Figyelem! Csak annyit szerettem volna megemlíteni, hogy a fejezet végén lesz egy +18-as rész (ezt a mondatot már vagy ezerszer átírtam és sehogy sem hangzott jól :D) ennek figyelmébe olvasd el ezt a fejezetet!

- Noah James Cambern

Az ablakból néztem őket. Ujjaim az üvegre olvadtak. Látni a szőke fiú megtört tekintetét, millió érzés kavargott benne. Nem értette. Értette egyáltalán bárki azt, hogy Iris mit látott bennem? Miért hagyott el egy olyan fiút, aki mindent megtudott volna számára adni, bármilyen kívánságát.

De Iris engem csókolt meg alig pár perccel ezelőtt, az én ajkaimat kínozta.

Tu megállt mellettem, kinézett az ablakon.

- Azt hiszem Ming segíteni fog abban, hogy hogyan állítsuk meg a mágiát. – Ujjai a vállamat érintették. Már akkor tudtam, hogy valamit nem mondtak ki, amikor elhúzta azt az átkozott függönyt. Ahogy rám nézett, a szemeiben volt valami, ami csak engem érintett.

- Mit nem mondtatok el?

- Gyere velünk.

Átbotorkálva a tárgyakon, amik szétszóródva hevertek a piszkos szőnyegen. Fél szemmel Edgarra néztem. Nyugodtan szuszogott, mintha az előző percek meg sem történtek volna.

Felnéztem Lingre, aki már az erősen lila színű szobában ücsörgött. A kör alakú asztalon füzetek hevertek, a nő valamit sebesen írogatott, de mikor beléptünk felnézett. Szemeiben azonnal aggodalom gyúlt és ijedten nézett a nővérére, aki bezárta magunk mögött az ajtót. A szobára néma csend telepedett, a testvérek csupán néhány kósza pillantás alatt megbeszélték azt a valamit, amit talán néhány perc múlva feltárnak nekem.

Ling kihúzott egy széket és egy kedves mosolyt erőltetettet az ajkaira. Tu leheveredett a testvére mellé és mindketten fürkésző pillantásuk alá vetetettek. Szívem hevesen dübörgött, tudtam, hogy szét fog szaggatni a kín. De csak figyeltem őket, tenyeremet felhelyeztem az asztalra. Felkészítettem magamat az elkövetkező pillanatokra, ám pontosan tisztában voltam azzal, hogy a fájdalomra nem lehet felkészülni.

- Tudod Noah, te egy mágus vagy. – Ling nyugodt hangja azonnal megrekesztette a tárgyak halk zizegését. Minden elcsendesült. Csupán az ablak, ami ott csücsült az egyik fal sarkában, az öntötte magából a külvilági zajokat, de megérezve a nőt, azonnal el is csendesült.

Mágus.

A nő vékony ajkaira egy szende mosoly ült ki, míg tenyereit az asztalra fektette, Tu kinyújtotta felém a kezét és bal markomat megragadva ujjait az enyémre simította. Már remegett a térdem, tudtam, hogy érzik, de a tekintetük ezt a hűs ridegséget szállították a testembe. Varázslatos csend honolt a szobában, talán csak a lélegzetvételünk halk szuszogását lehetett hallani.

- A mágus nagy dolgokra hivatott. – Ling hangja tagolt volt. A nyelve lassan mozgott, mint egy beakadozó magnó. Újból bólintottam. – Amik néha számára a legfájdalmasabb dolgokat jelenti. Egyszer már átélted. Átrepültél egy évszázadot csak azért, hogy most itt lehess.

Bólintottam.

Tu lehunyt szemekkel simogatta a tenyeremet. Talán előre meg akarta nyugtatni a bennem tomboló kételyeket?

- Haláltánc igaz? Mágikus egy darab, nem igaz? Nem hiába láttad azt a tekintetet Noah. Ő küldött el ide, azért, hogy hatalmas dolgokat cselekedj. Hogy megszakíts valamit, ami már évezredek óta sújtja az emberiséget. – A halántékára simította az ujjait, majd motyorászva lenézett a jegyzeteire. Könnyek mardosták a tekintetét. Hangja megroggyant, ezért azonnal összeszorította az ajkait. – Az éjszaka gyermekei nem a most problémája, ők az emberiség problémája. A mágia. Ezt kell megállítanod. – Lehunyta a szemeit. – Megmutatta neked milyen érzés a szerelem. Megmutatta, hogy nem csak a mágia lehet hatalmas, hanem az emberi érzelmek is, Noah.

- Mire akar kilyukadni? – sziszegtem lesütött szemekkel.

- Arra, hogy neked kell megállítanod a mágiát, Noah. Csak te vagy erre képes.

- Mégis hogyan kellene? Úgy, ahogy Petert kellett megtalálnom? Lubickoljak a tudatlanságban? – Hangom élesen csattant az élénk falak között.

- Meg kell halnod.

A szívem leállt. Tu felnyitotta a pilláit és eleresztett. A hangja halk volt, de tele nyers erővel. A sötét szemek engem figyeltek.

- Tessék? – Lehuppantam a székemre és értetlenül néztem az előttem ülőket. Mindketten magukba mélyedtek.

- Tu nyersen fogalmazott. Vissza kell térned a múltba, amit csak úgy tehetsz meg, hogyha az életedet itt megszakítod. Még nem tudjuk hogyan, Ming elfogja mondani. Rajtad áll Noah. Mi nem kényszeríthetünk arra, hogy hagyd el azt a világot, amit már a sajátodnak érzel, hogy hagyd el a lányt, akit szeretsz. Ilyet nem tehetünk. – Ujjaival az arcom után kapott. Az ajkaimat simogatta, mint egy védelmező anya. – Ming elfogja mondani a procedúrát. Viszont, amint visszatérsz, te mindenre emlékezni fogsz. Egy tíz éves testben lesz egy ilyen idős tudatod. De mi, a most el fog feledni mindent.

- Micsoda?

- Csak mi, látók fogunk emlékezni rád, a mágiára. Minden ugyanúgy fog folytatódni, mint amikor te még nem voltál itt. A nőszirom a herceggel marad, a barátaikat nem veszítik el. Az éjszaka gyermekei örökre megszűnnek. Nem lesz mágia.

- De hát nincs is választásom! – Könnyek szöktek elő a szememből. Zokogva hanyatlottam az asztalra.

Hideg szeszély szorította össze a bensőmet, láttam, hogy hirtelen mindenre egy szürke lepel borult. A falak már nem tűntek annyira élesen lilának, az ablakon beszűrődő fény sem volt már csalogató, sőt inkább rémisztő ködként derengett a tekintetem elől.

Remegett a mellkasom, szívem hevesen kalapált bordáim fogságában, míg én tehetetlenül éreztem, hogy a könnycsatornáim felnyílnak. Mert nem tehettem semmit, egyedül voltam és senki sem segíthetett nekem.

Mert ez volt a sorsom, a végtelen küzdések után is csak a szenvedés, mert mágus lennék? Emiatt taszították az életemet a fájdalom habjai közé? Mardostak. Minden fájt, mélyen bele gondoltam, hogy a szavak mit is jelentenek és minél jobban tudatosult bennem a jelentésük a szívem annál apróbb szilánkokra tört szét.

Tehetetlenül szorítottam az asztal peremét. Fuldokolva kaptam levegőért.

De nem segített senki.

Ezt akartam. Mindig is arra vágytam, hogy valamikor visszakerülhessek a múltba. Hogy újból megölelhessem az anyámat, Jane-t, elmondani nekik, hogy mennyire szeretem őket. De hát ők pontosan tudták, hogy szerettem őket, már nem akartam visszatérni a múltba.

Miatta nem.

Mert szerelmes voltam belé. Abba a reménybe kergettem magamat, hogy a jövő a mienk, hogy már nem kell félni, mi együtt maradunk és minden jó lesz. Mert a szerelem legyőz mindent. De nem.

Iris lemondott értem a barátjáról, nekem a saját életemről kellett lemondanom érte. És tudtam, hogy megfogom tenni. És azt is tisztán éreztem, hogy erről neki is tudomást kell szereznie, ebben a tudatban kell velem maradnia. Hogy valamikor majd nem fog emlékezni ránk.

Már értettem Ling szavait, amikor azt mondta azon az estén, hogy nem szabad félnünk a tettektől, mert egyszer majd minden a feledés tengerébe fog sodródni.

Én halott leszek, ő pedig nem fog rám emlékezni. Ő nem fogja tudni, hogy egyszer szeretett valakit. Tu azonnal átölelte reszkető testemet, míg Ling csak figyelt minket. A nő kezei védelmezően öleltek körbe, arcomat a vállába fúrtam és hagytam, hogy a könnyek kicsorduljanak belőlem.

Nem szégyelltem a könnyeimet, nem akartam elrejteni őket.

Annyi éven át szenvedtem és éppen akkor, mikor valami fénypont megjelent az életemben, megint elkobozták tőlem. Mert egy mágus voltam. Egy mágus, akinek mindent fel kellett áldoznia azért, hogy a többi ember boldog maradhasson.

A konyhában ültünk. Iris és én. A lány barna szemei mindvégig fogva tartottak. Tudta, hogy nem mondok el neki valamit. De még nem most volt itt az ideje, azt akartam, hogy valami maradhasson közöttünk a régiből. A mi kapcsolatunkban nem volt olyan, hogy túl gyors. Kevés időnk volt, és mindent, mindent amit vele szerettem volna leélni, bele kellett passzíroznom ezekbe a megmaradt napokba.

Fel sem merült bennem a kérdés, hogy milyen lesz meghalni. Talán megváltásnak tekintettem a halált. Hiszen annyi évet kell majd a múltban leélnem nélküle, addig amíg el nem következik az az utolsó perc, amikor a föld magába szippant. És onnantól kezdve már nem lesz fájdalom.

A szájamba helyeztem a levest. Ő nem fog rám emlékezni. Lehajtottam a fejemet, Iris azonnal felpattant a helyéről és apró ujjait a hajamba fűzve felemelte az államat.

- Mi a baj? Mit mondtak neked? – Ajkai lecsókolták az arcomról a könnyeket.

- Elmondom. – Ujjaimmal körbefontam gyönyörű arcát, melyre a mágia rút pecsétet nyomott. – De nem ma. Holnap megígérem, csak hagyd meg nekem ezt a napot.

Iris nem kérdezett többet.

Mindketten csendben falatoztunk, a leves szörnyen sós volt, ami mindkettőnket mosolyra fakasztotta. A lány játékosan rágta a hús darabokat, ami engem is nevetésre késztetett. Annyira csodálatos teremtés volt. És nem volt időm ezt teljesen megismerni.

- Apa nemsokára ideér. – A telefonját nyomkodta és ártatlanul fellesett rám. Tenyerét az arcomra simította. A kutya beszédelgett a konyhába és megpihent a lábunk alatt, nedves orrával meztelen talpamat szagolgatta, de nem bírtam rá figyelni, mert Iris szemei őszintén keresték a tekintetemet. – Mivel tettek tönkre?

- Iris...

- Tudom, azt mondtad holnap, de egyszerűen nem bírom! Én őszinte voltam veled, téged választottalak, Noah. Hát nem érdemlek meg annyit, hogy legalább elmondd nekem azt, ami nyomja a lelkedet?

- Nem érted. – Motyogtam halkan.

- Ugyanúgy ezt sem értem, mint régen azt, hogy nem mondtad el a titkodat! Elhittem neked. – Felállt a helyéről és erősen szorította az ujjai között a telefont. – Ha elmondanád, talán nem történne mindez! Akkor megérteném!

- Fájni fog Iris. – Újból könnyek szöktek a szemembe. De amint megéreztem őket, össze is zártam őket. Nem akartam sírni. Előtte nem.

De nem bírtam befejezni a mondatot, mert csengettek. Iris összehúzott szemekkel baktatott az ajtóhoz, hogy azt kitárja az apjának.

Én csak hátulról figyeltem hosszú zokniba bújtatott lábait, és azt a hatalmas pólót, ami már a térdeit verdeste. Tényleg az apja volt az.

Ling és Tu bevezették őt a szobába és mi megint egyedül maradtunk a lánnyal. Ő makacs volt. A kanapén ücsörögve figyelte az öccsét, aki még mindig halkan szuszogott, a lány még nem is sejtette, hogy még egyszer végig kell néznie azt, hogy hogyan szenved, esik apró darabokra az öccsének a lelke.

És hogyan fogja majd fogadni azt a tényt, hogy nem leszek mellette örökre? Hogy ő el fog engem felejteni, akarva akaratlanul. Nem tehet ez ellen semmit.

Erőtlenül felálltam. Kintről sötétség áramlott be a nappaliba. A lány ezek között a szurkos markú árnyak között üldögélt, ajkait rágcsálva, míg whisky barna szemeit próbálta erőszakkal az öccsén tartani. Mellé ültem. Szívem azonnal zakatolni kezdett. Először el akartam húzni az időt, hogy ne tudja meg azonnal, de láttam, hogy ezzel is csak időt vesztegetek. Talán azért nem akartam neki elmondani mert féltem, hogy elhagy.

Talán az lenne a legjobb döntés.

Mély lélegzetet vettem és lenéztem rá. Ő tehetetlenül rogyott a karjaimba, arcát a mellkasomba fúrta. Szemeit felvezette a rám, apró ujjaival a pólómat szorongatta.

- Hallottam Noah. Mindent hallottam.

Mindenre számítottam csak erre nem. A lány zokogva temetkezett a pólómba, ajkai forró levegőt sisteregtek, hirtelen egy pillanat elteltével az ölemben ült és vadul csókolta a számat. Mintha ezzel akarna tiltakozni az elkerülhetetlen elől. Ujjait a hajamba fúrta és elveszetten szorította magát hozzám.

Éreztem a vágyat, persze, hogy éreztem, hogy a véremben dübörög, de nem tehettük meg. Most nem.

- El fogok menni, Iris. Te nem fogsz rám emlékezni. Így is akarsz?

- Kérdés ez? – Könnyes csókot lehelt az ajkaimra. – Nem maradsz velem, ugye?

Megráztam a fejemet.

Iris felállt a helyünkről, rákulcsolta az ujjait az enyémekre és elindult velem a szobámba. Az ajtókat feltárva és a halvány, piszkos sárga falak mély homályban derengtek. Meg akartam szólalni, de lány ujjaival a zár után nyúlt, ami egy kattanással be is csukódott mögöttem. Értetlenül meredtem rá, de ő csak megindult felém. Csípője úgy ringott, mint egy macskának, szemei mély sötétek voltak, ajkai elnyíltak, mintha egy kis pír is derengett volna rajta. Talán elképzelte az elkövetkezendő pillanatokat.

Úgy gondoltam, hogy nem ez a megfelelő idő, ám számunkra már nem maradt olyan, hogy tökéletes. Azt kellett élveznünk, amit elénk tárt az élet. A lány ajkai halványak buktak az enyémekre, puha volt a szája, az íze, mint a méz. Felnyögött, amint a derekába martam, de ez csak növelte azt a megtelt levegőt, ami már szikrázott a vágytól körülöttünk.

Nem siettünk, úgy éreztük előttünk az egész éjszaka.

Sosem nyúltam még így egy lányhoz sem, nem tudom mit kellett volna tennem, de Iris segített. Ő nem gúnyolódott, hanem mindent megmutatott. Ajkaink tánca lassan már mohó csatává vált, testemben ösztönszerűen jöttek a tettek, ajkaim lassan levándoroltak az övéről és kecses nyakát hintették be pihekönnyű puszik milliójával. Ujjaimmal leügyeskedtem róla a pólót. Nem volt rajta nadrág, csak az a bojtos szárú zokni és kettő napsárga pamut fehérnemű.

Ő nem szégyenlősködött.

Testünk a puha matracra huppant, ő a számat ostromolta, míg formás combjaival a matracnak szegezett, mellkasával az enyémnek feszült. Apró tenyere volt, mégis gyorsan le tudta rólam ügyeskedni a pólómat, majd lassan lecsókolva magát rajtam leszedte a nadrágomat is. Nem bírtam tovább. Szétrobbantak bennem az érzelmek.

Vérem pezsgett, arcomon tükröződött az elfojtott vágy.

Magam alá tuszkoltam a lányt, aki hangosan felnyögött. Nem foglalkoztunk semmivel, egy idő múlva úgyis minden feledésbe fog merülni. Szabadok voltunk.

A lány teste az enyémnek feszült, éreztem a bugyiján keresztül, hogy forró és nedves alsórésze vágyakozva simult hozzám. Az ajkaiba nyögtem, míg ő körmeivel a hátamat karistolta.

Elfúlt volt minden. Tele nyers és konok vágyakkal. Nem volt időnk, nem volt időnk megbánni a tetteket. Mindent egy pillanatra hagytunk. Mert mindent meg kellett élnünk. Szeretkeznünk kellett. Hogy a szerelmünk ebben a kis idő intervallumban is ki tudjon teljesedni.

Ajkaimmal téptem le a melltartóját, ami alól előbuggyant kettő tökéletes alakú mell. Elhaló nyögést hallattam, szemeimmel őt néztem. Gyönyörű volt, de nem bírtam gondolkodni mert az ajkai belém fojtották az ép elméjű gondolatokat. Csókolt. Mellkasunk összesimult.

Lassan a fehérneműn keresztül simogattam őt. Az érzés felülmúlhatatlan volt, de az igazi élvezet, az igazi öröm csak ezután került sorra. Mikor a fehérneműk lekerültek és egyedül a meztelen testek érintkezése maradt.

Izzadtak voltunk. De én kitöltöttem őt ő pedig engem. Mélyen benne voltunk a másikban. A lassú mozdulatokat felváltotta a vad, elvakult vágy és a szenvedély. Fogaink korca egymás bőrén apró rózsaszín vonalakat hagytak maguk mögött. Egymás szájából szívtuk el a levegőt, küzdöttünk és közben minden elfajult gondolatunkat, a fájdalmakat ebbe töltöttük ki.

Nem védekeztünk. Azt akartuk, hogy csupán bőr és bőr legyen. Hogy az érzések a meztelen valójukba töltsenek ki bennünket. Mindketten tudtuk, hogyha történne is valami, az idő vissza fog vánszorogni június elejéig. Nem voltak korlátok.

Egész este szeretkeztünk.

Egyik a másik után. Az ablakban, a szőnyegen, a falnak támaszkodva. Nem volt olyan hely a szobában, ahol ne váltunk volna egymáséi.

Mert ő az enyém volt én pedig az övé. Ha emlékezni fog, ha nem.

. . .

Már reggel volt. Iris meztelen teste az enyémnek feszült, a chicagoi napfények már beszűrődtek az ablakon keresztül. Tekintetemmel fogva tartottam a szürkületből aranysárgára avanzsáló felhőket. Ajkaimra mosoly ült ki annak ellenére, hogy tudtam, már egy nappal kevesebbszer szoríthatom őt magamhoz.

Felnéztem a piszkos plafonra.

Imádkozhattam volna.

De nem tettem. Engem senki sem hallgatott meg. Hányszor próbáltam szavaimmal kegyelemért könyörögni? Hányszor akartam azt az isteni megváltást megérezni magamon, amiért annyi ember könyörgött?

Mert senki sem tudta, hogy mit hordozok a vállamon. Senki sem érezte azokat a súlyokat, a szívem savanyú volt. Lenéztem Irisra, akinek csodálatosan cseresznyés ajkain egy halovány mosoly derengett. Mintha nem is idevalósi lenne az a mosoly. Ahhoz túlságosan édeni volt.

Lehunytam a szemeimet.

Kívánni akartam valamit.

De már nem volt akaratom. 

. . .

Kedveseim!

A nyár utolsó napja, nagyon remélem, hogy mindenkinek szörnyen jól telt a szünet! 

És mit szóltok a történethez? Nekem szörnyen rossz érzésem volt, amikor megírtam a fejezetet, próbáltam pont ezt a hangulatot megragadni, mert Noah-ban éppen ezek az érzelmek zajlanak le, remélem átérezhető!

Puszi Kyra!