- Iris Marva Baum

A nap csókjaira ébredtem.

Ahogy felnyitottam a pilláimat és megláttam magam előtt a szobát agyamat elöntötték az emlékképek, pontosan láttam magam előtt az elfútt csókok mohó csatamezejét. Ahogy selymes ajkaival felitatta a bőrömről a kételyeket, megrészegített, már nem bírtam gondolkodni. Elmosolyodtam, meg akartam fordulni, hogy egy pillantást vethessek a gyönyörű fiúra, de Noah már nem volt mellettem.

A szívemben hirtelen dúlták fel egymást az érzelmek, a hirtelen elöntő öröm, ami alig pár pillanattal ezelőtt a testemben burjánzott, most hirtelen metsző és hűs érzelmek hada hajtotta el. Szívem összeugrott, ijedten markoltam a paplant, azonnal a földre szórt ruhák közt kutakodtam, amint a kezeim közé akadt Noah egyik fekete mintás darabja, magamra rángattam és könnyeimet visszatartva rohantam a konyhába, ahol nem várt meglepetés várt.

Apa és Edgar az asztal mellett ültek. Öcsém nevetve harapott bele a bundás kenyérbe, míg apa kacagva figyelte Tut, aki egy újabb, frissen sült kenyérszeletet egyensúlyozott az asztalra. Ling narancslevet szürcsölt, míg Noah a pultnak dőlt és fekete szemeivel az előtte lejátszódó jeleneteket figyelte. Karba tett kézzel meredt a nőre, aki egy gondoskodó anyához méltóan simított végig a fiú kezén, aki erre csak egy gyenge mosolyt préselt ki magából. A pillanat hevében a látottak megannyi könnyet varázsoltak a szemeimbe.

Talán az rázott meg legjobban, hogy ez a valami, ami kialakult körénk megmaradhatna. Nem kellene véget vetni neki, apa boldog lenne és ahogy figyeltem az öcsémet hirtelen már nem is vágytam anyára. Ők voltak a családom.

Noah lehetne a barátom, lehetnénk együtt. Örökké. Az örökké valóságig élvezhetném azokat a mámorító csókokat, elbújhatnék az ölelésében, átbeszélgethetnénk az éjszakákat. Egyszerűen élvezhetnénk a szerelmesek életét. De ez nem adatott meg neki. Ki tudja mennyi időt kell arra várni, hogy Ming újból előbukkanjon testvérem testében és elűzze mellőlem azt a fiút, akit annyira, de annyira gyűlölni akartam mégis egymásnak rendelt minket a sors. Őt szenvedésre engem pedig felejtésre kényszerítve.

Noah vad szemei kiszúrtak maguknak, talán egy pillanatra úgy tűnt mintha elfeledte volna azokat a búskomor gondolatait és hagyta, hogy a köztünk áramló szerelem elfeledtesse vele a gondokat.

Igaza volt múlt éjjel.

Nem volt időnk várni.

Talán a pillanat heve szülte bennünk ezeket a vad és szenvedélyes érzelmeket, de nem tehettünk mást. Annyi ideig szenvedtünk, annyi ideig kerülgettük egymást, míg végül ugyanott kötöttünk ki, egymás karjaiban.

Nem kellett gondolkodnom azon, hogy az érzéseim valósak-e, mert éreztem, hogy ennél valósabbak sosem lehetnének. Mindent éreztem, amit a szerelem megengedhetett magának, talán még egy kicsivel többet is. Vadító volt, kábító, ha engedtem neki és akartam, hogy újból elvesszünk egymásban.

A fiú apró léptekkel közelített meg, ujjait az enyémekre fűzte, mikor elém ért orrát pedig az arcomhoz dörgölte. Olyan gyengéd volt, olyan érzelmek viaskodtak mindkettőnkbe, hogy az emberi ésszel egyenesen felfoghatatlan volt. Mert éreztem, hogy amint egymáshoz ért a bőrünk, valami pattant, mint benne, mint pedig bennem. Az a mocskos kavalkád szétfeszített, bugyogott bennem, mint valami gyilkos láva.

- Minden rendben? – Ajkain a szavak úgy törtek elő, mint a földből a gejzír.

- Minden rendben.

- Nőszirmom! – Tu mosolyogva intett nekem. Szívem összeugrott. – Hát nem csodás ez a nap? – Elém sietett, az arcomra simította az ujjait, a könnyeimet törölte le velük. – Ne sírj drágám, a könnyek túl drágák ahhoz, hogy olyasmire pazarold őket, amit el fogsz feledni.

Kifújtam a levegőt. Hisztéria uralkodott el rajtam, ahogy szemeimmel a nőt figyeltem a testemben a levegő összeugrott, de mielőtt még összerogyhattam volna Noah karjai átöleltek és azt a kavalkádot ültette belém, ami még valahogy életben tartott ebben a helyzetben. A szívem kalapált, de ahogy megéreztem azt a forró leheletet a bőrömre vetülni már nem aggódtam.

A nő lehajtotta a fejét, a rövid tincsek pedig mint általában, most is hűségesen követték a megfakult tetteket.

Apa felnézett az asztalról, a szemein keresztül láttam, hogy már mindent tudott, amiről tudnia kellett. Mindannyian úgy ültünk az asztalhoz, hogy a feledés medre már körülöttünk hullámzott, a megfelelő pillanatra várva, hogy lecsaphasson.

- Apád megígérte, hogy segít nekünk virágokat venni az estére. – Ling letette a poharat a kezéből, szavai halkak voltak, mint a lágy szellő, ami a nyitott ablakokon keresztül szökdécselt be hozzánk. – Este itthon kell lennetek, Ming valószínűleg ezt az időpontot fogja választani. Az éjszaka gyermekei is pontosan tudják. Fel kell készülnünk az ostromra, mert, ami ma este történni fog az az egész világot megváltja egy bűntől.

A nyugodt szavaknak a teáskanna sípolása vetett véget. Noah az asztallapokat szuggerálta, apa pedig próbálta átölelni öcsémet, aki könnyes szemekkel figyelte azt a társaságot, aki ezen a csodás napon hamis mosollyal ültek az asztal előtt, mind siratva azokat az emlékeket, amiket Noah csempészett az életünkbe.

Megfogtam a fiú kezét. Érintése hűs volt. Túlságosan hűs.

. . .

Egy fagyizó előtt álltunk én mangós fagyimmal voltam elfoglalva, míg Noah hatalmas nyalintásokkal próbálta eltüntetni a kezében tornyosuló gombócok tornyát.

- Nem hiszem el, hogy soha az életedben nem kóstoltad a fagyit! – Mosolyogva csaptam a karjára. A fiú szemei cinkosan villantak fel, míg az első gombócot eltüntette.

- Igazából még semmit nem csináltam az életemmel.

Csupán ez a mondat kellett és az addigra előtörekvő boldog énem szilánkosra zúzódott. Noah szemei az enyémeket kutatták, míg ujjaival az enyémek után kapott és jó szorosan az ölelésébe vont.

Az emberek vigyorogva szemlélték minket. A hosszú virágmintás zoknis lányt, akinek lenge szoknyáját folyamatos ostrom alá helyezte a szél. A fiút, akinek göndör fürtjeibe belegabalyodtak a napsugarak. Olyanok voltunk, mint egy megszokott pár, akik hülyéskedve nyalogatták a fagyijukat, senki sem gondolta volna, hogy nem a napsugarakba, hanem a mágiába gabalyodtunk bele.

Noah elindult mellettem, ujjait az enyémekre kulcsolta és eltüntette az utolsó gombóc fagyit is, míg én csodálkozva meredtem a mosolygó fiúra, mivel én is csak ebben a pillanatban fogyasztottam el azt az egy gombóc fagyimat, amit megrendeltem.

- Meg akarom látogatni Jane-t.

- Mit fogsz mondani neki? – A vállán pihentettem az arcomat. A fiú egyszerűen túlontúl édeni volt az embereknek. Talán sokan nem is látták, benne azt, amit én, de én végtelenül beleszerettem és tudat, hogy alig néhány óra elteltével sosem fogok rá emlékezni, erre az érzésre, a mi emlékeinkre. Összeroppantott, gyilkolt. Mintha megannyi kés szurkálna, kínzott.

- Hogy sajnálok mindent, és azt, hogy szeretem. – A fiú lenézett rám. Kettő ébenfekete gyöngy, ezek a szemek kísértettek tíz éves korom óta, ő volt a fiú az álmaimból és most el akarták tőlem rabolni. – Téged is szeretlek, Iris. Mondtam már?

- Nem. – Mosolyogva figyeltem a fiút. Noah. Ez a név lebegett előttem. Miután elfelejtem őt, már semmit sem fog jelenti nekem ez a név? Elfeledem őt mindörökre? Megszakad a kapocs köztünk?

- Most már tudod.

Lagymatag csókot lehelt az ajkaimra.

Ő nyugodt volt, én darabokban hevertem a betonon. Ő már elfogadta, ő már nem küzdött ellene.

Így andalogtunk Riverdale elhagyatott utcáiba. Ismerős volt minden. Pontosan itt jártunk néhány hónappal ezelőtt, akkor még nem voltam tudatában az érzéseimnek és ezért átkoztam magamat.

Noah egyáltalán nem torpant meg, talán mert tudta, hogy ebben az egy napban kell minden tőle telhetőt megtennie azért, hogy a múltban majd ne rágja ezen magát.

Mire én újból képbe jövök, Noah már halott lesz?

Egyetlen egy pillanatnak sem fogom megélni, de a fiú mellettem egy egész életet le fog élni ezekkel az öldöklő ismeretekkel. Egy tíz éves egy ilyen sebzett elmével? Összeszorítottam az ajkaimat és figyeltem a fiút, aki halk, lomha léptek mellett barangolt az ajtó elé.

Olyan üres volt.

Az ajtó kinyílt.

Ott volt Jane.

A lány szemei hatalmasra tágultak, könnybe lábadt a tekintete és reszkető végtagokkal meredt az előtte álló fiúra, akiben viszont már nem voltak érzelmek. Csak állt ott, mint egy deszka, egy megkínzott lélek.

- Noah? – A lány a fiú arcára simította az ujjait és zokogva esett a mellkasára. Mint egy megtört bábu. Most még nem tudta, de egy éjszaka és Noah már semmi sem lesz.

- Sajnálom Jane. Annyira sajnálom, bármit is tettem valaha, bármilyen szóval is bántottalak meg, bocsáss meg nekem! Szeretlek.

Olyan furcsa volt figyelni a fiút, akiből kihaltak az érzelmek. Csupa üres szó, aminek túl nagy jelentésük volt. A lány zokogott a fiú pedig tehetetlenül vergődött a saját tudatában.

. . .

Csók. Megannyi hihetetlenül negédes csók hevert már a bőrömön, éreztem a fiút, ahogy lassan, de kényelmesen az ajkaimra hajolt és kiszívta belőlem az egyetlen éltető lélegzetet is. Fanyar mosoly ékeskedett az ajkain.

- Nem félsz a haláltól? – Noah meztelen mellkasomra fektette az arcát, bőrünk eggyé vált, lélegzete összeolvadt az enyémmel. Ujjaimmal a hajában babráltam, míg ő lassú sóhajtás mellet felnézett rám.

A szobájában voltunk ő fölöttem ült, míg az én hátam a piszkos falhoz simult. A hűs érintés valahogy segített józanon tartani a bensőmet.

- Sosem féltem a haláltól, Iris. – Ajkai tompa eleganciával formálták a szavakat, míg ujjaival az egyik tincsemet tekergette. – Egy dologtól félek. Nem a haláltól, nem is a fájdalomtól, attól félek, hogy képes leszek-e élni nélküled.

Könnycseppek gördültek ki a szemeiből, míg a hangja azt az egyetlen érzelmet tükrözte, amit még ki tudtam belőle csikarni. A szerelembe bújt fájdalmat.

- Noah...

- Nem tudom Iris. Lehet, hogy hazugságnak fogom vélni, hisz hát gyermek leszek újból, lehet örökké velem fog élni, de nem akarok szenvedni. Nem akarok minden nap úgy élni, hogy tudom, hogy soha nem láthatlak. Hogy sosem csókolhatlak meg többször, hogy azt az egy kibaszott dolgot, amit tényleg mindennél jobban szerettem, csak úgy elvesznek tőlem. – Zokogásba tört ki, könnyei melleimre csöppentek, már én sem bírtam megőrizni a gondolataimat. Noah megbotránkoztatóan őszinte volt. – Te nem fogsz rám emlékezni, ami jó, mert nem leszel szomorú, de én tudni fogom a nevedet. Minden este, minden reggel te leszel az első és utolsó gondolatom. Meg fogok őrülni.

Ott ült előttem. Könnyekkel borította be a mellkasomat, szakadozott légzése bőrömre vetült, míg göndör tincsek ott hevertek a markomba.

- Muszáj elmenned? – Remegett a hangom. A fiú homályos tekintettel meredt az enyémekbe, ott volt azokon a rózsaszín ajkakon az a fránya mosoly. – Nem lehetne valakinek másnak a gondja a világ megmentése? Ling sosem erőltetne rá téged erre, senki sem tudná meg, hogy az éjszaka gyermekei élnek, minden maradhatna úgy, mint most. Élhetnénk együtt, minden éjszakán szeretkeznénk. Mondd miért mész el, miért?

- Ha nem megyek el minden így marad, Iris. Az öcsédet ostromolni fogják, az anyukád az éjszaka gyermekeinek a börtönében marad, megannyi...

- Nem érdekel az anyukám, Noah! – Mérgesen hunytam le a szemeimet. – Ha az embereknek megnyugvással szolgál a mágia, miért kéne megszüntetnünk? Miért nekünk kell megszüntetnünk?

- Mágus vagyok, Iris.

- És ha úgy teszünk, mintha ez az egész dolog meg sem történt volna? Ha eleresztenénk a mágiát és a többi emberhez méltóan tudatlanságba vonulnánk? – A markomban tartottam azt a kincset érő arcot.

Ajkait óvatosan az enyémre feszítette és szenvedélyesen fojtotta belém a szavakat. Megakadtam egy pillanatra, mellkasunk összeolvadt, vad érzések tomboltak a testemben, magamban akartam őt érezni. Tudtam, hogy vágyik rám, a combomnak feszült, meztelen testünk egymásba olvadt, de még nem tettünk semmit, csak csókoltuk egymást, mintha az órákig tartó csókcsata eredménye a végleges megnyugvás lett volna.

- Nem lehet.

- Miért? – A szájába lihegtem a szavakat. A fiú könnyedén fektetett a matracra, felém tornyosult, göndör haja a homlokomra csöppent, a fürtök összevissza göndörödtek. Mosolyogva simogattam tökéletes arcát, az éles arcélet, azt az arisztokratikusan ívelő orrot, telt, rózsapiros ajkait. Olyan csodálatos volt.

- Mert nem lehet, drágám. Nem tehetem ezt veled, az emberiséggel.

- Miért érdekel az emberiség, ha itt vagyok én?

A fiú szívből felnevetett. Megrázta a fejét.

- Igazad van, az emberiség eltörpül melletted, de talán te nem is sejted, de neked akarok jót. Neked fogok jót tenni azzal, ha minden újból a régi lesz. Caleb, Kaori, a hihetetlen életed, a családod. Minden jó volt nélkülem. – Csókok ezreit lehelte az arcomra, ajkain már az én könnyeim is csüngtek.

Mind ez elenyészett amellett a tudat mellett, hogy ott volt nekem ő.

Megtörtént. Szeretetünket a szexbe fojtottuk. Őszinte, nyers vágyak.

Noah csókjára aludtam el. 

Kedveseim!

Eltűntem. Tudom, de boldogan jelentem be, hogy élek még!

Mivel az iskola minden szabadidőmet magával ragadja elég csekély időm maradt arra, hogy írjak, sőt egészen pontosan mondva semennyi. De azért remélem ez a fejezet elnyeri a tetszéseteket annak ellenére, hogy kissé szomorkásra sikeredett!

Puszi Kyra!