- Iris Marva Baum

2015. február 27.

Lenéztem a földre.

Velem szemben állt Edgar. Barna, hullámos tincsei édesen kunkorodtak a szemei elé. Apró mosolyra húzta az ajkait és az ölébe húzta a menekülő John Keats-et, aki egy vérbeli Golden Retriever volt. Arany bundával és szénfekete szemekkel.

Elnevettem magamat, mikor Keats felnyüszített, mivel öcsém megragadta hosszú szőrét és az ölébe húzta az engedelmes kutyát. Keats egyszerűen feladta a küzdelmet és elterült a vastagszőrű, fehér szőnyegen és hagyta, hogy Edgar bosszúszomjasan vakargassa a hasát.

A kanapéról tökéletes látképet kaptam arról, hogy a világos, fahéj színű falak között hogyan hemperegnek a fehér kárpiton. Keats bundája beleakadt annak szálaiba, anya nagy örömére.

Minden olyan furcsán idillinek tűnt. A falon lógó óra halk hangja megtörte a chicagoi utcákról beszűrődő zajokat, a néhol feltűnő hangos madár beleordított a nyitott ablakokba, majd gyorsan mozgatva szárnyait el is patkolt a helyszínről.

Edgar nevetve simogatta meg a kutya buksiját, erre ő kinyújtotta hosszú, nyálas nyelvét és végigszántott vele Edgar arcán. Megforgattam a szemeimet, mert ezt a jelenetet már nem először láttam a mai nap folyamán.

A telefonom halk rezgésére lettem figyelmes. A barna kanapé két matraca közé szorult készülék rezegve adta tudtomra, hogy valaki keres. Felpattantam és átlépve a birkózó párost már a kezembe is tartottam a fénylő kütyüt.

Caleb.

Elmosolyodtam és a szobámba indultam.

- Szia!

Barátom hangja halk volt, mégis kellemesen mély. Azonnal eszembe juttatta a Michigan-tó partján megélt élményeket. Ahogy ketten egymás kezét fogva letelepedtünk a puha homokra, hagyva, hogy a szél eljátszadozzon a tincseinkkel és együtt hallgattuk a tó lomha hullámainak édes dallamát. Akár egy kandírozott gyümölcs jómagam is mélyen úszkáltam a cukorszirupban és csak akkor eszméltem fel, mikor Caleb újból megszólalt.

- Iris? – Kételkedve ejtette ki a nevemet. Kuncogva borultam a fehérhuzatos ágyamra és a levendulalila falakat bámultam.

- Bocsi, csak Keats és Edgar éppen egymást ölték.

Caleb felnevetett.

Elnyomtam magamban egy mosolyt és tovább hallgattam a szuszogását.

- Kitalálod mi történt ma? – Hallottam a hangján, hogy vigyorgott.

Azonnal tudtam, hogy mire gondol.

Az utóbbi időben folyton azzal rágta a fülemet, hogy beküldte az egyik versét valamilyen versenyre. Caleb művészlélek volt. Imádta a szavak hangzását. Eltudott merengeni azok pengésén, hogy melyik betű milyen hangnemet igényel, milyen csengést. Egyszerűen elbírták nyelni a szavak által keletkezett mondatok és szókapcsolatok rejtelmei.

Ujjaim a zsebembe lapuló fekete noteszre simultak. Éreztem, ahogy foltos kötése a bőrömhöz simul, hogy a rojtjai belegabalyodnak a körmeimbe. Szusszantva pislantottam egyet.

- Első lettél?

Caleb elnevette magát, majd hallottam, ahogy elvonva a telefont a fülétől odaszól valakinek, hangja újból visszatért hozzám. Elsüllyedtem a puha matracban és tovább bámultam a fehér plafont.

- Ezt te sem gondolhattad komolyan. – Körülötte felzengtek a dudaszavak, az autók motorjainak mormogásai, majd az emberek beszédének összevegyült zümmögése. – Benne vagyok az első húszban, ami azt jelenti, hogy pénteken meghívást kaptam egy felolvasó estére. A Scooterben lesz, imádni fogod.

Kalapáló szívvel lehunytam a szemeimet.

- Ha meghívsz...

- Viccelsz? – Valami éles dudaszó hallatszott, majd az emberek dühös kiáltásai. – Baszki!

- Minden oké?

- Azon kívül, hogy egy fekete Suzuki éppen elütni készült egy családot, jól vagyok – sóhajtva motyogott valamit. – Visszatérve a lényegre, mit szólsz? Szerintem hívhatod Kaorit is, Adam csak örülni fog neki.

- Mintha Kaori annyira akarna találkozni a te Adameddel – forgattam meg a szemeimet.

Hirtelen kicsapódott az ajtó és 10 éves öcsém beszaladt az ajtón mögötte a loholó Keats-cel. Rávetette magát az ágyamra és kinyújtotta a nyelvét a kutyára. Keats morogva indult vissza a nappaliba, de Edgarnak esze ágában se volt kivonulni.

- Akkor péntek este érted menjek?

Tekintetemet elszakítottam az öcsémről, aki érdeklődve meredt a szemeimbe. Lelöktem a térdemről a kezeit és vigyorogva a telefonba szóltam.

- Aha, a péntek tökéletes, de most le kell raknom. Szia!

Caleb válaszolni sem bírt, mert Edgar rám vetette magát. A zsebemben lapuló notesz kicsusszant a helyéről. Minden, ami ebben az életben ért ott volt a füzetben, ami most valamiért az öcsém apró markában pihent.

A szavaim.

Edgar nem figyelt rám. Barna tekintete kiszúrta a félős betűkkel ráfirkantott nevet és gondolkodva forgatta az ujjai között. A nevem volt rajta. És egy ismeretlen monogram. Nem tudtam róla semmit, nem tudtam ki ő, vagy miért motoszkált a fejemben a nevének monogramja, de a biztonság kedvéért lefirkantottam 10 évesen egy füzetkébe.

Minden akkor kezdődött.

Apával egy erdőben túráztunk, míg anya és Edgar a sátorban maradtak, mivel öcsém valahol a fűben hemperegve összeszedett néhány kullancsot. Én undorodva a kis dögöktől megkértem aput, hogy menjünk el sétálni. Ő készségesen belement, mivel ő sem kedvelte a vérszívó állatot.

Elindultunk.

Minden csöndes volt. Pont olyan, mint amilyennek egy erdőnek lennie kellett.

A nap lassan lekonyuló sugarai még próbáltak lecsordulni fák lombjai között, de az utolsó, amit megtudtak érinteni azok a fák törzsénél növekvő cserjések voltak. A zölden izzó lombok fölött ott csillámlott az ég friss kékje és a naplementét jellemző rózsás, lilás sávok, melyek szétfolytak a hatalmas égen, forró vonalakat hagyva maguk mögött.

Madarak éneke, a szél halk simításai, amikkel a leveleket kényesztette. Morajló színek, és burjánzó zajok.

Minden nyugodt volt és idilli.

Csak a kérgeket néztem. A kitaposott utat az avarban, az vadállatok patáinak nyomait a sárba ivódva. Éreztem az avar nedves, rothadó illatát, fű frissítő zamatát, ami elvegyült az erdő tipikus szagával. Nyugtató páros.

Apa mosolyogva szorított helyet két vékony fatörzs között és figyelte, ahogy szemeimben felismerés gyúl a környezettől. Mert egy apró patak futkosott mélyen a pagonyban. Sóhajtva telepedtem le a patak medrébe és ujjaimmal a sárgás homokot túrva figyeltem a csobogó vízben evickélő halakat. A fényesre csiszolt köveket, amin a nap aranyos fénye meg-megcsillant.

Nem figyeltem semmire. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy apa miről beszél. Csak a gyönyörű tájat szemléltem és hagytam, hogy tekintetemet elszállítsa a szél, hogy pilláimba beleivódjanak a patakból előcsobbanó cseppek. Testemet magával ragadta a szellő.

N.J.C.

A betűk egymást átmosva lebegtek a szemeim előtt. Tökéletesen láttam homályos sziluettjeit. A betűk magukkal ragadtak.

N.

J.

C.

Minden betű egy jelentést birtokolt, ám nem bírtam megfejteni őket. Csupán egy gyönyörű szénfekete tekintetet láttam magam előtt. A betűk összemosódtak az íriszekkel. Hirtelen minden eltűnt előttem.

Amikor kinyíltak a szemeim csak annyit észleltem, hogy pilláim teljese összeragadtak és a nedves homok helyett a hátam már egy viszonylag puha matracba süppedt. Nem kérdeztem meg, hogy miképp kerültem ide, egyszerűen elkoboztam anyu hálózsákán fekvő fekete noteszt és beleírtam, hogy mit láttam. Az apró betűket elmosódva egy fekete tekintet előtt.

Összegyűrtem a noteszt és mélyen a táskámba tuszkoltam. Visszafeküdtem a hálózsákra és tekintetemet a sárga sátorra függesztve rettegtem attól, hogy újból egy ilyen mélyre szántó álomban lesz részem. Nem bírtam megérteni, hogy mit jelenthetett. Lehunytam a szemeimet.

Azóta se fejtettem meg az álmomat.

- Mi ez Iris? – öcsém hangja ütött ki a gondolataimból. Csak ekkor fogtam fel, hogy még mindig nála van a noteszem.

Mielőtt még valamit elbírt volna olvasni gyorsan kikaptam a markából és mellkasomhoz szorítva lehunytam a szemeimet. Épp elég ideget vesztegettem az évek során arra, hogy megértsem miért kísért álmaimban az a fekete tekintet.

Edgar mintha érezte volna, hogy nem szívesen beszélgetek erről át is perdült a téma felett és szigorú pillantással meredt rám.

- Pénteken állatkertbe megyünk – susogta.

Először fel sem fogtam, hogy miről beszél, viszont eltökélt tekintete arra ösztönzött, hogy mozgassam meg az agytekervényeimet. Ahogy a szemeibe néztem lassan felszökött a tudatomig, hogy péntekre már hetekkel ezelőtt elígérkeztem az öcsémnek. Megbeszéltük, hogy a csimpánzokat ketten fogjuk ebben az évben először megszemlélni. Arca elkomorult és kinézett az ablakon.

- Nem mintha haragudnék – tette hozzá sértetten. – Nem haragszom amiatt, hogy hirtelen az egész életedet Caleb köré építed, engem és mindenki mást kihagyva belőle!

Válaszra se bírtam nyitni a számat, mert Edgar megvonta a vállát és kiviharzott az ajtón. Azonnal utána akartam sietni, de az egyetlen, ami a markomba maradt az csupán a levegő volt. Lehunyt szemmel visszafeküdtem a matracra. Annak ellenére, hogy tudtam, megbántottam az öcsémet mégsem bírtam levakarni az arcomról a mosolyt. Talán ez lenne az a mélyreható szerelem, amiről annyi könyv ódákat zengett?

. . .

Anya sokkal hamarabb ért haza munkából, mint általában. Tekintete égett a vörös erektől. Sápadtfehér bőrén azonnal kiszúrtam a véraláfutásokat. Ijedten térdeltem anyu elé és kifésültem az arcából festett szőke tincseit. Durván simultak az ujjaimhoz, anyu elvesztette egykori irigyelt fürtjeit. Mára már nem maradt belőle semmi egy halom száradt hajtincsnél. Zöld szemeivel végigmért, majd megrázta a fejét.

Le akart rázni magáról, meg akart szabadulni fojtogató érintésemtől. Tudtam, hisz mindig ez volt. Munkája után mindig szüksége volt egy kis pihenőre, amit regenerálódással töltött.

Tudhattam volna, ám a lila foltok a szeme alatt megrémisztettek. Fehér bőrén egészen kitűntek a zöld és lila pontok, apró mintákká álltak össze.

- Kérlek, mond azt apádnak, hogy Edgar fejbe vágott valamivel – sóhajtotta, kisimított egy szőke tincset a szemei elől. – Nehéz volt a mai műszak.

Anya pincér volt, ez az egy szó mindent elárult.

Az életét.

Az életemet.

És az életünket. 

. . .

Kedves Olvasóim!

Nos, tudom, hogy tényleg sok ideje nem hoztam ebbe a sztorimba új fejezetet, de nagyon remélem, hogy azért elnyeri a tetszéseteket az új rész:)

Igaz még nem indultak be az események, de én már nagyon imádom! 

És persze köszönöm a rengeteg szavazatot és megjegyzést! Ti vagytok a legjobbak :)