- Noah James Cambern

Az utolsó mondat, ami kicsúszott a számon.

Fakón bámultam le a tenyeremre, ahol még a bőröm színét sem tudtam kivenni a sötétség miatt. Olyan volt, mintha magába akart volna minket szippantani. Iris arca ugyanolyan homályos volt, mint a tenyerem. Talán azért mertem neki elmondani, mert ő sem tűnt valódinak az éjszakában.

Se az ajkai melyek lassan elváltak egymástól és elakadó lélegzete arra engedett következtetni, hogy minden szavamat élesen hallotta.

Egy apró mosoly szökött az ajkaimra. Annyira tudtam, annyira láttam magam előtt a reakcióját és minden ugyanúgy történt. Ajkai reszkettek, ugyan nem láttam, de éreztem, hogy ujjai között egy sós cseppet morzsolt el, mert éreztem, hogy mikor ujjai megérintették addigra kihűlt bőrömet, a cseppek belém szivárogtak.

Csak egyetlen érintés volt, nem több. Egyetlen fakó érintés.

- Hogyan?

- Szerinted tudom? – szűrtem ki a fogaim közül. A lány beletúrt a hajába. – Szerinted tudom, hogy ez mégis hogyan jöhetett létre?

- Talán egy fekete lyuk?

Elnevettem magamat, de a lány halál komolyan figyelt.

- Ki tudja? Szerinted azok után, hogy furcsa lények megfertőznek bennünket, lehetetlen lenne, hogy egy fekete lyuk magába szippantott volna? Mond mi adhatna erre magyarázatot? És mi van ha...

- Ha mindezt csak képzeltem?

A lány nem szólalt meg csak bólintott.

- Ki hihetne nekem? A pszichológus mindenre értelmes magyarázattal szolgált, minden kérdésemre választ tud nyújtani. Mi lenne mindez, ha nem képzelgés? – Ujjaim reszkettek. – Mind ez csak egy hóbort, amibe temetkeztem... de mindenütt ott van az, hogy mi van, ha mégsem? Bűnös lennék, ha élne bennem a remény, hogy talán egy nap viszont láthatom a családomat és megmondhatom nekik azt, ami ennyi idő alatt összegyűlt bennem? Bűn lenne hinni az egyetlen olyan dologba, ami csak az enyém? Az emlékeimben?

- És ha az igaz emlékeket eltemetted csak azért, hogy megvigasztald magadat? Fiatal voltál, csupán 10 éves.

- Azt mondtad hinni fogsz nekem! – Lassan szívtam be a levegőt. A lány elnézett rólam, az ujjaival malmozott, ajkait rágcsálta. Feszélyezett volt.

- Hinni akarok, de annyi éven keresztül éltem úgy, hogy a mágia nem létezik. Már-már hittem benne. És hirtelen minden kicsúszott a lábam alól.

- Sosem érezted volna azt a valamit, ami mindig a sötétségben lappangott? Nem érezted úgy, hogy valami nem jó ebben a világban, hogy valamilyen titokzatos erő felemészt? Mert engem minden nap ez az érzés kínoz.

Lehajtotta a fejét. A haja követte a mozdulatát. Minden egyes fürt előre zúdult. Hamar rendezte őket.

- Haza megyek.

Felnéztem a lányra, aki felállt a helyéről.

- Ennyi?

- Tudod, mikor kitárulkoztam neked, te még egyetlen egy szóval sem tudtál biztatni! Csak úgy hagytad, hogy sodródjak az árral.

- Ezért te ugyanazt teszed? – Próbáltam gúnyost hanglejtést megfogni, de nem sikerült. Lehajtottam a fejemet. – Ezzel nem válsz különbbé.

Nem akartam ezt a vádló mondatot is kimondani, egyszerűen kicsúszott a számon, de visszaszívni már nem bírtam. Iris felsóhajtott és egy apró lépést tett az irányomba. Nem érintkeztünk, nem éreztem bőrének melegségét, csupán az a barna kavalkád maradt, ami a szemeiben örvénylett. Mosolyogva kulcsolta össze az ujjait és végül szólásra nyitotta az ajkait.

- Folyton el akarsz magad mellől üldözni, de az egyetlen alkalom, mikor magamtól mennék el, azt már nem engeded? Noah, mi ez ha nem önzőség?

- Menjél!

- Már haza sem kísérsz? – Kiáltott fel és azok a meleg tekintetek hirtelen gyúltak tűzre, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ez történjen. Igaza volt. Itt volt a lehetőség arra, hogy végleg lerázhassam magamról. De képtelen voltam rá. Annyit szenvedett a lány, nem bírt már létezni a rengeteg problémától és nem akartam én lenni az, aki mindezt tovább bonyolítja.

Felnéztem rá. Egyikünk sem vette észre azt a problémát, ami kettőnk közt kezdett kialakulni. Egyikünk sem látta, hogy az egyik fél már mást lát azokban a kávébarna tekintetekben.

Halkan elkáromkodtam magamat.

- Vezess!

Iris összehúzta magán a kabátot és elindult a park kijárata felé. Nem szóltunk egymáshoz. Ő nem akart velem beszélni, én pedig képtelen voltam a szemeibe pillantani. Hogy is tehettem volna azok után, hogy éppen afelé igyekeztünk, hogy tönkremenjen az a kapcsolat, ami még ép volt az életében. Miért tette volna kockára azt? Csupán egy lelkileg roskadt fiúért?

Ling szavai visszhangzottak a füleimben. Meg kellett akadályoznom azt, hogy újabb fájdalmak érjék ezt a törékeny lányt. Viszont Iris magabiztosan menetelt előre, egyszer sem pillantott rám, viszont egyszerűen éreztem, hogy a gondolatai körülöttem forognak. A lány tényleg szerette a barátját, engem viszont nem. És ennek így kellett maradnia.

Mikor a lakásukhoz értünk Iris végre a szemeimbe nézett. Nem volt vádló, csupán bűntudat szikrája pattant ki belőlük.

- Nem tartalak őrültnek! Sőt, inkább magamat kellene odasorolnom... nagyon nehéz elhinnem, de én tényleg, tiszta szívből hiszek neked, Noah!

A földet pásztáztam, de a szavai jól estek.

- Ha neked az a vágyad, hogy visszakerülhess a múltba, kérlek mond és segítek neked! Meg fogjuk találni a módszerét.

- Meg fogom találni.

- Már megint mi lelt? – Idegesen dobbantott egyet. Ki akarta nyújtani a kezét, de már így is túl sokszor simult össze a bőrünk. Hátrébb tántorodtam és a lány elveszett szemeit figyeltem. Nem értett semmit, és már én sem tudtam, hogy mi történik velem. Hasztalan volt minden, amit tettem, mert Iris kíváncsi tekintete körbe barangolta az arcomat. – Ne félj tőlem, Noah!

Igaza volt. Féltem tőle, jobban, mint a múltamtól, mint a világ összes bűnétől. A lány hordozta magában az összes félelmet, ami megemésztette a testemet. És én túl gyáva voltam ahhoz, hogy közelebbről is megismerjem őt. Hogy megtudjam ki is ő valójában.

- Noah, kérlek! Miért teszed folyton ezt?

- Mert igazad van! – Pillantottam fel utoljára. Iris elmosolyodott.

- Abban, hogy félsz tőlem? – Egy apró mosoly jelent meg a szája szegletében. Lesétált a lépcsőről és mélyen a szemeimbe pillantott.

- Abban, hogy nem szabad bele rángatnalak ebbe! Hát nem érted? Az öcséd, az anyukád, mindannyian...

- Azt hiszed mindennek neked van köze? Ugyan ne nevettess már! A barátom vagy, ha akarod, ha nem és ez nem a te hibád, egyszerűen rosszkor vagy rossz helyen! – Rövid fürtök hullottak a szemei elé. Óvatosan kitúrta őket onnan. – Most menj haza!

A lánynak nem kellett kétszer mondania, megfordultam és kifordultam a házból, de még így is éreztem forró tekintetét a hátamon. Visszaakartam hozzá szaladni, hogy megértsek mindent, de nem tettem meg. Sosem tettem meg semmit. Mert ez voltam én, a csupa megtörtént gondolat, de egyetlen egy valós cselekedet se. De mégis mit mondhattam volna neki? Tudtam jól, hogyha közbeavatkozok akkor talán Ling jóslata megvalósul. És azt az egy dolgot nem akartam.

Ahogy Iris mondta hazamentem. A Yu ház sötét volt. Peter nem volt a szobában, mikor végül beléptem a jól ismert kis barlangba. Levetettem magamat a matracra és lehúzva magamról a ruhadarabokat hagytam, hogy a tekintetem véglegesen az ablakon kívüli világ millió csillagjára tapadjon.

Ott lebegett valahol a megoldás, valahol a csillagok fénye alatt, arra várva, hogy valaki lecsapjon rájuk és ez a kétség emésztett meg. Ez a félelem, ami folyamatosan körbeölelt. Nem engedett levegőhöz jutni.

Végül hagytam mindent. Nem akartam semmire se gondolni, sem a meg nem történt eseményekre, sem pedig a múltamra. Mindent ki akartam iktatni egy pillanatra, talán sikerülhetett volna, ha valaki hirtelen fel nem kiáltott volna.

A villanyok felkapcsolódtak. Összerezzentem és mélyen magamba zárva az ásításomat kinéztem az ajtón. Ming a folyosón hevert reszkető tagokkal, ajkai remegtek. Mintha nem is ugyanaz a nő lett volna. Tu a húga mellett térdelt és mentás cukrokat dobált a szájába, de nem történt semmi. Ling sietett el mellettem és görnyedten figyelte a nőt.

- Oh istenem mi történt?

A rázkódó test megfeszült, a szájában összegyűlt cukor kiömlött, elterült a földön, míg a nő szemei végül felpattantak.

- Peter! A fiam!

A falnak simultam.

- Mond Drágám mi történt vele? Hmm? – Ling az arcát paskolgatta.

- Édes fiam! – Ming keservesen felsírt és nem bírt megszólalni sem. A házban elhelyezkedő tárgyak már nem azt a megszokott kellemes érzéseket szórták ránk, mintha minden egyes entitás a kedvükhöz, a lelkük érzelmeihez csatlakozott volna. Egy láthatatlan kapocs. A nő szemei felvillantak.

- Noah! Gibson! Gibson Mantle! Ő a gyilkos!

És a nő eszméletét vesztette.

- Szent istenem. – Tu zokogva vette az arcába Ming elhalványult fejét. Mindannyian engem néztek. – Noah! Mágus vagy, gyermekem... keresd meg a fiút! Keresd meg és vidd el Salmonyhoz!

- Ming? – Kérdeztem a vörös nőt figyelve.

- Peter a fia, egy látónak nem születik csak úgy fia, Noah! A lelkük, az aurájuk össze van nőve, ha az egyik kapocs nincs ott, hogyan működhetne a másik? Gondolj a lakat és kulcs példájára. Mit ér a lakat kulcs nélkül, és a kulcs lakat nélkül? Hozd vissza a fiút! A lelke még él. Hagy nyíljon ki újból a lakat!

. . .

Nem aludtam aznap semmit. A sötét utcákon bolyongtam, próbáltam a szívemre hallgatni. Tu azt mondta mágus létemre meg kell éreznem, ha valaki elromlott a világban. Peter nem egy egyszerű ember volt, ő kulcs volt. Nem csupán a látók kulcsa, világénak is. Tu elmagyarázta a szavak mégsem jutottak el a tudatomig, csak a kanapén fekvő eszméletlen testvér tekintete pihegett előttem. Mindketten bíztak bennem, de én nem bíztam magamban. Fogalmam sem volt arról, hogy hol kezdjem a keresgélést, hogy találjak a fiú megtépázott testére. Nem éreztem semmit fojtogatót, pedig, ha ilyen érzésről lett volna szó egy helyet kerestem volna.

Iris házát.

Tu megadta Gibson Mantle házának a számát, de nem volt ott. A férfi lakása üres volt, mintha soha senki nem élt volna abban az elhagyatott egyszobás kis kupiban. A falak piszkos fehérek, egyetlen egy bútor, ami talán egy kis életet vitt volna ebbe a kihalt épületbe. Egyetlen egy kép, vagy tárgy, ami arra utalt volna, hogy a férfinek van családja. A panelház üres volt, nem hallottam elhallgatott beszélgetéseket, csupán az egerek körmeinek a dobogását. El sem tudtam képzelni, hogy miért döntött úgy ez a férfi, hogy elszakad a családjától és itt ebben a betonrengetegben éli le az életét. Egyedül.

Vagy talán volt egy szeretője? Akkor miért nem vált el a nőtől? Nem élősködött rajtuk, csupán az év egyeletlen napján látogatta meg a családot. Ha képes volt megölni a saját fiát, ha szeretőt tartott, ha képtelen volt egy légtérben lenni a családdal, miért látogatta őket?

Éreztem, hogy Gibson Mantle valamit titkolt. Hogy is ne titkolt volna? Mikor Ming szerint megölte a saját fiát?

És már dél volt. Ming még mindig kiütve feküdt a kanapén a Yu testvérek reménytelenül üldögéltek körülötte és abban reménykedtek, hogy majd hirtelen beállítok majd a fiúval, akinek persze egyetlen egy karcolás sincsen a bőrén. Nem értettem, hogy miért engem küldtek el, hogy Ming honnan vette azt, hogy „mágus" létemre majd megérzem hol van a fiú holtteste?

Éreznem kellett volna valamit, de egyedül a szellő vad hullámai lökdöstek le a betonról. Hallanom kellett volna valamit, de egyedül a madarak hahotája visszhangzott a fülemben. Chicago üres volt.

Nem voltak benne érzelmek.

Láttam az embereket, a mosolyukat, a szemeikben rejlő szomorúságot, a hazug szavakat, de nem éreztem azt, amit kellett volna. Hogy hol volt Peter. Nem bírtam bejárni a várost, hatalmas volt, máig elhaladtam olyan utcákban, amiket eddig életemben nem láttam. Több millió ismeretlen arc és nekem köztük kellene megpillantanom a gyilkost. Fáradt voltam, a szemeim már könnyeztek. A szervezetemnek alvásra volt szüksége.

És végül ott kötöttem. Pont azt a helyet próbáltam elkerülni, de egyszerűen nem bírtam elmenni mellette. A téglával kirakott ház előtt nem parkolt autó, az egyik ablakon kivételesen sok virág volt. Tudtam, hogy az a ház Irisé. Egyszerűen éreztem.

Az ablak nyitva volt. A fehér függöny apró csókokkal hintette be az utca kotnyeles szelét, én pedig megbabonázva figyeltem a hullámzó muskátlikat és lila petúniákat. A szobába nem láttam be, de a mézédes illat körbefonta édes kacsóival az utcát. Ujjaim elgémberedtek, fel akartam oda mászni, benézni az ablakon, elveszni a virágok tömkelegébe, de én csak ott álltam és lefagyott végtagokkal szemléltem a táncoló textilt. A susogó fák ágai mögöttem duruzsoltak, mintha arra biztatnának, hogy lépkedjek fel a lépcsőn, csöngessek be a házba és várjam meg, míg az ajtó egy halk berregéssel kinyílik előttem.

Hirtelen egy nevetés szűrődött ki a házból. A lány volt az. Bárhol felismertem azt a hangos nevetést. Néhány ember elhaladt mellettem és feltekintett az ablakba, majd tekintetük rám vándorolt. Talán azt hihették őrült vagyok, vagy egyszerűen szerelmes.

Motor zúgott fel mellettem, tekintetem a közeledő Roverre tapadt.

Caleb volt az.

A pillanatnyi idill megszakadt. Álltam egy helyben, de tudtam, hogy el kell innen menekülnöm mielőtt még megpillant és kérdőre vonja előttem Irist. Caleb nem tudhat semmiről. Hátat fordítottam az autónak és elindultam a másik irányba, a fiú pedig egyszerűen felhajtott a feljáróra és kipattant az autóból. A kulcsokat megpörgette az ujjai körül és sietős léptekkel szaladt fel a lépcsőn, valamit beütött a kapuba, majd az az ismerős berregő hang csendült fel. A fiú elengedett egy öreg nőt. Kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségét elindultam az ajtó felé. A nő megköszönte a fiúnak, majd levánszorgott a lépcsőn. Caleb pedig felszaladt a lépcsőházban, még pont időben kaptam el az ajtót.

A lépcsőház egyáltalán nem tükrözte az utcán lévő idilli hangulatot. Zord és sötét volt minden, mint egy jó álom, ami hirtelen fordulat vesz és a legrosszabb rémálommá válik. Összehúztam magamat és megindultam a lépcsőn felfelé. Még hallottam, ahogy Caleb bekopog egy lakásba, Iris boldog hangja, majd az ajtó bezárult.

Nem értettem mit keresek itt, de egy érzés taszigált felfelé a lépcsőkön. Először egy fok, majd a második és alig egy perc elteltével a padlás ajtaja előtt álltam. Tekintetemmel a rozoga kilincset figyeltem. Mélyen magamba szívtam a levegőt és az ajtó előtti szőnyeget felemelve meg is pillantottam az aprócska kis réz sárga kulcsot. A kulcslyukba helyeztem.

A lakat kattant egyet.

A szívem zakatolt.

Lenyomtam a kilincset, hagytam ezek után, hogy az ajtó halkan magától kitáruljon. Nem reménykedtem, nem éreztem semmit. Amint kinyílt az ajtó, megcsapott valami rothadó bűz. Beléptem. Ujjaimmal a falat cirógatva végül megakadtak valamiben. Feloltottam a villanyt. A fény nem volt erőszakos, mintha tudta volna ő is, hogy itt a fény csak az igazat fogja feltárni előttünk, ami szörnyűbb volt, mint maga a sötét hazugság. Pislákolt egy kicsit, majd amint elért minden egyes kis zugba már azt kívántam bár ne jöttem volna ide.

Peter szemei egyenesen az enyémekbe meredtek, de most az egyszer nem izzott benne az a lehetetlen mennyiségű energia. Csak nézett üresen. Homloka sima volt, egyetlen egy barázda. Ajkai elváltak egymástól, fürtjei zsírosan tapadtak a betonhoz, bőre túlságosan fehér volt. És szemeim csak ekkor döntöttek úgy, hogy elválnak az arcától és lejjebb vándoroltak. Az arca tiszta volt, egyetlen egy vércsepp se piszkította a bőrét, a ruhája is, csupán egyetlen egy vöröslött. A mellkasa. A mellkasa üres volt. A bordákat áttörték, és ott volt egy üres kis medence tele erekkel, hússal és megtépázott izmokkal. A szíve nem volt a testében. A hasa úgyszint tiszta, sehol a padlón egy vércsepp, csak az az üreg volt telis-tele vele.

A padlás üres volt. Nem volt ott senki, csak ez a holttest. Egy szürke átlagos szoba volt, de mégis egy ilyen hétköznapi helyszín volt szemtanúja egy kegyetlen gyilkosságnak.

Állkapcsom reszketett.

Nem tudtam mit kezdeni magammal. Csak figyeltem azt a véres medret, az összezúzott csontokat. A levegőbe terjengő bűzt. Lehajtottam a fejemet és az ajtó irányába pillantottam. Mit tehettem volna? Felhívni Tut? Elmondani, hogy a fiú többé nem válik élővé, és kegyetlenül a szemükbe vágni azt a valóságot, hogy Ming kulcs nélkül marad?

Észre se vettem, hogy már Iris lakása előtt álltam, azt sem, hogy az ajtó kinyílt és én a lány karjaiba vetettem magamat. Nem tudtam, hogy sírok, nem tudtam, hogy a testem reszketett.

Érezni akartam azt, ahogyan az ujjai biztatóan a hajamba túrnak, ahogy nyugtató szavakat mormolt a fülembe, de nem értettem semmit. Mintha a lelkem nem a testemben lenne, hanem még mindig azt a véres kis medencét bámulná. Talán ezt jelenti az üresség? Azt hittem, hogy eddig tudatomban élt a szó jelentése, de mindez nem volt ehhez fogható. Nem tudtam, hogy mikor kedveltem meg a fiút, talán mikor rengeteg éjszakát csendben átültünk egymással szemben, némán beszélgetve.

Iris erősen szorított a mellkasához, szapora volt a lélegzete.

- Mond mi történt? Kérlek Noah!

Úgy éreztem a lelkem kezd eltávolodni a holttesttől és lassan visszavánszorog a testembe. Most már éreztem Iris felhevült bőrét, ahogy mérhetetlenül erősen magához szorítja az arcomat, az ujjait melyek a vállamba martak és könnyeimtől átázott pólója. Caleb is ott volt. Az ajtóban állt. A szemei. A szemei olyan mértékben árasztották magukból az elkeseredettséget, látva ahogy az ujjaim a barátnőjének a derekába nyomódnak, ahogy arcom kegyetlenül fúródik selymes bőréhez.

- Noah? 

Kedveseim!

Megérkeztem az új fejezettel, amit imádtam írni! 

Kíváncsi leszek a véleményekre :)

És kitartás: MÁR CSAK EGY HÉT ÉS NYÁRI SZÜNET!