- Iris Marva Baum

Szívem hevesen kalapált.

Egyetlen egy függöny választott el a fiútól, egyetlen egy fránya rongy darab. Nem tehettem meg azt, hogy elvetve Tu tiltását, egyszerűen átszakítom a „falat" és a karjaimba kapom a szenvedő öcsémet. Martyn szavai bennem égtek. Talán valahol igaza volt, de mégis, hogy engedhetném meg azt, hogy az egyetlen még tiszta szívet a világban ne óvjam?

A markomban akartam tartani, hogy sose eshessen bántódása. De minél jobban óvtam annál inkább több veszélynek volt kitéve. Edgar látó volt. Ez okozott minden galibát. Hogy azok a szüleim, akik annyira elítélték mágiát pont egy mágus fiút hoztak a világra.

Caleb hirtelen kapott az ujjaim után. Amint megéreztem bőrének hűs érintését, a karomon végigszánkázott a libabőr. Erősen lehunytam a szemeimet és az ajkaimba harapva engedtem, hogy az erős karok pontosan úgy rejtsenek el, ahogyan én akartam megóvni a fiatal fiút.

Elbuktam.

Mindenben elbuktam.

Homályos tekintettel lestem fel a fiúra. Noah. A falnak támaszkodva figyelte Keats-t, aki csaholva szimatolta a lábait. Talán ott csücsült egy kóválygó mosoly az ajkain, hisz ujjai maguktól túrtak a kutya sűrű bundájába. Keats azonnal nyalogatni kezdte a karját és boldog mormogást hallatva dörgölte fejét a fiú térdének. És Noah mosolygott. Annak ellenére, hogy alig pár pillanattal ezelőtt a fiú tekintetében csupa homályos és vészjósló gondolat hömpölygött, most valahogy egyetlen egy percre eleresztette őket és engedett a kutyának.

Gondatlan mosoly. És látva őket az ajkaimra magától fonódott egy könnyes mosoly. Arcomat megtörölve az ujjaimmal, szemeimet Martynra vezettem.

Összeszűkítette tekintetét, melyek azonnal kiszúrták azt, ahogyan alig pár pillanattal ezelőtt felnéztem a falnak dőlő fiúra. Tagadhattam volna az egyértelműt, de már nem volt energiám.

Ujjaimmal beletúrtam rövid fürtjeimbe és egy halk sóhaj mellett elszakadva a fiútól a csaphoz mentem és az egyik üvegpoharat színültig töltöttem csapvízzel. Eddig fel sem tűnt, hogy szomjaztam. Amint az első korty végigszánkázott a torkomon egy jóleső nyögés hagyta el a számat. Noah féktelen tekintete azonnal megtalált magának.

Göndör fürtjei ott tekeregtek az arca körül, éles állkapcsát verdesték már oldalt, míg ébenfekete szemekkel egyenesen engem méregetett, vagyis a torkomon végigcsúszdázó cseppeket. Gyomromban valami megmozdult, érzelmek hada pihegett a torkomba, míg vérem csupán egy ártatlan tekintettől forrni kezdett. Ajkaim kiszáradtak és gyorsan elvezettem róla a szemeimet, Noah-t ez nem akadályozta meg abban, hogy lassú és csoszogós léptek mellett elhagyja a kutyát és piszkos ujjait a víz alá tartva megmossa az ujjait.

- Minden rendben lesz.

Sosem hallottam őt vigasztalni. Hitetlenül meredtem rá, ő pedig csípőjét a pultnak támasztva rázta meg vizes kezeit.

- Azt hiszed? – elcsukló hanggal gondoltam a függöny mögött szenvedő öcsémre. Noah összeszorította az ajkait és nadrágjába törölte nedves végtagjait.

- Tudom, Iris. Higgy nekem...

- Higgyek azok után, hogy Peter és Ming rejtélyes módon meghaltak? Hogy az öcsémet a túlvilágról ostromolja egy halott nő? – Beletúrtam a hajamba. Annyira abszurd, sőt hihetetlen volt hallani a saját szavaimat. Elképzeltem-e valaha, hogy egy ilyen mocskos világba fogok csöppeni? Soha.

- Ming segíteni fog.

- És közben megkínozza az öcsémet. Noah ez önzőség! Miért nem engem zargat? – Hangom élesen csapott a csendes konyha falaiba. Caleb felém kapta zöld szemeit és apró lépések mellett sétált mellénk. Noah ajkait összeszorítva nézett farkasszemet a másikkal, tartása hirtelenjében feszült meg.

- Te nem vagy látó. – Martyn zavartalanul pillantott felénk a szakés pohara mögül. – Hogy tudna meglátogatni egy olyan embert, akinek semmi köze sincs a mágiához?

- Iris egy virág! – Csattant fel Caleb. Mindannyian meglepetten fordultunk felé. Szívem megdobbant. Caleb sosem tűnt olyannak, akit különösebben megfogott volna a testvérek halandzsái, de látva kipirosodott arcát rájöttem, hogy Caleb figyel. Hát hogyne figyelne meg mindent? Ő mindig is ilyen volt.

- Te meg egy herceg. Irisnak tényleg van ereje, akárcsak nekem. De a túlvilággal csak egy látó léphet kapcsolatba, ők tükrök. Mi emberek vagyunk. Ők nem. Ők képeznek a világok közt átjárókat. Ha nem lesz mágia ebben a világban, látók megmaradnak. Ha majd a mágia feledésbe merül, ők mindenre emlékezni fognak. – Egy nagyot húzott az üvegből.

- Sok látó van a világon? – Noah megdörzsölte a kezeit és kíváncsian tette fel a kérdést a férfinek.

- Eddig egyetlen férfi látóval sem találkoztam Edgar előtt. – A pohárral játszott apró ujjaival. –, vagy talán egyet ismertem. De még régebbről. Olyan régről, hogy már azt sem tudom, hogy valóság volt-e vagy csak egy hóbortos álom? – Hangja elszürkült, mintha a szavakat nem nekünk címezné, egyszerűen gondolatainak kusza kivetülése.

- Mi volt a neve?

- Nick. De csak Nixnek hívatta magát. – Meghúzta az üveget. Homályos tekintete azonnal kitisztult. – Miről is beszélek? Egyszer álmodtam róla, ennyi az egész – zavartan rázta meg a fejét. – A kérdésre visszatérve pedig nem. Kevés látó létezik a világon, ezért is ennyire becsesek.

A függöny hirtelen feltárult.

Tu sóhajtva dőlt az asztalnak.

- Ming az. Gibson ölte meg Petert, Gibson az éjjeli gyermekek tagja. Akárcsak az anyukád Iris.

A nő hangosan lihegett, homlokán megannyi izzadtság csepp gyöngyözött, míg ajkai egészen cserepesre száradtak a hosszú percektől. Lehunyta a szemeit és az asztalra dőlve a kezeibe temette az arcát. Reszketett a teste.

Végül megjelent a konyhában Ling is.

- A fiú a nappaliban van. Alszik. – Megkerülte Martynt, aki aggódva szemlélte Tut, ujjaival végigsimított a nő karján, akiből felszakadozott egy gyenge sóhaj. Arca sápadt volt. A hamis fény, ami szemtelenül terült el a konyhán egy apró csillárból származott, melynek három körtéje hűen szórta ránk a fényt. Mindannyian elsápadtunk.

Ling megitta a vizet és helyet foglalt a pult mellett, pontosan Martyn közelében. Virágos ingje körbelengte vékony csontjait, csak melltartójának fehér pántjai ütöttek át a vékony anyagon. A nő szörnyen festett, ugyan a nyugalom, ami mindig jellemezte még mindig ott csüngött körülötte, de a szemei kifakultak. Ming halála tönkre tette őket. Kifakultak. A hármas szám varázsa kámforrá vált. Nem volt több egy kósza emléknél.

- Ming nem tudott sok ideig az ifjúban lenni, Edgar szörnyen legyengült emiatt a pár perc miatt is. – Ujjaim ökölbe szorultak. – De hírekkel szolgált. Nem értettem pontosan, hogy mit mondott...

- Többen vannak, mint gondolnánk! Az anyukád, Iris! Közvetlen közelünkben vannak, nem csoda, hogy Noah-t is kísértik, nem csoda, hogy az öcsédet is zargatják. Meg akarják kaparintani, Iris! – Tu hangja kétségbeesetten váltotta fel Ling gyengéjét. – Ahhoz, hogy megtudd védeni őt, távol kell tartanod az anyukádat!

Ajkaim kiszáradtak. Ahogy figyeltem a testvéreket lassan tudatosult bennem, hogy mi is történt valójában. Anya ott hagyott minket, mert ő is éjjeli gyermeknek állt. Talán azért, mert gyenge volt elviselni a család sorsát, vagy az, hogy a szeme láttára estünk szét darabokra? Hirtelen már nem éreztem akkora ellenszenvet iránta, sőt egyszerűen meg szerettem volna könnyíteni a dolgát, hogy valahogy visszatérjen hozzánk.

És mi lesz akkor, ha apát is elragadják?

Keats a térdemnek dörgölte a fejét. Ling mosolyogva figyelte a kutyát, aki elandalogva tőlem megindult a nő felé, és vidáman nyalogatta ráncos tenyerét.

- A fiú nálunk biztonságban lesz. Kérlek, hívd fel az édes apukádat. Ma este el kell jönnie neki is. Beszélnem kell vele.

Ling szavai halkak voltak, mint az óceán habjai, melyek darabokra törnek, amint megérintik a partot. Szilánkosra.

Bólintottam. Azonnal kiléptem a konyhából, a padlóra szóródott táskámból kihalásztam a telefonomat, míg egy suta pillantással figyeltem öcsémet. Nyugodt volt, nem reszketettek a tagjai, bőre nem volt sápadt. Pontosan ugyanúgy festett, mint régen.

Elsiettem mellette és kilépve a bejárati ajtón, pontosan Kaori házával szemben felhívtam aput. A lépcsőházban lépések kongtak, zúgott a csengő, berregtek az ajtót felnyitó kódok.

Tekintetemmel a papucsba bújtatott lábaimat figyeltem és azt a gyorsan magamra rángatott hosszú szárú zoknit, ami falánkan nyaldosta a lábaimat. Talán anno több időt fektettem volna az öltözködésemnek, de már réges-rég nem azokat az időket írtuk. Mélyet sóhajtva nyomtam a zöld ikonra, és pont ezt a pillanatot választotta Kaori, hogy feltárja az ajtót. Adam jött ki az ajtón a lány mögött. Tömött alakja, izmos karja a lány vékony dereka körül feszült. A szemeim könnyel teltek meg.

Ismertem őket egykor. Velük jártunk bulizni. Scooterben töltöttük az estéinket és hallgattam barátnőm legújabb pasijait, míg ő sehogy sem bírta lerázni magáról Adamet. Minden este mással volt és most mégis együtt léptek ki a lakásból.

Igazán ismertem én őket valaha? Tényleg Kaori lett volna a legjobb barátnőm?

A lány rám vezette sötét pillantását, míg az ajkait beszívva figyelte a tömzsi fiút, aki mit sem törődve velem a lány ajkaira tapadt. Boldogoknak tűntek.

- Iris? – Apa hangja kizökkentett a pillanatukból. Figyeltem még őket egy darabig, az ajkak szemérmetlen táncát. – Iris?

- Apa...

- Mi történt? – Próbáltam rendezni a lélegzetvételeimet, miközben láttam, hogy Adam kiszúrt magának. Ő nem tudott semmiről. Tudtam, hogy Caleb is eltávolodott ettől a világtól, a legjobb barátjától. Mindannyiunkat bemocskolt ez a szemtelen mágia. – Iris!

- Csak este, munka után gyere ide. Ling beszélni akar veled.

- Nyolcra ott leszek.

És lerakta a telefont.

Megtöröltem könnyes szemeimet. Meg akartam fordulni, de egy hang megakadályozott.

- Én mondtam Iris! Én megmondtam! Csak nézz magadra, Calebre. Nézd mit tett veletek ez a világ! – Kaori elcsukló hangja futott a dobhártyámba. Testem megfeszült. Adam már elment. Ketten voltunk a folyosón. – Azt hiszed nem látom, hogy mit tett ez veletek? Edgar, az apukád és az anyukád már nem is válaszolnak a hívásainkra, Caleb nem beszél a legjobb barátjával, te se velem. Mondd ezt akartad? Nézd mit tettél! Tönkre tettél magad körül mindent és erről csak te tehetsz!

Vádlón mutatott felém, miközben szemeiből méretes könnyen özönlöttek a betonra. Ajkaim remegtek, mint valami kocsonya. Őt néztem. Igaza volt. Darabjaira szakítottam a világomat. A családomat.

- Mondd mivel jobb az a világ, mint ez? – Megtörölte könnyes tekintetét. – Mondd ki mivel!

De nem jutottam szavakhoz. Egykor haragudtam a lányra, mert elárult, ma már tudom, hogy csak óvni szeretett volna. A mamájával is pont ugyanez történt, megőrjítette a tudás. Hogy a világ mocskos volt, hogy az éjjeli gyermekek köztünk ólálkodtak.

- Csak maradj távol ettől, Kaori. – Szemeimből könnyek hullottak, míg térdeim folyvást összekoccantak. Láttam a tekintetében a felpattanó félelmet. – Csak kerüld el azt a határt, amit te már oly régen megrajzoltál!

- Iris? – A hang túlságosan jól ismert volt. Noah szénfekete szemei köztünk pattogtak. A lány megfordult és besietett a házba. Megijedt. Én is féltem már. – Miért nem mondtad, hogy Caleb tud róla? Miért mondtad el neki?

Felnéztem rá.

- Talán hazudnom kellett volna?

- Nem. – Lesütötte a szemeit, ujjaim maguktól fonódtak az állára. Megráztam a fejemet.

- Én döntöttem így Noah. Nem bírtam volna a szemeibe hazudni, ahhoz túlságosan is szeretem őt.

A fiú fekete szemei az enyémeket keresték, közben ódzkodva Kaori ajtajára pillantott. Ujjai az enyémekre fonódtak. És ha még tenni is akartam volna azért, hogy ne érezzem azokat az apró áramütéseket szerte a testemben, csupán egyetlen egy érintése után, akkor sem sikerült volna megrekesztenem őket.

Mert Noah más volt. Talán minket egymásnak szánt a sors. Hisz ő az én nevemet hallotta az álmában, míg én az ő szénfekete szemeit láttam magam előtt. Miért harcoltunk volna valami ellen, amit maga a sors, vagy éppen a mágia fundált ki? Elrepítették volna őt ide csak azért, hogy egymásba szeressünk?

Lennie kellett valaminek, valaminek, ami megmagyarázza a történéseket. Ami választ ad az összes miértre.

Ujjai az enyémeket cirógatták, míg a másik tenyerem még mindig az állán pihent. Ajkai elváltak egymástól, eszembe ötlött a tegnap. Láttam magam előtt a fiút, akinek mézédesen forrongó ajkai az enyémekre olvadnak. Éreztem, ahogy az ujjaim alatt göndörödnek a fürtjei, vagy ahogy a fogaink összekoccannak. Vágyat éreztem. Meg akartam csókolni, el akartam feledni a múltat és újabb emlékekkel megrakodni magamat, hogy örökké emlékezhessek erre.

Noah mintha olvasott volna bennem, egy apró mosoly lapult az ajkain, majd lassan felém döntötte a fejét. A fürtök azonnal mozgolódni kezdtek, de mielőtt még megzavarhattak volna minket, ujjaimmal hatra tűrtem őket és lehunyva a szememet hagytam, hogy az ajkak az enyémekre forrjanak.

Noah karjai azonnal a derekam köré fonódtak, eleresztette a tenyeremet és a testemet a sajátjához láncolta. Mellkasunk összeolvadt, apró sóhaj szökött ki az ajkaim közül. Ajkaink tánca halálos volt, összekoccantak a fogaink, nyelve mélyen kóstolgatott, egymás elől szívtuk ki a levegőt, de nem tudtunk betelni a másikkal. Hiszen ez még csak egyetlen egy csók volt. Mi lesz velem, ha majd egyszer ezek az ajkak meztelen bőrömön fognak végigsiklani? Ha a testünk egymáshoz simul, ha ő bennem lesz? Túl lehet élni ilyen mélyre ható érzelmeket?

Még közelebb rántott magához, elhalt sóhajt hallattam, mikor az ajtó kitárult és azonnal megszakította azt a körénk kialakult valamit, amit nagy nehezen ki tudtunk építeni magunk köré.

- Baszd meg.

Leváltam a fiú ajkairól és ijedten figyeltem Calebet, akinek szemei suta fájdalomról tanúskodtak. Szemei homályosan derengtek, és az alig pár perce kiépített gyönyört felváltotta a bűntudat.

A fiú átvágott rajtunk, de mielőtt még messzire juthatott volna, végigsimítottam Noah arcán és egy puszit hagyva nedves ajkain Caleb után siettem. Gyors léptekkel sietett a Roverje felé, de mielőtt még odaérhetett volna, ujjaimat a csuklója köré fonva rántottam vissza.

- Tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? Hogy ma szakítottál és már is egy másiknak a szájában turkálsz, mintha nem is akarnál esélyt adni a kapcsolatunknak! – Könnyek szöktek a szemébe, és a mellkasom azonnal összerándult. Miért szerettem őt még az életemnél is jobban? Gyűlöltem, hogy én okoztam ennek a teremtésnek fájdalmat. – Mondd Iris, egyáltalán akarsz te még tőlem valamit?

Hangja elcsuklott.

- Szeretlek...

A fiú hitetlenül felnevetett, meg akart fordulni, de visszarántottam. A körülöttünk sétáló emberek furcsa szemmel méregették a könnyes arcú fiút, már én is sírtam.

- Tudom, hogy nem hiszel nekem és tudom, hogy legszívesebben eltaszítanál magadtól és tudom, hogy talán ez lenne a legmegfelelőbb döntés, de nem bírlak elereszteni. Ha egyszer azt hittem, hogy Kaori a legjobb barátom, de tudod mekkora hülye voltam? Sose gondoltam volna, hogy nem is ő az, hanem te. – Ujjaimmal letöröltem a könnyeit. – Mindennél fontosabb vagy számomra, gondolkodás nélkül vetnék véget az életemnek miattad. Caleb...

- Akkor miért? Miben jobb ő, mint én? – Ajkai reszkettek, ahogyan a szavakat formázta.

- Semmiben. – Hitetlenül ejtettem ki a szavakat. – De szerelmes vagyok belé, érted? Nem tudom megragadni miért, csak egyszerűen őbelé. Nincs olyan, hogy jobb-e ő nálad, vagy sem. Nem tudok ilyenre választ adni. Olyan mintha őt nekem teremtették volna, Caleb.

Lesütötte a szemét és hirtelen kapott a karjaiba. Arcomat a vállába temettem.

- Az fáj legjobban, hogy úgy beszélsz róla, mint én rólad. Tehát tudom, hogy tényleg szereted őt. – Ujjaival a hátamat cirógatta. Mélyen magamba szívtam az illatát. – És nem foglak egyedül hagyni, soha. Csak kérlek, ne előttem. Mert annyira fáj, Iris.

Megráztam a fejemet és egy apró mosollyal hagytam, hogy magához szorítson.

Nekünk volt még jövőnk, egyszerűen éreztem. Lehunytam a szemeimet. Mert szerettem őt.

Kedveseim!

Tudom, hogy eltűntem egy kis időre, ám most újult erővel vissza is tértem. 

Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem ez a kedvenc történetem, mind közül, valamiért akárhányszor leülök, hogy tovább írjam könnyek szöknek a szemeimbe, mert tudom, hogy mit akarok ebből kihozni. De azt hiszem nem spoilerezek tovább :D remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész is!

Puszi: Kyra!