- Iris Marva Baum

Noah karjait lassan leszedtem magamról. Nem voltam biztos benne, hogy alszik, de abban igen, hogy semmi áron sem tartana vissza, hisz pontosan tudta mit mondtam neki este.

És a nap már karistolta hosszú ujjaival a horizont felszínét. Kibotorkáltam a szobából és nem törődve a szobában felcsendülő hanggal, egyszerűen elhagytam a Yu rezidenciát. Egy pillanatig elmerengtem azon, hogy talán megszállhatnék Kaori házában, de végül csak egy suta gondolat volt, ami amilyen gyorsan jött olyan sebességgel hagyta el a gondolataimat.

A chicagoi levegő hűvösen tapadt testemhez, nem foglalkoztam a kinézetemmel, egyszerűen csak haza akartam menni és elfelejteni azt az őrjítő érzést, ami Noah csókjával férkőzött a testembe.

Egyetlen egy csók volt, mégis megváltó. Mondhatok olyat, hogy ilyen érzés még akkor sem fogott el, amikor azt hittem, hogy Caleb életem szerelme? Szabad egyáltalán ilyenre gondolni? Miközben Caleb a legeslegszebb dolog az életemben. Fejemet lehajtva megigazítottam a pólómat. Vállaimon még égett az ajkak érintése.

Csüggedten tekintettem végig a pirkadó utcán, csupán néhány lomha ember sietett el mellettem, irigyeltem a hétköznapi életüket. A telefonomat előkotortam a táskámból és át sem gondolva a tetteimet felhívtam apát. Morcos volt hangja, de amint megértette, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán annyit mondott, hogy pár perc múlva eljön értem. Nem hazudott.

Talán tíz perc telhetett el és apa sárgás taxis kocsija leparkolt előttem. Kitártam az ajtókat és a töményen műanyag és PVC szagú ülésre huppantam. Apa meggyötört ábrázattal nyomta le a gázt, de nem kérdezett semmit.

Csak most vettem észre, hogy apa éveket öregedett. Haja összevissza állt, mosolya nem díszítette cserepesre száradt ajkait és rengeteg ránc vert otthont bőrén. A csillámlás kihalt a tekintetéből és keserves arckifejezéssel vezetett hazáig. Bele se mertem gondolni, hogy milyen érzések viaskodhatnak a testében. Anya eltűnt, csak néha jár haza, de akkor sem szól hozzánk. Már azt se tudom, hogy mikor láttam utoljára. Apa szerette anyát, talán megszakadt a szíve. Azt hihette, hogy anya talált magának valaki mást? És ki tudná megmondani, hogy ez mégsem igaz?

- Edgar végre elaludt. Nyugodt estéje volt. Keats végig mellette feküdt – el-el csukló hangon nézett hátra a visszapillantó tükörből, mikor leparkolt a ház előtt. – Csendben menjünk be, nehogy felzavarjuk... mondd Iris... történt valami, amiről beszélni szeretnél velem?

A térdemet nézve megráztam a fejemet, ujjaimat a vállára simítottam és egy apró mosollyal a szám szegletébe próbáltam meggyőzni, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. De nem akartam még a saját problémáimmal zargatni.

- Caleb a legrendesebb fiú, akit valaha ismertem és szeret téged Iris.

- Apa...

- Hagyj mondjam el! – Lesütött szemekkel figyeltem a szavait. – Caleb szeret! Pont ezért ne játssz vele, érted? Anyád játékot űz belőlem, te ne tedd ezt vele, kérlek! Ha nem vagy belé szerelmes mondd meg neki, hidd el nem fog egyedül hagyni.

Az ajtót kitárta és egyetlen egy szó nélkül elindult a lakásunk felé. Bepötyögte a kódot, majd sürgetően hátranézett rám. A kocsit egy kattanással bezárta.

Nem tudom mennyi lehetett az idő, de tudtam, hogy hajnal tájékán lehettünk, ami azt jelentette, hogy apa nemsokára munkába megy. És én felkeltettem. Viszont már eszembe se jutott zargatni. Bekullogtam a szobámba és magamra zárva az ajtót elterültem az ágyamon.

- Iris?

. . .

Hatalmasokat pislogva nyitogattam ki a szemeimet és Edgar zöld íriszei meredtek az enyémekbe. Nem is emlékeztem már pontosan, hogy mikor voltam csak úgy kettesben az öcsémmel. Ajkain egy apró mosoly ült, ahogy ujjaival az arcomat bökdöste. Mint a múltban.

Anya a konyhában settenkedett, nehogy felébresszen, majd rákiáltott öcsémre, hogy ne zargasson, ő pedig bűntudatos tekintettel beszökött hozzám és ugyanúgy, ahogy ebben a pillanatban az arcomat bökdöste.

Mintha azok a hétköznapi pillanatok nem is az én életemnek a részei lettek volna. Megannyi elfeledett emlék, amiket talán akkor zavarónak tituláltam, elcsépeltnek, de most mégis mindennél többet jelentett.

- Mi van öcsi? – A hátamra gördültem. Edgar felmászott mellém az ágyra és hátát a falnak döntve megdörzsölte a szemeit. – Rosszat álmodtál?

Edgar megrázta a fejét, szemei hirtelen könnyesedtek be. A fáradtság, ami a tagjaimon terpeszkedett, hirtelen foszlott semmivé és ijedten kaptam öcsém tenyere után. Az érzések kavarogtak a bensőjében, szemei hirtelen elsötétültek. Az íriszek mélyen gomolyogtak, szó szerint, mint egy végtelen örvény, melyben azok a titokzatos forgatagok magukba rángatták a fiú gyermeki lelkét. Ajkai reszkettek, de amint megérezte az érintésemet az a kavargó örvény hullámzásba torkollott.

- Láttam valamit, nem tudom mi volt az Iris. – Hangja reszketett, közelebb mászott hozzám.

Az ajtó nyikorogva tárult fel és Keats hatalmas bambi szemekkel ügetett felém, rózsaszín nyelvével végigszántott az arcomon, majd megszaglászta Edgar tenyerét, aki mosolyogva túrt a kutya bundájába. Keats felugrott az ágyra és hatalmas fejét az ölembe fektetve hallgatta a szavainkat.

Nem tudtam elég hálás lenni neki, hisz képes volt ilyen szörnyű időszakokban is mosolyt csalni az arcunkra. Öcsém egy fokkal nyugodtabban nézett fel rám.

- Nem tudom mi volt az... úgy nézett ki, mint egy szellem! Azt mondta segíteni fog nekem és, hogy ne féljek. Azt mondta, amit hallok azt továbbítanom kell neked. Többre nem emlékszek.

Ujjaival az arany bundát simogatta. Mélyet sóhajtottam. Erről muszáj lesz beszámolnom Lingnek. Megsimogattam öcsém kócos fürtjeit és egy apró puszit leheltem a homlokára. Kimászva az ágyból valamelyest rendbe gyűrtem magamat és a konyhába sietve összecsaptam a fiúnak egy reggelit. Miközben hatalmas étvággyal falta magába a rántottát észrevétlenül csempészett pár falatot Keatsnek, aki rendes cinkostárshoz híven ártatlan szemekkel figyelt engem, amint vádlóan felé pillantottam.

Nem bírtam rájuk haragudni. A hétköznapi délelőtt megmozgatta a bensőmet, valahogy nem akartam kitörni belőle. Nem akartam felkeresni a Yu családot, hogy megbeszélhessük Edgar álmát, mert az egyet jelentett azzal, hogy vissza kell rázódnom abba a mágikus világba, amihez még csak hozzáérni is végzetes volt. Anya tudta ezt és még időben kilépett Kaorihoz hasonlóan, de én önző voltam. Apát, Edgart és még Calebet is belerángattam ebbe a végtelenségig nyúló háborúba.

Edgar a tévé előtt terpeszkedett és nevetve figyelt valamilyen rajzfilmet, nem láthattam pontosan mit néz, de hallani a nevetését mindennél többet jelentett. Ám a napom nem telhetett ennyire nyugalmasan, mert a csengő hirtelen vágott öcsém kacagásába. És a vidám hangulat, az ablakon beszűrődő napfény kecses sugarai is azonnal megtörtek, mintha maga az ördög kopogtatott volna az ajtón.

Letettem a tányért a pultra és összeborzolva Edgar haját egy mély levegővétel mellett tártam fel az ajtót, ahol egy szőke buksi figyelt engem. Igézően zöld szemek ragadtak rám és egy csábító mosoly.

Caleb.

Arcomról lefagyott a mosoly. Mert eszembe jutott Noah. Az a földrengető csók, ami az ajkamra olvadt és most itt állt a barátom. Csak most tudatosult bennem, hogy mit is tettem, hogy pontosan egy olyan dolgot követtem el, amit annyira elítéltem. Hisz én megcsaltam a saját barátomat!

Megcsalni?

- Valami baj van? – Közelebb lépett, ujjaival koszorút fűzött az állam alá, és a saját ajkaihoz emelte, de még mielőtt megcsókolhatott volna elrántottam az arcomat. – Iris? – Kilöktem az ajtón és bezártam magam mögött, Edgarnak nem szabadott hallania. – Miért?

Honnan tudta meg?

Arca elsápadt, éreztem a könnyeimet, melyek végig csorogtak az államon. Vajon ilyen érzés látni azt, hogy az a fiú, akit mindennél jobban szeretsz a szemeid láttára összetörik, pont a saját hibád miatt?

Akárcsak a nyáron zöldnek legszebb zöldjével virító búzamező, mely az ősz beköszöntével elszárad, pont ugyanígy aszott el a fiú is. Ajkait összeszorította, ujjait mélyen a fürtjeibe mártotta. Meg akartam érinteni, tudtam, hogy azonnal sokkal nyugodtabb lenne, de rettegtem.

- Meg sem szólalsz? – Dühödten meredt a szemeimbe. – Pont azzal az idióta, életképtelen fiúval? Mondd mit láttál benne, ami bennem nincs meg? Gyenge, gyáva...

- Caleb...

- Mi Caleb? Legalább megbántad? – Könnyek szöktek a szemeibe. Elsírta magát. A szívem pedig ketté hasadt. – Mondd Iris, mondd kérlek, hogy megbántad! – El-elcsukló hangja összeszorította a bennem futkosó bíborvéremet. Ajkaim reszkettek, de nem tudtam megmozdulni. Testem meghasadt, a saját tetteim miatt.

Nem gondoltam át a tettemet, csak a nyakába borultam és elveszve szorítottam magamhoz remegő testét. Caleb nem az a fiú volt, aki gőgösen magamra hagy. Ő mentőövként szorította a derekamat, forró cseppjei a lelkének. Mindegyik ádáz könny belém szúrta a kardját, bántottak, de nem bírtam rájuk haragudni.

Mert megérdemeltem.

Ujjaimat felfűztem a nyakára, magamba szívtam a benne összegyűlt sötétséget. Ütőere az ujjaim alatt dobogott.

- Megbántad?

- Mindent, ami fájdalmat okozott neked. – Ajkaimmal felszívtam a fájdalmat. Testem reszketett a súlytól, de nem tehettem mást. Meg kellett szabadítanom őt, meg kellett tisztítanom. És ahogy ajkaim magukkal rántották a sötétséget a fiú szorítása engedett, ajkai leváltak a nyakamról, ujjai már nem martak a derekamba oly mohón. Már nem maradt benne gyűlöletet szító sötétség. Az éjszaka gyermekei mérgezték a testét, mindannyiunkba mérget csempésztek. Magukba akarták bolondítani a gyenge embereket.

És itt is volt az a pillanat. Pontosan ott tartottunk. Ettől a pillanattól reszkettem legjobban, hogy majd valahogyan sikerül megbántanom azt a fiút, akit mindennél jobban szerettem. Hisz az egész szívem a szőke fiú markában volt, hisz még mindig ugyanúgy elvarázsoltak a szemei, hát miért nem érzem azt a mardosó szerelmet, mint eddig?

Mert az az egyetlen csók képes volt kirángatni abból a rózsaszín mámorból, amit oly sok ideig calebérzetnek neveztem.

A fiú arcát a vállamba fektette, míg ajkaival halvány puszikat lehelt a bőrömre. mintha még most sem hinné, el, hogy valami történt közöttünk. Pillái bóbiskolva felnyíltak, mint két ékes smaragd. Ajkai elnyíltak, minden éles vonás, hirtelen elsápadt. Ebbe a gyönyörű arcba szerettem bele és azokba a nemes érzésekbe, a férfi legcsodálatosabb énjébe. Hisz nála tökéletesebb nem létezett az egész földkerekségen. Noah nem is hasonlítható hozzá. A göndör hajú srác romlott volt, rothadt mégis vonzott. Olyan szinten uralta a testemet, az elmémet és a szívemet, hogy egyetlen egy rövid, támolygó csók képes volt vasmarokkal kitaszítani abból a ködből, amit a szőke iránt éreztem.

Caleb ujjai a derekamba martak.

- Iris... az én egyetlen szerelmem. – Halk szavak voltak, a fülembe mégis egytől-egyig tisztán visszhangzott. A szívem dübörgött és minden egyes dobbanással levált róla egy hatalmas darab, összezúzódva hevert a padlón.

- Édes istenem! – Nyögtem elhalóan.

- Kérlek, kérlek mond, hogy hazudtál! – Gyermekien elveszett hangja megtöltötte a lépcsőházat. – Ugye, ugye nem szakítasz?

Harmatos szemek tekeredtek rám, eleresztett. Lehunytam a szemeimet.

- Hát nem érzed? Nem érzed azokat a fránya érzelmeket, amelyek azonnal elfognak, amint a szemeim elé kerülsz? Hát nem érted, hogy mindennél jobban szeretlek? Hogy képes lennék az egész flancos életemet feláldozni azért, hogy te élhess? – Ujjaival az arcom után kapott.

Önző!

Önző ribanc!

Miattad! Csak is miattad törik össze a legértékesebb kincse a mocskos világnak!

Önző!

Ajkaimat beszívva, össze kellett szorítanom a szemeimet. Látni azt a rengeteg szívfacsaró érzelmet a fiú szemében felért egy öngyilkossági merénylettel.

- Ennyire elcsavarta a fejedet, Iris? Nem is emlékszel már a csókjaimra, az érintésekre melyeket szétszórtam a testeden? Az elmúlt évek érzelmeire? Mindezt azért, mert jött egy csavargó, aki képes volt megbabonázni?

Ajkai az enyémekre olvadtak. Tagadni sem bírtam, hogy az érzések nem haltak ki belőlem. Hisz még mindig elvarázsolt egy-egy érintése, hisz mámorító volt érinteni az ajkait. Szerelmes voltam belé egy kicsit. De mindezt lehetett volna összehasonlítani azzal a földöntúli csodával, amit egy göndör hajú fiú mellett éltem meg? Ott nem voltak tétova varázsló szavak, az ajkak csatatere, melyek mégis könnyedén olvadtak össze. Mintha annak a két testrésznek ténylegesen eggyé kellet volna válniuk.

Nem tagadhattam, hogy a szívem egy része még mindig Caleb iránt verdesett, hogy az eszem azt diktálta, hogy maradjak azzal a fiúval, aki szeret engem. Noah is szeret! Agyam azonnal kontrázott. És én ott álltam a két legcsodásabb teremtés között, egy földöntúli angyallal és egy megmérgezett démonnal. Miközben azt hittem én vagyok az áldozat, rá kellett jönnöm, hogy én voltam a gyilkos. Az áldozat a két fiú volt.

- Nem tehetlek tönkre! – Elszakadtam az ajkaitól és felnyitottam könnyes szemeimet. Hol volt az a lány, aki régen voltam? – Hát nem érted? Magam sem vagyok biztos az érzelmeimben, nem tehetlek tönkre csupán, amiatt mert nem tudom mi a helyes!

- Iris...

- Te sokkal jobb vagy annál, aki én vagyok...

Hirtelen egy éles sikkantás hallatszott fel bentről. Caleb és én is gondolkodás nélkül vetettük a gondjainkat egy árokba. Hisz Edgar mindkettőnknél fontosabb volt. Caleb arrébb tolva engem azonnal befurakodott az ajtón. Én nem bírtam mozdulni. Lábaim a földbe gyökereztek, szívem zakatolt és megint azok az átkozott könnyek marták a szemeimet!

De Caleb hangja kirázott a kábulatomból. Zokogva iramodtam a nappaliba. Öcsém habzó szájjal fetrengett a földön. A szőke fiú esetlenül toporgott és könnyes szemekkel pillantott rám. Nem haboztam azonnal a karjaim köré zártam őt. De nem volt a testében semmi sötét.

Keats aggodalmasan nyüszített, ahogy bambi szemei felvillantak képtelen voltam itt hagyni egyedül a házban. Az érzelmek kavarogtak bennem. Az aggodalom, a szomorúság, a félelem. A kutyát pórázra verve becsaptam magam mögött az ajtót. A kulcs reszketett a markomban, így Caleb egy suta érintés mellett kikapta a kulcsokat a kezemből és bezárta az ajtót. Mindketten tudtuk, hogy hova kell mennünk.

A Rover csak úgy száguldott az úton, még annak ellenére is, hogy Chicago utcái kezdtek zsúfolttá válni, de még időben faroltunk le a Yu ház előtt. Keats nyöszörögve követte Calebet, aki előttem tárva hagyva az ajtókat felsiettünk a bűvös hármas házba.