyn Salmony! Nézd csak meg kit hoztam el neked! – Nixon felnevetett és megjelent mellette egy fiatal lány. Arca meseszép volt, tündöklő aranyhaj lengte körül. – Képes lennél elpusztítani őt is?

- Martyn! – Tu kétségbeesetten akart a férfi után kapni, de a tekintetében már valami más megszállottság ült. – Ne nézz arra! Kérlek...

- Én megmentem őt Nixon! – üvöltötte.

- Apa...

- Megmentelek Mariann, én foglak megmenteni!

- Tönkreteszed őt, hát nem érted Martyn? A lányod boldog mellettem, ha hallgatsz a nőre melletted, a lányod meg fog halni! – Nixon sziszegve akart közelebb lépni, de nem bírt Iris közelébe férkőzni. – Nőszirom, gondold végig! Örökké Noah mellet maradhatsz!

- Tessék? – Iris előre lépett egyet, mire mindkettőjüknek sziszegve kellett hátrébb lépniük.

- Igen, gyermekem! Édes Irisom! – A törött üvegeken megjelent egy nő. Szőke haja volt, arca valahogyan mégis fakónak tűnt. – Együtt lehettek, te is velem lehetsz!

- Anya? - hitetlenkedve meredt azokba a kifakult szemekbe. 

És ez volt az a pont, hogy Iris nem hitt többet Nixonnak.

- Iris?

- Nem anya. Nem lehet.

És ez volt az utolsó szavuk.

Iris megfordult, ajkai elnyíltak és elkezdett feléjük sétálni, lassú léptek. Markában szorított egy vörös-nőszirmot. Nixon visítani kezdett, arca apró darabokra mállott és a három testből egyetlen egy füstfelhő maradt, ami gyorsan elszállt a szobából.

Ott álltunk és mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez mit jelentett. Már semmi sem zavarhatott meg bennünket.

. . .

A földön feküdtem, míg Ling mélyen a szemembe nézett. Úgy nézett ki, mint egy gondoskodó anya, ehhez méltóan simította ujjait az arcomra, ajkai elnyíltak, ahogy beletúrt göndör tincseimbe.

- Vannak szabályok, amelyeket be kell tartanod, Noah. Ha visszamész a múltba, a most szerzett tudásodat nem használhatod, nem zavarhatod meg az időt. Nem találhatsz fel semmit, amit amúgy majd felfognak. Másrészt nem folyamodhatsz öngyilkossághoz. Az egyetlen, amivel megválthatod a mágiát a halálod, a természetes halálod Noah!

Ujjaival egy fürtöt igazított meg, majd egy apró csókot lehelt a homlokomra.

- Ne félj, minden rendben lesz.

A nő fekete szemei burjánzottak a sötétben, mint egy fekete rózsa, ami éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy virágba boruljon.

- Ne félj, én örökké emlékezni fogok rád! – Ujjaival az ajkaimat simogatta, míg fejemet a rózsaszirmokból kirakott párnácskára fektette.

Tu eközben Edgar kezét fogta és próbált kiolvasni belőle valamit. Teste statikusan feszült meg, ajkai elnyíltak és elfehéredett tekintettel meredt egyetlen egy pontra. Martyn eközben mellém guggolt. Eddig folytonosan megfontolt arcáról lehullott a maszk. Ezt tette vele a lánya és alig bírta kivárni, hogy végre a túlvilágra küldhessen, mert akkor újból a karjaiban tarthatja majd a lányt.

Tudtam, hogy jót cselekedtem. De mégsem akartam meghalni.

Iris hirtelen telepedett le mellém, arcomat az ölébe kapta. Ujjaival a bőrömet karistolta.

Kigondolta volna, hogy két napot kapunk csak? Két elcseszett napot. Semmi többet. Nem is ismerhettem meg őt jobban. Könnyeim elapadtak és csodálattal néztem fel a lányra, akinek homályos pillantása egészen a szívemig vájta magát.

Rövid barna tincsei az arcába zúdultak, próbálták elűzni előlem azokat a mély nugát színű szemeket. Csodálatos volt. Mint egy angyal. Sosem kérhettem volna szebbet nála, el sem bírtam képzelni gyönyörűbb teremtést ennél a lánynál. Ugyan volt benne olyan, ami mások szemében hiba lehetett, az enyémben mégis azok váltak a legértékesebb kincseivé.

- Iris.

- Iris, mint a kertben nyíló nőszirmok. – Könnyes szemekkel cirógatta a bőrömet, reszketeg lélegzetvételei előszöktek az ajkaiból.

- Hát emlékszel?

Nem válaszolt csak bólintott.

Lehunytam a szemeimet és élveztem az érintését. Mint egy szirén. Úgy varázsolt el, mint az embereket a szirén hangja. Elmosolyodtam.

- Mondd, drága mágus! Tényleg ezt akarod? – Ling hűs ujjai felváltották a lányét. Megrándultak az izmaim.

- Igen.

Iris felzokogott, és ajkait lassan az enyémekre simította, majd meghallottam valami pattanást. Tudtam, hogy Martyn bicskája volt az.

Iris is sírt, én is sírtam, de nem bírtam a bicskára nézni. Őt akartam az emlékezetembe vésni.

Hisz ezek az utolsó pillanatok, ugye? Soha többé. Meg fognak fakulni az emlékképek? Hirtelen lett rajtam úrrá a pánik, de Iris vasmarokkal szorította az arcomat, míg fakó szemei mélyen az enyémekbe mélyedtek. Így akarta elterelni a figyelmemet, arról, hogy a bicska éle az ereimbe vágott.

Könnyek szöktek a szemeimbe, Iris zokogva csókolt, teste remegett. Ujjaival az arcomat tapogatta, emlékeibe akarta vésni az arcomat.

Forró vérem végigcsorgott a karomon, a bicska éle átszállt a másik karomra.

Látásom egyre homályosabb lett, fájdalom szaggatta szét a bensőmet, de mindez ahhoz sem volt fogható, amit a lelkemben éreztem. Por keveredett a vérembe, csípett, de vörös folyadék tovább bugyogott.

- Elég! – Iris felordított.

Nem tudta, hogy akkora már késő volt.

- Elég! Istenem, Noah! – A lány ijedten tekintett a szemeimbe. – Istenem Noah! Szeretlek, istenem! Kérem... Noah!

Sötétség.

Egy pillanatra kiléptem a testemből.

És ez a kép maradt meg mindörökre. Ahogy a lány az élettelen testemet szorongatja, könnyei összemosódtak a véremmel, elvegyült benne.

Azt kérte, hogy hozzanak vissza. Azt kérte, hagyj emlékezzen rám.

Ling sírva dőlt a falnak, míg Tu üresen meredt az elvérzett testre. Edgar aludt, az apja elszörnyedve lépdelt a szilánkokon. Egyedül Martyn volt boldog. Tudta mit jelent az, hogy nem lélegzek.

Még utoljára hallottam Iris hangját.

- Sosem akarlak elfeledni, sosem foglak elfeledni.

De amint kimondta ezeket a szavakat, már el is felejtett.

Elragadott egy sötét örvény.

Kitártam a szemeimet.

Felnéztem a plafonra.

Ugyanazok a minták. Apró fekete pöttyök a hatalmas fehér mennyezeten. Ugyanaz a baldachinos ágy és ugyanaz selyem hálóing, ami csupasz testemhez simult.

De más emlékek. 

Kedveseim!

Először is mindenkinek kellemes őszi szünetet kívánok!

Másodszor pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szomorúan jelentem be azt, hogy a történetből csupán egy epilógus maradt. Amit minden bizonnyal, majd publikálok az őszi szünet folyamán!

Nos és mit gondoltok? 

Puszi Kyra!